Little Star - TaeGi (10/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Ahogy mesélte a nap közben történteket, egyszerűen képtelen voltam hinni a fülemnek. Teljesen ledöbbenve bambultam magam elé, mikor pedig arról beszélt, mit csinált vele az a Hoseok gyerek, mindennemű mozgással felhagytam, azt hittem, agyvérzést kapok. Hát akkor még, mikor kérdezősködni kezdett, és több dolog jutott eszébe. Nem is tudtam, hirtelen hova kapjak, mindenesetre a kezemben lévő tányér itta meg a dolog levét, ugyanis dühömben földhöz vágtam, így az milliónyi apró darabra törött hatalmas csörömpölés kíséretében. Tökéletesen láttam szemem sarkából, ahogy Tae az éles hangra összerezzent, s a beszédben is megakadt, teljesen érthető módon.

– V-valami baj van? – érdeklődött finoman, félelemmel hangjában, azonban ez talán csak még jobban felidegesített. Miért engedtem el Sehunnal?!

– Többet nem mész Sehunnal sehova, értve vagyok? – fordultam felé, villámló tekintettel bombázva őt, mire összehúzta magát.

– De miért nem? – billentette oldalra a fejét, továbbra is félénken, mégis némi határozottsággal.

– Mert én azt mondtam. Elhamarkodottan döntöttem, mikor elengedtelek vele – fújtattam, próbálva lenyugtatni magam, de nem jártam túl sok sikerrel.

– De miért? Adj rendes magyarázatot! – vágott sértődött arcot.

Jelen pillanatban kettőnk közül én vagyok az, akinek joga van megsértődni!

– Na ide figyelj – lépkedtem Taehyung elé, majd kicsit lehajoltam hozzá, megtámaszkodva a szék támláján, hogy egy magasságba kerülhessek vele –, rohadtul nem tudsz még erről a világról semmit, így elhiheted nekem, hogy sokkal rosszabbul is elsülhetett volna ez a délután azokkal a dolgokkal, amikkel ott találkoztál – néztem komolyan íriszeibe, alig pár centire az arcától. – Az pedig még hagyján, hogy rohadtul nem kerültél haza időben, az meg le volt szarva, hogy én azt hogyan éltem meg, hogy mennyire aggódtam, hány kilométert rohangáltam fel-alá a házban idegességemben, mert még azt a tetves telefont sem voltál képes magaddal vinni, én pedig persze honnan tudjam, hol vagy? – sziszegtem. – Az alkohol, és a füves cigi hatására nem tudsz rendesen gondolkodni, valamelyest elkábít, feldob, aztán kimegy belőled a hatásuk, viszont függőjük lehetsz, ami hidd el, kurvára nem hiányzik neked. Az a bizonyos rúd volt a füves cigi, amiről elég annyit tudnod, hogy roncsolja az egészséged. Amit az a Hoseok csinált veled – ejtettem ki ajkaimon cinikusan a fiú nevét, elérkezve a számomra legszemetszúróbb eseményhez –, csóknak hívják. Normális esetben valóban azok csinálják, akik szeretik egymást, de persze vannak kivételes esetek. Ez viszont nem azt jelenti, hogy ezek a kivételes esetek minden esetben helyén valóak. Azt pedig ne engedd, hogy fogdossanak, bármennyire is jó érzés. Ez… ez nem normális, főleg nem két fiú között. Erkölcstelen! – szusszantottam. Nem akartam teljesen kiakadni, próbáltam visszafogni magam, hogy ne ijesszek rá még jobban, már gyakorlatilag éreztem, ahogy a vér zubog az ereimben, annyira pulzáltak a testemben. – Egy szó, mint száz: soha többé nem mész el hozzájuk, semmilyen körülmények között, ha pedig valahogy megtudom, már pedig meg fogom tudni, hogy míg én dolgoztam, ellógtál velük, nemcsak ők, de te is nagyon meg fogod járni. Értve vagyok? Ennyit már igazán megtehetnél, ha egyszer ellátlak, tanítalak, próbálom veled megismertetni a dolgokat, időt szakítok rád, segítek és aggódom érted – erőltettem nyugodtságot hangomra, némi számonkérést csempészve belé. – Nem hiszem, hogy azt érdemelném, hogy a hátam mögött intézkedj, méghozzá olyan dolgokkal kapcsolatban, amikről fogalmad sincs. Majd én tudom, mi kell neked, mi tesz jót, és mi nem, és igazán nem bánnám, ha végre bíznál bennem egy kicsit, ha már ilyen jó fej voltam, és a rendőrség helyett azonnal befogadtalak.

