Little Star - TaeGi (5/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást. :3 Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Hirtelenjében azt sem tudtam, hol vagyok és miért, így felismernem az előttem ácsorgó személyt szinte esélytelen volt. Kellett pár másodperc, hogy kitisztuljon legalább annyira a fejem, hogy képes legyek feldolgozni bármit is, ezen idő alatt pedig nagy nehezen feltámaszkodtam alkaromra, s később ülő pozíciót vettem fel.

– Jaj, TaeTae, ne félj – mosolyogtam rá bágyadtan vagy fél perccel azután, hogy hozzám szólt. – Nem bánthat semmi, az ajtó be van zárva, a hangok nem okoznak sérelmet, a fény pedig biztosan egy autó fényszórójából jött – ásítottam egy hatalmasat, ajkaim elé emelve egyik tenyerem. – Ne sírj – simogattam meg felém eső alkarját. Csak ekkor vettem észre, hogy reszketett, mint a nyárfalevél.

– D-de...de olyan ijesztő – szipogott, egyre szaporábban hullajtva könnyeit, miközben még inkább összehúzta magát.

– Pedig tényleg nem kell félned semmi ilyesmitől, amíg itt vagy – szusszantottam. Végtelenül fáradtnak éreztem magam, a szemhéjaim ólomsúlyúnak hatottak, az pedig, hogy még Taehyungot is nyugtatgatnom kellett, csak jobban késztetett arra, hogy visszadőljek a puha matracra. Minél előbb meg akartam oldani a helyzetet.

– De ez nekem nem olyan könnyű – csuklott el a hangja.

– Dehogynem. Menj szépen vissza, és próbálj aludni – sóhajtottam egy hatalmasat.

– Nem lehetne esetleg, hogy...hogy inkább veled aludjak? – tette fel félve a kérdést. Amint sikerült értelmeznem a kérdést, szemöldökeim a homlokom közepére futottak a meglepettség hatására. Semmi bajom nem volt Taevel, félreértés ne essék, de nem gondoltam volna, hogy körülbelül egy nap után már annyira meg fog bennem bízni, hogy egy ágyban lenne hajlandó velem aludni – sőt ő kérvényezné a közös alvást. Igaz, sokat segítettem neki, a sebeit is elláttam, de ez nem feltétlenül elég indok a bizalomra. Ó, igaz, ő nem ismeri az embereket – lásd a kutyák módjára való nyalogatás. Miért ne lenne naiv?

– Nem is tudom, Taehyung – ásítottam egy nagyot, elgondolkodva. – Általában elég éberen alszom, továbbá szoktam mocorogni rendesen, így nem biztos, hogy olyan nyugodtan tudnál pihenni mellettem, mint ahogy azt te gondolod – varázsoltam arcomra egy valamelyest keserű mosolyt, azonban ő nem csinált mást, csak nézett hatalmas, könnytől csillogó szemekkel, görcsösen szorongatva a takaróját.

– Kérlek szépen! Nagyon félek egyedül... – Hangja teljesen elhalkult ezen pár szó alatt, én pedig minél tovább néztem, annál inkább megesett rajta a szívem. A másik dolog pedig, hogy minél előbb újra aludni szerettem volna.

– Jó, rendben, gyere – szuszogtam, mire íriszei azonnal felcsillantak, s megkerülve az ágyat levetődött a másik felére, miközben én is visszadőltem. A pokrócot először erősen magához szorította, aztán úgy tűnt, ki akarta teríteni magán, de ez nem nagyon akart neki sikerülni, hiába küzdött vele már percek óta.

Nem akartam tovább nézni – vagy inkább hallgatni – a próbálkozását, ahhoz viszont túl lusta voltam, hogy felüljek és megigazítsam rajta. Ezen tényezőknek hála pattant ki az álom, és valóság közt tengődő agyamból az a briliáns ötlet, amit végül meg is valósítottam.

