Tökéletlenül tökéletes karácsony - VKook (1/2)

Cím: Tökéletlenül tökéletes karácsony

Alkotó: Nana

Hossz: Two-Shot

Besorolás: +12

Műfaj: Romantikus, AU

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal; slash, bromance
Összefoglalás: Taehyung tipikus, lázadó tinédzser volt, aki mindennek, és mindenkinek ellentmondott. Semmit nem úgy csinált, ahogyan azt neki kellett volna, és a sorozatos hibájának lett is eredménye, olyasmi, ami az egész életét megváltoztatta... – Miután sikerült nagy nehezen helyrehoznia az életét, ahogyan lehetett, egy "hatalmas meglepetés" csengetett be hozzá, karácsony előtt egy hónappal, ami az éppen helyrehozott életét teljesen felborította... 

Hozzáfűzés: Itt is lenne az ígért VKook karácsonyi fanfici első része. :D 
Habár, két részes OS (nem tudtam volna ezt a ficit egy részbe besűríteni), remélem, azért tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! <3 

Taehyung

Kim Taehyung vagyok, jelenleg huszonöt éves, Daeguban élek már több éve, és mondhatom azt teljes szívvel, hogy nincs egyszerű, könnyű életem; nem olyan a nagy világ, mint ahogyan az a mesékben, filmekben le van fektetve, s habár, én szerettem volna bennük hinni tizenhét évesen, rá kellett jönnöm, semmi nem volt igaz abból, amivel folyamatosan tömték a fejemet: Az élet kegyetlen, gyarló, és nincs, aki segítene, ha bajban vagy; nem könnyű megszokni, főleg nem saját bőrön tapasztalni, de a buta ember a saját kárán tanul, ahogyan én is. Szegény sorsom volt, egy egy szobás panellakásban éltem egy csecsemővel, szóval bátran ki merem jelenteni, borzasztóan nehéz sorom volt, és ez sokáig nem vált könnyebbé, vagy elviselhetőbbé.

Csecsemővel éltem, igen, aki történetesen a vér szerinti lányom volt – mindennél jobban szeretem is őt.

Hogyan lett gyerekem, azon belül pedig egy lányom? Meggondolatlan, tizenhét éves kamasz voltam, amellett pedig szörnyen szerelmes is, hittem a mesékben, abban, hogy engem soha nem érhet semmi baj, mert valaki mindig vigyázza, óvja minden lépésemet – marhaság. Nem volt senki, aki így tett volna, aki megállított volna az állandósuló hibáim elkövetésének sorozatával. – Szerelembe estem, egy gyönyörű, nálam három évvel idősebb lányba, aki maga volt a gonosz megtestesítője; rossz útra léptem, mindent megtettem annak érdekében, hogy az a lány elfogadjon engem, s ennek következtében olyan dolgokat tettem meg, amit más véletlenül sem cselekedett volna. Minden olyasmit csináltam, amivel óvva intettek a szüleim, vagy a tanáraim, de én fittyet hánytam mindenre, mert kamasz voltam, ostoba és meggondolatlan is.

A középiskola végeztével nem tanultam tovább, letértem arról az útról, amit talán kijelöltek nekem. Igazi utcai suhanc voltam, belevontak a dílerkedésbe, drogot árultam, loptam, csaltam, hazudtam, mindezt azért, hogy álmaim nője velem lehessen. Velem volt. Egy ideig. Egy hosszú, ivással, droggal töltött éjszaka folyamán megadta magát nekem, lefeküdtünk, annak pedig eredménye is lett: Sunghee. A lány el akarta vetetni, végül mégsem tette meg, mellettem maradt, kivettünk egy lakást, felvállaltuk egymást, és abban bíztunk, hogy ezután minden jobb lesz, de nem így lett. Nem volt pénzünk, nem volt semmink, szűkölködtünk, akár a templom egerei, s mikor eljött a pillanat, és megszületett Sunghee, a lány elhagyott. Eltűnt a kórházból, én pedig egyedül maradtam egy csecsemővel, egy kislánnyal, és fogalmam sem volt róla, mit kellene vele kezdenem.

Soha nem felejtem el a pillanatot, mikor a szülőszoba mellett álltam, pont, ahol a gyermekeket helyezték el, és az üvegre tapasztott tenyerekkel néztem a lányt, aki az én gyermekem volt – pont az üvegablak alatt feküdt, békésen álmodozva.

