Lust (V)iolent Muse (1/?) VMin

Cím: Lust (V)iolent Muse

Alkotó: Nana & Nóri

Hossz: ??

Besorolás: +12
Párosítás: Jimin (Park Jimin) & V (Kim Taehyung) [BTS]

Műfaj: AU, Humor;

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Jimin és Taehyung gyerekkori legjobb barátok, ráadásul egy egyetembe is járnak, azon belül egy osztályba is és mind a ketten művészeten hallgatók. Nem tudnak egymás nélkül létezni, képesek lennének a másik hiányába akár bele is halni; olyanok, akár a testvérek. Jimin részéről főleg, ugyanis ő egyke, így Taehyung a mindene és ebből adódóan minden butaságát el is nézi barátjának, ami sokszor keveri őket slamasztikába. 
Jimin túl elnéző és egy földre szállt angyal, míg Taehyung túl lobbanékony és egy igazi kisördög... 

Hozzáfűzés: Hát, újabb fici. Ráébredtünk, hogy imádjuk ezt a párost és még egy hosszabb fejezetes történetet sem szültünk meg eddig, így kénytelenek voltunk belevágni még jó egy hónapja. :D 
Ezt folyamatosan írjuk, mert már a lassan a 9. fejezet kezdődik, úgyhogy bátran ki merem rakni most már. x) Jó ideje megy már a dolog, de biztosra akartam menni, ugyanis kevés az időnk és ha esetleg új történetbe kezdünk, tényleg várni kell, amíg már kész van jó pár fejezet. A közös ficiket ugye folyamatosan írjuk, csak az egyedüliekkel vannak gondok, de túléljük, remélem. :c  
Oh, és közben egyik kedvencünk lett, reméljük, hogy nektek is tetszeni fog. :3

Nóri írja Taehyungot!
Nana (én) írja Jimint! :3

Jimin

Fáradtan sóhajtottam, mikor elhúztam a fal szélétől a számomra szimpatikus rajzbakot, mélyen a sálamba temetve az arcomat, lehunyva a szemeimet. Iszonyatosan fáradt voltam, és miért? Mert valaki... valaki egész éjszaka zaklatott kakaon. Egész álló éjszaka jelzett az a szar, és mikor kikapcsoltam a wifit, hogy én már biztos nem fogok törődni a hülye üzeneteivel, persze, hogy smsben zaklatott, de nem mertem kikapcsolni a telefonomat, mert attól féltem, hogy esetleg akkor reggel nem fogok felkelni az ébresztőmre. Olyan voltam egész nap, mint a búval baszott lótúró, és ha ez nem lenne elég, őfelsége ma úgy gondolta, hogy nem tolja be a seggét órákra, holott én akartam lógni, ő pedig egész éjszaka nyafogott, hogy menjek be, mert nem akar egyedül ülni a teremben, ráadásul művészettörténet is lesz, és ő nem akar egyedül ülni a padban. Erre ki nem jön be? Ő.

Felsóhajtottam, miközben leültem a rajzbakra, majd beállítottam a táblámat és arra fektettem a rajzlapomat, álmosan, ásítozva, teljesen a sálamba fúrva az arcomat, egészen az orromig. Ezt még rohadtul leverem rajta. Holnap esküszöm, hogy be nem teszem a lábamat, csak hogy érezze, mivel vert az Isten megint.

Túl jó szívem van.

– Sziasztok! – Mikor az ajtó irányába néztem és megláttam a barátomat, elkerekedtek a szemeim, durcásan, ő pedig gyorsan kerített egy rajzbakot, majd oda húzva mellém letelepedett rá, seperve a kabátjáról a rátapadt havat, ezer wattos vigyorral. Próbáltam ignorálni. – Mérges vagy? – Ránéztem.

– Nem. Nem vagyok az. Csak egész éjszaka zaklattál, én ennek ellenére felkeltem reggel hétkor és betoltam a képemet iskolába, mert vinnyogtál kakaon, aztán smsben is, hogy ne hagyjalak szarban, erre pont te nem jössz be. – Nagyokat pislogott, majd hirtelen megforgatta a szemeit, gondolkodva.

