Lust (V)iolent Muse (14/?) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, 

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: Ééééééés itt van a folytatás! :3 
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Nóri írja Taehyungot!

Nana (én) írja Jimint! :3

Jimin

Hatalmas szemekkel figyeltem Taehyungot, ugyanis nem értettem ezt a hirtelen elrohanását. Mégis, miért szaladt el ennyire gyorsan? Végül is, csak találkozom IU-val, nem lesz semmi nagy cucc, megiszunk egy-egy kávét, elbeszélgetünk és jövök is haza, és ahogy belegondoltam, ez nagyon durván, maximum két óra lenne, de biztos, hogy túloztam, ugyanis a kávézó, ami nincs messze, csak egy negyed óra sétára van, szóval fél óra oda-vissza, és a beszélgetés biztosan nem lesz több megint egy óránál, így... még inkább nem értettem TaeTae reakcióját.

Felsóhajtva gondolkodtam rajta, hogy utána megyek, visszarángassam és elmormogjam, hogy azért, mert találkozom egy barátommal – aki történetesen lány –, nem kell így viselkednie. Bár, meglepett, hogy egyáltalán nem rohant ki, nem rendezett jelenetet, még a sértettség egy szikráját sem láttam benne, pedig, jobban belegondolva, ilyenkor sosem veti véka alá a véleményét, és a múltkor is jól összebalhéztunk, pont IU miatt. Lehet, hogy... túl komolyan vette a rosszullétemet? Nem, nem hiszem, Taehyung nem olyan, aki egy csipp-csupp faszság miatt tényleg képes lenne ennyire visszavenni magából. Vagyis, reménykedtem, hogy nem így van. Borzasztóan furdalna a lelkiismeret, ugyanis nem annyira rossz, amennyire elhordtam őt az adott pillanatban. Ő csak egy picikét figyelmetlen, de emiatt egyáltalán nem válik rossz emberré, szóval, tényleg mélyen reméltem, nem ez motiválja a cselekedeteiben, mert ha igen, megint hatalmas veszekedésen leszünk túl.

Egy bő fél óra után végül elkezdtem készülődni, lassan öltöztem fel, cigizgettem, megittam egy kávét, elszórakozgattam magam, nézegettem a netes hirdetéseket, hol és mit tudnánk dolgozni, nézelődtem, találtam is jó párat, amiket lementettem, hogy ha Taehyung visszajön, meg tudjuk őket nézni. – Végül, az a bizonyos fél hét elég gyorsan eljött, így már kaptam is magamra a kabátot, hogy találkozhassak IU-val, és próbáltam kivételesen nem Taehyung viselkedésére összpontosítani. Túl sokat foglalkozom vele... Visszább kellene vennem egy kicsit – jócskán.

Megcsóváltam a fejemet, majd a sálamba temettem az arcomat, ugyanis csípős hideg volt, s épp elértem volna a közeli találkához, mikor mentő szirénát hallottam a távolból. Nagy szemekkel fordultam meg, és egy szemvillanás alatt ért elém a mentőkocsi, majd száguldott el mellettem. Mi jutott rögtön eszembe? Biztos Taehyung. – Ezzel a gondolattal kaptam kezembe a telefonomat, hogy veszettül gyorsan felhívhassam, de... végül meggondoltam magam, hiszen mindig ez van. Ha hallok, látok valamit, rögtön az jut eszembe, esetleg baja esett, így megint megráztam a fejemet, s visszacsúsztattam zsebembe a telefonomat.

– Hülye gyerek... még biztos boltban van – szusszantottam, lépve egyet, lesütve a szemeimet.

Túl sokat aggódom érte. Nem is a viselkedése fog a sírba vinni, hanem az, ahogy... ahogy viszonyulok hozzá.

