Not so fairytale - VKook (13/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erotikus jelenet, yaoi

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Jungkook

– Jól van. Bármi baj van, itt leszek – mondom halkan, újra a hajába csókolva.

– Köszi – szuszogja, végül csak elhelyezkedik a karjaim között, már amennyire tud, végül megpróbál elaludni, ami sikerül is neki. Halkan szuszog, hosszú pillái úgy terülnek el szemének lehunyt állapotában, mint a legyező. Gyönyörű, és kedves látvány volt ez a számomra, ami egy jókora mosolyt csalt az arcomra.

Nem is tudom, hogy mennyit alszik, talán többet, mint négy órát, ugyanis már csak azt hallom, ahogy halkan szusszant egy nagyot, majd a gyomra korgására ébred fel, amit megnevetek. Nagyon aranyos, hiszen úgy nyitja ki hatalmas szemeit, hogy meglepődve tekint rám, én pedig azonnal egy lágy csókkal üdvözlöm.

– Szia – mondom halkan az ajkaira, ő pedig egy kis mosollyal viszonozza a csókomat.

– Mennyit aludtam? Mennyi az idő? – érdeklődik, nyújtózva egy nagyot, én ekkor már is magamhoz ölelem, gyengéden.

– Egész sokat. Már hat óra is elmúlt. Hogy érzed magad? – puszilok az arcára.

– Olyan sokat? – pislog nagyokat, aztán felül, kibontakozva az ölelésemből, aztán a hasán simít végig. – Baromi éhes vagyok – nyöszörög, ahogy lebiggyeszti az alsó ajkát. Lassan kimászik az ágyból, én pedig nyújtózva egy nagyot, követem. Jó magam is az vagyok, de meg akartam várni a másikat, hátha együtt ehetnénk, de úgy néz ki, hogy így lesz ez.

– Felkeltél? – hallani a húga hangját, miközben Taehyunghoz szaladva megöleli, ő pedig mosolyogva viszonozza ezt.

– Igen, fel. Nagyon éhes vagyok, remélem van itthon kaja bőven – nyüszög, majd a hűtőhöz sétálva, minden olyat kivesz belőle, amit jónak tart, és finomnak, hogy összeegye. Ebből megint hányás lesz, az fix.

Én is leülök az asztalhoz, végül csak csipegetek mindenből, amit ő is eszik, hogy azért az én éhségemet is csillapítsam, noha most egészen másra vagyok éhes. Mint mindig, persze. Taehyungot lehetetlen megállni, annyira szexi, és kívánatos. Ha tehetném, minden órában jól megszeretgetném egyszer a testét. Egy hatalmasat sóhajtva figyelem, ahogy mindent összezabál, majd már csak a wc-re rohan, hogy kiadja a gyomrának tartalmát. Lehet, jobb lenne, ha egy kis rendszert ütemeznénk be, hiszen ha így folytatja, nem hogy hízni fog, de még az eddigieknél is jobban le fog fogyni. Viszont, ha majd elkezd nőni a hasa, és itt kell majd hagynia a dolgokat... lehet, hogy jobb lenne majd, ha hazajönne velem Doublinba. Ott a tündérek a szülésnél is tudnának neki segíteni, na meg... nem lenne olyan nagy dolog az, hogy férfi is tud szülni, hiszen nálunk mindennapos. Kivéve persze az, hogy egy ember férfi szüli meg a gyermekemet, mert az… hát… nem tudom, volt-e már ilyen.

– Taehyung. Mi lenne, ha már kezd nőni a hasad és már nincs sok hátra a gyerek születéséig, akkor Doublinba jönnél velem? A többi tündér tudna neked segíteni, sőt... nagyon jó kezekben lennél – mosolygok rá kedvesen, ahogy felkísérem a lépcsőn a szobájába.

Taehyung

Soha nem tudom, hol a határ. Persze, csak mostanság, hiszen csak egy ideje jött nálam elő ez a "kényszeres" zabálás, alapjáraton sosem voltam ilyen, és ezzel csak annyi gond volt, hogy bizony-bizony, utána ki is dobtam az ételt – ezért hihettek bulimiásnak is az iskolában, ami igazából, nem meglepő. A hányás után persze, még émelygett a gyomrom, rosszul voltam egy kicsikét, de nagyjából kezdett csillapodni ez a tragikus érzés, miközben másztam fel a lépcsőn, azonban Jungkook ötlete megtorpanásra késztetett, s úgy néztem rá vissza, mintha minimum a Marsól jött volna, de valahogy, az az érzésem is volt.

