Little Star - TaeGi (6/?)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, vér

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés: Meghoztuk a folytatást. :3 Reméljük, tetszeni fog nektek. <3

Narina írja Yoongit!

Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Mivel késésben voltam, valóban eléggé sietnem kellett, ezért olyan gyorsan öltöttem magamra egy öltönyt, amennyire csak tudtam, azzal a feltétellel, hogy ne tűnjön a külsőm összecsapottnak. Való igaz, a nyakkendőm megkötése nem volt a legszebb, legrendezettebb, de az volt már a legkisebb bajom, hogy hogyan állt a nyakkendőm. Majd megigazítom valamikor. Ezután rögtön futottam a fürdőszobába, hogy ott is rendbe tehessem magam, és már siettem is a cipőmért, amit végül a konyhaajtóban rángattam magamra, hogy addig is beszélhessek Taehyunghoz.

– Szóval, akkor ne feledd: tűzhelynek még csak a közelébe se, az udvarra csak akkor, ha a házban van valami probléma, tűz vagy ilyesmi, Mimit ne engedd be lehetőleg, illetve a kések, és az evőeszközök nem arra valóak, hogy magunkat vagdossuk velük. Biztosan kihagytam jó pár dolgot, de hirtelen ennyi. Próbálj meg vigyázni magadra – hadartam el olyan gyorsan, hogy még én is alig értettem. Kaptam magamhoz táskámat, majd az ajtó felé vettem az irányt, már az ajkaimat is köszönésre nyitottam, de gyors léptekkel visszahátráltam a konyhaajtóba, amin keresztül láttam, hogy Taehyung bosszúsan a kávéfőzőt méregeti. – Ugye nem kávét akar a fiatalúr? – vontam fel gyanakvóan szemöldököm mire azonnal felém kapta tekintetét.

– Dehogy! – rázta hevesen fejét.

– Helyes. Szóval, még annyi, hogy akkor nyugodtan tévézz, telefonozz, bár, akármi, ami nem tűnik számodra veszélyesnek, ha pedig baj lenne, hívj. Ha kiabálsz, nem fogom meghallani – húztam el számat. – Akkor majd megint három körül jövök, maximum négy, addig próbáld meg nem kinyírni magad – mosolyogtam rá, immár megint elindulva, de hangja megállított.

– Várj, Yoongi! – sietett oda hozzám, hogy aztán egy hatalmas mosollyal ajkain nyalhasson végig arcomon. Azt hiszem, jobb lesz, ha beletörődöm abba, hogy ezt már nem fogom kitörölni az agyából. Megeresztve egy halk sóhajt ingattam fejemet, de nem tudtam elrejteni egy kikívánkozó mosolyt.

– Szia, TaeTae – borzoltam hajába, majd órámra pillantva egy gyors "úristenelkések"-et elnyova magamban, futólépésben siettem a legközelebbi buszmegálló felé, reménykedve, hogy nem utál teljesen a helyi tömegközlekedés.

Mire odaértem, a busz már elindult volna, azonban hatalmas szerencsémre a közeli jelzőlámpa pirosan fénylett, az előtte álló autók pedig elállták az utat a jármű elől, így éppen fel tudtam szállni, amint a sofőr hajlandó volt nekem kinyitni az egyik ajtót. Ennyit arról, hogy ne tűnjek teljesen ziláltnak. Reggelit is szívesen ettem volna, de sokkal fontosabb volt az, hogy esetleges baleset esetén Taehyung biztosan el tudjon érni, és ne essen komolyabb bántódása annál, minthogy ne korogjon a hasam.

Lesz majd ebédszünet, és remélhetőleg most is korábban fogok beérni, mint ahogy a munkaidőm elkezdődik. Akkor talán tudok venni valami ehetőt az egyik automatából. Hjaj, csak Tae ne csináljon semmi hülyeséget. Nem lenne kellemes minden egyes nap arra hazamenni, hogy véresen üldögél valahol, vagy legalább valamilyen sérüléssel. Azokat a foltokat sem lehetett kellemes megszerezni, amiket a járás művészetének elsajátítása közben szedett össze.