Taehyung

– Óvatosan emeljük! – hallom meg az erélyes férfihangot, ahogy már csak azt érzem, hogy megemelnek. Nem is tudom, hogy mi a fene történik velem, hiszen minden olyan gyorsan történt. Jimint egyedül hagytam, hogy találkozzon IU-val, aztán elmentem boltba, ahol mindent bevásároltam. Persze lassan, nem akartam semmit sem elhamarkodni, hiszen, ha visszaértem volna viszonylag hamar, biztos, hogy a tollászkodó Jimin fogadott volna, ahogy vidáman, örömtelien készülődik ahhoz a lányhoz, akivel talán együtt lesz. Akkor az a gondolat annyira rossz volt, viszont most nem érzek mást, csak az oldalamba, a lábaimba és a fejembe nyilalló erős fájdalmat, ami mellé egy erőteljes zsibbadás is párosul. Nem is tudom, hogy miként kerültem az autó motorháztetőjére, majd az autó alá. Csak azt tudom, hogy a zebrán sétáltam át, hogy végre a bolti bevásárlás után hazaindulhassak. Zöld volt a lámpa, és én is siettem, hiszen a hideg annyira csípős volt, hogy csak arra késztetett, hogy siessek és mihamarabb melegben legyek. Csakhogy, ez nem úgy jött össze, ahogy terveztem. Egy autós gyorsan hajtott, annak ellenére is, hogy havazott, így persze, mivel nem tudott megállni, Istenesen a szélvédőre kenődtem, aztán leestem a még csúszó autó alá. Csoda, hogy még lélegzek, ami bevallom ennyire még nem fájt. Fáj, ha lélegzem, fáj, hogy most élek.

– Rendben, a hordágyat! – hallom meg egy nő hangját, aztán már csak azt érzem, ahogy felfektetnek az ágyra. Hallom, ahogy beszélnek, ahogy a pulzusomat nézik és mondják folyamatosan. Annyi és annyi hang kúszik be a füleimbe, de még is, csak egy kivétel, akit nem hallok, pedig... most annyira jól esne. Jól esne, ha Jimin itt lenne velem.

– Jimin… – nyöszörgöm, alig hallható hangomon, sérült kezemmel pedig a zsebemhez nyúlok, amiben a telefonom pihen. Persze nem tudom előhúzni, hiszen alig érzem már a testemet. Lehet... lehet, hogy nem tudok elbúcsúzni tőle?

– Hogy mondja? – kérdezi az egyik mentős, belenézve a szemeimbe, amikkel hihetetlenül homályosan látok és ez csak egyre rosszabb lesz.

– Jimin… – válaszolom, mígnem testem teljesen elnehezül, a fájdalom pedig kezd eltűnni a testemből, ahogy elmémet elborítja a sötétség, így már nem kell éreznem semmit. Semmit az égvilágon.

Jimin

Felsóhajtva tettem le a virágot a kis éjjeliszekrényre, miközben az ágyon foglaltam helyet, halkan hümmögve. Már ez a harmadik hete annak, hogy Taehyung kómában volt, és őszintén? Rettenetesen féltem, hogy soha nem fog felébredni. Egyenesen rettegtem, hogy... soha többé nem néz már rám, nem fog morogni, sértődősködni és hisztériázni. Őszintén, most még annak is örülnék, mérhetetlen módon, ordítva, üvöltve hisztériázna valami butaság miatt – boldogabb lennék, mint bárki más a földön, de nem. Ő csak feküdt a kórházi ágyban, lélegeztetőgép alatt, és aludta az igazak álmát, már azóta, hogy behozták ide.

Fel kellett volna hívnom, tudtam nagyon jól, és mikor megláttam az ismeretlen számot a telefonom kijelzőjén, a lehető legrosszabbra gondoltam, és igazam is lett: éppen IU-val kávéztam, és beszélgettünk – nem felhőtlenül, ugyanis a fejemben volt végig annak gondolata, miszerint Taehyungot baleset érhette –, mikor megcsörrent a telefonom. Úgy kaptam fel, mintha az életem múlt volna rajta, és mikor meghallottam, hogy egy kórházból hívnak, azonnal eszembe jutott: vagy Taehyung, vagy anya. Nem, nem anya volt, hanem TaeTae. A szüleit nem érték el, egyik közeli rokonát sem, és egy Jimin nevű egyént emlegetett még, mielőtt elájult volna, de csak ezt az egy számot találták a névjegyzékben. Hihetetlen, ugye? Az ember azt hinné, a kórház csak közeli hozzátartozókat értesít, de mindig van hatalmas kivétel.

