Return to life (7/?) - Sehun x Taehyung

Cím: Return to life

Alkotó: Nana; ötletadó: MinJi

Hossz: ?
Párosítás: Sehun [Oh Sehun] (EXO) & V [Kim Taehyung] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU; humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; bromance

Összefoglalás: Sehun, Dél-Korea egyik legnagyobb cégének vezérigazgatója. Aránylag fiatal, karizmatikus, jóképű és elképesztően gazdag. Egy hatalmas, hamis botrány miatt kénytelen volt lemondani vezetői pozíciójáról. Természetesen szerelme, akiért akár a Holdra is elment volna, elhagyta a botrány kialakulása közben. A családja elfordult tőle, így egyedül maradt. Az élete darabokban. Depresszióba esett, majd arra az elhatározásra jutott, hogy új életet kell kezdenie egy olyan helyen, ahol senki nem ismeri, így egy aprócska falura esett a választása. Sehun a maradék pénzéből megveszi a falucskában lévő egyik régi házat, s a pénz hiányában egymaga áll neki házának korrigálásába. 

Hozzáfűzés:
 Itt is a folytatás, jóóóóó hosszú idő után... :D
Habár, nem eseménydús, de remélem, tetszeni fog nektek. :)
Jó olvasást! <3  

Taehyung akármennyire is haragudott Yoongira a történtek után, bogarat ültetett a fülébe azokkal a szavakkal, amik azt sugallták, talán jobb, ha nem bízik töretlenül Sehunban, hiszen nem tudhatják, miféle, vagy kiféle a férfi, s hiába próbálta ezeket a gondolatfoszlányokat kizárni elméjének legmélyebb zugából, lehetetlennek tűnt: álmatlan éjszakáin csak ezen tudott gondolkodni. Nem tudta kizárni az eshetőséget, miszerint, ha elmondja, mit érez, Sehun talán tőrt döf a szívébe, azon kívül pedig lehet, a bolondját is járatja vele. Úgy érezte, jogos volt a felháborodása Yoonginál, azon kívül pedig adott a szavaira, nem is akármennyire, így elöntötte a szívét a félelem, és a rettegés, nem tudott aludni, szinte állandóan feszengett, szorongott, volt, hogy a paplanját ölelte magához, magzatpózban, a lábai közé véve a puha anyagot. A meleg, nyári éjszakán amúgy sem tudott vele betakarózni, hiszen az alatt csak verejtékezett volna a teste, így tökéletes ölelgető párnaként funkcionált, főleg ebben a nehéz kis időszakban.

A Yoonginál megesett vita, beszélgetés után úgy érezte Taehyung, mégsem kellene bevallania az érzéseit Sehunnak, hallgatnia kellene, mélyen elnyomnia magában minden emóciót, és úgy folytatni az életét, ahogyan eddig, de amint ez elméjébe ötlött, elfogta a bús komorság, szája lefelé konyult, szemeit pedig fáradtan hunyta le, erőteljesebbé téve a magzat-pozíciót azáltal, hogy feljebb húzta a lábait, térdét már szinte a mellkasának préselve – egyedül a vékony takaró akadályozta meg ebben a cselekedetben.

Szinte minden ilyen éjszakán képtelen volt aludni, a Hold fénye beragyogta az egész helyiséget, megvilágítva a fiatal fiú arcát, aki tanácstalanul próbálta megtervezni a nyár búcsúztató ünnepséget, s habár, néha bátran, félelmet nem ismerve határozta el, nem érdekli Yoongi véleménye, ő mindent elmond, de azután… azután elbizonytalanodott, a kérdés pedig rögtön fejébe ötlött: Mi lesz, ha Sehun tényleg nem olyan jó, mint ahogyan ő azt hitte? – Honnan tudhatná, milyen a férfi? Nem ismeri annyira, nem beszélgettek, futtattak eszmecserét olyan sűrűn, hogy megbizonyosodjon arról, jó ember, így nem tudott ítélni sem. Az elméje állandóan azt kántálta, jobb, ha hagyja a saját medrében csordogálni a dolgokat, de a szíve mindig dalolt, énekelt, hogy ha nem teszi meg, amit diktál, valami olyasmit veszíthet, aminek hatására az élete csak szomorú, búskomor lesz, a szív fájdalma pedig a legkínzóbb, legmarcangolóbb – meg akarta kímélni a bordaketrecébe zárt, veszedelmes vadállatot, nehogy még több seb éktelenkedjen rajta.