– Ó! Igen. Bocsi – vigyorgott, megvonva a vállát.

– Ha én csinálok ilyet, tuti úgy hisztiztél volna, mint egy gyerek – morgolódtam, a táskámért hajolva, hogy elővegyem a ceruzáimat.

– Jó, na. Elaludtam.

– Nem csodálom! – horkantottam, összeszűkített szemekkel sandítva oldalra, egyenesen az arca felé, miközben az egyik ceruzámat kerestem a tolltartómban.

– Na! Ne legyél ilyen! Jóvá teszem! – nyüszítette, átkarolva a vállaimat, teljesen hozzám bújva, amivel nem is lett volna gond, ha a textil kabátján nem olvadt volna meg a hó, és nem lenne tiszta víz a felülete. Szinte rögtön megdermedtem, kipattant szemekkel. Fagyos ölelése van, az biztos.

– Veszel nekem egy csokit! Akkor megbocsátok. Ja, és nem kapod meg a jegyzeteimet! – néztem rá, felvonva az egyik szemöldökömet. – Ami szar ügy, mert holnap dolgozatot írunk.

Taehyung

Hatalmas szemekkel pislogok rá, ahogy egyszerűen ki akar baszni velem. De miért akar kibaszni? Semmi rosszat nem tettem vele.

– Miért? Ez... ez már kegyetlenség. Én is mindig odaadom – ülök le a bakomra, és közel hajolok hozzá.

– Ja, úgy, hogy a fél anyag nincs meg. Aztán csodálkozom, hogy miért épp, hogy kettes a doga – mormogja, én pedig elhúzom a számat.

– Tehetek róla, hogy gyorsan beszél a tanár? – vonok vállat ártatlanul.

– Arról tehetsz inkább, hogy még mindig az oldalamon vagy – szuszogja, ahogy lehunyja a szemeit, hogy valamennyire erőt vegyen magán.

Nekem pedig ez sértő volt.

– Kapd be, Jimin! – morgom, aztán el is húzódok tőle. – Akkor minek jöttél velem erre az egyetemre?

– Már megbocsáss, te ragaszkodtál hozzá, hogy jöjjünk egy egyetemre – néz rám, szúrós szemekkel.

– Tudod mit?! Leszarom, akkor nem szólok hozzád! – mutatok rá, fenyegetőzve.

– Jaj de jó, legalább lesz egy kis csend – mormogja a sálába. Én pedig, mindjárt felrobbanok.

– Pukkadj meg, Park Jimin! – vonyítok rá, ahogy semmi frappáns visszaszólás nem jut az eszembe, így csak elfordulok tőle és egy mukkot sem szólok.

Grimaszolva nézek előre, mikor bejön a tanár, bezárva az ajtót, felnyomva maxra a kis radiátort, hogy kellően befűtse a termet.

– Jól van, emberek. Kezdjük a mai órát. YongMi asszony ma nem tud részt venni az órán, dolga akadt. Ezért úgy döntöttem, ma az egyik társatokat rajzoljátok le – magyarázza, amire megforgatva a szemeimet felsóhajtok.

– De nagy kár… – hallom Jimin ironikus hangját.

Na igen, hiába rajz, hiába formának kell felfogni a testet, nem szép látvány egy tejeszacskó a végén egy parizerrel. A ráncos bőrről nem beszélve. Tény, izgalmas rajzolni, de már kezdem unni, hogy ez az egy modell van.

– Ki lenne az, aki elvállalná? – kérdezi a tanár, ekkor előbújik belőlem a kisördög.

– Legyen Jimin, ő olyan kis shyboy – kuncogom, ekkor megérzem azt a sötét aurát, ami felcsap mellettem az említettől.

– Hallgass… – sziszegi, de észre sem veszem.

– Ah! Taehyung. Ha már önként jelentkező vagy, gyere hát – mutat rám a tanár, Jimin pedig felkuncog.