Taehyung

Miután kilépett az ajtón, megeresztettem egy halk sóhajt, majd hümmögve ültem eddigi helyemen, érdeklődő szemekkel figyelve, vajon visszajön-e még, vagy sem. Jó darabig vártam, a falon lévő óra nagy mutatója már jóval elmozdult, mikor úgy ítéltem, Yoongi már biztosan nem fog visszajönni. Azzal a lendülettel pattantam fel a székből, s léptem a kávéfőzőhöz. Megtámaszkodtam tenyereimmel a barna, falapú pulton, apró mosollyal, közben figyeltem az üveget, amiben ott pihent a fekete nedű. Jó pár minutum erejéig csak nézegettem, figyeltem, mintha bármit is tehetne, esetleg elszaladna, vagy hátrálna tőlem. Mivel semmi sem történt azon kívül, hogy bámultam a kávét tartalmazó üvegcsét, megnyaltam az ajkaimat, kissé izgatottan, és vágyakozón, azt követően természetesen elrugaszkodtam addigi helyemről, hogy a szekrényhez nyúlva, kivehessek belőle egy olyan valamit, amiből inni szokott adni Yoongi.

Nem jutott eszembe a neve, pedig biztosan mondta már. Miután megszereztem a hőn áhított tárgyat, a kávéfőző üvegcséjéhez nyúltam a fogójánál fogva, ami szép, fekete színű volt, és egy jó adagnyit öntöttem abba, amit nemrégen vettem le a szekrény polcáról. Mit is mondott Yoongi? Cukor és tej? – Érdeklődően néztem körbe a konyhában, hatalmas, boci szemekkel. A tejet a hűtőből vette ki, kék dobozos volt, arra emlékeztem, a cukor... a cukor valahol a pulton, egy sárga... Ott van! Gyorsan csináltam mindent, annyira érdekelt a kávé íze és aromája, szóval a hűtőbe nyúlva, rögtön kivettem belőle a kék dobozt – reméltem, tej van benne –, hogy öntsek a kávéba, aztán cukrot is raktam bele, jó nagy mennyiségben, utána pedig elővettem a pultra kitett kést.

Fogalmam sem volt, mivel kellene kevergetnem – Yoongi kevergette –, úgyhogy késsel tettem, mert mást nem találtam. Amint ezzel készen voltam, bele is kortyoltam a készen lévő kávémba, aminek Isteni íze volt! Rögtön kikerekedtek a szemeim, mert édes volt, krémes, kissé keserű, de mégsem. Mintha valami álomból léptem volna ki. Ami a kávéfőzőben volt, azt mindet megittam, annyira ízlett, és furcsa volt, de még jól is laktam tőle.

Egy pillanatra úgy éreztem, a kávézás előtt, mintha korogna a gyomrom, azonban, amint elfogyasztottam a fekete nedű tartalmát, megszűnt az a kellemetlen érzés, ami tegnap mardosott. Tény, kicsit forgott velem a világ utána, és elég sűrűn kellett megdörzsölnöm a szemeimet, de ha tudnám, hogyan kell főzni, biztosan innék még, annyira, de annyira finom volt. Kicsit lassú léptekkel ugyan, de a nappaliba sétáltam, utána leültem a kanapéra, megdörzsölgetve még a szemeimet, aztán azon kezdtem el gondolkodni, mégis mit csinálhatnék. Igaz, tévét nézhettem volna, de fogalmam sem volt már, hogyan kell bekapcsolni, így azt hiszem, ezt a lehetőséget kilőhetem, ami el is szomorított, mert szívesen néztem volna a dobozt. Körbe kémleltem a szobát, majd vállat vonva, jobb híján úgy döntöttem, felfedezem a házat, tegnap úgysem volt rá sok lehetőségem.