Taehyung

Hatalmas szemekkel néztem Yoongira, mikor megtámasztotta magát a szék támláján, határozottan, és ellentmondást nem tűrő hangon beszélve hozzám, ami önmagában nem volt ijesztő, nem lett volna félelmet gerjesztő, azonban akaratomon kívül is megrémültem, s halványan megremegtek az ajkaim, ahogy folyamatosan elhagyták száját a szavak, főleg az utóbbiak. Valamiért rosszul is estek.

– Én nem kértem, hogy tedd meg mindezt – mondtam halkan, majdnem eggyé válva a szék háttámlájával, próbálva hátrébb, és hátrébb húzódni Yoongi elől, azonban ez aligha sikerült, hiszen nem tudtam elmászni előle, bármennyire erősen is próbálkoztam, lehetetlennek tűnt. Csak néztem az éjsötét szemeibe, amik dühösen, idegesen villogtak felém, amint ezeket kimondtam.

– Tudom, hogy nem kérted! Önszántamból teszem, viszont, ha én ezt megteszem érted, te igazán megtehetsz értem annyit, hogy betartod, amit kérek! Ne lógj ezekkel a fiúkkal, mert egyáltalán nem tesz jót, sem az ő társaságuk, sem a füves cigi, sem az alkohol! Az főleg, hogy csókolgatnak! Nem jó, érted?! Akármennyire jó érzés is, nem jó! – adta tudtomra újra, mire lesütöttem a szemeimet, le is biggyesztve alsó ajkamat, majd hirtelen felnéztem rá, kissé szomorúan és csalódottan.

– Akkor vigyél a rendőrségre, ha ennyi baj van velem! Tudom, hogy nem akarod, hogy itt legyek, és tudom, hogy csak a terhedre vagyok! Most is dühös vagy. Ha ennyire nem akarod ezt, akkor vigyél a rendőrségre, vagy vigyél haza! – mondtam, folyamatosan lefelé görbülő ajkakkal, mire összevonta a szemét, talán kissé értetlenül, később pedig megrázta a fejét, jobbra-balra ingatva, majd megállítva azt velem szemben, kérdőn nézett rám.

– Mégis honnan veszed te ezt?! – szuszogta, erősebben markolva mellettem a két kartámaszt.

– Csak tudom! Nem kértelek rá, hogy elláss, hogy etess, hogy taníts és a gondomat viseld! Egyáltalán, egy szóval sem kértem, és nem akarom, hogy a szememre hányd, mert nem köteleztelek semmi ilyenre! Honnan gondolhattam volna, hogy ezek rossz dolgok? Miért vagy rám dühös, mikor fogalmam sem volt róla, hogy az a dolog füves cigi, és rossz, vagy az alkohol is rossz, vagy hogy a csók sem jó?! Nekem erről fogalmam sem volt, nem tudok semmiről! Miért vagy rám dühös, mikor nem tehetek erről? Nem csináltam igazából semmit! Amit tudtam, azt... azt nem csináltam! Nem nyúltam konnektorba, nem mondtam el, hogy csillag vagyok, nem nyaltam arcon senkit, de mást nem tudok! Ha ennyire a terhedre vagyok, akkor vigyél haza, megszűnik minden gondod és élheted úgy tovább az életedet, ahogy eddig! Nem kell velem törődnöd, ha csak púp vagyok a hátadon! Én nem mondtam, hogy fogadj be, hálás vagyok, de nem kényszerítettelek bele semmibe, ne mondd ezt ilyen hangon! – Akármennyire is nem akartam, előbuggyantak a könnyeim, amik által már homályosan láttam magam előtt a döbbent Yoongi arcát.

– Te ezeket honnan veszed?! – sziszegte, közelebb húzódva hozzám.