Gyönyörű volt, akár egy csillag, egy sziporkázó égitest, egy angyal, aki a földre hullott, hogy bearanyozza az életemet – igen, teljesen így éreztem.

A szüleim azonban nem segítettek, miután Sunghee megszületett; kitagadtak a viselt bűneim miatt, nagyszüleim már nem voltak, így amint kihozhattam őt a kórházból, végleg magamra maradtam. Nem volt senki, akire támaszkodhattam volna, de azt eldöntöttem, hogy bármi áron is, Sungheenak szép élete lesz, olyan szeretetben lesz része, amelyben egyik gyereknek sem lehetett, s való igaz, nem fogok tudni megadni neki talán semmit, amire vágyni fog, de a szeretetem őszinte lesz, és igazi.

Azután, hogy Sunghee megszületett, minden a feje tetejére állt. Képtelen voltam munkát találni, vállalni, ugyanis egy csecsemőnek állandó odafigyelés kellett, és hiába könyörögtem a szüleimnek, anyának, hogy ne velem, hanem vele törődjenek, el lettem zavarva, minden egyes alkalommal, pedig jó útra tértem, minden káros szenvedélyről letettem, és próbáltam olyan szülő lenni, amilyennek lennem kellett. Hogyan tehetném, ha nincs állásom? Hogyan vegyek neki pelenkát, cumisüveget, babaágyat, tápszert, és minden egyéb dolgot, amire szüksége lehetett? – Olyan volt az egész, akár egy Pokol. Sokszor nem tudtam neki mit adni enni, sűrűn sírta át az éjszakákat, én pedig pityeregtem vele együtt, mert tehetetlen voltam, és akkor… süllyedtem el újból a mélyre: drogokat árultam, de csak azért, hogy neki megvehessem, megadhassam azokat, amikre tényleg szüksége van.

Az a három év, amit Szöulban töltöttünk, több volt, mint borzasztó. Állandóan attól rettegtem, mikor fogok lebukni, mikor csuknak le, vagy veszik el őt tőlem azért, mert nem tudok mit tenni, nem tudok… nem tudok mit csinálni. Rettegtem, minden egyes nap, minden egyes éjszaka, mikor kerülnek felszínre a bűncselekményeim, de… talán valaki mégis fogta a kezemet, ugyanis erre sosem került sor. – A kínkeserves három év után, abból a pénzből, amit bűncselekményekkel sikerült megkeresnem, elköltözünk, egyenesen Daeguba, messze a szüleimtől, ettől a fertőtől, világtól, messze mindentől, ami a rosszhoz kötött. Új életet akartam kezdeni, olyan életet, amilyet mindig is szerettem volna, vagy olyat, ami nem árt Sungheenak, ahol… senki nem vet meg, ahol senki nem ismer engem, és ahol őt sem bánthatják miattam.

Nem volt egyszerű egy három éves gyerekkel utazni, nem volt egyszerű új életet kezdeni, megfeledkezni arról, aki voltam, azokról a hibákról, amiket elkövettem – nehéz volt eltűnni azok elől, akiknek megadtam magam, akik kihasználhattak így, vagy úgy. Mondhatjuk úgy is, hogy menekültem… fejvesztve rohantam, hátha valahol, esetleg Daeguban minden jobb lehetne.

Természetesen, az sem volt egyszerű. Habár, munkát kaptam egy gyárban, nem tolerálták, hogy egyedülálló apa vagyok, és én nevelem a kislányomat, emellett az sem tetszett a vezetőségnek, hogy nem tudok három műszakban dolgozni, csak egyben, vagy legrosszabb esetben kettőben, de legalább rendes, becsületes munkám volt, még akkor is, ha koszos, büdös gyárban kellett lennem.

Nem volt sok fizetésem, alig tudtam állni a lakás költségeit, hónap végére így is mindig csak vajas kenyeret tudtunk enni, de előfordult, hogy direkt tettem félre egy kis pénzt, hogy olyankor is tudjak venni Sungheenek csokoládét, vagy cukorkát. Szerencsére, ő nem fogott fel a helyzeteinkből semmit, csak azt érzékelte, hogy ritkábban vagyok otthon, négyig óvodában kellett lennie, és volt, hogy azután is, mert sokáig dolgoztam. Nagyon hiányolt, ahogyan én is őt, de ahhoz, hogy mérsékelten ugyan, de jó életünk legyen, kénytelen voltam a beleimet is kidolgozni – nem akartam többé sírni amiatt, hogy csődtömeg vagyok, és nem tudok megadni neki semmit, amire szüksége lenne.

