Little Star - TaeGi (16/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Ééééés itt a folytatás!:3 
Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Jó olvasást! <3 

VIGYÁZAT! Ultra hisztis csillag! :D 

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha, főleg, mikor éreztem az ajkait az enyémeken, mikor összeillesztettem a szánkat. Csináltam már ilyet előtte – akkor még nem tudtam a jelentését –, de most teljesen más érzést hozott ki belőlem. Éreztem, hogy elvörösödött az arcom, hogy a hasamban és a mellkasomban aprócska pillangók kezdenek el úszni, repkedni, azonban, mielőtt nagyon a felhős égben éreztem volna magam, Yoongi finoman a vállaimra tette ujjait, majd eltolt magától.

Mintha egy világ tört volna össze bennem, mikor a zavart, értetlen tekintetére és arckifejezésére néztem. Egyszerre éreztem magam ostobának, és megalázottnak. Hirtelen a vérem már nem az örömtől, a boldogságtól száguldott az ereimben, hanem valami maró, fájdalmas érzéstől, ami teljesen más volt az eddigieknél – sokkal, de sokkal rosszabb.

– Taehyung... – sóhajtotta, mikor már kellő távolságban voltam tőle, majd egyik kezét elvette rólam, és finoman a szőkés tincsei közé túrt, lesütött szemekkel, megköszörülve a torkát. – Én ezt nem így értettem. Én szeretlek téged, de nem így. Mármint, tényleg szeretlek, esküszöm, jobban, mint bárki mást, de ennyi is. Nem szerelmes vagyok, nekem te olyan vagy, mint az öcsém, mintha a gyerekem lennél, akire vigyáznom kell, óvnom őt – mondta halkan, én pedig hallottam, ahogy a szívem szépen lassan hullott darabokra a mellkasomban, s még a csilingelést is hallani véltem, ahogy azok a kemény "földre" huppantak.

Meredten, üveges szemekkel bámultam rá, majd összepréseltem az ajkaimat, lesütve a szemeimet, elszégyellve magam.

– Ne haragudj. – Nem volt energiám, sem lelkierőm hisztizni, sírni, kiakadni, kiabálni, egyáltalán... nem volt ilyesmi az eszemben. Nem voltam sem dühös, sem haragos, inkább csak csalódott, keserű.

– Dehogy haragszom! Semmi baj, én nem fogalmaztam tisztán. Tudod, te fiú vagy, és én is, nekem pedig a fiúk alapjáraton nem az eseteim. Én a lányokat szeretem, tudod? – kérdezte, megsimogatva a hajamat, mire felnéztem rá, majd egy keserű, erőtlen mosolyra húztam az ajkaimat, halványan bólintva.

– Igen, értem. Sajnálom – mosolyogtam zavartan, teljesen összeroppanva, oldalra nézve, majd néha rá.

Szinte össze-vissza cikáztak a szemeim, még a kezeim is megremegtek, a lábaimról nem is beszélve. Hányingerem lett, annyira fojtogatott valami belülről, és már akartam szólni Yoonginak, hogy mi lehet ez, miért ennyire rossz, végül csak elhallgatva ültem mellette, majd egy idő után felálltam a kanapéról, felkaptam a dohányzóasztalon lévő távirányítót, és bekapcsoltam a tévét, hogy mesét nézhessek, miközben törökülésbe húztam a lábaimat, kapcsolgatva a csatornákat.

– Taehyung...

– Hm? – néztem rá, megemelt szemöldökkel.

– Ugye... nem haragszol? – kérdezte halkan, a vállamra téve a tenyerét.

– Nem. Nem haragszom. Mármint, tényleg nem. Nyugodt vagyok, és sajnálom, hogy mostanában olyan buta voltam. Igyekszem... változni – mosolyogtam rá erőtlenül, majd visszafordítottam a fejemet a tévé irányába, mintha... mintha nem is történt volna semmi.

Mintha ez az egész meg sem történt volna, úgy viselkedtem. Mintha ezzel ki tudtam volna iktatni magamból az érzéseket, pedig ez egyáltalán nem így volt.

– Kérsz valamit enni? – kérdezte, mire felé néztem, majd elgondolkodtam egy pillanatra.

– Most nem, nemrégen ettem, de majd este – mosolyogtam rá, elkapcsolva a tévét, majd mikor megláttam az egyik kedvenc mesémet, adtam rá egy kicsi hangot, jobban odavackolva magam a kanapéhoz. Iszonyatosan fájt a mellkasom, rettenetes érzés szorította, legszívesebben sírtam volna, téptem, martam volna a hajam és a bőrömet, de nem tettem semmit, csak néztem a tévét, sőt, ha olyan volt benne, még fel is nevettem.