– Tegnap is így éreztem! Tegnap is olyan volt, mintha csak púp lennék neked, és... és meg akarsz tőlem szabadulni, és Sehun is mondta ma, hogy biztos le akarsz pattintani, mert világ életedben egyedül voltál, nem kell hazudnod! Mikor megöleltelek, eltoltál magadtól, de én máshogy nem tudom elmondani, hogy hálás vagyok neked! – A könnyeim már elő is törtek, végig folyva az arcomon, lassan csöpögve le az államról egyenesen a combjaimra. – Én nem tudok mást csinálni, máshogy kimutatni, csak ha megnyalom az arcod, vagy megölellek, de... de te ellöksz, és nem is akartál megfürdetni, nem is akartad, hogy veled aludjak, mert ha akartad volna, inkább átjöttél volna hozzám aludni! Csak azért tetted, mert megígérted, nem vagyok hülye! Lehet, hogy csak egy buta csillag vagyok, aki az emberekről semmit sem tud, de azt tudom, mi és ki hogyan viselkedik, ha valamit, vagy valakit nem akar! Ha ennyire aggódtál értem, miért engedtél el egyáltalán? Remélted, hogy nem jövök vissza és dühös vagy, mert itt vagyok? – kérdeztem, előtörő könnyekkel.

– Mi?! Nem! Ez nem így van! Nem, félreérted ezt az egészet! Nem! Sehun hülye, nem tud semmit, sem rólam, sem rólad és... – A szavába vágtam.

– Én is hülye vagyok? – kérdeztem szipogva, mire csak újabb sóhajt vett az ajkain, majd miután nem reagált, csak mérgesen kikászálódtam a szék és a karjai fogságából, majd egy szó nélkül elindultam a szobámba.

Yoongi

Talán perceken keresztül meg sem mozdultam, csupán néztem magam előtt a szék támláját, amely elől Taehyung már eltűnt. Pedig pár pillanattal korábban még ott ült, hatalmas, könnyektől csillogó szemekkel nézve fel rám, meg-megremegő ajkakkal. Még hosszú szempilláin is láttam megülni az apró drágakövekként csillogó cseppeket. Tökéletesen hallottam a dühös lépteit, beljebb a házba, majd a szobája ajtajának csapódását.

A büszkeségem nem engedte, hogy ezt nyíltan bevalljam, de mélyen belül tudtam: nem beszélt hülyeségeket. Volt igazság abban, amit arról mondott, hogy nem hibáztattam jogosan, hiszen ő tényleg nem ismerte azokat a dolgokat eddig. Ettől függetlenül én tökéletesen tudtam, melyik tárgy, melyik érintés mit jelentett, milyen tartalmat hordoztak magukban, épp ezért akadtam ki egy cseppet. Nem akartam, hogy az én kis csillagomnak valami baja essen, még több, mint az eddigiekben. Hova gondoltam, mikor azt feltételeztem, hogy Sehunék majd vigyáznak rá? Pont a lázadó korszakukat élő fiatalok? – Való igaz, nem voltam én sem öreg, de az a pár év korkülönbség pont elég ahhoz, hogy sokkal érettebben viselkedjem náluk, normális felnőtt módjára. Na meg a szükség. A szükség nagy úr. Egy dologban azonban egyáltalán nem volt igaza. Már hogy lettem volna képes kitenni őt, vagy egyáltalán azt kívánni, hogy szívódjon fel a környezetemből, tűnjön el, vagy bánom is én? Részben túl esetlen és ártatlan volt ahhoz, hogy legyen szívem csak úgy hagyni, hadd menjen a feje után, még az az angyalian szép arca is szinte üvöltött, hogy "Yoongi, vigyázz rám" – bár az utóbbit minden bizonnyal csupán beképzeltem. Másrészt pedig önző is voltam. Nem akartam egyedül maradni, kétségbeesetten kapaszkodtam a tudatba, hogy bizony Taehyung itt van velem, csak ne essek vissza a magányba. Nem merem biztosra állítani, hogy azt megúsznám ép elmével vagy bőrrel, esetleg rosszabb esetben mindkettővel.

Mély sóhajt kieresztve ajkaim közül löktem el magam a széktől, immár sokkal nyugodtabban. Bizonyos szinten bántam azokat a dolgokat, amiket Taehyung fejéhez vágtam, de ezt semmi pénzért nem vallottam volna be. Soha.

Lomha, bizonytalan léptekkel indultam meg Taehyung után, legalábbis amerre véltem, hogy ment. Nem tévedtem, hisz mikor a lehető leghalkabban lenyomtam a kilincset és előre löktem az ajtót, megláttam a fiút az ágyon fekve, hason, arca előtt összefont karjaira döntve a fejét. Halványan ugyan, de ki tudtam venni, ahogy rázkódtak a vállai, valószínűleg a sírás utóhatásaként. Beharaptam ajkaimat, míg figyeltem őt, majd nagy nehezen mozgásra bírva a lábaimat óvatosan TaeTaehez közelítettem, míg el nem értem az ágyat, akkor ugyanis letelepedtem teste mellé a matracra.