– Hagyd azt – dünnyögtem, félig lehunyt szemekkel, megemelve a takarómat, hogy ő is be tudja alá magát vackolni. – Gyere – szuszogtam. Felajánlásomat hallván csak pislogott rám könnyáztatta szemeivel. Nem tudtam megállni, szabad kezemmel arcához nyúltam, hogy letörölhessem a sós cseppeket bőréről, amiket a félelem csalt elő rejtekükből.

Taehyung

Mikor megemelte a takarót, és azt mondta, menjek, majdhogynem üzenve, bújjak hozzá, hatalmas szemekkel néztem rá, értelmesen pislogva kifelé, könnyeimen keresztül, az ágyban fekvő Yoongira. Először valamiért nem tudtam, mit tegyek, hiszen valamiért úgy éreztem, elég nagy dolog az, hogy így beinvitált a meleg kis tárgyacska alá, ahol szorosan hozzá is bújhatok – amit talán annyira nem szeret –, ha éppen úgy tartja kedvem. Egy hosszas idő után megeresztett egy mély sóhajt, majd kissé fáradtan és frusztráltan, de szóra nyitotta ajkait:

– Taehyung, nagyon fáradt vagyok, kérlek! – nyögte, mire nagy nehezen észbe kaptam, miszerint nem ártana végre megmozdulnom, s amint ez realizálódott is bennem, azonnal felé lépdeltem, és lassú, komótos mozdulatokkal ugyan, de lefeküdtem mellette az ágyban, bebújva a textil anyag alá, majdhogynem Yoongihoz préselődve.

– Nem... nem zavar? – Hezitálva ugyan, de feltettem a kérdést, amit fontosnak véltem, habár valószínűleg már mindegy lett volna, hiszen felzargattam a mély álmából, és még pofátlan módon be is furakodtam mellé, amiért kicsit furdalt a lelkiismeret, de egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Annyira féltem egyedül, annyira rettegtem, hogy képtelen lettem volna abban a hangos, zűrös szobában elaludni, bármennyire is szerettem volna.

– Nem zavar, de aludj – szuszogta kicsit türelmetlenül, mire egy halványat bólintottam, azt követően pedig a nyakához hajtottam a fejemet.

– Yoongi...

– Mondd. – Türelmetlen volt a hangja, így félve tettem fel a kérdést, de rávitt a kényszer.

– Az emberek mit csinálnak a másikkal, ha hálásak? – préseltem ki magamból a szavakat, alig hallhatóan, elég éber hangon.

– Nem is tudom – gondolkodott el egy minutum erejéig –, megköszönik, ölelik a másikat, puszit adnak, ilyenek. Most már tényleg aludj – mormogta kissé idegesen, de én csak lassan felhúzódtam hozzá.

– A puszi milyen? – motyogtam, lesütött szemekkel, amit valószínűleg nem látott, de picit szégyelltem magam, amiért zaklattam még mindig.

– Taehyung... a puszi mehet szájra, vagy arcra...

– Melyik a jobb kifejezés? – sutyorogtam.

– A szájra puszi – mormogott, lehunyt íriszekkel, mire halkan hümmögve bólintottam egyet, és egy aprót nyelve, az arcához hajoltam, és hosszas hezitálás után ugyan, de lassan, nagyon lassan egy picike, pillekönnyű puszit adtam a szájára.

– Köszönöm – motyogtam, majd elhúzódtam tőle, újra a teste melegébe bújva, bevackolva magam mellé, a nyakába hajtva a homlokomat, lehunyva a szemeimet.

Yoongi

Már nem is észleltem, miket válaszolgattam, így nem csoda, ha meglepetésként ért a dolog. Még így félálomban is észleltem, mit csinált, melynek hatására szemeim azonnal kipattantak, egyenesen tányér nagyságúra kerekedve. Mivel már ismét szorosan hozzám bújt, csak feje mellett tudtam elbámulni, egyenesen a szemben lévő falra szegeztem tekintetem, míg szívem hirtelen egy fokkal hevesebb, és erősebb tempóra kapcsolt. Rögtön abban kezdtem reménykedni, hogy nem hallja meg – ami persze ilyen közelről lehetetlen elképzelés volt –, később azonban rájöttem, hogy ő azt nem tudhatja, ennek milyen jelentése van, így semmi félnivalóm nincs.