– Szopacs. Tudod, visszanyal a fagyi – kuncogja, amire ráöltöm a nyelvem.

Felállok, aztán levetem a kabátomat.

Végül is... baromi jóképű vagyok. Kíváncsi vagyok, milyen alkotások születnek rólam.

– Nos, ha levetkőztél, foglalj helyet, beállítalak – mosolyogja a tanár, én pedig a paraván mögé lépve, leöltözök, anyaszült meztelenre.

Öcsém... nincs túl meleg azért...

Kiráz a hideg, de lassan kisétálok a paraván mögül és leülök a helyemre, majd hagyom, hogy a tanár beállítson úgy, ahogyan neki tetszik.

– Rendben, most nézz ki egy pontot és nézz arra – magyarázza, én pedig azért is Jimint nézem ki főpontnak. Őt fogom bámulni, vééééégig.

Jimin

– Szopd. Ki. A. Faszomat. – Tátogtam felé, de ő csak önelégülten elvigyorodott, ahogy szokott. Hihetetlen ez a srác... komolyan. Eszem megáll rajta.

Megeresztek egy mormogós sóhajt, majd lassan, fújtatva a papíromra vezettem a cezúrámat, hogy tanulmányozzam Taehyung arcát. Bár, jobban ismerem, mint a tenyeremet, szóval, szerintem le tudnám őt rajzolni már fejből is. Nem, nem a nagyképűség beszél belőlem, hanem tényleg eléggé ismertem minden vonását, a mosolyát, az orrának az ívét, a hatalmas szemeit. Az egész fiút úgy ismertem, ahogy senki más. Még szerintem a saját szülei sem. Ennek az az oka, hogy gyerekkorunktól kezdve együtt voltunk, már az óvoda óta, ami valljuk be, elég hosszú idő tekintve, hogy már húsz évesek vagyunk. Ha barátok között is vagyunk, keményen 17 éve vagyunk szoros ismeretségben, ami elég nagy szó azt hiszem, az pedig főleg, hogy még azóta is tökéletesen el tudjuk viselni egymást, egy-két ilyen apró vitát leszámítva, mint a mai. Igen, mert amúgy TaeTae egy hisztis kis görcs. Sokszor mondtam már neki, hogy olyan, mint egy lány... Bár, igazából bagoly mondja, én is duzzogós vagyok.

Felsóhajtottam, miközben felvázoltam a testét, minden egyes porcikáját megfigyelve, viszont az tényleg elég zavaró volt, hogy bámult. Szabályosan bámult.

Megforgattam a szemeimet, majd fintorogva rá, lassan előhúztam a zsebemből a telefonomat, majd a fülhallgatómat is előkotorásztam a táskám aljából, és nem foglalkozva semmivel, bedugtam a jack csatlakozót a telefonom végébe, a kis tappacsokat pedig a fülembe, hogy zenét hallgathassak.

Azonban elvigyorodtam.

Rohadt szemét vagyok.

Kihúztam a fülemből az egyik tappancsot, a tanárnőre nézve:

– Tanárnő! Nem lehetne esetleg, hogy feljebb vegyük a fűtést? Vagy nem gond, ha az esztétika érdekében kicsit nagyobbra rajzolom a nemesebbik részét, mint amekkora? – kérdeztem, majd ránéztem Taehyungra, aki eltátotta a száját.

– Jimin... – A tanárnő a homlokát masszírozta, én pedig kihúzva magam visszanéztem Taehyungra, akinek a szemeiben láng, szabályos tűz égett, ezzel a felirattal: Bosszút fogok rajtad állni, Park Jimin! – De én csak kivigyorogtam, rányújtva a nyelvemet, miközben visszadugtam a fülembe a fülest, folytatva a rajzolgatást, nyugtázva magamban, hogy nyertem egy időre.