Sokáig nem tartott ez sem. Egy éve rúgtak ki a gyárból, hiszen nem örültek annak, ha Sunghee lebetegedett, otthon maradtam vele – munkaerő kiesés, és két év után azt mondták, túl sűrűn maradok otthon, kénytelenek tőlem megválni. Akkor szinte összeroppantam, lepergett előttem az életem, és való igaz, próbáltam erősnek mutatni magam a lányom előtt, mégis borzasztóan nehéz volt. Összetörtem, teljesen… elvesztettem saját magamat. Fogalmam sincs, hogyan sikerült talpra lendülnöm újból, de találtam egy fél év után az otthonunkhoz közeli kávézót, ahová embert kerestek. Talán az égi csodának köszönhettem, hogy felvettek, és azóta… azóta mondhatom, hogy habár, szűkösen élünk, nincs sok pénzünk, de jól vagyunk; Sunghee már iskolába jár, kezd cseperedni, én pedig úgy hiszem, megtaláltam a helyemet, persze, nem álmaim munkahelyén, de sokkal jobb volt, mint a gyár.

A kezdeti gyötrelem után jóra fordult minden, és büszke voltam magamra, hogy ha nem is mindent, de a lényegesebb dolgokat meg tudtam adni a lányomnak, amellett hihetetlen szeretetet is, és tudtam, sokszor sírt, szomorkodott egy-egy drága babáért, de olyankor, mikor este azon kattogtam, hogyan vehetném meg neki, odabújt mellém, és suttogva közölte, hogy neki én vagyok a legnagyobb ajándék. – Ennél… szebb nem is történhetne velem, azt hiszem.

Legalábbis, azt hittem, nem történhetne ennél is szebb – végül is, nem szebb volt ennél, inkább úgy mondanám, hogy az ezután történtek egészítették ki az életünket –, egészen addig, amíg egy rég nem látott barát be nem toppant az ajtómon, ami eleinte zavartságot, düht váltott ki belőlem, egy idő után mégis kellemes érzéssel töltött el, hogy a körünkben tudhattam.

Közeledett a karácsony, és én azon törtem a fejemet, mit is vegyek a megspórolt pénzből Sungheenak – mással nem igen kellett foglalkoznom, hiszen barátaim, családom rajta kívül nem volt, szóval karácsonykor mindig meg tudtam lepni valami hatalmas dologgal, amivel egész évben nem, azonban idén nem igen áhítozott semmi másra, mint… egy anyukára. Habár, eleinte voltak gondjaink: mindig engem hitt az anyukájának, és nagyon sok, hosszú évbe telt elmagyaráznom neki, miszerint én nem az anyukája, hanem az apukája vagyok. Persze, olyankor jöttek a kérdések: Miért hagyta őt el az anyja? Miért nem maradt velünk? Miért csak én nevelem? Neki miért nincsenek nagyszülei, nagymamája, és nagypapája, mikor a barátainak kettő-kettő van. Ezekre nehéz volt választ adnom. Szörnyen nehéz, olyankor nem is tudtam mit felelni, csak zavart mosollyal rebegtem el, hogy anyukájának muszáj volt továbblépnie, de nem azért, mert őt nem szerette, teljesen más okok vezérelték, és azért vagyunk csak ketten, mert voltak dolgok, amiket a szüleim nem toleráltak, a lány családját pedig sosem ismertem. Nehezen fogadta el, nagyon sűrűn sírt miatta, de valami áldás lehetett benne, ugyanis egy percig sem hibáztatott a csonkaságunk miatt, sőt, örült annak, hogy legalább én itt voltam neki.

Ritka, mikor egy gyerek így gondolkodik, azt hiszem, az főleg, mikor ilyen elnéző a szülővel szemben, ugyanis én a szöges ellentéte voltam.

Reméltem, hogy Sunghee ugyan olyan angyali marad, mint amilyen mindig is volt.

– Apa! – Mikor megjelent a konyhaajtóban, rögtön ráemeltem a tekintetemet. Hosszú, fekete haja két oldalt volt összecopfozva, és abban a ruhában feszített, amit még én kezdtem el neki varrni már nyár elején – mi mindent megtanul akár egy férfi is, ha gyereke van.