Olyan... ijesztő volt. Az egész.

Yoongi

Alig sikerült egy pillanatra megoldanom látszólag a köztünk már egy ideje érlelődő feszültséget, máris visszataszítottam magunkat ugyanoda; mintha meg sem ejtettük volna az előző beszélgetést, sőt, még rosszabbnak tűnt a helyzet, mint korábban volt. Ha eddig nem, hát most kilátástalannak tűnt, hogy meg tudjam oldani ezt az egészet. Csak egy lehetőségem lenne, de... én nem vagyok szerelmes. Olyan groteszknek tűnt a kettőnk közt kialakult helyzet. Taehyung képes volt nevetni, ugyanúgy, mintha mi sem történt volna, mosolygott, általában véve még többet is, mint az "eset" előtt – azonban már nem láttam a szemében azt a csillogást, ami még akkor is jelen volt, mikor eltávolodtunk egymástól; üvegessé vált a tekintete. Ez is megmutatta, hogy csupán egy maszkot tart maga elé.

Nagyon szívesen mondtam volna neki, hogy egy elutasítás nem a világ vége, tudom, min megy keresztül, azonban nem akartam a szemébe hazudni. Voltak kapcsolataim, olyan is, amiben nem én hagytam el a másikat, szó se róla, de egyik nőhöz sem kötődtem különösebben érzelmileg, maximum hiányzott a meleg test magam mellől reggelente, a párom illata, de volt, hogy még ennyi sem. Egyiket sem szerettem igazán, ha belegondoltam a kapcsolat hanyatlásánál, mi lesz, ha nem lesz mellettem a másik, nem estem kétségbe, nem kezdtem el kapkodni, hogy megmentsem a kettőnk közt kialakult laza, szakadozó köteléket – úgy voltam vele, ez van, majd jön a következő. Nem voltam szerelmes. Ezzel szemben, ha eszembe jutott, mi lesz, ha Taehyung valamiért már nem lesz, megrémültem. Szerettem volna magam mellett tudni őt, lehetőleg úgy, hogy őt is boldognak lássam, és nem azért, mert szerelmes lettem volna belé, szimplán... szerettem. Szerettem őt őszintén mosolyogni vagy nevetni látni, öröm apró jeleit felfedezni a vonásain – amit persze egyre ritkábban sikerült megpillantanom –, mégis ki nem állhattam, ha egy olyan valaki okozott neki örömet, aki nem én voltam. Vegyük például Hoseokot. Ki nem állhattam őt, kizárólag azért, mert úgy tűnt, boldogabbá tudja tenni az én kis csillagomat, mint én magam, hiába igyekeztem. Féltékeny voltam rá és Sehunékra is. Akkor mégis mikor láttam utoljára egy őszinte mosolyt az ajkain, amit én váltottam ki a fiúból? Talán pontosan azelőtt, hogy megcsókolt volna.

Kezdtem magam egy cseppet feszültnek érezni TaeTae mellett, hiszen ő úgy viselkedett külsőleg, mintha mi sem történt volna – hiába tudtam, hogy egyáltalán nem így kezeli ő sem a helyzetet –, a beszélgetéseink üressé váltak, előttem pedig napok elteltével is fel-felrémlett az a pillanat, mikor ajkainkat összetapasztotta, mikor apró remegést véltem felfedezni az irányából, mint aki nem hiszi el, hogy ezt tényleg megteheti. Mikor semminemű undort nem éreztem, és még csak azt sem követeltem volna, hogy kérjen bocsánatot.

Megrémített, hogy nem volt teljesen ellenemre az a két ajak, ami akkor az enyéimnél keresett menedéket. Fogalmam sem volt, mit tehetnék annak érdekében, hogy megszűnjön az a különös, kicsit talán furcsán fagyos légkör kettőnk közt. Nem egyszer fordult elő, hogy ezen agyalva nem tudtam álomra hajtani a fejem, főleg nem akkor, mikor újabb vihar látogatott meg minket, és TaeTae nem lépte át az ajtóm küszöbét, holott tudtam, nem küzdötte még le teljesen a dörrenések okozta félelmét. Minden bizonnyal inkább a szobájában maradt a takarója alatt, mintsem, hogy az enyém alatt igyekezzen elaludni.