A bizonytalanságbál még az elutasítás is jobb.

Habár, a plátói szerelem a legszebb az ember életében, mégis mit ér, ha a plátói csak plátói marad, s egy karnyújtásnyira van szívünk vágya, ami akár a miénk is lehet? Legalább legyen tisztában vele az ember, hogy nincs esély, akkor könnyebb túlélni, mint halálosan, menthetetlenül szeretni valaki olyat, aki az emóciókat soha nem tudná viszonozni, még akkor sem, ha meggebedne.

Lépnie kell – az ünnepség előtti éjszakán jutott erre az elhatározásra, miközben hanyatt feküdt, a plafont bámulva, hagyva, hogy egész testét megvilágítsa a Hold erős, fehéres világítása, s való igaz, a gyomra már akkor éjszaka görcsben rándult, nem beszélve arról, mennyire nehéznek érezte a levegőt a szobájában, mégis úgy érezte, kénytelen lesz megtennie a lépéseket, akármit is mondott Yoongi.

Aki nem mer, az nem nyer, ő pedig nyerni szeretne, ha mást nem is, de legalább az igazságot a magáénak tudni.

A napja aránylag unalmasan telt, azon kívül, hogy egész délelőtt az apjának segített a boltjában, de amint ott végzett a rakodással, és egyéb teendőkkel, nem volt mit tennie, így a kora délutánt már azzal töltötte, hogy ruhákat válogatott, mit vehetne fel az késő délutáni-esti eseményre. Nem tudott dűlőre jutni, elegáns holmikat válogasson össze, vagy esetleg valami könnyedebbet, ami kényelmes is, és nem nem jelent különösebb problémát, ha összepiszkolja. Nem akart melegítőben Sehun mellett ácsorogni, így inkább az elegáns mellett döntött, ami még talán el is mehetne „játszós” ruhának – gyerekkorában mindig játszós ruhának hívta azokat, amikben lehet a földben dagonyázni, vagy amiket lelkiismeret-furdalás nélkül piszkolhatott össze, s tény, már régen kinőtt az ilyesmikből, ő szívesen aggatta ezeket a ruhákat a „játszós” jelzővel. – Egy fekete, kissé régi farmer, és egy fehér, szintén régebbi ing mellett döntött, ami nem volt túl slampos, de nem is túl elegáns. Mikor a tükörben nézegette magát, megállapította, hogy egészen jól nézett ki, és minden negatív hullámot száműzve magából, magabiztosan bólogatott, apró vigyorral az arcán. – Ha nem saját maga lenne a testében, akkor biztos megpróbálná magát felszedni. A gondolatra persze, azonnal elnevette magát, kissé zavartan borzolva hajába az ujjaival, fejét csóválva sétálva a fürdőszoba felé, hogy a haját is megcsinálhassa, és normális kinézetbe szenvedhesse külsejét.

Tényleg úgy készülődött, mintha randira ment volna. Végül is, bizonyos szinten ez egy randevú volt, amiről a másik fél még csak nem is tudott – majd megtudja, ha már bevallotta neki az érzéseit, onnan pedig már visszaút sem lesz, akkor már csak a következményektől kell félnie, és imádkoznia, nehogy Yoonginak legyen igaza.