A ruha enyhén babarózsaszín volt, kicsike, elegáns buggyos ujjal – minden áron olyat akart –, a derekán egy hófehér, csillámos övvel, és egy varázspálca is volt a kezében, amit már ketten, közösen raktunk össze. Olyasmi volt, akár a Sailor Moon mangában lévő tündéreknél – vagy mik azok –, mégis eltérő egy kicsit.

– Mondd csak – vigyorogtam rá, végig mérve őt. – Ejj, te lány, nem lesz ez hideg? Tudom, az előadásban te vagy a jó tündér, de talán lehetne az a szoknya egy picikét hosszabb – mustrálgattam az említett, fodros, tüllel betekert részt, mire ő durcás arcot vágott felém, csücsörítve is az ajkaival – anya csinálta ezt mindig, ha valami nem tetszett neki. Lehet, hogy nem ismeri a nagyszüleit, de le sem tagadhatná őket arról az ágról, amerről én is származom. A másik ág ugye ismeretlen számomra.

– Ez pont jó! – húzta fel az orrát, majd lassan megfordult, úgy, hogy a kis szoknyarész vele együtt forogjon. – És most varázsolok magunknak egy anyukát! – állt meg velem szemben, mire elnevette magam, megforgatva a szemeimet.

– Rendben, aztán csinos legyen – kacsintottam rá.

– Olyan csinos lesz, mint te! – vigyorgott szélesen, mellém állva, majd finoman átölelte a lábamat, apró sóhajt hallatva, intenzíven szorongatva. Elmosolyodva figyeltem őt, miközben a tésztához készülő szószt kavargattam. Szívesebben foglalkoztam volna vele, de véletlenül sem szerettem volna, hogy leégjen a vacsora, így pedig kénytelen voltam őt elhanyagolni egy kicsikét. – Tudod, mit kérek karácsonyra idén? – Rögtön levezettem íriszeimet a lányom felé, a homlokom közepére futtatva szemöldökeimet a kíváncsiságtól, várva, mivel áll elő alig egy héttel az ünnep előtt.

– Na? Mit szeretne az én tündérkém? – kérdeztem, levakarhatatlan ajakgörbülettel.

– Egy anyukát! – bújt hozzám közelebb, mire hirtelen a torkomra égett minden szó; fogalmam sem volt róla, mit kellett volna mondanom, ugyanis azóta, hogy ő volt nekem, nem, hogy nem barátkoztam, de még csajozni sem próbáltam. Mégis, kinek kellene egy faszi, akinek már huszonöt évesen hét éves gyereke van? Hát, ez az!

Még, ha nő lennék, na de férfi…

– Ez nem olyan egyszerű, tudod – hagytam ott az ételt, miközben leguggoltam hozzá, ezzel kényszerítve őt, hogy engedjen a lábaim körül lévő szorításán, majd amint sikerült majdnem egy vonalban lennem vele, megsimogattam az arcát.

A szívem szakadt meg érte.

Tudtam nagyon jól, mennyire szüksége lenne egy anyukája, aki babázhat vele, mert ugyan, babáztam én vele, szívesen játszottam a barbie babáival, még a hangomat is elvékonyítottam, ha kérte, de az mégsem volt ugyanaz. Hiába olvastam neki esti mesét, nem az volt nálunk a morál, mint a legtöbb családban.

Nem volt anya, aki főzzön, mosson, takarítson, és vigyázzon rá, csak én voltam, ez pedig kevés volt számára – hogyne lett volna az, mégsem tudtam gyorsan egy anyukát keríteni neki, meg aztán… valamiért úgy éreztem, soha nem is menne. Fogalmam sincs, mikor voltam utoljára együtt egy nővel is – Sunghee minden időmet, gondolatomat lefoglalta, nem maradt már arra kapacitás, hogy munka mellett még barátnőket hajkurásszak, de egy hét éves gyerek ezt hogyan is érthetné meg? Sehogy.

Épp ezért hasadt több darabra a szívem, mikor a csalódott szemeibe kellett néznem.

– Akkor egy apukát, te pedig maradsz anyuka! – Majdnem félrenyeltem a nyálamat, amint ezt meghallottam.

