Little Star - TaeGi (1/?)

Ezt a fanartot Deviantarton találtam, szóval nem mi készítettük. :)

Cím: Little Star

Alkotó: Nana & Narina 

Hossz: ?
Párosítás: TaeGi/VGa - Kim Taehyung [V] & Min Yoongi [Suga] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, romantikus, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; 

Összefoglalás: Min Yoongi egy magányos, teljesen magába forduló fiatal férfi. Habár, ő nyitna a világ felé valamilyen szinten, nem tud; nincsenek barátai, közeli ismerősei, egyedül a kutyája, Mimi van neki, aki egy-egy szomorú napon felvidíthatja és hazavárja. Szürkék a hétköznapok, a kedélyállapota egyre rosszabb, azonban egy különös éjszakán hatalmas puffanásra ébredt, ami a kertjéből jött, és a kutyája ugatásától nem tudott nyugodni, így nagy nehezen kiment, hogy megnézhesse, mi történt. 
A forró, füstölgő kráterben pedig egy ájult fiút látott meg... 

Hozzáfűzés:  Hát, mit is mondhatnék. Elkezdtem Narinával egy közös ficit, és személy szerint imádom írni - remélem, ő is -, úgyhogy mivel már jó sok mennyiség készen van, elkezdem kipakolni. :D
Nagyon reméljük, hogy tetszeni fog nektek! ^^ 

Narina írja Yoongit!
Nana (én) írja Taehyungot!

Yoongi

Leszegett fejjel, a cipőm orrát bámulva sétálgattam hazafelé az egyre sötétedő égbolt alatt. Szinte egy lélek sem volt az egyre gyérebb fényben úszó utcákon, csupán egy-két idősödő férfi kanyargott a kihalt utak közepén biciklivel maguk alatt.

Min Yoongi, egy huszonhárom éves, irodai munkát végző, ízig-vérig átlagos férfi, aki egyszerűen csak éli a szürke hétköznapjait mindenféle kilengés nélkül. Ennyi lennék én egy mondatban összefoglalva, semmi több. Egy tipikus szürke kisegér a sok közül. A munkahelyemen kívül – ahol könyvelőként dolgozom – a közösségi életem mondhatni a nulla legalsó kanyarulatát verdesi, azonban még a munkatársaim közül sincs senki, akivel különösebben barátkoznék, nagyrészt csak elvagyok velük, elviccelődünk, de nem találkozom szabadidőmben senkivel. Jó nekem ez így – legalábbis egy ideig próbáltam ezt elhitetni magammal.

Az utóbbi pár évben egyre magányosabbnak éreztem magam, kezdtem érezni az egyedüllét fokozatosan nehezedő súlyát, ami alatt már a lábaim is megremegtek.

Lépteimet a lehető leglassabban szedtem, hisz nem várt odahaza senki, csupán a kutyám, Mimi. Egy szép nagy golden retriever, aki mindig meghallgat, annak ellenére is, hogy a munka miatt el van hanyagolva.

Hazaérkezvén amint beléptem a kapun, azonnal ugatva ugrott nekem, ezzel majdnem ledöntve engem a földre. Farok csóválva, csaholva támaszkodott meg mancsaival mellkasomon, amit én egy halvány mosollyal díjaztam, majd megsimogatva a kutya fejét eloldalogtam a ház ajtajáig, hogy végre, valahára ledőlhessek. A nap hátralévő részében már csak annyira volt erőm, hogy lezuhanyozzak, bekapjak pár falatot vacsora gyanánt, és már vetődtem is be az ágyamba. Nem kellett sokat küzdenem az elalvásért, mintha leütöttek volna, olyan gyorsan merültem el a néma, pihentető sötétségben.

Nem tudom, mennyit aludhattam, de egy hatalmas puffanásra ébredtem a kert felől, mintha bomba robbant volna, majd Mimi vad ugatásba kezdett. Először nem tulajdonítottam neki túl nagy figyelmet, de mivel a kutya hangja nem akart abbamaradni, gyorsan kipattantam az ágyból, és magamra kapva az ajtón lógó köntösömet a kert végébe siettem. Valami füstölgött.

