Tökéletlenül tökéletes karácsony - VKook (2/2)

Cím: Tökéletlenül tökéletes karácsony

Alkotó: Nana

Hossz: Two-Shot

Besorolás: +12

Műfaj: Romantikus, AU

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; slash, bromance
Összefoglalás: Taehyung tipikus, lázadó tinédzser volt, aki mindennek, és mindenkinek ellentmondott. Semmit nem úgy csinált, ahogyan azt neki kellett volna, és a sorozatos hibájának lett is eredménye, olyasmi, ami az egész életét megváltoztatta... – Miután sikerült nagy nehezen helyrehoznia az életét, ahogyan lehetett, egy "hatalmas meglepetés" csengetett be hozzá, karácsony előtt egy hónappal, ami az éppen helyrehozott életét teljesen felborította... 

Hozzáfűzés: Itt is lenne a folytatás, még pont időben, karácsony közepén. :3
Remélem, hogy tetszeni fog nektek, mert szerintem annyira nem lett jó... de tényleg remélem, hogy nem okozok csalódást senkinek. :c <3 
Boldog karácsony minden Felhőcskének! <3 <3 <3 
Jó olvasást! <3 

Taehyung

Nem gondoltam volna, hogy Jungkook tényleg sűrűn látogat majd meg minket az ittléte alatt, ha a megfelelő szót kerestem volna erre a helyzetre, csak a döbbenetet tudtam volna használni. Tényleg mélyen meglepett, főleg az, milyen kedvesen viszonyult hozzám, és a lányomhoz, sőt, semmi ítélet nem volt benne azt illetően, hogyan lett ilyen fiatalon gyermekem, nem is kérdezett róla szemérmetlen módon, úgy volt vele, majd elmondom, ha szükségét érzem – nem, nem éreztem szükségét, jobbnak hittem, ha hagyok mindent a saját medrében csordogálni. Nem szerettem volna kiteregetni a múltamat, mélyen el akartam temetni, hogy soha ne jusson eszembe, ne tépkedjen fel a beszéd több sebet is a behegesedett szívemen, és ez így volt jó. Mindettől függetlenül jól esett, mikor esténként meghallottuk a csengőszót, s ajtónyitás után Jungkookot láttam meg, Sunghee pedig néha annyira örült neki, hogy szabályosan a nyakába ugrott, ami engem azonnal mosolygásra késztetett. Láttam már boldognak a lányomat, hogyne láttam volna, de olyankor mindig szabályosan felragyogott az arca, fényesebb, sziporkázóbb volt, mint bármelyik másik csillag az égen, ez pedig mérhetetlen örömmel töltött el.

Sokszor fordult elő, hogy én csak álltam a nappali ajtóban, mellkasom előtt összefűzött karokkal, nekidöntve vállamat az ajtófélfának, és néztem, ahogy Jungkook és Sunghee játszanak – Jungkook még barbibabázni is hajlandó volt, ami sűrűn kacajra, kuncogásra késztetett. Majdnem minden egyes nap így ment el, s mikor Sungheenak alvás volt este nyolckor, Jungkookkal kettesben maradtunk, beszélgettünk, volt, hogy itt is maradt, de persze, természetesen, én a kanapén aludtam, ő pedig az én szobámban – nem volt nagy a lakásunk, két szobás volt, az egyik az enyém, a másik Sunghee tulajdona, így más eshetőség nem is nagyon volt.

Egyetlen napot emeltem volna ki ebben az időszakban, az pedig December tizenkettedike volt, amikor Jungkook kitalálta, hogy menjünk el az egyik kedvenc éttermébe vacsorázni. Nem fűlött hozzá a fogam, mert nekem nem volt ilyesmikre pénzem, de ő mindenképp ragaszkodott hozzá, így azt mondta, szívesen kifizeti. Persze, akkor is nemet mondtam, de sunyi módon szólt Sungheenak, hogy öltözzön, mert megyünk enni egy nagyon jó, neves étterembe, a kislány pedig úgy szaladt a szobájába öltözni, ahogyan még soha. Ezután már képtelen voltam azt mondani, nem megyünk sehová, így ugyan szúrós szemekkel, morgolódva, de a szobámba sétáltam, hogy nekikezdjek az öltözködésnek.