– Az… még elképzelhetetlenebb – dünnyögtem, apró pírral az arcomon. Habár, nagyon régen, még tinédzser koromban sűrűn elgondolkodtam azon, milyen lehet egy meleg férfival az aktus, vagy esetleg egy párkapcsolat, azért huszonöt évesen már nem illik ilyesmiken elmélkedni, főleg, ha gyereke van az embernek.

Hogy néznénk már ki? Egy hét éves kislány apjának pasija van? Nem, még a társadalom is kigyűlölne minket – ez nem az az ország, ahol az ilyesmit szíves-örömest fogadják, de ezt egy hét éves kislány megint nem értheti.

– Akkor nem kérek semmit – biggyesztette le a száját, mire elnyitottam egymástól az ajkaimat, hogy valami vigasztalót mondhassak, de képtelen voltam eme cselekedetre; csak felsóhajtva öleltem meg őt, a hajába adva egy puszit, finoman megsimogatva a hátát.

Mit lehetne erre mondani? Mit lehetne mondani arra, hogy a számomra legfontosabb embernek nem tudom megadni azt, amit szeretne? – Semmit. Erre semmit nem lehet mondani.

– Mit szólnál, ha holnap suli után elmennénk moziba? Már régen voltunk – kacsintottam rá, miután eltoltam magamtól, hogy újra az arcára nézhessek, ami most nem boldogságot, reményt tükrözött, hanem bágyadtságot, csalódottságot, ami csak intenzívebben facsarta a szívemet, majdhogynem kipréselve belőle az összes vért, meggátolva abban, hogy tovább doboghasson.

– Rendben. – Felém hajolt, majd egy apró, halvány puszit hintve az arcomra, eloldalgott tőlem, a szobája felé véve az irányt.

Szívesen „szereztem” volna neki egy anyukát, de alig egy hónap van hátra karácsonyig, addig pedig kizárt, hogy… bárkit tudjak magunk mellé keríteni.

Nehéz, sanyarú helyzet.

Halványan megcsóváltam a fejemet, s már épp visszaálltam volna a tűzhely elé, hogy folytassam a vacsoránkat, amikor megszólalt a csengőnk éles, csilingelő hangja. Szinte azonnal felkaptam a fejemet, összevont szemöldökkel bámulva magam elé, ugyanis nem szoktak hozzánk becsengetni csak úgy; nem is volt példa erre az elmúlt egy évben, hiszen barátaim ugyebár nincsenek, a szüleimnek pedig gőzük sincs arról, hol lakom, nem keresnek, én sem őket.

Eltalálni nem tudtam, ki lehetett az.

– Kinyissam? – kiabált Sunghee a szobája felől.

– Dehogy! Majd én! – Elzártam a tűzhelyet azzal a lendülettel, s már indultam is a bejárati ajtó felé. Dehogy nyitja ki. Ki tudja, ki áll az ajtó mögött, azt nem akarom megkockáztatni, hogy valami őrült az, és nem is tudom, mit csinál a lányommal – persze, ennek az esélye nagyon alacsony, de aggódó szülő vagyok, ráadásul lányom van, hogy a fenébe ne védeném?

Mély sóhajjal álltam a merev falap előtt, majd mikor a kilincsre kulcsoltam az ujjaimat, felnyitottam a lapot, és mihelyst megláttam az előttem álló személyt, szabályosan tányéralakúra nőttek a szemeim.

– Hát te meg…? – Azonnal felismertem, még csak elgondolkodnom sem kellett rajta, ki az egyén, ugyanis azóta, hogy nem láttam, szinte semmit sem változott. Talán a hajszíne, hiszen nem eredeti fekete, inkább olyan kékes-csillogású fekete árnyalatban pompázott, de az arca, a kifejezése, az ajkai, az orra és a szemei semmit nem változtak.

– Így kell köszönteni egy régi barátot? – nevetett fel halkan, miközben kitárta a karjait, majd finoman belépett a küszöbön, és magához ölelt, olyan szorosan, ahogy az elmúlt hét évben senki nem tette. Éreztem a kabátján lévő csípő hideget, aminek hatására reszketegen megremegtem, picit lehunyva a szemeimet. Letaglóztam, azt sem tudtam, mit kellene tennem, ugyanis nem volt példa még hirtelen látogatásra, főleg nem egy ilyen régi baráttól. – Hogy vagy? Hogyhogy Daegu? Évek óta kereslek, és…-

– Apa? Ki az?