Yoongi

Hatalmas szerencsémre a megszokott időben értem be, így volt alkalmam felcaplatni az egyik emeletre, és venni magamnak valami végszükségletre elegendő dolgot, amit pár perc alatt elmajszolhatok, és megszűnhet tőle a gyomrom néha feltörő halk korgása. Ezúttal munkaidőben nem "kellett" nevek után kutatnom, ezért csakis a munkámra tudtam koncentrálni. Persze az első besétáló női kollégám felállított a székemről, hogy megigazíthassa a csálé nyakkendőmet, amiről a nagy futásban el is feledkeztem. Azt már persze nem engedtem meg neki, hogy a zilált tincseim közt is nagyjából rendet teremthessen, így is azzal mentegetőzött a túl közel férkőzése miatt, hogy a sötét anyag miatt nem látja rendesen a kendő végét.

Gyenge kifogás, illetve siralmas próbálkozás. Nem telt el túl sok, talán egy óra a munkaidőmből, mikor telefonom hirtelen vadul rezegni, és csörögni kezdett. Azonnal bevillant Taehyung arca, ezért amilyen gyorsan csak tudtam, előkaptam a készüléket, aminek kijelzőjén valóban az előző telefonom száma díszelgett. Gondolkodás nélkül húztam el a zöld kagylót, fülemhez emelve a kis tárgyat.

– Tae, valami baj van? Mi történt? Bajod esett? Fáj valamid? – halmoztam el kérdéseimmel, miközben felpattantam ülőhelyemről, hogy szükség esetén azonnal rohanhassak – persze minden egyes bent tartózkodó riadtan bámult engem. Pár pillanatig csak csend hallatszott át a túloldalról, ami bennem tovább feszítette a húrt, de végül meghallottam Tae bágyadt, kótyagos hangját.

– Yoongi, nincs semmi bajom. Csak ki akartam próbálni, hogy is működik. – Talán azért volt ilyen a hangja, mert visszafeküdt, és nemrég kelt? – Minden rendben.

– ...ezt most nem mondod komolyan? – tettem fel kérdésemet feldúltan, fújtatva egyet, s visszaültem a székembe. – Nem viccből mondtam, hogy akkor hívj, ha baj van. Rám hozod a szívinfarktust! – szusszantottam, mire mindenki visszafordult a gépéhez, néhányan szemforgatva, akik azt hitték, végre történni fog valami, ami feldobja ezt a szürke hétköznapot. – Tudod, mennyire megijedtem, mikor megláttam, hogy te hívsz? – dünnyögtem, az egeremre emelve az egyik kezemet, hogy közben dolgozhassak is.

– Bocsánat. Azt hittem, nem fog zavarni – halkult el bűnbánóan, ami egy gyenge sóhajt csalt elő belőlem.

– Nem baj, nem zavarsz, csak megijesztettél. Legközelebb akkor hívj, ha baj van, rendben? – szorítottam vállammal fülemhez a telefont, hogy gépelni is tudjak rendes tempóban, nem csak fél kézzel. Válaszul csupán egy hümmögést kaptam, amit igennek vettem. – Na figyelj, leteszem, és ha nem tartok ebédszünetet, talán hamarabb haza tudok menni, rendben? És akkor főzök neked valami finomat.

– Rendben. – Hallottam hangján, hogy egy halvány mosoly futott arcára. – Várlak haza.

Milyen régen is hallottam ezt mondatot... feltéve, ha hallottam már egyáltalán. Egyáltalán nem rémlett, mindenesetre ez a két szócska megmelengette a szívem.

– Rendben, addig próbáld meg nem összetörni magad – mosolyodtam el, majd megszakítottam a hívást. Épphogy visszacsúsztattam a zsebembe a telefonom, megjelent mellettem az a nő, aki a nyakkendőmet is megigazította.

Arról kezdett kérdezgetni, hogy kivel beszéltem, biztosan a párom az, igaz? Nem volt képem elküldeni, viszont így nem igazán tudtam figyelni a munkámra, ezért mégsem tudtam sokkal korábban elindulni, mint ahogy Taehyungnak mondtam, csupán pár percet nyertem, maximum negyed órát.