Csapot-papot ott hagytam, elrohantam a kórházba - út közben több autó előtt is átmentem, amik dudálva fejezték ki nem tetszésüket, de ez a legkevésbé sem érdekelt, ugyanis a nővérke csak annyit mondott, hogy stabilizálták az állapotát, és mihamarabb próbáljak meg szólni a szüleinek, ha kapcsolatban állok velük. Igen, csak emiatt hívott, de én pont leszartam a szüleit, úgy szaladtam, mint akinek a szemét vették. Azóta is alszik... ugyan úgy fekszik abban az ágyban, ahogy előtte, én pedig minden nap bejövök hozzá, meglátogatom, itt töltök egy-két órát, néha elmondom neki, mit vettünk aznap, remélve, hogy hallja a hangomat.

Nem fogom elfelejteni soha azt a látványt, amikor beengedtek hozzá. Olyan sápadt volt, annyi kötés volt rajta, annyi gép volt rábiztosítva... ha visszagondolok, még mindig összeszorul a szívem.

Ráadásul, ha ez nem lenne még önmagában elég, tudtam, nagyon jól tudtam, hogy mindez az én hibám. Ha akkor utána megyek, ez az egész nem lett volna, de nem, mert én hülye vagyok... hülye és önző. Nem is Taehyung az önző, hanem... hanem én. Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább lettem rosszul magamtól, annál inkább vett erőt rajtam a depresszió, és ha ez még mindig, mindig nem lenne elég, akkor... ott volt az is, hogy rendszeresen leemeltem róla a lélegeztető maszkot, hogy egy apró csókot adhassak az ajkaira, amit eleinte nem tudtam mire vélni – gondoltam, a gondoskodó énem –, de később megvilágosodtam: szerelmes vagyok. Igen, kellett ez a baleset ahhoz, hogy rájöjjek, miért néztem el neki mindent, miért hunytam szemet minden dolga felett, miért tudtam mindig mindent elnézni neki – egy bizonyos pontig. Azért, mert... mert őrületesen szerettem.

– Képzeld, IU randizni hívott – sóhajtottam, megsimogatva sápadt arcát. - Nemet mondtam, persze. Nekem csak barát. Utána teljesen kiakadt, sírva fakadt, hogy hülyítettem, szóval a fél iskola minket nézett. Holnap bejön hozzád Jungkook és Hoseok is. Beszéltem Jungkook fejével azóta, ráadásul, nem is meséltem! Mikor elmondtam neki, mi történt, sírva fakadt, hogy ha nem ébredsz fel, abba bele fog halni, mert te vagy a kedvenc hyungja. Édes, ugye? – mosolyogtam, lágyan cirógatva a haját. – Viszont biztos, hogy pótvizsgáznod kell majd, ugyanis lecsúsztál a vizsgákról, de elmondtam mindenkinek mindent, szóval... mondta pár tanár, hogy elmehetsz hozzá korrepetálásra, de én is felkészítelek, mert szín ötösökkel mentem át. Volt időm tanulni – nevettem keserűen, majd felsóhajtottam, megcirógatva a haját. – Ébredj fel, jó? – Odahajoltam hozzá, aprócska, lágy puszit adva a homlokára.

Ezután már mennem kellett, ugyanis egyedül volt a ház, anya már munkába ment, így kénytelen voltam hazamenni. Nagy nehezen elhúzódtam Taehyung arcától, és egy szusszantás mellett álltam fel, hogy magamhoz vehessem a székre dobott kabátomat, amit komótosan kezdtem felvenni, bárgyún nézve magam elé.

– Anya mondta, hogy a kedvencedet fogja főzni, ha felébredsz, szóval érdemes lenne – mondtam halkan, az ágya mellett állva. – Hiányzol – súgtam magam elé, majd egy mély sóhajt hallatva sétáltam ki a kórteremből, utána pedig lassú, lomha mozdulatokkal indultam haza, hogy tanuljak, és megpróbáljak magamba tuszkolni valami ételt, ugyanis, mióta Taehyung balesetet szenvedett, alig ment le valami a torkomon. Fogytam is már hét kilót, ami elég... hát, nem jó. Anya is rám szólt már, hogy egyek rendesen, mert egyre vékonyabb vagyok.