Lassan telt az idő, és ahogy ketyegett az óra, ahogy figyeltem Taehyung vonásait és pózát... az alkatát, az arcát, a tekintetét – ami még mindig tüzesen izzott, engem szuggerálva –, rá kellett döbbennem, hogy TaeTae tényleg nagyon szép. Tényleg az. Irigylésre méltó. Egész vékony alkata volt, még is, olyan aprócska, domborodó izmok voltak rajta, ami tökéletesen illeszkedett a személyiségéhez és ő magához is. Nem volt hivalkodó, nem volt túl elhanyagolható sem; pont tökéletes volt. Hosszú lábai voltak, finom, lapos hasa...

Mikre gondolsz, Park?!

Nem törődve azzal, hogy teremben vagyok, arcon csaptam magam, a ceruzát tartva a kezemben, és most már dühösen rajzoltam tovább. Mikre gondolok?! Taehyung nem tökéletes! Csak egy hisztis kislány! Kicsi pöccsel! Na, jó, nem az. Bár az enyémmel nem versenyezhet.

Taehyung

Megölöm ezt az önelégült, nagyképű, almaseggű gyökeret! Mit képzel? Még, hogy kicsi a nemesebbik részem? Ő beszél? Az, aki tavaly belement a jéghideg vízbe – poénból teszem hozzá –, és a rudi alig látszott ki az akkor még szőrös dzsungeléből? ORRA VOLT A SZŐRNEK!

Uuuh, de megölöm, csak legyen szünet.

Mély levegőt veszek, és próbálok mozdulatlan lenni, de így is remegek a vágytól, hogy megleckéztessem a gyerekkori, elvileg legjobb barátomat.

– Jól van, szünet van. Taehyung, felöltözhetsz. Nem sokára folytatjuk – mosolyogja a tanár, aztán azt veszem észre, ahogy a szemüvege mögül végig mér engem.

Elkuncogom magam, de ahelyett, hogy azonnal mennék felöltözni, meztelenül odasétálok Jiminhez, aki teljesen belemerült a rajzába.

Megállok egészen mellette, figyelve, ahogy valamin nagyon szöszmötöl, azonban, mikor rám pillant, azonnal hátra ugrik, hatalmas szemekkel nézve rám. Füléből azonnal kihúzza a füldugót.

– Hogy is volt?! – kérdezem, elhúzva a számat, fogva a tábláját, megtámaszkodva így rajta.

– Mi is? – kérdezi, immár ártatlan álarcot öltve magára. Mutatóujjam felmutatom és lemutatok a kicsi Énhez.

– Te beszélsz az én kis méreteimről, miközben tudjuk, hogy mi történt tavaly – nézek rá, szúrós szemekkel.

Amint leesik neki a tantusz, pirulva elneveti magát.

– De azt senki sem látta – vonja meg a vállait.

– Én igen, és Jimin... te akkora egy pöcs vagy! – kiabálok rá, aztán egyszerűen csak a táblát hozzá döntöm, ami Istenesen fejbe kólintja. – Én senkinek sem mondtam erről semmit, te pedig tanár, osztály előtt beégetsz, utállak! – mormogom, aztán a cipőmet is hozzá vágom.

Háborút akar? Megkapja.

Tudom, hogy utálja a hisztis TaeTaet. Hát jogomban áll kihasználni.

– Taehyung, normális vagy?! Ne dobálj!

– Te csak hallgass! Itt most nekem áll jogomban megsértődni! De, ha olyan nagy legény vagy, melegítsd fel, nézzük meg, tényleg olyan kicsi-e, mint amilyennek mondod. Ha kell, itt felállíthatod! – lépek oda hozzá, kitolva neki a csípőmet.

Jimin

Mindig is tudtam, hogy Kim Taehyung nem normális, hiszen mindig is ismertem, de ez már aztán tényleg túlzás! Mi az, hogy melegítsem fel?! Melegíti fel a farkam, az! Felhorkantottam, mihelyst észbe kaptam, és hatalmas fintorral az ajkaimon néztem végig rajta.

– Bottal sem nyúlnék hozzád, nem, hogy kézzel! – morogtam, eltolva magamtól. – Vegyél már fel valamit! – morogtam, mire összeszűkítette a szemeit. Hát, azt hiszem, mégsem vagyok olyan nagyon jó szívű, mint ahogy azt az előbb beállítottam.