Taehyung

Nem hittem volna, hogy ennyire mérges lesz, amiért felhívtam, pedig tényleg csak ki akartam próbálni, tényleg működik-e, vagy hogyan lehet beszélni vele, mégis hogyan hallhatja a hangomat. Nem értettem a dolog ezen részét, és abban reménykedtem, talán majd a próbának következtében megvilágosodok, azonban nem így lett, nem jutottam előrébb, mellette pedig még Yoongit is felbosszantottam, ami eszem ágában sem volt.

Furdalt egy kissé a lelkiismeret, de mikor megszakadt a hívás, már egyáltalán nem volt olyan ideges, és mérges a hangja, amilyen az előbb. Sokkal fáradtabbnak és nyomottabbnak éreztem magam, mint amikor arra a dallamra keltem. Folyamatosan dörzsölgettem a szemeimet az ökölbe szorított kezeimmel, hatalmasakat ásítva, utána pedig éreztem a tompa fájdalmat is a fejemben, amit nem tudtam hová tenni, hiszen sehová nem ütöttem be.

Miután nagyjából felfedeztem a házat, olyan álmosság, fáradtság érzet lett úrrá rajtam, hogy azonnal bementem Yoongi szobájába a szándékkal, hogy elalhassak. Nem értettem, mitől éreztem ezt a furcsa fájdalmat a fejemben, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, amennyire lehetett, és kótyagos, lassú mozdulatokkal indultam ki a szobából, még mindig az álmosságtól könnyes szemeimet dörzsölgetve. Olyan furcsán éreztem magam. Lassú volt a mozgásom, folyamatosan ásítottam, és a könnyeimtől állandóan homályos volt a látásom, így a konyhába fordulva, neki is mentem az ajtófélfának, amiről lepattantam, akár csak a gumi, és hatalmasat puffanva érkeztem a fenekemre, fájdalmas nyüszítés kíséretében.

Lehet, hogy nem kellett volna visszaaludnom. Nagy nehezen feltápászkodtam a padlóról, azonban megláttam valamit a falban. Hatalmasakat pislogva néztem a kis fehér, négyzet alakú dobozkát, aminek a belsejében egy kor volt, abban pedig fekete pontocskák, pont egymással függőlegesen, és a kör két-két oldalán is volt egy-egy szürke pötty. Hosszasan figyeltem azt a valamit, majd törökülésben ülve, közelebb mentem hozzá, oldalra billentett fejjel, figyelve, mire is lehet ez való. Olyan furcsa volt, talán kicsit rejtélyes is.

Gondoltam, hogy valamit megfogok, és belepiszkálok, de semmit nem láttam magam mellett, hiába fordítottam jobbra és balra a fejemet, így csak szuggeráltam, mit is kellene vele tennem. Magam sem tudom, mennyi ideig ültem ott egy helyben, figyelve a négyzet alakú, benne lévő kör valamit, amikor elhatároztam, hogy bizony-bizony, nekem ezt ki kell próbálnom, mert fogalmam sem volt róla, mi lehet ez.

Nagyjából már tudtam a tárgyakat, Yoongi elég sok dolgot megmutatott, elmondott, de erről még csak említést sem tett, és kíváncsi voltam, érdekelt, mi lehetett az. Felé emeltem az ujjamat és egy határozott mozdulattal belenyúltam, viszont az utána a karomban és testemben jelentkező fájdalom következtében felsikítottam, majd elhúztam tőle a kezemet, szorosan átfogva csuklómat a másik kézfejemmel, remegő ajkakkal, könnyes szemekkel, amik lassan kezdtek csordogálni az arcomon. Bizsergett az egész kezem.

– Mi volt ez?! Mi történt?! Alig, hogy hazaérek, már vis... te mit csinálsz ott? – kérdezte Yoongi, összevont szemöldökkel, egyenesen felém rohanva, mire én csak sírva néztem rá, remegő ajkakkal, szorosan fogva a csuklómat, remegve.

Yoongi

Komolyan nem hittem a szememnek. Egy síró Taehyung, szorosan a mellkasához szorított kézzel a konnektor előtt üldögélve nem sejtetett semmi jót. Egyszerűen nem voltam képes feldolgozni, hogy már megint sérülést okozott saját magának, méghozzá látszólag nemcsak egy olyan "sebről" volt szó, amit én könnyedén el tudok látni otthon.