Mintha valami különleges nap lett volna, amint kiléptünk a házból, apró, mégis szép pelyhekben kezdett el esni a hó, beborítva az egész várost a hófehér csodával – alig tudtam Sungheet visszafogni hazafele, nehogy megfürödjön a hóban, mert ugyan, lassan ünnepek, és azt otthon tölti, de én véletlenül sem akartam, hogy lebetegedjen, így folyamatosan a cipeltem őt, őfelsége hisztikirálynőt, Jungkook pedig halk kacajjal nézte ezt végig. – Az a nap olyan különlegesnek tűnt, olyannak, amit nem lehet megismételni. Meghitt volt maga a vacsora, a beszélgetések, az, ahogyan Sunghee a pohara mögül sunyított, hol rám, hol Jungkookra nézve, ahogy néha elnevette magát a beszélgetésünkön, és az is, amikor csendben, lassan sétáltunk oda, és visszafelé is.

Mint egy kicsike család. Bár, tudtam, véletlenül sem szabad erre, vagy ilyesmire gondolnom, mégis ezt találtam a legreálisabb definíciónak, aminek következtében szüntelenül szorult össze a szívem, mert tudtam, ez semmilyen okból sem lehetne lehetséges.

Egy szó, mint száz, Jungkook közel került hozzám, és Sungheehoz is, nem tudtunk volna egy napot elképzelni sem, hogy a másik ne lett volna nálunk esténként, vagy ne sétáltunk volna egyet a városban, esetleg ne mentünk volna le a játszótérre Sungheeval. Mindig találtunk valami programot; ha nagyon hideg volt, és úgy döntöttünk, nem megyünk sehová, akkor közösen néztünk meg egy egész estés rajzfilmet, vagy valami vígjátékot, amin mindannyian halkan kuncogtunk, egymásnak dőlve. – Talán ilyesmi lehetett a normális család, amiben sem nekem, sem Sungheenak nem volt része soha.

Jól éreztük magunkat, idilli pillanatokkal voltunk megajándékozva, ezt pedig Jungkooknak köszönhettük – ami viszont a legfurcsább volt, hogy abban az időszakban Sunghee egyáltalán nem hozta fel az anyuka eshetőségét, de betudtam ezt annak, hogy sikeresen terelgetve lett a figyelme a csonka családunk mivoltáról.

Nem egyszer fordult elő, hogy mély sóhajjal fordultam a kanapé háttámlájához éjszaka, miközben azon elmélkedtem, mennyire pocsék lesz majd, ha Jungkook elutazik Daeguból, és olyankor mindig feltűnt, mennyire szúrósan, fájdalmasan dobbantgatott be a szívem. Féltem, hogy újra magányos leszek, mert habár, itt volt nekem Sunghee, de ő a lányom, nem olyan személy, akivel meg tudnék osztani dolgokat – idővel ez is lehetséges lesz, de ő még gyerek ahhoz, hogy egyéb dolgokat a vállára terheljek. Féltem attól, hogy az új év kezdetekor minden megváltozik majd, minden visszaáll a régi rendbe, újra csak ketten leszünk ebben a házban, újra csak ketten megyünk le a játszótérre, és újra csak ketten sétálgatunk délutánon-esténként, ez pedig fojtogatott. Volt jó pár éjszaka, amit nem tudtam átaludni, ráadásul azt sem tudtam eldönteni, miért ragaszkodtam, kötődtem ennyire ahhoz a fiúhoz, akit majdhogynem el is felejtettem a középiskolás éveim után. – Semmi nem kötött hozzá, csak a régi, gyerekkori emlékek, mégis úgy hittem, képtelen lennék őt elengedni, ha eljön majd az új év.

Életemben először kívántam azt, hogy lassuljon le az idő, ne haladjon gyorsan, minden megélt pillanat maradjon örök, minden olyan pillanat, amit mi hárman élünk meg, tartson örökké – bármennyire tudtam, lehetetlen ez, én mégis minden egyes éjszaka ezt kívántam, behunyt szemekkel.

Ebben a rövid szakaszban Jungkook már szinte a kis csonka családunk tagja volt, így evidens ezek után, hogy Jungkook karácsonykor is meglátogatott minket – jobban mondva, nálunk töltötte a karácsonyt, így értelem szerűen nálunk volt már December huszonnegyedikén is...