Ahogy közelebb értem, ki tudtam venni kutyám alakját is, később pedig feltűnt a gödör, ami előtt állt. Azt is feltételezhettem volna a füst ellenére is, hogy biztosan ő ásta, de mikor megláttam, hogy valami van benne, elbizonytalanodtam ebben a feltevésben. Leguggoltam a peremhez, de épphogy letettem a kezem a földre, el kellett kapnom onnan. Tűz forró volt.

A füst szép lassan feloszlott, én pedig meglepetten tapasztaltam, hogy az a valami inkább valaki. Egy nálam bizonyára valamivel fiatalabb fiú feküdt a kráterben, lehunyt szemekkel, porosan. Nem értettem, hogy kerülhetett oda.

Próbáltam szólongatni őt, finoman rázogatni, de semmi reakciót nem kaptam válaszul, végül tehetetlenségemben a karjaimba vettem a meglepően könnyű testet, hisz nem hagyhattam csak úgy ott, majd visszaindultam vele a házhoz. Mimi folyamatosan felugrált rám, látni akarta, mit – vagy inkább kit – hordozok a karjaimban, de nem engedtem neki. Hajlamos volt arra, hogy játékból bántsa az embereket, a karjaimban fekvő fiú pedig nem volt abban az állapotban, hogy ezt megengedhessem.

Taehyung

Hirtelen ébredtem. Hihetetlenül féltem, mintha borzalmas dolgot álmodtam volna, valami olyasmit, ami mélyen a lelkembe markolt, ez pedig megrémisztett. Halkan zihálva néztem magam elé, majd nyeltem egy nagyot és olyan furcsának tűnt... én... lélegzem? Hatalmas szemekkel vettem magam elé a kezeimet és mikor megláttam, hogy karom van és azzal együtt ujjaim is, megremegtem. Nyelnem kellett egy újabbat, majd a rám terített valamit ledobtam magamról, s mikor szembe ötlött velem, hogy lábam, és lábujjaim vannak, mint az embereknek, még inkább megijedtem. Újonnan szerzett ujjaimmal rögtön arcomhoz kaptam. Rögtön kitapintottam az arcom részleteit, amiket egy szemtágulással nyugtáztam. Emlékeztem, hogy... hogy játszottam az egyik barátommal, melyikünknek van nagyobb fénye és egyszer csak elsötétült előttem minden, mintha zuhanni kezdtem volna, közben pedig mindene fájt, égetett... borzalmas érzés volt. Aztán sötét kép, más nem jutott eszembe, akárhogy erőlködtem.

– Óh! Ébren vagy? – A hangra felkaptam a fejemet és mikor megláttam a fiatal férfit, aki felém közeledett, ijedten húztam fel a lábaimat, hátrább mászva, azzal viszont csak annyit értem el, hogy lepottyantam arról a tárgyról, amin feküdtem. Hangosan nyekkentem a földet érést követően, de aránylag gyorsan felültem és a fekvőhelyem mögül pillantottam ki, ijedt szemekkel, ujjaimmal erősen az előtte kidudorodó részét a tárgyacskának. – Nem bántalak. Ne félj – sóhajtotta, közelebb lépve felém, én viszont elengedtem, amit eddig oly' görcsösen markoltam, majd ismét hátrafelé kezdtem mászni, kissé remegve és félve.

Az emberek gonoszak. Anyukám mindig azt mondta, hogy ő sokáig figyelte az embereket és náluk szörnyűbb teremtés nincs. Ők még a csillagokat is le akarják hozni az égből, hogy elhódítsák a szerelmüket, csupán önzésből. Az emberek rosszak és ő egy ember! Egy embernél vagyok! Miért nézek ki úgy, mint egy ember? Én csillag vagyok...

– Hé! Nyugi! Nem foglak bántani... – Megpróbáltam felállni, viszont nem tudtam használni a lábaimat, így az első próbálkozásnál összecsuklottam, fájdalmasan nyekkenve, szipogva egyet, felnézve a férfira, aki döbbenten nézett rám. - Nem tudsz... járni? Ennyire megsérültél? - kérdezte, mire könnyes szemekkel néztem rá, ismét hátrább mászva, egészen addig, amíg egy falba nem ütközött a hátam. Remegtem a félelemtől.