– É-én csak kíváncsi voltam... és megnéztem, mi lehet az – sírt fel hangosan, egyenesen az áramforrás felé biccentve fejével. – Be-belenyúltam, de hirtelen nagyon fájt, végig a karomon keresztül, le a föld felé. Mintha végigment volna rajtam valami – szipogott, levegő után kapkodva. Nem tudtam eldönteni, hogy most rögtön istenesen leteremtsem, vagy azonnal orvoshoz fussak vele. Az utóbbi tűnt ésszerűbbnek, de fortyogott bennem a düh. Valójában jogtalanul, hisz honnan tudhatta volna, hogy azt nem szabad fogdosni? Senki nem vigyázott rá, míg távol voltam.

– Hát neked teljesen elment az eszed?! Mindig csak a veszélyes dolgokat tudod megtalálni?! – kiabáltam rá. – Istenem, hogy veled csak a baj van! – térdeltem le mellé frusztráltan, dühösen. Lefejtettem ujjait a csuklójáról, majd magamhoz húztam a kezét, hogy alaposabban szemügyre vehessem, miközben agyam folyamatosan azon kattogott, mit is tanultam én annak idején ilyen, és hasonló sebesülések ellátásáról. Mutatóujjának hegye, amivel minden bizonnyal hozzáért a kis fém részhez, egészen erős vörös színt vett fel, karján pedig halványan ugyan, de felfedezni véltem enyhe rózsaszínes vonalakat, amik egy irányba futottak, mintha egy komplett villámcsapást festettek volna a testére. Ez jelezhette az áram útját.

– B-bocsánat. Nem tudtam... – Reszketett egész testében, lesütötte könnybe lábadt szemeit is. Haragom amilyen gyorsan jött, úgy el is illant, mikor ismét rá néztem, nem pedig csak a karjára. Jól mondta. Nem tudhatta. Egy mély, gondterhelt sóhaj szökött ki ajkaim résén, majd szabad kezemmel könnyáztatta arcára simítottam.

– Hogy érzed magad? – cirógattam meg bőrét, hátha ezzel legalább a remegésén tudok segíteni, de nem jártam túl sok sikerrel. Nem is csoda.

– Ég – szipogott tovább, arcával teljesen a tenyerembe és ujjaim érintésébe simulva. Hogy tud még egy ilyen helyzetben is ennyire aranyos lenni?

– Azonnal el kell mennünk egy orvoshoz. Gyere – álltam fel szépen lassan, próbálva őt is talpra állítani, ami jóval nehezebb feladatnak bizonyult, mint amilyennek tűnt.

– Orvos?

– Egy olyan ember, akinek az a feladata, hogy megvizsgáljon, megmondja, mi a probléma, aztán segítsen meggyógyulni – magyaráztam neki, míg próbáltam őt az ajtó felé terelni.

– De én nem akarok más embert tudni a közelemben. – Hangja keservesebb volt még az eddigieknél is, azonban nem nagyon volt kedvem ezen vitatkozni vele.

– Taehyung. Hatalmas szerencsénk lehet már akkor is, ha nem esett komolyabb bajod, de ezt csak az orvos tudja megmondani. Ne ellenkezz, kérlek – vettem magamhoz egy cipőt, amit megpróbáltam a fiúra adni. Az volt jelenleg a legkisebb bajunk, hogy milyen öltözetben lesz, így nem is törődtem különösebben a ténnyel, hogy rajta még mindig hálóruha volt, az autóban úgysem látta senki, de azért valamit nem ártott volna a lábaira is felvennie.

– De én nem akarom – szorongatta tovább sérült kezét, a mellkasához préselve szinte tagját.

– Figyelj. Ha most eljössz velem, legközelebb is én foglak megfürdetni, tegnap annyira tetszett neked. Na? Mit szólsz? – simogattam meg egyik reszkető karját, igyekezve lekenyerezni őt.