– Mit kéne tennem? – szökött ki ajkaim közül az apró kérdés egy közös tévézésnek szánt délutánon, amin végül a konyhában kötöttem ki, míg Taehyung továbbra is a kanapén üldögélve dúdolta az egyik mese főcímdalát, mint egy kisgyerek. Így igaz. Mint egy kisgyerek, aki túl korán lett elszakítva az anyukájától, és lett belekényszerítve egy olyan életbe, amihez még nem elég érett.

– Mit mondtál? – hallottam meg pár másodperccel később mély hangját a nappali irányából, mintha tényleg érdekelné a mondanivalóm.

– Semmit. – Egy apró sóhajt hallatva tértem vissza a fiúhoz egy kis nasival a kezemben, szándékosan hagyva egy jó másfél métert kettőnk közt a kanapén. Eddigi tapasztalataim szerint ez az a távolság, ami talán mindkettőnk számára nagyjából kényelmes.

Taehyung

Ahogy teltek-múltak a napok, próbáltam magam túltenni azon, hogy Yoongi igazából elutasított. Próbáltam nem teljesen magamba temetkezni, ami természetesen, nem úgy sikerült, ahogy elképzeltem; éreztem magamon, hogy nem úgy viselkedem a másikkal, mint ahogyan kellene, de tenni ellene nem tudtam. Sokszor kaptam magam azon, hogy legszívesebben elsírnám magam, mégsem tettem, csak mosolyogtam Yoongira, vagy éppen bámultam a tévé képernyőjét, tudomást sem véve arról, mennyire rossz volt a kedvem. Nem tudtam volna megfogalmazni ezt az érzést, vagy jelenséget magamban, noha, sokszor próbáltam, és sűrűn elgondolkodtam azon, hogy rákérdezek a másiknál, mi is lehet ez, de ezt mindig elvetettem, mert biztosan nem tudna olyan magyarázatot nyújtani nekem, amire nekem szükségem lehet.

Míg dolgozott, a délelőttjeim nagyja azzal ment el, hogy tévét néztem, és tanultam. Felfedeztem egy olyan műsort a tévében, ami kifejezetten pici gyerekeknek szólt, és kihangsúlyozta, mennyire fontos az olvasás, és az írás – nem értettem, ha ennyire fontos, Yoongi miért nem próbált megtanítani rá. Végül is, ez is érthető. Fáradt, biztos nem akart már az én tanítgatásommal törődni, energiája sem lenne rá, de én ettől függetlenül, egész délelőtt elvoltam a műsorokkal, csatornákkal, és minden napra jutott valami új. Már azt is tudtam, hogy itt, Dél-Korában hangulokkal írnak, és nagyon nehéz volt őket megtanulni. Sőt! Írni nem is tudok, de az olvasás úgy, ahogy, akadozva ugyan, de megy – ez annak köszönhető, hogy a műsorban mindig elmondja egy kedves női hang, hogy ismételjük utána, amit mond – az olvasás részét –, és így egészen sokat gyakoroltam. Egyik nap kikaptam Yoongi szobájából egy könyvet, leemelve azt a polcról, és felcsaptam, hogy olvashassak – nem volt egyszerű. Nehezek voltak a szavak, volt, amelyeket nem is sikerült megértenem, olyan furcsák voltak, egyáltalán nem olyanok, amiket mi mondogattunk egymásnak. Kevés dolgot sikerült belőle felfognom – főleg, hogy döcögően, szótagonként tudtam olvasni –, de már ez is amolyan sikerélménynek számított. Mellesleg, nagyon jól jött, mert legalább lefoglaltam magam, és nem azzal törődtem, mennyire fájt, hogy a másik durván elutasított.

Miután az olvasás is jobban ment, felkutattam az egész házat, hogy keressek egy tollat, és egy papírt, és minden hangult, amit a könyvben láttam, leírtam. Nem tudtam, ez használ-e, vagy sem, de úgy gondoltam, biztos jobb, mint a semmi. Folyamatosan másolgattam a sorokat, és mikor érzékeltem, hogy Yoongi lassan hazaér, mindig próbáltam magamtól leírni egy mondatot, de rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerű ez sem – azt, hogy a kutya vizet iszik, szépen leírtam, de azt, hogy hideg van, mert nagyon esik az eső, már nem ment. Kértem volna a másiktól segítséget, de nem mertem. Biztos nagyon elege van belőlem, főleg, hogy… olyasmit csináltam vele, ami nem volt helyes, és amit nem lett volna szabad – ezt mutatja az is, hogy került, nem ült le mellém, nem ölelgetett már meg, és kimért, feszült volt köztünk a hangulat. Én néha próbáltam oldani, de talán nem jól próbálkoztam.