– Nincs mit – súgtam halkan. – De legközelebb lehetőleg inkább arcra adj puszit, jó? – köszörültem meg torkomat, mire még inkább nekem préselte magát.

– De hát azt mondtad, a szájra puszi a jobb kifejezés – motyogta halkan, azonban a köztünk lévő, szinte nulla távolságnak köszönhetően, tökéletesen hallottam minden egyes száján kiejtett hangot. A száján, ami nemrég még az enyémen pihent...

– Igen, de nem ilyen korban, két férfi között – szusszantottam.

– Ezt hogy érted? – Taehyung, nekem korán kell kelnem, dolgoznom kell. Nem lehetne, hogy inkább aludjunk, ha már egyszer beengedtelek az ágyamba? – morrantam fel álmosan, nyűgösen.

– ...b-bocsánat – dadogta, ezután azonban egy szó sem hagyta el puha ajkait. Ezt tapasztalva, egy halk sóhaj mellett megemeltem karjaimat, hogy óvatosan átkarolhassam testét, finoman magamhoz szorítva. Ha egyszer hozzám bújt, legyen valami értelme. Éreztem, ahogy összerezzent egy pillanatra, az izmai megfeszültek, de hamar újra ernyedt állapotban tudhatták magukat.

– Jó éjszakát – suttogtam halkan, hajtincsei közé furakodva az orrommal, ezzel megérezve az illatát. Ugyan, nem régóta volt ember, mégis körbelengte egy kellemes, enyhén édeskés illat, ami kifejezetten tetszett. Vagy csak azért gondoltam így, mert már régen volt ehhez hasonló alkalom az életemben? Válaszul csupán egy rövid hümmögést kaptam, én viszont már nem bírtam tovább ébren maradni – amire minden bizonnyal Taehyung mámorító illata is rásegített. Rövid perceken belül léptem át az álmok világának kapuját, egyenesen be a sötétségbe.

Az ébredés már messze nem volt olyan kellemes, mint az elalvás. A telefonom idegesítő rezgésére és hangjára riadtam fel, s amint realizáltam, hogy nem tartózkodom egyedül a szobában, gyorsan a készülék után kaptam, hogy a megfelelő gombot lenyomva, elhallgattassam azt. Sajnos elkéstem. TaeTae kelletlen nyögése csapta meg a fülem, míg ökleit szemeihez emelve, dörzsölgetni kezdte azokat, lassú, alapos mozdulatokkal. Láttam, hogy szóra nyitotta a száját, miközben kezeit elemelte arcától, így elém tárult álmoskás arca, álomtól könnyes szemeivel együtt. Túl aranyos...

– Sajnálom. Próbálj meg visszaaludni – simogattam meg haját egy kedves mosoly kíséretében.

Taehyung

Borzalmas volt arra a hangos, majdnem fülsüketítő dallamra kelni, és egy pár másodpercig azt hittem, majd megbolondulok tőle, ráadásul fogalmam sem volt róla, honnan jött, hogyan lehetne kikapcsolni, de szerencsére Yoongi megoldotta ezt a problémát. Mihelyst forgolódott egy sort, kissé zavart mozdulattal ugyan, de nagy nehezen lekapcsolta a hangos robajt, később pedig a hajamhoz nyúlt, hogy megsimogathassa puha tincseimet, én pedig szinte bújtam a tenyerének érintésébe, mintha muszáj lett volna, annyira jól esett, főleg így ébredés után. Túl kellemes volt.

– Nem baj – motyogtam álmoskás, rekedt hangomon, ő pedig erre válaszul csak megeresztett egy aprócska mosoly-félét, majd elhúzódott tőlem, és párat ásítva, kissé kótyagos, lassú mozdulatokkal, de kikászálódott mellőlem, amit hihetetlenül bántam, hiszen szerettem volna még hozzábújva aludni, emellett szeretem volna azt is, hogy magához húzzon, mint ahogyan azt tegnap este is tette. Viszont ő sajnos, amint kikelt mellőlem, már indult is az ajtóhoz, amit este nyitva hagytam, s kilépve rajta, jobbra fordult, én pedig sűrűn pislogva néztem utána, azon gondolkodva, utána menjek-e, vagy sem.