Az egész délutáni komótos, lassú készülődés után sietett le az előszobába, hogy magára vehesse a cipőjét, és se szó, se beszéd, elköszönjön a szüleitől egy hangos kiáltás kíséretében, miközben felnyitotta az ajtót, átlépve a küszöböt, be is csukva a falapot maga után, hogy egy reszketeg sóhajt eresszen ki tüdejéből, Sehun felé véve az irányát. – Andalgás közben beharapta alsó ajkát, halkan hümmögve, lesütött szemekkel figyelve az éppen lemenni készülő Napot, s konstatálnia kellett magában, hogy már most is sokkal hamarabb megy le a nap, mint a nyár közepén, ez pedig egy kis szomorúsággal töltötte el, hiszen ez azt jelentette, lassan vége van a nyárnak, kezdődik az ősz, akkor pedig mindig rengeteg a munka. Már előre rettegett attól, mennyit kell majd dolgoznia az apjánál, mennyit kell majd dolgoznia egyéb helyeken – természetesen, nyáron is sűrűn volt aratás, egyéb fontos teendő, de koránt sem annyi, mint ősszel, vagy tavasszal. Akkor mindig annyi dolog volt, hogy ki sem látott belőle, és amikor ebbe jobban belegondolt, fintorra húzta az ajkait, lendítve a lábát, hogy egy apró kavicsot tudjon előrébb lökni a lábfejével, odébb rugdalva azt, figyelve, ahogy pattogva szalad előre a kavics, beleütközve az előtte lévő földbe. Nem szerette a nyár végét, olyankor mindig az az érzése támadt, hogy valami elmúlt, valami jó, valami különleges, és talán ezért is fogta el egy rossz érzés Sehunnal kapcsolatban – talán az is pont úgy fog elillanni, mint a nyár. Talán azok a boldog, szép pillanatok, amit megélt a férfival, semmissé válnak majd, miután a búcsúztatón bevallja az érzéseit, és sokkal szomorkásabban fog eltelni az ősz. – Még, ha így is lesz, majd a munka elvonja a figyelmét a történtekről. Ilyen téren viszont kicsit örült az ősznek; rengeteg munka lesz, nem is fog tudni majd elmélkedni „felesleges” dolgokon, szívének mély, szétszakadó fájdalmán.

Mire észbe kapott, már azon kapta magát, hogy Sehun ajtaja előtt ácsorog, és meglepetten pislogott, milyen gyorsan odaért a férfihoz minden egyes séta alkalmával, pedig sosem sietett, esetek többségében ráérősen szelte lábaival a szakaszt – ez is csak azt bizonyította, mennyire lefoglalták a gondolatai, akár jók, vagy rosszak voltak.

Éppen emelte volna a kezét, hogy bekopogjon, amikor az ajtó villám gyorsan vágódott ki, megállítva az ütőt a fiatal fiúban, aki magában elmormolt egy imát, mekkora szerencséje volt, hogy nem kifelé nyílik az ajtó, és tarolta el őt a férfi merev lappal, ami biztosan elég fájdalmas lett volna…

– Óh, te már itt vagy? – Sehun szemöldökei a homloka közepére futottak meglepettségében, miközben végig mérte a fiatalabb fiút, és halványan elmosolyodott, hátrább lépve egyet, hogy jobban szemügyre tudja venni Taehyungot, akinek az arcán halvány, vörös pír jelent meg a férfi vizslató, mustrálgató tekintete által. – Milyen csinos vagy! Nem is láttalak eddig ilyen csinosan. Ki kellett volna öltöznöm? – nézett fel hirtelen Taehyung meglepett arcára.

– Nem, dehogy! Én sem öltöztem ki, mármint ezek régiek… és nem félek, ha elszakadnak, vagy piszkosak lesznek – köszörülte meg a torkát a fiatalabb, megemelve karjait, tenyereit a mellkasának tapasztva, hogy az ott nem létező port leszedegethesse magáról, reflex-szerűen. Mindegy volt, mit csinál, csak leplezni akarta a zavarát, ami még inkább előtérbe került a furcsa viselkedésének, mozdulatainak köszönhetően. Természetesen, ez feltűnt Sehunnak, de csak egy mosollyal nyugtázta a dolgot, és úgy döntött, nem tesz különösebb említést a fiúnak. Nem akarta még inkább zavarba ejteni. Elgondolkodott rajta, egyáltalán miért is van zavarban a fiú – a válasz nem volt nehéz, Sehun mégis úgy hitte, csak ő gondolja túl, és a fiúnak biztos nincsenek barátai, nem mellesleg, valamilyen szinten megijedt saját eszmefuttatása miatt, aminek következtében egy gombóc képződött a torkában, amit hatalmas nyelés árán akart leküzdeni onnan, több-kevesebb sikerrel.