Miért nem vagyok otthon? Miért estem le? Vagy lehozott az égről? Nem... biztos nem, arra nem képesek az emberek. De ha mégis...?

Yoongi

Kezdett fokozatosan fogyni a türelmem, hogy nem kaptam a kérdéseimre választ, és a nyugtatásomra is mintha egyre ijedtebb lett volna, de nem várhattam tőle más reakciót. Itt feküdt egy teljesen vadidegennél, ki tudja, milyen sérülésekkel. Pedig nekem úgy tűnt, nem esett különösebb baja, amin meg is lepődtem. Lehetséges egyáltalán, hogy egy akkora krátert hagyjon maga után, aminek a sugara alatt ráadásul teljesen felforrósodott a föld, és mindezt megússza egy komolyabb karcolás nélkül? Lehetetlen.

– Figyelj, elhiszem, hogy meg vagy rémülve, de nem akarlak bántani. Semmi rossz szándékom nincs – tettem felé még egy óvatos lépést, mire összehúzta magát, amennyire tudta, továbbra is hatalmas, ijedt szemekkel bámulva rám, amiket még a gyér fényben is láttam – mintha halványan világítottak volna. Persze, ez lehetetlen, de teljesen ezt a hatást keltették. – Rendben, nem megyek közelebb hozzád, csak gyere vissza az ágyra, jó? – paskoltam meg a matrac felületét, hisz már ott álltam az ágy mellett, s mivel nem mozdult, lassan hátrálni kezdtem. Erre sem volt semmi reakció, ezért pár lépés után megálltam.

Most csak riadtan nézni fog és hátrálni?

Egy mély sóhajt kieresztve ajkaim közül elkönyveltem magamban, hogy a kommunikáció nem lesz túl sikeres köztünk, de próbálkoznom kellett. Nem is tudom, mióta nem járt a házamban ember rajtam meg esetleg egy-egy szerelőn kívül...

– Legalább a neved elárulnád? – kérdeztem óvatosan, és végre sikerült legalább egy fejrázást kicsalnom belőle. Több, mint a semmi. Igaz, nem kerültem semmivel sem előrébb. – Az én nevem Yoongi. És...hogy hogy kerültél a kertembe? – próbáltam tovább faggatni, de nem sült ki belőle semmi jó, csak még inkább a falba akarta magát préselni. – Fáj esetleg valamid? Megsérültél?

Kérdezhettem bármit, semmire nem mentem velük, csak feleslegesen járattam a számat. Ettől függetlenül mégis jól esett, hogy volt kihez szólnom idehaza. Már tényleg ennyire magányos lennék, hogy még egy idegen fiú jelenlétének is örülök, aki láthatóan fél tőlem?

Taehyung

Egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek, sem olyannak, aki esetleg bántani akarna, ezzel ellentétben én nem mertem volna közel menni hozzá, sem bármilyen kontaktust létesíteni vele, csak néztem rá rémült, ijedt íriszeimmel, miközben nagyokat nyeltem. Nem nagyon akartam a sarokból kikászálódni, így csak felhúztam magamhoz újonnan szerzett lábaimat, és úgy figyeltem az emberi lényt, akinek valószínűleg az otthonában tartózkodtam.

A legérdekesebb az volt, hogy értettem, mit mondott, pedig még soha nem találkoztam emberi lénnyel, soha nem beszéltek hozzám a nyelvükön, én mégis értettem, mit ejtett ki az ajkain, pedig ez talán teljességgel lehetetlen volt. Mégis hogyan? Miért? Miért vagyok itt és miért értem a beszédet? Hogy kerültem le ide? Ide küldött valaki vagy ő hozott le? Ha akármelyik is, miért? Mi célból vagyok itt? Miért rettegek ennyire egy kedves, aranyos arcú férfitól, aki talán elmondásai alapján nem akar engem bántani.