Szerettem volna, de túl álmosnak éreztem magam. Azonban győzött az egyedüllét, ugyanis tudtam, valószínűleg ugyan úgy el fog menni, mint a tegnapi napon is, így pedig jobban húzott a szívem afelé, hogy utána menjek. Majd utána visszaalszom inkább. – Alig emelve a lábamat, csoszogtam a konyha felé, hátha ott találom Yoongit, s odaérve, mihelyst megláttam, rögtön mosolyra húztam a számat, egy hatalmasat ásítva. Beléptem a konyhába, és halkan nyammogva ültem le a székre, miközben figyeltem a ténfergő Yoongit, aki vizet engedett valamibe, azután pedig beleöntötte valamibe, és be is kapcsolta azt, s mikor megfordult, és meglátott, megemelte a szemöldökét, meglepetten.

– Hát te? Nem alszol? – kérdezte hatalmas szemekkel, sűrűeket pislogva felém.

– Inkább veled vagyok, amíg nem mész el – mosolyogtam rá szélesen, kedvesen nézve rá, mire sóhajtott egyet, megcsóválva a fejét. – Baj? – félve ejtettem ki ajkaimon a szót, kissé aggódva figyelve őt, hátha esetleg probléma az, hogy kijöttem hozzá.

– Dehogy, csak nyugodtan alhattál volna – motyogta, felém lépve, megsimogatva tenyerével a hajamat, én pedig lehunyt szemekkel, mosolyogva bújtam az érintésébe, majdhogynem már dorombolva.

– Akkor jó – nyitottam fel íriszeimet, boci szemekkel pillázva felé.

– Kérsz enni? – nézett rám, mire elgondolkodtam egy minutum erejéig, majd egy fejrázás volt a válaszom.

Yoongi

Egyszerűen megdöbbentő volt számomra a látvány, hogy hogyan tudott ennyire ártatlanul viselkedni, bújni a tenyerembe, akkor is, ha eredetileg nem embernek született. Úgy éreztem, nem engedhetem magamtól messze, hisz amilyen kis naivnak tűnt, biztosan az első személy úgy kihasználná a tudta nélkül, ahogy csak tudja, aki szembe jön vele az utcán. Én pedig ezt nem akartam, nem akartam, hogy ittléte alatt baja essen. Igaz is. Ittléte...

Kellemes érzéssel töltött el a tudat, hogy nem voltam egyedül, még az sem zavart, hogy együtt aludtam vele, sőt, kifejezetten tetszett. Furcsa volt más testének a melegét érezni az enyémhez simulni, mégis jó – az pedig már teljesen más kérdés, hogy egy fiúról volt szó. Furcsa volt gondoskodni valakiről, aki egy velem egy fajba tartozott, és nemhogy teljes ellátást igényelt, még arra is vigyáznom kellett, hogy átlagos, egyben veszélyes háztartási tárgyak nehogy a kezébe kerüljenek. Itt volt tökéletes példának a tegnapi késes eset. Nem akartam, hogy hasonló megismétlődjön, mégis úgy éreztem, ez elkerülhetetlen lesz.

– Rendben. Akkor majd ma is készítek ki neked ide valami enni valót, mint tegnap – böktem az egyik pultra, míg eleresztettem roppant puha tincseit. – És ne feledd, a villa nem arra való, hogy felnyársald vele magad – mosolyogtam rá, közben a kávéfőzőhöz lépve, ami már korábban is erőteljes sercegő hangot adott ki, immáron pedig az átlátszó edényben feketéllett a frissen főtt kávé. Még láttam az arcán egy pillanat erejéig az erőteljes elgondolkodást, ami bizonyára a "villa" szóra vonatkozott, de mintha megvilágosodott volna, felragyogott az arca. Önfeledten mosolyogva ezen aprócska tettén készítettem elő egy bögrét, amibe öntöttem a fekete nedűből, majd cukrot szórtam bele, hogy elűzzem a keserű íz egy részét.