Habár, a mi családunkban nem volt szokás a fa díszítés – a szüleim nem a keresztényvallást tudták a magukénak –, Sunghee mindig annyira szerette a karácsonyfát, hogy ennek ellenére mi minden évben díszítettünk, és ez már két éve Sunghee feladata. Nem szoktunk nagy főzőcskézést csinálni, süteményeket sem, általában a nappaliban, a fa mellett ücsörögve néztünk meg pár filmet, és mikor Sunghee elaludt az ölemben, én bevittem a szobájába, betakargatva őt, de az akkori karácsony teljesen más volt. Nem olyan megszokott, amit mi csináltunk mindig. Jungkook hagyományt tört, amint belépett az ajtónkon, nem is akármennyire…

– Minek költekezel? – kérdeztem, a csípőmre tett kezekkel, mikor a fiatalabb vigyorogva pakolta le a hatalmas dobozt az asztalra, s miután kibontotta, megláttam benne a hatalmas karácsonyi tortát, aminek hatására elkerekedtek a szemeim. – Ez biztos rohadt drága volt – mosolyogtam, megcsóválva a fejemet.

– A szeretet ünnepe, szóval ahelyett, hogy megdorgálsz, örülj neki – vigyorgott, letéve a többi, hatalmas szatyrot is, amiben mindenféle finomság, sütemény volt, Sunghee pedig csillogó szemekkel figyelte, amikor Jungkook elkezdte őket a pultra pakolgatni. – És ugyan, nálunk nem szokás, de hoztam egy bébipulykát is! Úgyhogy TaeTae megsüti, amíg mi díszítjük a fát – vigyorgott, szemöldök vonogatva, megpöckölgetve Sunghee orrát.

Kitalálni nem tudtam volna, miért költ ennyit, és habár, elég mérges voltam rá, de amellett borzasztóan örült a szívem, mert én ilyesmiket nem tudtam magamnak megengedni, Sunghee arcáért pedig megérte, bármi is volt az. – Talán túl érzékennyé váltam az utóbbi években, de ez a mérhetetlen nagy szeretetáradat olyan szinten megmelengette a szívemet, hogy legszívesebben elpityeregtem volna magam.

Természetesen, minden úgy történt, ahogyan azt Jungkook eldöntötte; én szenvedtem a bébipulykával, ők pedig díszítették a lakást és a fákat is, mert persze, Jeon Jungkooknak ennyi minden nem volt elég, ó, dehogy! Neki venni kellett egy csomó égőt, girlandot, amit az ajtószegélyekre függesztettek fel, díszekkel, és mindenféle csicsás dísszel, mindennel, ami ellent mondott a jó ízlésnek, én mégis mosolyogva figyeltem a pulyka valagából, mert Sungheenak tetszett, jobban, mint eddig bármi. – Ekkor történt az, hogy a szívemet mégis fájó, feszítő érzés lengte körbe, és való igaz, mosolyogtam rajtuk, mégis mérhetetlen fájdalmat éreztem, ami egy szempillantásra sem akart megszűnni. Talán amiatt, hogy féltem, ez az első, és az utolsó olyan karácsony, amit így töltünk el, és itt most nem a sok drága holmira értem, vagy a pulykára, esetleg a rengeteg díszre értem, hanem arra a mérhetetlen szeretetre, örömre, amitől ragyogott az egész lakás, amit az ő nevetésük ragyogott be ennyire.

– Kell karácsonyi zene is! – Csak ennyit hallottam, s már meg is ütötte a fülemet az első karácsonyi dal, amit valószínűleg a tévéről indítottak el, amellett pedig a dvd lejátszóról, én pedig mosolyogva csóváltam a fejemet, miután sikeresen bedobtam azt a pulykát a sütőbe, egy mély, fáradt sóhajjal. – Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz egy bébipulykával bánni, pedig még nem is volt olyan nagy, mint a kifejlett.