Csak nehéz úgy enni, hogy a legjobb barátom, a másik felem, az, akit teljes szívemből szeretek... lehet, hogy soha nem fog felébredni.

Taehyung

Amióta ez a sötétség teljesen a hatalmába kerített, azóta semmiféle jelet nem tudtam adni arról, hogy életben vagyok, hogy létezem. Minden teljesen sötét volt, akár egy fekete massza, amit lehetetlen áthatolni és az egész feketeségben, csak te vagy az a lény, aki némi fénnyel rendelkezik, hogy lássa saját magát, hogy tudja, hogy ő még életben van, csak a saját teste fogságában. Ó, hányszor próbáltam megszólalni, hányszor kiabáltam, de válasz soha nem érkezett. Egyedül csak az okozott örömöt a szívemben, hogy hallhattam Jimin hangját. Igaz, eleinte mérhetetlenül elszomorított az a sok sírás és bocsánatkérés, amiket felém intézett, de nem értem a mai napig, hogy miért tette ezt. Végül, lassacskán a sírás elmúlt és helyette csak a beszédét, a meséjét és azt hallgattam, ahogy elmondja, hogy mi történt vele aznap. Örültem, mérhetetlenül boldog voltam, hogy hallhattam mindent, amit megosztott velem. Ha ő nincs, belerokkanok abba a magányba, amit ezek a fekete, ragadós falak biztosítanak nekem. Szépen, lassan kezdett bennem megfogalmazódni az a dolog, hogy innen bizony nincs menekvés, hogy ebből az álomból soha nem ébredek fel. Még is, Jimin megnyugtató, és biztos hangja, mindig eszembe juttatta, hogy miatta megéri felébredni, hogy miatta megéri élni és kijutni ebből a maszlagból.

Hatalmas levegővétellel ólomsúlyként nehezedő szempilláimat egy pillanat alatt felnyitom, ezzel elérve azt, hogy a vakító fehérség a nagy sötétség után, teljesen elvakítson. Hunyorogva, és halkan sóhajtozva próbálom megszokni azt a fényt, amit eddig nem láttam. Kezem megmozdítva, arcomhoz nyúlok, hogy levegyem arcomról a lélegeztető maszkot, ezáltal újra önállóan tudok végre lélegezni. Úgy érzem magam, mint aki éveket aludt, de tudom, hogy nem aludhattam sokat, hiszen csak egy kis balesetem volt. Jesszus, mi is történt velem? Elcsapott egy autó és kórházba kerültem. Hány napja történhetett mindez? Bár... az is furcsa, hogy a kezemen csak apró karcolás van, ami akkor – ha jól emlékszem –, hatalmas vágás volt. A hajam pedig mintha hosszabb lenne, mintha a frufrum jóval a szemembe lógna. Olyan furcsa és idegesítő. Le kell vágnom, megint jól megnőtt. Ezután tekintetem azonnal végig vezetem a termen, ahol vagyok, aztán lenézve magamra, egy rézvörös buksit pillantok meg az ágyon, ahogy a bal kezemet szorongatja. Szemeim hatalmasra nyílnak, aztán szabad kezemmel, már is a vörös tincsekbe simítok, amire egy gyengéd mosolyt eresztek meg. Valahogy úgy érzem, hogy most közelebb van Jimin hozzám, mint valaha. De miért itt alszik? Miért nincs otthon? Ez a baleset semmiség volt, tekintve, hogy jobban vagyok és hogy túléltem. Lágy tincseit folyamatosan simogatom és cirógatom, figyelve az alvó másikat, aki mintha... fogyott volna. D ez képtelenség. Pár nap alatt, nem tud annyit fogyni. Lehet, hogy a látásommal is baj van. Jimin sosem volt még ilyen vékony, remélem, nem is lesz. Ha kiengednek, csinálok neki egy hatalmas adag kaját és azt mind ledugom a torkán. De jut eszembe, vajon IU-val hogy ment neki? Remélem, hogy összejöttek és míg én itt szunyáltam ő gondját viselte a másiknak.