– Az micsoda? – Nem kellett sokat várnom, hogy meghalljam Taehyung kíváncsi hangját.

– Kávénak hívják – léptem a hűtő elé, hogy abban kutakodva előhalászhassam a tejet, s abból is csepegtethessek egy keveset az italba. – Alapjáraton elég keserű, ezért szoktak az emberek egy kis cukrot, esetleg tejet hozzáadni. Felélénkít, ezáltal egy ideig nem leszel tőle annyira fáradt – magyaráztam neki, felé fordulva, mire ő csak bólogatott.

– Én is ihatok? – nézett rám boci szemekkel. Válaszul halkan felnevettem.

– Te inkább aludj, rendben? Ez csak amolyan gyors megoldás. Az alvás jobb, amíg megteheted, inkább válaszd azt a pihenési módot – vettem kezembe a bögrémet, s ajkaimhoz emelve azt beleszürcsöltem a folyadékot. – Amúgy sem hiszem, hogy egyelőre sokkal élénkebb szeretnél lenni – simogattam meg szabad kezemmel fejét.

Olyan jó volt érezni azokat a selymes tincseket. Erre konkrétan nem mondott semmit, csak könyörgő íriszekkel nézett rám, megrebegtetve szempilláit, nekem azonban egyáltalán nem állt szándékomban adni neki a koffeinbombából. Ki tudja, mit tenne, ha még aktívabb lenne?

Taehyung

Éreztem, hogy egy cseppet sem akar nekem adni a kávé nevű nedűből, pedig engem hihetetlen módon hajtott a kíváncsiság, hiszen szerettem volna megkóstolni, ugyan miért is issza ezt Yoongi. Úgy tűnt, még a könyörgő szemeimnek sem akart engedni, ami eléggé elszomorított, hiszen minden tőlem telhetőt bele adtam, sőt! Még nyüszítő hangot is hallattam, ha a kérlelő íriszeim nem lennének elegek.

– Nem, Taehyung. – Csak még erősebben nyüszögtem, le-lebiggyesztve, megremegtetve ajkaimat, remélve, valamit el fogok ezzel érni. Tényleg eszméletlen módon érdekelt, miért issza a kávét, és hogyan lehet az serkentő hatású. Ha nem tapasztalom meg, honnan is tudhatnám? Engem tényleg furdalt a kíváncsiság, és olyan rossz volt, hogy Yoongi erről szinte tudomást sem akart venni.

– Kérlek! – adtam hangot egy idő után csak némaságomnak, ő viszont megforgatta a szemeit, mélyet sóhajtva, ebből pedig tisztán levehettem újra, hogy tényleg nem akar nekem adni abból, amit ő nagy élvezettel ivott. – De miért nem? – duzzogtam, összevonva karjaimat a mellkasom előtt, kissé sértetten nézve rá, majdhogynem már dühösen is.

– Mert nem! Ki tudja, milyen hatással lenne rád a kávé, és nem akarom, hogy esetleg rosszul legyél akkor, amikor nem vagyok itthon! Ez szerintem teljesen érthető. Majd előbb-utóbb kapsz, megígérem, de nem mostanában – darálta el egy szuszra, mire megeresztettem egy sóhajt, lesütött szemekkel.

– Megígéred? Biztos? – kérdeztem kicsit félve, bizonytalanul nézve rá.

– Igen, biztos, esküszöm. Egyszer majd adok neked, de nem mostanában – borzolta meg kissé a hajamat, mire elmosolyodtam, kissé félve ugyan, nem bízva benne. Próbáltam elhinni, amit mondott, azonban ez elég nehezen ment, ugyanis valahogy sejtettem, hogy nem fog nekem kávét adni, hiába ígérte meg, vagy esküdött rá, azonban szerettem volna így tenni.