Miután bekapcsoltam a sütőt, elővettem pár tálcát, és a süteményekből pakolgattam rájuk, mindenféléből, amit Jungkook hozott hozzánk, majd két megpakolt tálcát felkapva, a nappali felé indultam, ahol a két delikvens még mindig vadul díszített. Az ajtófélfában álltam meg, halvány mosollyal az ajkaimon, amikor Jungkook átkarolta Sungheet a hóna alatt, majd megemelte őt annyira, hogy a nagy, fekete fenyőre – amit természetesen, ugyan csak Jungkook vett – rakhassa a csillagot. Ajkaim megremegtek, majd egy apró sóhajjal néztem, ahogy Jungkook adott egy apró, gyengéd puszit Sunghee arcára, leengedve őt a talajra. Ezután mozdultam meg, hogy a nappaliban lévő dohányzóasztalra tehessem a süteményekkel teli tálcát, körbe nézve, megállapítva, mennyire ízlésesen sikerült nekik a díszítés.

Soha nem volt még ilyen magas szintű karácsonyi hangulatom, sosem éreztem még azt a szikrázó boldogságot, amit akkor éreztem, és bármennyire is volt jó, egy pillanatra mindig sikerült elszomorodom, félnem attól, hogy több ilyen már nem lesz.

Ezután tényleg mindent úgy töltöttünk, ahogyan egy nagy család: mesét néztünk, társasoztunk, sütit, és időközben a megsült pulykát eszegettük, sőt, még a karácsonyi tortát is megvágtuk, amit Jungkook hozott, s habár, sajnáltam felszeletelni, olyan szép volt, ők ketten ragaszkodtak hozzá, hogy együk meg – féltem, hogy Sungheenak gyomorrontása lesz előbb-utóbb, így ugyan óvva intve adtam neki a tortából. Nem, nem sajnáltam, dehogy, csak féltem attól, hogy elrontja a hasát, és akkor bizony, kellemetlenül fogja tölteni az ünnepeket itthon.

Ezután az este nagyon gyorsan eljött; Jungkook ragaszkodott ahhoz, hogy Sunghee csak másnap reggel nyithassa ki az ajándékait, így a kislány ugyan duzzogva, durcásan, de este nyolckor iziben elment aludni, hogy másnap reggel mihamarabb felkelhessen, én pedig kuncogva fektettem le aludni, vállat vonva, hogy én ez ügyben most semmi egyebet nem tehetek.

Végül mély sóhajjal slattyogtam ki a nappaliba, majd fáradtan, apró mosollyal huppantam le a kanapéra Jungkook mellé, folyamatosan csóválgatva a fejemet, amit a fiatalabb nem is tudott szó nélkül elfigyelni.

– Na? Miért csóválod így a fejed? – kuncogta halkan, halkabbra véve a karácsonyi zenét, miközben felém fordult a kanapén, kíváncsi szemekkel vizslatva engem.

– Azért, mert mindenfélét összevásárolgattál. Mondtam, hogy ne költs ránk – néztem rá hirtelen, megemelt szemöldökökkel. Ő szinte azonnal megvonta a vállait, mintha nem is érdekelték volna a szavak, amik az imént elhagyták az ajkaimat.

– Szeretek adni, főleg nektek. Megérdemlitek – mosolyodott el, megemelve a karját, finoman megsimogatva az arcomat, aminek következtében lángba borult a fejem, és torok köszörülve dőltem előre, hogy a cukros, mézes-mázas édességből vegyek egyet, beleharapva abba. Nem fájt a fogam a ragacsos édességre, de túl zavarba ejtő volt, amit csinált, így mindenképpen tennem kellett valamit, amivel megszakíthatom ezt a túl bensőséges kontaktust. – Aranyos, hogy bármikor, bármi ilyet csinálok, te mindig valami hirtelen elfoglaltságot kerítesz magadnak – húzta ajkait ördögi vigyorra, mire a szemeimet összehúztam, a sarkaikból sandítva Jungkookra, tele szájjal rágcsálva a süteményt.

– Mert zavarba ejtő dolgokat csinálsz – vontam meg vállaimat, lenyelve a számban lévő jókora falatot, majd az ujjaimat is megnyalogattam, amik a csokoládétól csillogtak, ezután pedig kifújtam egy hatalmas adag levegőt, a kanapé háttámlájának dőlve.