Tagadhatatlanul megkedvelte a bohókás, folyton zavarba eső fiút, és sűrűn érzett késztetést, hogy megsimogassa az arcát, vagy megölelgesse a fiatalabbat, mégsem merte. Egyrészt azért, mert még soha nem érzett különösebb vonzalmat egy férfi irányában sem, így ezt minden áron el akarta nyomni, nehogy megijessze saját magát, másrészt pedig nem tudta, mennyire tolerálnák a faluban élők, ha ő megölelgetne egy másik férfit, aki ráadásul fiatalabb nála, nem is egy-két évvel – el akarta kerülni az esetleges félreértéseket, és megbélyegzést, pedig legszívesebben apatikus álarcát levetkőzve, széles vigyorral vonta volna magához a fiút, hogy élvezhesse, még több reakciót tud kiváltani belőle.

– Értem – vigyorodott el Sehun, erősen leküzdve egyes mozdulatainak késztetését, majd ajkain egy halvány mosollyá vált ajakgörbülettel lépett ki a küszöbön, hogy becsukja maga után az ajtót. – Kíváncsi vagyok erre a nyári búcsúztatóra – nézett Taehyungra hirtelen, miközben elkezdtek sétálni, ráérősen, egyáltalán nem gyorsabb tempóban, ugyanis nem siettek sehová – főleg nem Taehyung, aki ezekben a percekben kezdte érezni a fagyos tőrt mellkasának szorulni, ami bármikor a szívébe fúródhatott, kiontva ezzel dobogó motorjának bíborvörös nedűjét.

– Általában jó szokott lenni – hümmögött Taehyung, biccentve egyet a fejével, miközben az égre emelte a tekintetét, és még boldogan konstatálta, hogy messze voltak a Naplementétől. Bár, már kezdett lemenegetni az égen kihelyezett pontjáról, még volt hátra bőven egy-két óra ahhoz, hogy gyönyörű-szép alkony lehessen, ő pedig akkor akarta felvezetni az érzéseit, és a tűzijátékon bevallani mindent. Már előre eltervezte, mit, hogyan fog cselekedni, és mélyen remélte, nem lesz semmi, ami akadályozhatja őt a lépéseiben.

– Hiszek neked – kacsintott egyet Sehun a fiú felé, aki kedves mosolyra húzta a száját, majd egy reszketeg, mély sóhajt eresztett ki ajkainak résén át, hátra mögé emelve karjait, összekulcsolva ujjait dereka mögött, beharapva az alsó, puha párnácskáját, majdhogynem kíméletlenül mélyesztve bele a fogát. – Mi a baj? Olyan feszültnek tűnsz. – Taehyung azonnal a másikra kapta a fejét, elengedve fogával a megkínzott kis felületet, zavart mosolyra húzva a száját.

– Nincs semmi, csak kicsit nehéz napom volt – füllentett egyet, lehunyva egy pillanatra a szemeit, hogy azután fel is nyithassa szempilláit, íriszeit Sehunéra vetve.

– Ha gondolod, akkor hazakísérlek, nem muszáj fáradtan itt lenned – ajánlotta fel a férfi kedves hanghordozásban, de Taehyung rögtön szabadkozni kezdett, már-már ijedten, nehogy netalántán a kis füllentésével az egész estét elrontsa – az őszinteség mindig kifizetődőbb, de ebben a helyzetben nem biztos…

– Dehogyis! Menjünk, szeretnék ott lenni, ki nem hagynám, és szeretném neked is megmutatni – erőltetett szájára egy széles vigyort, immáron határozottabban sétálva a helyszín felé, s ahogy közeledtek, már lehetett is hallani a zenét, ami jellegzetes volt ilyenkor.

A szíve már most a torkában dobogott, de úgy érezte, innen már nem táncolhat vissza, most már elhatározta magát, és be is váltja azokat, amiket megígért saját magának.

Az út további részében csendben haladtak a nyári búcsúztató ünnepség felé, s mihelyst odaértek, és meglátták az első standokat, ahol ékszereket, játékokat lehetett venni, Taehyung újabb sóhajt eresztett meg, majd Sehunra emelte íriszeit, és mosolyogva húzta oda a férfit az egyik árushoz, hogy minden végig tudjanak nézni, ezt pedig követte az azt követő, és az utána lévő is.

Boldog akart lenni, még akkor is, ha a szívét a félelem ölelte körbe; kicsit meg akart feledkezni arról, mit is kell megtennie, ehhez pedig szükséges volt az önfeledt szórakozás.

Szüksége volt rá, mielőtt hatalmas hibát vétett volna, vagy éppen a boldogsága felé tenne egy emberileg felfoghatatlan lépést.