Beharaptam az alsó ajkam, ugyanis Jungkook döbbent tekintete mindent elárult; olyan beszédes volt az arca, olyan sokkoltságot sugárzott, aminek hatására azonnal rosszul éreztem magam, kellemetlenül, és kissé zavartan.

Nagy nehezen összeszedtem magam, és odébb álltam, jelezve a férfinak, hogy jöjjön beljebb, ő pedig döbbenten állt el az ajtóból, amit ezután könnyed szerrel sikerült becsuknom magam után. Hát, a szüleim ezek szerint nem híresztelték, micsoda lángelme voltam fiatalabb koromban.

– Egy régi barátom – válaszoltam neki, miközben a mellettem lévőre sandítottam. – Vedd csak le a cipőd, kabátod. A cipőtartó itt van, a kabátoké pedig itt – mutattam el az ezekre kijelölt szekrényt, fogast, majd a hajamba túrtam az ujjaimat, megrendezgetve a tincseimet tarkómnál, a konyha felé sétálva. – Liftezett a gyomrom, és roppantmód kellemetlen volt a helyzet, és nem, nem azért, mert volt egy lányom, és szégyellném. Ennek köze sem volt ehhez, szimplán csak kellemetlenül érintett, hogy egy régi barát, ismerős beállít, és az első, ami fogadja az az, hogy van egy gyerekem, ráadásul már nem is olyan kicsike…

– Barátod? Neked volt olyan? – Sunghee csípős hangjára összevontam a szemöldököm, s már a konyhaajtóból is láttam, ahogy megállt a férfi előtt, felnézve rá. – Kim Sunghee vagyok! – vigyorgott a lányom, előre nyújtva a kezét. Jungkook azonnal benézett a konyha ajtón, majd zavartan fogadta el a kislány kezét, meg is rázva a kicsike kézfejét, egészen halványan.

– Jeon Jungkook.

– Apa, nagyon helyes, szép barátod van! – fordult felém Sunghee vigyorogva, majd egy intés mellett indult el újra a szobájába, hogy tovább játszhasson. – Bár, titkon azért reméltem, hogy tanulni indult ilyen serényen.

Felszusszantottam, egészen zavartan, tovább kavargatva a vacsorát.

– Ülj csak le ide. Mindjárt csinálok neked egy kávét – fordítottam a fejemet Jungkook irányába, aki csak egy biccentést engedett meg magának, miközben leült a felé eső, legközelebb lévő székre, folyamatosan szuggerálva engem. Szinte éreztem, ahogy lyukat égetett a hátamba, de képtelen voltam megszólalni, és ahogy elnéztem, ő is; nem csodálom, gondolom, nem erre számított.

– Szóval… van egy lányod. – Pár perces csend után nyitotta el ajkait, hogy azok mögül szavak szökkenhessenek ki.

– Van. Hét éves – reflektáltam, elzárva a tűzhelyet, miután már úgy ítéltem meg, hogy elkészült a szósz, és azzal a lendülettel indultam is a kávéfőző felé, hogy odatehessem főni a forró, fekete nedűt, ami megfelelt egy koffeinbombának. – Hogy találtál meg? – kérdeztem végül, mikor már odakészítettem a kávét, a fenekemet a pultnak döntve, úgy nézve Jungkookra, aki még mindig döbbenten ült a székben, maga elé meredve.

Habár, talán érdektelen lehet az információ, engem mégis foglalkoztatott – elég jól eltűntem ahhoz, hogy bárki is meg tudjon keresni. Őszintén szólva, úgy is voltam vele, ha már mindenki magamra hagyott abban az ínséges, nehéz időszakban, akkor most se keressen meg senki, most se törődjön velem, vagy Sungheeval senki.

Azt viszont nem gondoltam volna, hogy nem tud a lányomról – mindent elárult az arckifejezése, ami megváltozott, miután Sunghee elkiáltotta magát. Bár, honnan is tudott volna? Alig voltunk tizennégy évesek, mikor ők elköltöztek Busanba a szüleivel.

– Én… azt sem tudom, mit mondjak – vallotta be hezitálás után, nyelve egy hatalmasat. – Hogy lett lányod? Még három éve, mikor Szöulban jártam, és kérdeztem a szüleidet, ők azt mondták, hogy csak úgy ott hagytad őket, hálátlan voltál, és… – Azonnal megforgattam a szemeimet, mélyet szusszantva. – Nem vagy te még fiatal egy gyerekhez? – bukott ki belőle.