Csendben ültünk egymás mellett jó pár minutumig, ami többnek tűnt annál, ami volt, hiszen én ezt a röpke pár percet több órának hittem, így lassan ugyan, de Jungkookra néztem, aki végül gyengéden, kedvesen rám mosolygott, apró szusszantást hallatva. Kínos volt a csend, de ő rohamosan gyorsan változtatta meg ezt örömtelivé, ami az én számra is mosolyt csalt.

– Taehyung…

– Hm? – néztem rá hirtelen, felé fordulva egész testemmel, ugyanis gondterhelt volt az arca, talán kicsit aggódó is, ami nyugtalanságra adott okot.

– Tudod, ah! Hogyan is mondjam? – tűrt sötét tincseibe, egy csíkká préselve össze szépen ívelt száját, ide-oda kapkodva a tekintetét, kerülve az enyémet, mintha valami bűnt akarna vallani, ami egy hatalmas nyelésre késztetett, azonban mélyen hallgattam, beharapva az alsó ajkamat, kérdő tekintettel mustrálgatva arckifejezését, és tekintetésnek rémült csillanását. – Szóval, én gondolkodtam. Nem megyek haza. – Szemöldökeim a magasba szöktek, hirtelen ért ez az elhatásozás.

– Mi? Miért? – pillogtam értetlenül.

Való igaz, féltem attól, mi lesz, ha majd hazamegy, mi lesz akkor, ha újra egyedül hagy minket, azonban azt nem értettem, miért, minek a hatására döntött így, és valahol a szívem mélyén tudtam a választ, mégsem voltam arra felkészülve, hogy azt ki is mondja majd nekem.

De kimondta.

– Én veletek akarok maradni – emelte rám tekintetét, kissé megtörten. – Én szeretlek titeket. Sungheet is, olyan, mintha a lányom lenne, én… nekem eszem ágában sincs hazamenni. Itt akarok maradni veletek, veled… – súgta maga elé, újra emelve a kezét, amit lassan az arcomra csúsztatott, finoman, lágyan simítva meg arccsontomon lévő bőrömet hüvelykujjával, mintha a döbbenetet szeretné eltörölni az arcomról, több-kevesebb sikerrel. – Szeretlek téged. – A torkomra égett minden szó, az agyam kiüresedett, a testem leblokkolt, és csak akkor eszméltem fel kezdetleges sokkomból, mikor szemeit félig lehunyva közeledett arcomhoz. Megszólalt bennem a vészjelző, és ijedten, rémültem tapasztottam tenyereimet arcára, hogy eltoljam magamtól.

– Nem! Ez nem helyes! Istenem, te miket beszélsz?! – fakadtam ki majdhogynem hangtalanul, nehogy Sungheet felrázzam álmából. – Nem szerethetsz! Férfiak vagyunk, ráadásul tudod te, mekkora baj lenne ebből? Két férfi nevel egy gyereket, egy kislányt? Ez abszurd, ez nem normális, ez teljességgel ki van zárva! Mi van akkor, ha megzavarjuk őt, vagy esetleg az identitásával, szexuális beállítottságával lesz gond? Mit fognak szólni a… az iskolában, ha megtudják? Csúfolni fogják, bántani, én ezt nem! Ezt nem – ellenkeztem rögtön, hátrább húzódva, nyelve egy hatalmasat, teljesen kétségbeesetten.

Jungkook megemelte szemöldökeit, majd apró mosolyra húzta a száját, miközben lefejtette arcáról a tenyereimet, összezárva azokat a sajátjaiba, szeretetteljesen nézve a szemeimbe.

– Taehyung, rengeteg ilyen van, nem csak külföldön, itthon is. Ráadásul kinek kellene megtudnia? Miért tudná meg bárki? – kérdezte, oldalra döntött fejjel.

– Jungkook, ez nem az az ország, ahol… – A szavamba vágott.

– Én pedig nem az az ember vagyok, aki feladja az álmát, nekem pedig az ti vagytok. Ti ketten. Taehyung, én veletek akarom leélni az életemet, és tudom, nyálasan hangzik, de már elképzeltem azt is, ahogy azt a gyönyörű kislányt az oltárhoz kísérhetem – nevetett fel halkan, közelebb húzódva hozzám, elgyengült tekintettel. – Beléd szerettem, és gondolkodtam ezen, tudom, talán nem helyes, amit tennék, talán ez az egész őrületes hülyeség, de nem akarom kihagyni. Szeretlek téged, szeretem a lányodat is, szeretlek titeket, szeretnék mindig ilyen karácsonyt, ilyen meghitt pillanatokat, szeretném látni, ahogy Sunghee felnő, szeretném látni, ahogy megöregedsz velem együtt… – A szavába vágtam.