Azt kérdezte, hogyan kerültem a kertjébe, akkor talán nem ő tehet arról, hogy ide jutottam hozzá? Akkor ki, vagy mi? Mi történt? – Kérdések tömkelege árasztotta el elmémet, s mivel mind megválaszolatlan maradt, annak tetejében pedig félelmetesek és aggasztóak, megremegtek az ajkaim, azzal együtt pedig a lábaim is, könnyesedő szemeimnek pedig nem tudtam nemet parancsolni, akármennyire is szerettem volna.

– Hé! El ne kezdj sírni! Figyelj, én nem foglak bántani, hidd el nekem! Ha úgy lenne, nem hoztalak volna be a házba, tudod? Kint hagytalak volna, vagy hívtam volna egy rendőrt, de nem így tettem, szóval nyugodj... Ne sírj már! – A könnyeim úgy árasztották el az arcomat, hogy észre sem vettem. Folyamatosan csordogáltak le az arcomon, majd az államról tovább potyogtak a testemre, amiken bő ruhák pihentek. Remegtem, mint a nyárfalevél és azt hiszem, teljesen sokkos állapotba kerültem. – Te... te ragyogsz? – kérdezte elnyílt szemekkel, mire a karjaimra néztem, amik halványan világítottak, fehéres aurával körbeölelve engem, de nem csak a karjaim úsztak a szép, halvány fényben, hanem az egész testem. – Mi a... – Nem mondta végig, csak nézett engem, hatalmasra nőtt szemekkel, majd mintha visszaszerezte volna saját magát, lépett felém egyet, egész addig, amíg el nem érte a reszkető, fényben úszó testemet. – Foszforeszkálsz vagy mi? – kérdezte, majd megérintette takaratlan térdemet, aminek hatására rögtön összerezzentem és még ijedtebben néztem rá, mint eddig.

– N-nem. É-én csillag vagyok... – suttogtam remegve, potyogó könnyekkel. – H-haza akarok menni – sutyorogtam, folyamatosan csordogáló, sós ízű könnyekkel a szemeiben, remegve előtte, ahogy még soha.

– Csillag? – vonta meg szkeptikusan a szemöldökét, mire bólintottam egyet, próbálva hátrább kúszni előle, azonban erre nem volt lehetőség, hisz így is a falba próbáltam magam már préselni. – Mi a neved? – kérdezte, a tarkóját vakargatva.

Lesütöttem a szemeimet, ugyanis nem emlékeztem a nevemre, bármennyire is próbáltam erre fókuszálni, a gondolat és a tény pedig még inkább megijesztett, és hangosabb zokogásban törtem ki.

– Jó, jó, majd adok neked egyet, gyere, feküdj le, rendben? Mintha sokkot kaptál volna, komolyan... gyere – mondta halkan, felhúzva a földről, miután elkapta mindkét csuklómat, azonban járni nem voltam képes, vagy a lábaimon megállni, így azonnal összecsuklottam, s csak egy hajszál választott el attól, hogy ne essek nagyon, ugyanis még időben elkapott. – Nem tudsz járni? Megütötted? – kérdezte halkan, miközben nagy nehezen ahhoz a tárgyhoz vezetett, amin még az ébredésem és az ő megjelenése előtt feküdtem.

– Nekem... sosem voltak lábaim – reszkettem –, nem tudom őket használni – suttogtam. Akartam ellenkezni, de annyira fáradt és tompa voltam, hogy egyszerűen nem ment. Hagytam, hogy elfektessen, és még azt is, hogy valami meleggel és puhával betakarjon.

Yoongi

Nem. Nem, én ezt képtelen voltam elhinni. Egy "csillag"? Maximum a mesékben, de a valóságban ez egyszerűen lehetetlen. Szívesen bebeszéltem volna magamnak, hogy szimplán egy jól sikerült este miatt feküdt a kertemben teljesen porosan, eszméletlenül, és csak a magába döntött dolgok miatt beszélt össze-vissza, hogy ő bizony egy csillag, ráadásul ez még a járásképtelenségét is magyarázhatta valamelyest, de egy akár alkohol, akár más drog által elkábított ember nem valószínű, hogy ennyire komolyan vette volna a helyzetet, ráadásul a ragyogást biztosan láttam, ezer százalék, hogy nemcsak képzelődtem, hisz ő is látta.