Mintha elvágták volna, abbamaradtak az apró szipogások, izmai befeszültek, főleg akkor, mikor felé hajolva gyengéd mozdulattal megsimogattam hátát.

– Ne sírj, kérlek. Én nem úgy értettem – szusszantottam halkan, miközben ujjaimat fejére vezettem, hogy ott cirógathassam bőrét. Hátha ezzel jobban megnyugtathatom. – Gyere. Meg szeretnélek fürdetni. Aztán szeretném, ha velem aludnál – húzódott ajkaimra egy halvány, gyenge mosoly. Persze, tudtam, hogy ez nem így megy, egyik pillanatról a másikra, de bíztam benne, hogy talán sikerül meggyőznöm.

Taehyung

Rosszul esett az, ahogyan viselkedett velem, és az, hogy engem is hülyének nézett, csak úgy, mint Sehunt. Olyan erővel és indulattal léptem át a küszöböt, majd csaptam be az ajtót magam után, ahogy még soha, majd rögtön el is vetődtem az ágyban, egyenesen a hasamra fekve, a karjaimat fűzve össze magam előtt, azokra fektetve az arcomat. Nem akartam sírni, de egyszerűen úgy éreztem, ezt nem tudnám máshogy feldolgozni, csak úgy, ha sírás formájában adom ki magamból. Kezdtem kellemetlenül érezni magam amiatt, hogy folyamatosan csordogáltak a könnyeim, de nem tudtam abba hagyni, bármennyire is szerettem volna, egyszerűen lehetetlennek tűnt.

Néha már inkább ez dühített, nem Yoongi viselkedése, de egyik ellen sem tudtam tenni semmit. Tehetetlennek tűntem, ez pedig... ez pedig zavart. Halkan sírdogáltam, próbáltam a könnyeimet elfojtani, s mikor éreztem az ágy besüppedését magam mellett, azonnal megfeszültek az izmaim, kitágultak a szemeim, és egy nagy nyelés kíséretében néztem magam elé, majd azt követően Yoongi a hajamba simította vékony ujjait, amitől ez a feszült érzés csak fokozódott.

Legszívesebben azonnal hozzábújtam volna, hogy szorosan magamhoz öleljem, azt mondván, szeretnék vele aludni, de valami nem engedte. Valami furcsa, különös érzés a mellkasomban nem hagyta, hogy ezt tegyem, így inkább csak a másik oldalamra fordítottam a fejemet, sértettségemet teljesmértékben kimutatva, miközben egy picit a testemet is oldalra fordítottam, elhúzódva tőle.

– Nem kell ezt tenned! Ha csak azért teszed, mert most haragszom, vagy mert megígérted, nem kell! Meg tudok fürdeni egyedül, és aludni is tudok! – Természetesen, hazudtam, hiszen már előző éjszaka sem sikeredett az alvás, mert inkább kiültem Mimihez, s ahogy ebbe belegondoltam, csak akkor jöttem rá, mennyi ideje is voltam ébren. Egyáltalán nem aludtam semmit azóta, hogy elaludtam a sok kávé után. Talán ezért vagyok ennyire nyűgös és fáradt?

– Taehyung, azért mondtam ezt, mert szeretném! – Újra tincseim közé fúrta az ujjait, lágyan, kedveskedőn simítva meg a hajamat, mire egy apró, halk sóhajt hallattam. – Higgy nekem, rendben? Ha nem akarnám, nem tenném meg.

– Tegnap is megtetted, ráadásul erőszakos voltál – dünnyögtem szipogva, a másik oldalamra fordulva, hogy lássam az arcán íriszeimmel.

– Mert fáradt voltam, és te minden áron ellenszegültél. Nem volt szándékomban durván viselkedni veled – cirógatta a tincseimet, mire megeresztettem egy mély sóhajt, majd lassan felültem, megdörzsölgetve ökölbe szorított kezemmel könnyáztatta szemeimet, félve pillantva felé.

– Nem akarok a terhedre lenni. Megfürdök egyedül, és alszom egyedül – mondtam, újra megdörzsölgetve a szemeimet, apró sóhajt hallatva.