– Nem! – morogta, mire felsóhajtottam, a homlokomat masszírozva az ujjaimmal, teljesen fancsali képet vágva. TaeTae egy elviselhetetlen kis görcs, ha hisztizik. Bár, vannak jó pillanatai, az tény, de a hisztéria... az... az tragikus fordulat, és az a helyzet, hogy nagyon szeret hisztizni. Mindegy az, hol van: akár pláza, akár iskola, akár terem, udvar közepe, akár otthon, akár nálam. Neki tök mindegy, ha hisztizni akar, hisztizni is fog, az biztos.

– Akkor fagyj meg – mosolyogtam rá, leülve a rajzbakomra. A többiek már tudomást sem vettek sem rólam, sem Taehyungról. Persze, Hoseok halkan kuncogott, miközben nézett minket, Jungkook pedig szem forgatva vigyorgott, mint minden falbaszságunkon. Ez megszokott volt, nem csak az iskolában, a baráti körünkben is. Mi ilyenek vagyunk.

– Nem fogok! – húzta ki magát, mire felnéztem rá.

– Akkor nem fogsz – vigyorogtam rá. – Amúgy, gyere át suli után, átbeszélem veled az anyagot, kiengesztelésképpen. Na? – kérdeztem, ránézve, mélyen a szemeibe, hátha rábólint a kezdeményezésre, bár, ha nem, ő fogja megszívni, szóval...

Viszont, ahogy gondolkodott akaratlanul is, de végig mértem a szemeimmel újra, s rá kellett döbbennem, hogy akármi, akárhogyan is van, Taehyung tényleg formás, tökéletes testtel, bőrrel rendelkezik. Hamvas... puhának tűnik és igazán ízletesnek. Hiába ijesztettek meg a gondolataim, akkor is kénytelen voltam belátni, hogy már-már nőket megszégyenítő szépséggel rendelkezik Taehyung.

Miken gondolkodom...?

Taehyung

Ha Jimin elmagyarázza nekem az anyagot, akkor talán, de csak talán megbocsátok neki. Nem volt szép az, hogy leszólta a kicsi TaeTaet.

Felsóhajtok, aztán megadóan ránézek.

– Legyen. De kérek mellé egy tábla csokit – nézek rá, immár nagy bociszemekkel.

– Még azt is?! – kérdezi, egy ici-picit felháborodva.

– Naa, akkor elnézem, hogy bántottad – mosolyodok el szelíden, próbálva hatni rá.

Megadó sóhajt ereszt meg, aztán lehunyva a szemeit pár másodpercre, kinyitva, rám néz.

– Jól van. Benne vagyok – mosolyodik el, már ő is. Örömömben felvinnyogok, aztán azonnal magamhoz ölelem, jól megszorongatva.

– T-Taehyung, légyszi, öltözz fel – mormogja, ahogy lefagyva áll a karjaim között.

– Eddig sem zavart, ha így flangáltam, most mi változott azóta? – kuncogom, aztán elengedve, a ruháimhoz lépek és gyorsan felöltözök.

Körbesétálok a tanteremben, megnézve mindenkinek az alkotását. Vannak nagyon jók, de vannak picit gyengébb munkák is. Jiminé, mint mindig a legjobbak közé tartozik. Irigylem a kézügyességét. Neki kisujjból megy a rajz, míg én egy kicsit megszenvedek vele. Olyan jól felvázolta a mozdulatomat és az arcom, kezdeti karakterét.

– Milyen? – lép hozzám, ahogy egy szendvicset majszolgat. Ránézek, aztán a tökömre mutatok a rajzon.

– Túl kicsi. Vedd nagyobbra. Amúgy, nem rossz. Van mit javítani rajta, de egész jó. A vállak távolságát ellenőrizd, mert látok benne egy pici csúszást – magyarázom el neki, hogy én mit vettem észre. Ahogy rápillantok, elkuncogom magam. Úgy néz, mint valami megszállott. – Mi van? – kérdezem, aztán csak engem bámulva, beleharap a szendvicsbe.