Taehyung

– Az nem elég – ingattam a fejemet ijedten, szorosabban ölelve magamhoz a fájó, bizsergő, égő kezemet, folyamatosan potyogó könnyekkel, meg-megremegő ajkakkal, figyelve a könny fátyolos íriszeimen keresztül Yoongi arcát. Elég idegesnek tűnt, de koránt sem a düh villogott szemeiben, inkább csak az aggodalom, tanácstalansággal és frusztráltsággal vegyítve, de egyszerűen nem tehettem róla! Én nem akartam, hogy akármilyen másik ember hozzám érjen, beszéljen hozzám, vagy érintkezzen velem. Az is csoda, hogy Yoonginak engedtem, az főleg, hogy ilyen gyorsan.

Nem, még egy embert biztosan nem tudnék magam mellett megtűrni, hiszen ki tudja, milyen teremtés is az?

– Jó, figyelj – szusszantotta, nagyot nyelve –, akkor egy hétig, minden egyes este én fürdetlek meg, a szobámban alhatsz, és annyiszor nyalod meg az arcom, ahányszor jól esik, de ezzel el kell mennünk orvoshoz, mert ha a szívednek baja lesz, akár meg is halhatsz – mondta komoly hangon, mire még inkább megremegtek az ajkaim. – Van olyan, hogy egy áramütés után órákig nincs semmi baja az egyénnek, aztán hirtelen összeesik, és leáll a szíve. Ez nem játék! Gyere el velem, a kedvemért! Kérlek, cserébe esküszöm, fürdetlek, velem alhatsz, nyalogathatod az arcom, ha annyira jól esik, adhatsz puszit, bármi, csak gyere el! – Már majdhogynem könyörgött, én pedig képtelen lettem volna nemet mondani csak azért, mert féltem, holott ő miattam aggódott ennyire.

– Jó... jó... elmegyek veled, de végig velem maradsz, igaz? Nem hagysz egyedül? – szipogtam, mikor már rám adta azokat a furcsa dolgokat, amik tökéletesen illettek a lábfejeimre.

– Veled maradok, egy ismerősöm házához megyünk csak, nem lesz baj, ígérem! Gyere! – Felállt, majd elkapta a derekamat, és úgy húzott maga után, egy nagy, fekete színű tárgy felé, ami előtt megálltam, szkeptikusan méregetve, kissé talán félve is. – Autó. Ezzel megyünk – szuszogta halkan, kinyitva a felém eső részét, ami úgy nézett ki, mint egy ablakos ajtó.

Eleinte nem akartam beülni, mert féltem ettől a szerkezettől, de ellenkezni nem akartam tovább, hiszen Yoongi ijedtebbnek nézett ki, mint én – na, jó, ezt nem mondanám. Mikor beültetett, valami erős szíjat áthúzott a testemen, amit be is illesztett valahová, majd megkerülve az autót, a másik oldalára sétált, behuppanva mellém. Könnyes íriszekkel figyeltem, mit csinált, de egyiket sem tudtam hová tenni, viszont mikor furcsa zaj keletkezett, összehúztam magam. Miért ilyen ijesztő minden?

– Csak az autó hangja, ne aggódj. Ne ijedj meg, talán negyed óra és kiszállunk – forgatta meg a kerek alakú dolgot, ennek hatására pedig az autó elkezdett mozogni alattunk, ez pedig egy halvány rezzenést váltott ki belőlem. Egészen gyors volt. Az ablakon túl lévő világ szinte összefolyt előttem.

– Nagyon fáj a kezem – szipogtam, krokodil könnyeket préselve ki szemeim sarkaiból. – És olyan rossz levegőt venni – pityeregtem, már-már pánikolva.

Yoongi

Tüdőmben rekedt a levegő, mikor hallhattam újabb panaszait, amik kezdtek engem is kétségbe ejteni. Talán az volt a legrémisztőbb, hogy nem akart levegőt kapni. Nagyon aggódtam érte, nem akartam, hogy neki legyen valami baja – holott, csupán pár napja ismertem őt. Feladatomnak éreztem, hogy megvédjem és megtanítsam mindenre, amire csak szüksége lehet, mégis, az előbbit eddig elég rosszul végeztem. Pedig nem maradhatok otthon vele, dolgoznom kell, hogy eltarthassam magunkat.