– Ez nagyon nyálas. A nőknél bejön, nálam nem – mondtam, még mindig hátrább húzódva, mire elgondolkodott egy pillanatra.

– Pedig napokig gyakoroltam, mit fogok neked mondani, de rendben – vonta meg a vállait, hirtelen felállva, én pedig kíváncsian figyeltem a mozdulatait, majd mikor megállt előttem, elkapta a karjaimat, hogy felhúzzon magához. Mellkasunk a lendülettől azonnal egymásnak préselődött, én pedig, mint egy szűz kislány, azonnal elfordultam tőle, elindulva az asztal másik végébe.

Hallottam Jungkook gondterhelt sóhaját, de én ezt teljesen kizártam magam körül, pakolgatni kezdtem, egymásnak préselt ajkakkal, azonban, amint kiegyenesedtem, éreztem, hogy Jungkook hátulról ölelt át, a derekamnál fonva össze a karjait, a nyakamba hajtva a fejét, miközben lágyan kezdett velem ringatózni az egyik lassabb, karácsonyi dalra, ami inkább volt szomorú, mint romantikus, mégis az egyik leghíresebb dal volt ezen az ünnepen.

A torkomban rekedt minden szó, miközben felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet.

– Jungkook, ez nem helyes – mondtam halkan, mire a nyakamba adott egy aprócska csókot, és éreztem a bőrömön, ahogy ajkait aprócska mosolyra húzza, miközben az asztal mellett ringatott engem, és saját magát, lágyan dúdolgatva a nyakamba a dalt, ami éppen a dvd-n játszódott le.

– Az lenne a helytelen, Taehyung, ha megfosztanád Sungheet, és saját magadat is a boldogságtól – motyogta a bőrömre, állát a nyakam hajlatába temetve.

– De kockázatos.

– Az.

– És veszélyes.

– Igen.

– Meg fognak vetni minket.

– Lehet.

– Sok nehéz pillanatunk is lesz.

– Valószínűleg. Egyéb kifogás? – Nem válaszoltam semmit, csak kieresztettem a tüdőmben lévő levegőt, leütve a szempilláimat. – Akkor a sok rossz mellett most gondolj a jókra: egy családja lehet Sungheenak, neked pedig egy remek pasid – kuncogta, megcirógatva a hasamat, mire elmosolyodtam, aprót szusszantva. – Egy igazán remek pasid, aki…

– Rendben, elég, elég! – nevettem fel halkan, kissé hátra döntve a fejemet, halványan ingatva azt jobbra, balra, megtáncoltatva homlokomhoz illeszkedő tincseimet, és épp megszólaltam volna, oldalra fordítva a fejemet, mikor Jungkook előrébb döntötte a sajátját, ajkait finoman az enyémeknek nyomva. Nem erre számítottam; szemeim tányérméretűre nőttek, lábaim megremegtek, a hasamban lévő pillangók életre keltek, hogy szabadon repkedhessenek ott, miközben lehunytam a szempilláimat, teljesen a karjaiba ejtve a testemet, élvezve azt a könnyed, puha, aprócska puszit, amit a számra hintett. – Megszűntek a fejemben keletkező negatív gondolatok, és csak azon tudtam elmélkedni, hogy ezt semmi pénzért nem szakítanám meg.

Azaz… azt hittem.

– Mondtam, hogy varázsolok egy anyukát, vagy inkább egy apukát. Ez életem legjobb karácsonya. – Szétrebbentünk, és az ajtó irányába néztem, halál sápadtan, Jungkookkal egyetemben, Sungheet nézve, aki huncut vigyorral az ajkain szuggerált miket, vadul csillogó íriszekkel. Rögvest elvörösödtem, lángba borult az egész arcom, Jungkook pedig szorosabban vont magához, intve a fejével Sungheenak. A kislány nem váratta sokáig a másikat, hozzánk rohant, átölelve minket, egy megkönnyebbült szusszantást hallatva.

Ezek után hogyan mondhatnék nemet…?