Ha egy tündérmese szereplője lennék, vagy csak szimplán még mindig a gyerekkoromat élném, biztosan azt hinném, nekem küldték ezt a fiút, hogy ne legyen olyannyira magányos, hogy legyen társaságom, egy másik ember, akivel szabadon elbeszélgethetek, akiről esetlegesen foglalkozhatok, vagy épp kölcsönösen fordítva – aki mellett nem lennék magányos.

Ez azonban nem egy szimpla mese volt, hanem a szín tiszta, keserű, fájdalmasan igaz valóság.

Nem, ez nekem túlságosan abszurd. Amúgy is, ki tudja? Lehet, ezt az egészet csak álmodom – az lehetetlen. Éreztem a testének melegét, a köntös anyagát magamon, mikor felkaptam, hogy kirohanhassak a kertbe, a kinti hűvös levegőt, Mimi mancsait a karomon, ahogy próbált rám felugrani.

– Valóban? – érdeklődtem egy gyengéd mosollyal ajkaimon. – És a karjaid? Azokat úgy láttam, tudod használni – foglaltam helyet az ágy szélén, mire azonnal pár centit az ellenkező irányba húzódott. Ezt egy halk sóhajjal nyugtáztam.

Értetlen, de továbbra is ijedt pillantásokat vetett felém, majd felemelte az ágyról kezeit, amiknek hosszas tanulmányozásába kezdett. Tényleg nagyon furcsa volt a számomra, ahogy halvány fénnyel világított a bőre, de amellett, hogy bizarrnak hatott, be kellett vallanom, igenis szép volt.

– Hát ez...e-ez más – sütötte le hatalmas szemeit.

– Dehogy más. Ugyanúgy kell mozgatnod, mint a karjaid – húztam le felém eső lábáról a ráterített takarót, mire összerezzent. Lehet, szimplán a közelségemtől riadt meg, de lehet, hogy a hirtelen valamivel hűvösebb levegőtől, ami a bőrét érte. – Csak ugye...lejjebb vannak – mondtam ki teljesen feleslegesen ezt a szabad szemmel látható tényt. Ha csak azért csinálná ezt az egészet, hogy hülyét csináljon belőlem, biztosan nagyon jót röhögne magában, de a remegése miatt nem úgy tűnt, hogy szórakozna velem.

Bizonytalanul feltámaszkodott az egyik alkarjára, hogy láthassa, mit is akarok vele csinálni, pedig nem terveztem különösebben semmit.

– Igazából...nem tudom, hogyan kéne megmutatnom – helyeztem egyik kezemet térdhajlatához, a másikat pedig a bokájához. – Csak így...érzed, hogy itt van, és...tudod mozgatni – kezdtem megemelni a térdét, míg lábfejét a teste felé kezdtem tolni, így behajlítva a végtagot. Gratulálok, Min Yoongi, tanárnak ne menj. Még jó, hogy nem annak tanultál. – Ahj, tényleg nem tudom, hogy kéne magyaráznom - túrtam frusztráltan hajamba. – Egyszerűen túl alapnak tűnik, hogy az agyad egy szempillantás alatt jeleket küld a tagjaidba, és ezáltal tudod mozgatni őket – gondolkodtam hangosan.

– Jeleket? – pislogott hatalmas szemekkel a saját lábára, kissé oldalra billentett fejjel, ezzel még kisgyerekesebb hatást keltve az amúgy is gyermekien szép vonásai mellé.

– Igen, mint a karodba – szusszantottam. – Járásnál is csak szépen megemeled az egyiket, a másikkal támasztod magad, majd az elé helyezed, vagyis lépsz egyet. Aztán ugye ugyanez a másikkal – simítottam tarkómra.

Taehyung

Értetlenül néztem rá és hallgattam a magyarázatát, azonban bármennyire is próbáltam, nem tudtam őket elsajátítani, pedig többször is elismételgettem magamban mondandóját, hátha sikerül megértenem, de nem ment, ez pedig kissé elkeserített.