Yoongi

– De könyörgöm, nem vagy a terhemre – szusszantottam gondterhelten, saját tincseim közé futtatva az ujjaimat, kicsit meg is borzolva a mozdulattal hajamat. – Hányszor mondjam még el? Ha a terhemre lennél, nem hoztalak volna be a kertemből, és nem foglalkoznék még mindig veled. Higgy nekem – mosolyogtam rá, azonban ezzel semmilyen pozitív reakciót nem értem el.

– Akkor sem akarom. Majd én megfürdöm egyedül, és alszom a saját szobámban. Egymagam – emelte el ökleit a szeme elől, hogy határozottan, sértetten nézhessen rám.

Jó ideig álltam a pillantását, ahogy kicsit még mindig nedves pillái alól nézett vissza rám, abban reménykedve, hátha meggondolja magát, de semmi fejleményt nem láttam efelé a részéről, ezért egy mély sóhajjal adtam meg magam, letéve a dologról, hogy sikerül meggyőznöm őt. Fejemet jobbra-balra ingatva keltem fel az ágyról.

– Rendben. Megértettem. Most nem leszek erőszakos, nem fogom erőltetni, ha ennyire nem akarod, de ha esetleg éjjel meggondolnád magad, megtalálod a szobám – biccentettem felé, majd utoljára, mintegy búcsúzásképp ujjaimmal hajába túrtam, hogy kicsit összeborzolhassam az amúgy sem túl rendezett tincseket. – Ha nem baj, először most elmennék én fürödni, aztán elmegyek aludni. Jó éjszakát, előre is – küldtem felé egy keserű mosolyt, s azzal a lendülettel ki is indultam a helyiségből, behajtva magam mögött az ajtót, de be nem csuktam.

Aznap este hiába vártam, hogy esetleg meggondolja magát, egyedül aludtam, már amennyi időt a pihenéssel töltöttem. A helyzet egy hét elteltével sem akart változni. Sőt talán még rosszabb is lett, legalábbis egyre kevesebb időt töltöttünk külön, egyedül. Tanítottam neki egy jó pár dolgot, ami hasznos lehet a számára, mint például, hogy hogyan kell pálcikával enni, hogyan kezelje a tévét, vagy hogy mi mást tud csinálni még a telefonján. Apropó telefont, vettem neki másikat, egy újat, ahogy megígértem neki. A laptopomat nem mertem egyelőre a kezei közé adni, sok fontos dolog volt rajta, munkával kapcsolatos dolgok meg hasonlók.

Elvégeztük azt az EKG vizsgálatot is, amit SeokJin sikeresen meg tudott szervezni, és szerencsére semmi baja nem esett Taehyungnak a kezén lévő aprócska égésen kívül. Igaz, elég nehéz volt rábeszélni őt, de nagy küszködések árán beadta a derekát. Továbbá megbeszéltem vele pár dolgot a személyi azonosságát illetően, ha valami okból szüksége lenne arra az információra, hogy ő épp egy tizenhét-éves fiú bőrébe bújt. Azonban azon időt leszámítva, mikor próbáltam neki tanítani valamit, szinte soha nem voltunk együtt, maximum, míg megebédeltünk. Ez részben annak volt köszönhető, hogy természetesen hétköznap rendesen jártam dolgozni, főként viszont annak, hogy feltételezésem szerint továbbra is azt hitte, hogy csak púp a hátamon. Pedig nem így volt. Én örültem, mikor velem töltötte az időt, az én helyemet azonban szép lassan Mimi vette át.

TaeTae sokszor kiment hozzá, tőle pedig már nem féltettem, hisz sokszor, mikor kinéztem az ablakon, csak annyit láttam, ahogy a kutyát ölelve annak dús bundájába temette az arcát, nem láttam egyszer sem, hogy esetleg bántotta volna.

Akkor engem miért? Talán már a saját kutyám is utál?

Taehyung

Unalmasak voltak a napok. Szívesen elmentem volna Sehunnal délelőttönként, de tartottam attól, Yoongi mennyire lenne dühös, így bármennyire csábított a fiú néha-napján, nemet mondtam, azzal a címszóval, hogy majd legközelebb átmegyek hozzájuk. Sehun hétköznaponta iskolába jár, de reggel összefutunk néha, mikor Mimit simogatom a teraszon, és olyankor szokta megkérdezni, nem-e megyek el délután, vagy hétvégén, de soha nem mertem igent mondani.