– Akkor jó. – Persze, én nem fogom megvárni, míg nagy kegyesen ad a kávéból, majd ami megmaradt, azt megkóstolom, ha pedig kiönti, akkor csinálok magamnak. Valahogy majd megoldom, de én tudni akartam, milyen az íze, és a világért sem bírtam volna addig várni, míg ő ad nekem. Amíg nincs itthon, csinálok magamnak, vagy megiszom, ami maradt.

Lassan elhúzódott tőlem, és halványan sóhajtva, de a pulthoz lépett, hogy valamit csináljon. Én persze, nem figyeltem rá különösebben, csak a kávéfőzőt szuggeráltam, arra várva, mikor hagyja egyedül, és mikor ízlelhetem meg.

– A telefont tudod használni? – Hangja szakított ki gondolataimból, azt követően rögtön ránéztem, és nem is figyelve arra, mit mondott, de bólintottam, aprócska mosollyal a számon.

Yoongi

Megálltam az eddigi mozdulataimban, s gyanakvóan pillantottam az engem figyelő fiúra, míg arcomra szép lassan egy sejtelmes vigyor kúszott.

– Biztos? – kérdeztem, mire tovább bólogatott. – Akkor hívj fel – fordultam vissza a pulthoz, hogy készíthessek valami reggelinek valót. Kifejezetten éreztem magamon a tekintetét, ami nem sejtethetett semmi jót.

– T-telefonon? – ejtette ki ezt az egy szót dadogva, bizonytalanul.

– Nem, a fejünkben lévő antennákon keresztül. Persze, hogy telefonon – forgattam szemeimet, míg magamhoz vettem egy tálat, és egy fakanalat, majd a szükséges hozzávalókat is összeszedegettem két adag palacsinta elkészítéséhez. – Vagy esetleg nem figyeltél rám, mikor magyaráztam, hogyan kell? – pillantottam hátra rá vállam felett, míg a már a tálba öntött alapanyagokat kevergettem össze egy hígabb masszává.

– De figyeltem – próbálta tagadni a nyilvánvalót, majd körbe-körbe kezdett forgolódni a konyhában, mintha nagyon kutatna valami után.

– Csak nem a telefonod keresed? – vontam fel szemöldököm egy halvány mosoly kíséretében. – Ha nem nyúltál hozzá, a szobádban fogod találni az ágyad mellett lévő kis szekrényen – adtam egy tippet, hol lelhetné fel, ezt követően pedig enyhén felfújt arccal motyogott valamit, hogy aztán megindulhasson az említett helyiség felé.

Igazat megvallva jót kuncogtam volna rajta, de ezt nem túlzottan akartam megtenni. Nem akartam, hogy azt érezze, hogy kinevetem, szimplán olyan aranyos volt, ahogy ennyire próbálkozott. – Nem kellett sokáig várnom, hamar visszatért, és azonnal húzogatni kezdte az ujját a készülék hátlapján, egyre idegesebben, hogy nem sikerült még fényt sem kicsalnia belőle. Ezt már nem bírtam ki, halkan felnevettem, mire azonnal felém kapta tekintetét, hatalmas boci szemekkel.

– Na jó, megmutatom még egyszer, de most tényleg figyelj, rendben? – tettem le az eddig kezemben tartott dolgokat, s mellé léptem. Bizonyára nevetésemnek köszönhetően szégyenlősen lehajtotta a fejét, de hamar felemelte, mihelyst mutogatni kezdtem neki. – Itt tudod feloldani – fordítottam el a telefont, hogy megmutathassam neki a kis hosszúkás gombot az oldalán, amit aztán meg is nyomtam. – Csak simán felhúzod, aztán itt alul lesz egy ikon, ami olyan, mintha egy ember lenne mellkasig. Arra rámész, és az egyszerűség kedvéért minden számot kitörlök az enyémen kívül – követtem én is saját utasításaimat. – Így nem fogod eltéveszteni. Itt pedig már csak rá kell menned erre a kis zöld telefonkagylóra, és a füledhez emelni – indítottam el a hívást, hogy bizonyíthassam szavaim igazát, pár pillanaton belül pedig valóban csörögni kezdett a telefonom valahol a hálószobám környékén. – Megpróbálod? – léptem ki mindenből, majd lezártam a kis gombbal a képernyőt, hogy a kiindulási állapotban nyújthassam oda neki a telefont.