Lebiggyesztettem ajkaimat, majd próbáltam megmozgatni a lábaimat, amik még sikerültek is. Finoman ficegtek a lábujjaim a lábfejem végén, amit meg is nevettem halkan, ahogy őket figyeltem. Olyan mókás volt, ahogy mozogtak ott egymagukban, ráadásul milyen furcsa alakjuk volt. Mint sok-sok picike gomba a lábam végében.

– Miért nevetsz? – kérdezte az előttem lévő, mire felé kaptam a fejemet, nagy szemekkel, és ekkor jutott eszembe, hogy talán félnem kellene és nem nevetgélnem önfeledten, valami számorma szórakoztató dolgon, így beharaptam alsó ajkamat, kissé összehúzva magam. – Hm? – kérdezte újra, mire lesütöttem a szemeimet, aprócskákat hümmögve.

– Csak… vicces a lábujjam – suttogtam, félve pillantva fel rá.

– Ne félj már tőlem! Nem foglak bántani, esküszöm mindenre, ami szent! Nem teszek benned kárt, sőt, segíteni akarok neked, érted? Ha rosszat szeretnék… ezt már mondjuk mondtam – szuszogta ideges hangján, a hajába túrva, megtáncoltatva ezzel a tincseit, s mintha láttam volna arckifejezésén némileges tanácstalanságot is, de lehet, hogy ezt csak bebeszéltem magamnak és szó sem volt ilyesmiről.

– Segíteni? – Rögtön kiragadtam az első szót, ami eljutott a tudatomig.

– Igen, segíteni – nézett rám, a térdein támaszkodva ujjaival. Reflexszerűen haraptam alsó ajkamba, a fogaimmal kezdve el rágcsálni a puha párnácskámat, gondolkodóba esve, valóban elmondjam-e neki, mivel tudna segíteni, vagy sem. Hosszas elmélkedés után viszont arra jutottam, hogy talán jobb lenne, ha tényleg segítséget kérnék, hiszen lehet, haza tudna vinni engem.

– Akkor segíts hazamenni! – néztem rá, boci szemekkel. Megcsóválta a fejét, majd lassan, a térdein támaszkodva lassan ugyan, de feltápászkodott a fekvőalkalmatosságról, halványan csóválva meg a fejét.

– Rendben, hol laksz? – tette fel a kérdést, én pedig oldalra döntve a fejemet néztem rá értetlenül.

– Már mondtam. Fent. A csillagok között. Csillag vagyok. Vagyis, voltam – motyogtam, a lábujjaimra vezetve íriszeimet, figyelve, ahogy mozognak. – Haza tudsz vinni? – kérdeztem, hatalmas, boci szemekkel nézve fel rá. Összevonta a szemöldökét és kissé elhúzta ajkait, megköszörülve a torkát, öklét a szája elé tartva, összeszorítva, majd a szemöldökét megemelte, elmozdítva őket előző helyükről.

– Hát… tudod mit? Először gyere rendbe, jó? Aztán hazaviszlek. Ha tudsz járni, és… minden rendben lesz, hazamehetsz, jó? Addig maradj itt, vigyázok rád – sóhajtotta, borzolgatva ujjaival a tincseit.

– Tényleg? Tényleg hazaviszel? – kérdeztem, felülve, reménnyel teli szemekkel nézve rá, csodálattal és ámulattal.

– Ha tudlak, akkor igen. Talán – motyogta, elengedve a haját, maga mellé dobva a kezét. – Szóval? Mi a neved? – Szomorkásan néztem magam elé, majd lebiggyesztette az ajkaimat újra, halványan szipogva.

– Nem emlékszem a nevemre – sutyorogtam tanácstalanul, félve pillantva fel rá.

– Jó, rendben, akkor majd reggelre kitalálok neked egy nevet, most viszont lefekszem, reggel dolgoznom kell, mindjárt kelhetek. Aludj te is és… reggel felkeltelek, van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk – masszírozta meg homlokát, mire egy aprócskát bólintottam, visszafekve eredeti helyemre, vízszintes pozícióban, magamra húzva, amit nemrégiben terített rám.