– Semmi, folytasd – mosolyodik el picit. Felvonom az egyik szemöldököm, aztán kijavítom még egy-két helyen, hogy mire figyeljen, de olyan, mintha itt sem lenne.

– Hahóóó, itt vagy még? Lassan az alufóliát rágod, ébresztő! – csettintek párat az arca előtt, aztán hallom, ahogy bejön a tanár. – Ah... én még nem is ettem – mormogom, ahogy lassan visszatopogok és lassan levetkőzve, leülök a székembe, ugyan úgy, ahogyan vissza kell ülnöm.

Jimin

Azt hiszem, az Istenért sem vallottam volna be, hogy Taehyung nem csak szép, de férfiasan helyes, és nagyon jó testfelépítésű. Olyan kecsesen izmosak a lábai; férfiasak, természetesen, szóval nem akarom azt hitetni bárkivel, hogy Taehyung nőies, mert nem, csak ahhoz felérő kecsességgel, finomsággal rendelkezik. Persze, egészen addig, amíg el nem kezd beszélni, vagy úgy viselkedni, ahogyan szokott... Viszont, ha csak őt magát nézem, az arcát, a mellkasát, a hasát, az izmait, minden testrészét, akkor szemet gyönyörködtető.

Felsóhajtottam, mikor visszaigyekezett a vetkőző részlegbe, majd lassan beállt a saját helyére, én pedig újra rajzolni kezdtem, figyelembe véve a tanácsait, amikkel ellátott; min kellene javítanom, mire figyeljek oda. Nem nagyon figyeltem rá, ugyanis a tekintetemet, a gondolataimat ő maga kötötte le, a testének felfedezése, nem a mondandója, ami elég kellemetlen volt, ugyanis "férfi szemmel" mértem végig Taehyungot, nem úgy, ahogyan egy barát szokta a gyerekkori barátját, és ez bizonyos szinten megijesztett, de mikor elvonult mellőlem, nyugtáztam a dolgot annyival, hogy ami szép, az szép, azt el kell ismerni. Nagy valószínűsége annak, hogy nem kívántam meg, csak beismertem, hogy Taehyung testfelépítése irigylésre méltó, főleg úgy, hogy igazából nem tesz érte semmit, mert tény, én valamivel izmosabb vagyok, de rengeteget jártam sportolni, ő nem. Szóval, ha azt nézem, hogy ő semmit sem tett, még is olyan az alkata, a felépítése, amilyen, valamilyen szintű irigység is elfog.

Taehyung túl szép férfinak. Szerintem őt lánynak tervezték a szülei. - Erre akkor jöttem rá, mikor az arcát rajzoltam. Furcsa, még soha nem jutott eszembe, hogy le kellene őt rajzolnom, pedig milyen élvezet a vonásait megörökíteni! Főleg az ajkait... az ajkai. Egyben szenvedős csinálni, de rohadt nagy élvezet is, és azon próbáltam a leginkább dolgozni, hogy mindenét sikerüljön teljesen elkapnom: az orra ívét, az ajkai ívét... mindenét, gondos részletességgel, amire azt hiszem, mások nem tulajdonítottak figyelmet. Én sem szoktam, ez most valami különleges alkalom. Én szeretem árnyékokból, foltokból kihozni az alakokat, nagyon haloványan vázolok, amit ki is radírozok, ha éppen színezni, tónusozni készülök, és hatalmas foltokból adom össze a képet, ezért tűnik néha maszatosnak, de amellett próbálok ügyelni a részletességre. Nem vonalasan, vattásan rajzolok.

Most máshogy volt... tökéletesen akartam megcsinálni Taehyungot. Tökéletesebbre, mint valaha. Olyanra, amilyen a valóságban... olyan tökéletesre, szépre... amire felsóhajtani vagyok képes.

Miért vannak ilyen furcsa érzéseim?