Taehyung

Kissé hezitálva, de elfogadtam a felém nyújtott készüléket, majd egy mély sóhajjal vettem a kezembe az eddig nála lévő telefont. Egy jó ideig csak szuggeráltam rajta a kijelzőt, s lassú mozdulattal, de felfelé húztam a felületén az ujjamat, azután pedig rögtön előjött az, aminek eredetileg kellett is elővillannia, azt követően arra az emberre illesztettem az ujjamat, ahová nemrégiben ő is. Miután rámentem a zöld kis telefonkagylóra – nem tudtam, micsoda az, de megjegyeztem a nevét –, már hallottam is, hogy Yoongi telefonja zajongani kezd. Mikor felnéztem az előttem állóra, csak elmosolyodott, emelve a kezét, hogy összeborzolhassa a már így is elég koncos, zilált tincseimet.

– Ennyi volt. Ne felejtsd el! Bármi baj van, így tudsz csak elérni – mondta, a saját telefonjáért nyúlva, elhallgattatva azt, utána pedig visszaállt eredeti helyére, amit ott hagyott, én pedig megdörzsölgettem a szemeimet.

– Rendben, nem felejtem el – mondtam már a hátának, ő pedig csak bólintott egyet. Halk sóhajt hallattam, letéve a telefont az asztalra, s figyeltem Yoongi hátát, ahogy munkálódott, reggelit készített, gondolom, saját magának, és nekem is. Annyira érdekelt, mit csinálhatott, hogy szinte azon nyomban mögé lépkedtem, a háta mögül nézegetve az általa készített dolgot, lábujjhegyre állva, hogy teljes rálátásom nyíljon mindenre. Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott: ilyet én is akarok!

– Mit csinálsz? – Vontatottan ugyan, de feltettem a kérdésemet, s ő válaszol kissé hátrafordította a fejét, egy aprócska mosoly kíséretében.

– Főzök.

– Nekem is szabad? – nyaltam meg az ajkaimat, szuggerálva a tálban lévő ételt, ami már úgy tűnt, lassan el fog készülni.

– Nem mehetsz a tűzhely közelébe, ezt azt hiszem, már tisztáztuk, és addig, amíg nem mondom, hogy szabad a pálya, így is marad! – Ellentmondást nem tűrő volt a hangja, belőlem pedig azonnal egy ajakbiggyesztést váltott ki, miközben visszavonultam az asztalhoz, durcásan foglalva helyet rajta.

– Nem mehetek ki, nem ihatok kávét, nem mehetek a tűzhelyhez, nem csinálhatok semmit – durcáztam, összefonva mellkasom előtt a karjaimat, kissé megvetően nézve rá.

– Nézhetsz tévét, ülhetsz a szobádban, játszhatsz is a telefonon, nincs rajta pénz, azt csinálsz vele, amit szeretnél, csak működjön. A veszélyes dolgoktól tiltalak el, nem mindentől – fordult felém, megemelve a szemöldökét.

– Úgy érzem, hogy amiktől eltiltasz, azok jó dolgok – fordítottam halványan oldalra a fejemet.

– Inkább reggelizz – sóhajtotta, mikor a szekrénysorhoz lépett, hogy elővegyen belőle egy tányért, és evőeszközöket. – Ha nem kérsz, akkor csak itt hagyom neked az asztalon, aztán majd edd meg. Nekem már nincs időm enni, sietnem kell, ha nem akarok elkésni – sóhajtotta, megcsóválva a fejét, miközben letette az asztalra a tányérra kiszedett ételt. – Rohannom kell öltözni. Feküdj vissza aludni a szobádba, vagy akár az enyémbe, rád bízom, de aludj – mondta, megsimogatva a hajamat, ahogy elhaladt mellettem.

Kissé duzzogósan néztem rá, majd megeresztettem egy sóhajt, és a biztonság kedvéért azért haloványan rámosolyogtam, amíg láttam, mert utána már elvonult készülődni.

Pedig én kávét fogok inni!