Ajkaimra egy nagyobb mosoly ül ki, amikor látom mozgolódni a másikat. Haját egy pillanatra sem hagyom békén, sőt halkan elkuncogom magam, ami valljuk be borzalmasan hangzott. Olyan rekedtes a hangom, hogy az hihetetlen. Mintha évekig senki sem használta volna. Mikor tekintetünk találkozik, mosolyomból vigyor lesz, szemeiből pedig elseprem a kósza tincseket.

– Otthon már nem is jó aludni? – kérdezem halkan, továbbra is rekedt hangon, majd gyengéden megcsípem arcát, ami már nem olyan kellemesen húsos, mint eddig.

– Taehyung? – suttogja nevemet, hitetlenkedő arccal és hatalmasra kerekedett szemekkel.

– Miért? Látsz is mást is rajtam kívül? Amúgy meg... mi ez a soványság? Pár nap alatt hogy fogytál ennyit? Anyukád nem főzött ugye? Nem volt ideje… – motyogom, picit rosszallóan, hiszen nem csalt a szemem, tényleg sovány. Miért nem figyel oda magára? A kockái is biztos eltűntek.

Jimin

Hihetetlenül fáradt voltam, és álmos, egyszerűen alig láttam magam előtt valamit, ezáltal úgy aludtam el, ahogy nem szégyelltem: Taehyung hasára hajtott fejjel szundikáltam. Próbáltam nyitva tartani szemeimet, de ez egyszerűen nem sikerült, akárhogyan próbálkoztam, így hagytam egy idő után, hogy elnyomjon a mély álom. Rám fért a pihenés, ugyanis azóta, hogy a kis majom balesetet szenvedett, aludni is alig tudtam. Alig? Szinte semmit sem aludtam, ráadásul kimerült is voltam, fáradt, emellett elég gyenge a kevés ételtől is – nagyon ritkán tudtam magamba préselni pár falatot, és sajnos az sem volt elég, hogy kitartson akár egész álló nap.

Hirtelen cirógatásra ébredtem. Éreztem, hogy valaki lágyan, finoman simogatja rezes tincseimet, ennek hatására pedig felkaptam a fejemet, s mikor megláttam, hogy Taehyung az, először azt hittem, képzelődök, hiszen a minap mondta egy orvos, hogy valószínű, soha nem fog már felébredni, erre... itt volt. Felnyitott szemekkel. Eleinte azt hittem, álmodok, de mikor megcsípte az arcomat, rájöttem, hogy ez nem álom, ugyanis fájt a kis csípés, nem is akármennyire.

– N-nem pár nap volt, TaeTae... t-több, mint egy hónap – könnyesedtek be a szemeim, ő pedig hatalmas íriszekkel nézett vissza rám, nagyokat pislogva, majd megkísérelte, hogy felüljön, és miután ez sikerült neki, körbe kémlelte a szobát, hitetlenkedve, én viszont nem adtam neki sok időt bámészkodni, ugyanis azonnal a mellkasához csapódtam, szorosan magamhoz ölelve, olyan szorosan, hogy attól féltem, még a szuszt is ki fogom belőle szorítani. – Annyira féltem! Annyira aggódtam, hogy soha nem kelsz fel... annyira féltem! – súgtam, megölelve, a nyakába temetve a homlokomat, mire lassan ugyan, de átfonta körülöttem a karjait, magához húzva. Élvezettel szimatoltam illatát, ami még a több, mint egy hónapos kórházban fekvés sem tudott elnyomni. Legszívesebben sírtam volna, de visszafojtottam a könnyeimet, nagy nehezen. Nem akartam gyenge lenni.

– Több, mint egy hónap? – kérdezte halkan, mire elhúzódva tőle, hatalmasat bólintottam.

– Annyira hiányoztál – súgtam, arcára simítva ujjaimat, lágyan megcirógatva bőrét, mélyen a szemeibe nézve. – Annyira hiányoztál – szipogtam, visszafojtva gyémántcseppjeimet, remegő ajkakkal mosolyogva rá.