– Nem hagytam ott senkit, ők zavartak el – csóváltam meg a fejemet, az igazat mondva. – Elég rossz voltam, mint látod, lett egy eredménye is, habár, ezt egyáltalán nem fognám fel negatív eredménynek – nevettem el magam halkan, vállat vonva. – Nem, nem vagyok fiatal hozzá, szerintem elég jó apa vagyok.

– Elzavartak? Mi? De ő? Mármint a lányod? Hogyan? És miért Daegu? Meg… mi? – Kelletlen, apró nyögéssel borzoltam meg a hajamat, oldalra sandítva, ugyanis nem szándékoztam elmesélni az életutamat, mellette pedig azt, mit basztam el sorjában, miket voltam kénytelen elkövetni Sunghee születése után, miken mentem, mentünk keresztül. Soha, senkinek nem meséltem el, mindig próbáltam saját erőből megtalálni a boldogulást, és… valahogy ez most nem hiányzott.

Nem akartam senkinek, még neki sem mesélni, egyáltalán semmit.

– Majd egyszer elmesélem, rendben? A lényeg az, hogy sok dolgot rosszul csináltam, buta voltam, és ostoba, de egy percig sem bánom, egy-két dolog kivételével. Elmesélem majd, de ennek nem most van itt az ideje, főleg, hogy Sunghee bármikor meghallhatja – mondtam egészen halk hangszínben, mire beharapott ajakkal bólintott, bár láttam, hogy egyáltalán nem tetszett neki a lepattintott labda, de nem szándékoztam azonnal kitárni olyan dolgokat, amik érzékenyen érintettek, főleg nem úgy, hogy a lányom akármikor meghallhatta, miről is folyt a beszéd. – Inkább válaszolj arra, hogyan találtál meg, és miért kerestél? – Időközben már lefőtt a kávé is, így a kérdésem után megfordultam, hogy készíthessek neki egy csészével.

Habár, elég kimért, és rideg voltam, attól függetlenül valamilyen szinten tényleg örültem ennek a hirtelen, villám látogatásnak, még akkor is, ha ennek egy egészen pici nyomát sem mutattam ki.

– Két cukor, és egy kicsi tej – válaszolta, mikor felé fordultam, megelőzve azt, hogy megkérdezhessem, hogyan issza a kávéját, majd mikor sikerült visszafordulnom a pult felé, belekezdett mondandójába: – Őszintén szólva, nem mondanám, hogy kerestelek. Mikor Szöulban jártam, akkor kérdezgettem a szüleidet, és azt a választ kaptam, amit, ezután pedig el voltam vágva minden elől, de talán a véletlen sorsnak köszönhető, Daeguba kellett jönnöm egy üzleti útra, és az egyik kávézóban hallottam két pincért beszélgetni, és emlegettek téged. Amint meghallottam a nevedet, tudtam, hogy rólad lehet szó, és szinte azonnal elkértem az elérhetőségeidet, de telefonszámot nem adtak, csak egy címet. Szóval… nem nagy kunszt, véletlenül találtalak meg. – Beszéde végére elkészültem a kávéval, és felé sétálva, lassan felé is nyújtottam azt, letéve az asztalra, majd dolgom végeztével leültem az asztalhoz, kíváncsian nézve rá.

– Üzleti út? Nofene – nevettem, arcomat a tenyereimbe temetve, könyökölve az asztalon.

– Igen, Jogász vagyok.

– Azok mennek üzleti útra? – vontam meg a szemöldökeimet.

– A védencem itt tartózkodik – adta meg a választ, mire eltátottam az ajkaimat, és hatalmasat bólintottam, jelezve, hogy így már érthető a helyzet. – Aranyos lányod van – fűzte ujjait a csésze fülébe, majd annak segítségével emelte a bögrét ajkaihoz, belekortyolva a forró, fekete nedűbe, folyamatosan az arcomat mustrálgatva.

– Igen. Egy igazi kincs – mosolyodtam el lágyan, sóhajtva egy aprót. – Meddig leszel Daeguban?

– Következő évig biztosan, szóval, ha nem zavar, akkor ellátogatnék hozzád… akarom mondani, hozzátok. Persze, csak akkor, ha nem zavarok! – mondta rögtön védekezően, mire elnevettem magam, megvonva a vállaimat.

– Engem ugyan nem zavarsz, persze, hogy jöhetsz.