Féltem, Yoongi mit szólna hozzá, bár, gondoltam, hogy egy idő után elenged majd velük, ugyanis nekem szimpatikusak voltak a fiúk, de nem akartam borsot törni az orra alá, így vártam. Sajnos, nem csak délelőttönként, hanem délután és este is unatkoztam, minden egyes napon.

Nem nagyon beszélgettünk, nem voltam Yoongi közelében, általában tévét néztem – megtanultam használni, teljes mértékben –, az első pár napban csak különféle rajzfilmeket, aztán egyik nap rábukkantam egy ismeretterjesztő csatornára, és nagy unalmamban, szinte állandóan azt bújtam. Már rengeteg mindent tudtam meg a Föld élőlényeiről, a tájakról, kontinensekről, még azt is megtudtam, hogy én Ázsiában, azon belül Koreában vagyok.

Jó pár dolgot elsajátítottam, így úgy véltem, a tévé nézés hasznos, legalábbis, ebben az esetben biztosan az. Egyedül, ami rossz volt, az... az az volt, mikor a világűrről volt szó, a csillagokról, az otthonomról. Olyankor mindig összeszorult a szívem, és legszívesebben sírtam volna, azonban sok filmben láttam, hogy nagyon nem jó, ha egy férfi, egy fiú sír, így akárhányszor rám tört, mindig elfojtottam, és nyelve egyet, megráztam magam. Hallottam azt is, hogy gyerekes, ha valaki így viselkedik, én pedig már nem voltam gyerek, szóval, mindenféleképpen úgy kellett viselkednem, ahogyan az elvárt.

Halk sóhajjal néztem a tévét újra, törökülésben, nagy szemekkel bámulva a képernyőt, amin éppen az éghajlatokat mutatták be a Földön, mi mennyire erős, gyenge, vagy pusztító. Az biztos, sivatagban nem szeretnék élni... az tűnik az egyik legrosszabbnak. Meg a túl fagyos... ott fent, az Északi-sarkon. Ott sem akarnék élni. – Gondolataimból az ajtó nyitódása szakított ki, aminek hatására azonnal az ajtó felé irányítottam a tekintetemet, ami előtt Yoongi állt.

– TaeTae, ideje aludni - nyitott be hozzám Yoongi, mire egy aprócskát bólintottam. – Kapcsold ki a tévét, vihar lesz.

– Vihar? – emeltem meg a szemöldökömet kíváncsian, mire bólintott egyet, hümmögve.

– Igen. Villámlás, dörgés. Majd meglátod, igazából ártalmatlan dolog, de sok problémát okozhat, nem kell tőle félni, akkor sem, ha ijesztő. Jó éjt – mosolygott kedvesen, mire egy újabbat bólintottam, majd apró szusszantás mellett kikapcsoltam a tévét, és hatalmasat nyújtózkodva terültem el az ágyamon, magamra húzva a takarómat.

Nem sokáig tartott sajnos a pihenés, ugyanis hirtelen valami villanást láttam a sötét szobába beszűrődni, azt követően pedig hangos, dörrenő hangot, aminek hatására rögtön felültem, ijedten nézve magam elé. Az ablak irányába fordítottam a fejemet, és mikor az előző villanás és hang megismétlődött, összerezzentem, majd amint az eső kezdett zuhogni, az egész erősödött.

Az ablak melletti fát szinte csavarta a hatalmas szél, aminek hatására folyamatosan összeszorult a gyomrom, egyértelműen a rám törő félelemtől. Újra megismétlődött minden, én pedig nem bírtam tovább. Büszkeség ide, vagy oda, én ezt egyedül biztosan nem bírnám ki.

Ijedten, halványan remegve öleltem magamhoz a takarómat, majd sebes léptekkel indultam meg befogadóm szobája felé, s mihelyst elértem az ajtót, lenyomtam a kilincset, és meg sem kérdezve őt, zavarnám-e, azonnal mellé huppantam az ágyba, a hátához hajtva a homlokomat, halványan remegve, mikor újabb villanást láttam, és azt újabb dörgő hang kísérte.

– Félsz? – fordult felém hirtelen, mire hevesen kezdtem el bólogatni, a mellkasába hajtva a homlokomat, karjaimmal átkarolva a testét, úgy bújva hozzá.

– Nagyon hangos – suttogtam, alig hallható hangomon.