– Biztos semmit? – kérdeztem halkan, mikor jó másfél méterre leült a kanapéra, közénk téve a nasis tálat – zavart ez a nagy távolság, de nem tudtam ellene mit tenni. Mióta azt a csókot adtam neki, minden más lett, és fogalmam sem volt, hogyan hozhatnám helyre.

– Biztos – eresztett meg felém egy mosolyt. Lebiggyesztettem egy picit az ajkaimat, majd egy szusszantás mellett vettem el egy chipset a tálból, hogy azt ajkaim közé véve ropogtathassam el.

– Hát… akkor jó – mondtam halkan, miközben újabb chipsért nyúltam, hogy azt is elropogtathassam, tovább nézegetve a tévé műsort, amiben egy mese ment, az egyik kedvencem volt – már a címdalát is kívülről el tudtam énekelni. – Yoongi – kezdtem halkan, ráemelve az íriszeimet a másikra.

– Igen? – kérdezte, apró mosollyal az ajkain.

– Holnap péntek – mondtam, megköszörülve a torkomat –, és elmehetnék Sehunékkal? Már minden rossz dolgot tudok! Tudom, hogy nem szabad megcsókolni egy férfit sem, és tudom, hogy nem szabad inni, sem füves cigit, vagy mást szívni, és azt is tudom, ha valaki erőszakoskodna, akkor ökölbe kell szorítanom a kezemet és megütnöm, vagy gyorsan elszaladnom. Kérlek! Nem fogok semmi rosszat csinálni, időben hazajövök majd, és vigyázok magamra! Kérlek! – néztem rá, kiskutyus szemekkel.

– Szó sem lehet róla! – reflektálta le rögtön, szúrósan nézve rám. – Nem! Nem mész sehová! Majd akkor elmehetsz, ha már egy kicsit érettebb leszel, de most még szerintem nem vagy eléggé az ahhoz, hogy ilyen suhancokkal szaladgálj! Nem! Maradj szépen itthon, itt semmi bajod nem lesz – mondta, mély sóhajt eresztve ki ajkainak résén át.

– A tévében egy pszichológus azt mondta, hogy nem szabad a gyereket minden rossz elől elzárni, mert akkor semmiből nem fog tanulni – dünnyögtem, sértetten.

– Nem érdekelnek a pszichológusok! Te nem gyerek vagy, hanem egy égből pottyant csillag, akinek halvány lila gőze sincs erről a világról! Nagyon cuki gyerekmeséket nézel a tévében, de azoknak semmi közük a valósághoz! Nem mész sehová, téma lezárva.

– De… – A szavamba vágott.

– Nincs de! Nem mehetsz, majd ha már elég érett vagy ahhoz, hogy felelősségteljesen viselkedj, elengedlek, most még nem! Nem foglak örökké itt tartani, csak addig, amíg… – A szavába vágtam, hihetetlen gyorsasággal.

– És miből tanuljak felelősséget? – kérdeztem, kíváncsian fordulva felé. – Egész nap itt ülök, egész nap itt vagyok, javarészt egyedül, mégis honnan tanulhatnék felelősséget, ha nem engedsz emberek közelébe? – Nem rossz szándékú volt a kérdésem, tényleg csak a kíváncsiság vezérelt, semmi más.

– Ebbe most ne menjünk bele. Nem mehetsz, és kész – szusszantotta, hátrább dőlve a kanapén.

– Mindig minden válaszadás elől kitérsz, tudod? Mikor olyasmit kérdezek, amire nincs magyarázatod, lezárod a dolgot annyival, hogy igazad van, holott nincs! Lehet, hogy még mindig egy buta, tanulatlan, ostoba csillagnak nézel, de már nem vagyok az, rengeteg dolgot tudok a bolygótokról, az emberekről, és a világotokról, még azt is tudom, hogy New Yorkban percenként megerőszakolnak X nőt!

– És tudod is, hol van New York? – kérdezte, megemelt szemöldökkel.

– Amerikában! Az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb városa! Tőlünk, Dél-Koreától, körül-belül 10754 kilométerre van légvonalban, repülővel! – sóhajtottam. – De nem az a lényeg, tudom-e, hol van New York, hanem, hogy most igazam van! De jó, akkor ne engedj el, zárj be örök életemre ebbe a lakásba, bár, nem tudom, a csillagok mennyi időt élnek emberi testben, de ha örökre így marad, remélem, nem sokat – sóhajtottam inkább megbántottan, miközben felkeltem a kanapéról, hogy a konyhába érve, csináljak magamnak egy bögre kakaót.