Hirtelen ötlettől lehúztam a Taehyung mellett lévő ablakot egy a műszerfalon lévő gombbal, hátha így valamivel több oxigént tud magába szívni. Persze, nem a levegőben volt a baj, de azért próbálkoztam.

– Ne aggódj, nyugodj meg, minden rendben lesz! – Próbáltam megnyugtatni őt, illetve saját magamat is, ezzel két legyet ütve egy csapásra, miközben felé eső kezemmel, ami épp nem volt szükséges vezetés közben sem a kormánynál, sem a váltónál, térdére simítottam, hátha segítek neki valamennyit a tudattal, hogy nincs egyedül. – Csak ne pánikolj, az soha nem vezet jóra – eresztettem el egy halovány sóhajt, próbálva egy gyenge mosolyt erőltetni arcomra.

Valóban csak negyed órát kellett utaznunk, azonban az a közel tizenöt perc minimum tizenöt órának tűnt, míg elértünk egyik ismerősöm házához. Nem mondanám a barátomnak, tényleg csak ismerősök voltunk, beszélgettünk egy keveset, ha véletlen összefutottunk, egyszer-kétszer találkozgattunk, de nem fűzött hozzá különösebb baráti kapcsolat. Mindössze abban kellett még reménykednem, hogy otthon találjuk, bár tudtommal ezen napokon délelőtt szokott dolgozni. Azt hiszem.

Amint beparkoltam a nagy kertes ház előtti bejáróra, a motort leállítva pattantam ki a kocsiból, hogy aztán az anyósülés felőli oldalra rohanhassak. Szinte feltéptem az ajtót, majd kicsatoltam TaeTae övét, s kisegítettem őt az autóból.

– Biztosan betartod, amiket ígértél? – kérdezte félve a fiú, látszólag igyekezve mély levegőket venni, hogy elég jusson a tüdejébe.

– Persze, hogy betartom. Csak gyere – karoltam át derekát, így kísérve őt a bejárati ajtóhoz, ami kellett ott díszelgett a falon a csengő. Habozás nélkül tenyereltem rá a gombra, mintha hevességemmel elérhettem volna bármit is. Hát nem így volt. Egy korombeli nő nyitott ajtót, aki nem volt más, mint Jeonghye, az általam keresett személy felesége. Nemrég házasodtak össze.

– Ó, szia, Yoon...gi – vett vissza vígságából, amint minden bizonnyal meglátta a kétségbeesést az arcunkon.

– Szia, Jeonghye, ne haragudj a zavarásért, Seokjin itthon van? Sürgős lenne – sandítottam az én kis "csillagomra".

– Igen, nemrég jött haza, gyertek beljebb – állt félre, hogy mindketten átléphessük a küszöböt. Nem kellett kétszer kérnie. – Gyertek beljebb, egy pillanat, szólok neki. Drágám! – indult meg sebes léptekkel fel az emeletre. Nem telt bele fél perc, máris megérkezett Jin a szokásos fehér köpenyében. Talán még átöltözni sem volt ideje?

– Sziasztok, miben segíthetek? – mosolygott ránk kedvesen, egy cseppet fáradtan.

– Nézd, Jin, ne haragudj, hogy már rögtön munka után zavarlak, de lenne egy kis probléma – simogattam meg Taehyung hátát nyugtatásképp, hisz hatalmas, ijedt szemekkel bámult a másik férfira. Pedig semmi félnivalója nem lehetett vele szemben. – Ő itt Taehyung. Nemrég ismertem meg, viszont úgy egy fél órája, véletlen belenyúlt a konnektorba, végigfutott rajta az áram, látszik is az útja a bőrén, és nagyon fájlalja a kezét, továbbá nehezére esik a légzés – daráltam le neki röviden, tömören az információkat. Persze azt a dolgot kihagytam, hogy ő egy csillag, és nem ismerte a konnektort, azért nyúlt bele. Biztosan teljesen hülyének nézett volna.