Dublinba?! Mégis, mennyi időre? Ráadásul... basszus! Nem! Nem fogok Dublinba menni, mert iszonyú messze van, ráadásul hol laknék, A tündérekkel? Nem, az kizárt, biztos, hogy ezt nem akarnám. – Jungkook szerintem látta a tekintetemben a kétkedést, az ellenkezést, és egy mély sóhajjal tovább beszélt, mielőtt én szólalhattam volna meg, de közben persze, tovább indultam a szobám felé, felfelé trappolva a lépcsőn, ízlelgetve magamban ezt a hirtelen ötletet.

– Biztonságosabb lenne, ráadásul... nem ártana. Ők tudnak segíteni abban, hogy kihordhasd a gyereket, meg... ilyesmik – sóhajtotta, mire ránéztem.

– Aha. Aha. Tudod, valahogy haza kell majd utaznunk. A gyereknek hol csináltatok ig... basszus! Hogy csináltatok róla bármit?! Hiszen én szülöm! Ki fogja elhinni? Basszus – nyögtem, elszoruló torokkal, miközben bedőltem az ágyba.

– Ne problémázz ennyit, majd... – A szavába vágtam.

– Hogyne problémáznék! Nem vihetem el csak úgy a repülőn át Koreába, gondolkodj már! Azt hinnék, hogy loptam, mivel semmi nem lesz nálam, ami igazolná őt, mondjuk egy anyakönyvi kivonat, vagy bármi más, tudom is én! Ha esetleg ellenőriznek, és én semmit nem tudok róla felmutatni? Pár naposan nem is lehet utazni, lehet, hogy hónapokra ott kellene maradnom! Nem! Biztos nem! Majd valahogy megoldom – sóhajtottam, megmasszírozva a homlokomat, összevont szemöldökkel, mélyeket sóhajtva.

– Figyelj, itt, így nem tudod kihordani! Ez esélytelen, én sem értek hozzá. Mivel nincs nyílásod, ahonnan kijöhetne, valószínűleg műteni kell majd, kiszedni a hasadból, ehhez a mi tündéreink pedig értenek! Nem tudom, hogyan működik, de én nem tudok neked segíteni ebben! – Rögtön elsápadtam, mikor előadta, hogy lehet, fel kell vágni a hasamat, ekkor pedig rögtön a hasamra csúsztattam az ujjaimat, nagyokat nyelve, ijedten nézve a hasamra.

– Inkább hagyjuk ezt, kérlek. Nem akarom elképzelni ezt az egészet – súgtam, nyelve egy hatalmasat.

Egyáltalán hol és hogy fogant meg?! Én ezt nem tudom hová tenni.

Honnan szedik ki?!

Jungkook

Sóhajtok egy hatalmasat, hiszen én nem akarom semmisnek venni ezt a témát, sőt! Ha kell összeveszek vele, de nem hagyom, hogy akár ő, akár a gyerek bajban legyen.

– Taehyung. – szólalok meg komolyan, majd a szobába érve, bezárom az ajtót magunk után. – Igen is muszáj elképzelned. Gondolj csak bele... mi lesz, ha nem tudják kivenni? Te is és a kicsi is belehalhattok. Azt pedig nem akarom – mondom komolyan, ő pedig szinte azonnal sarkon fordul. Szúrós tekintettel illet, szinte látszik rajta, hogy milyen dühös, ahogy hallgat és figyel engem.

– Vagy, inkább jobban aggódsz amiatt, hogy a gyereknek baja esik, nem?! – emeli meg picit a hangját, nekem pedig elkerekednek a szemeim.

– Mi van? – kérdezek vissza.

– Az van, hogy minden kedvességed, amit eddig mutattál felém, mind-mind csak a gyerek miatt van. Ha nem lenne, ugyan olyan rohadék lennél, mint az elején is! – mutogat rám, én pedig döbbenten figyelem a kirohanását, hiszen... hiszen téved. Én nem csak a gyerekért aggódom.

– Ezt meg még is honnan a fenéből veszed? – kérdezem, amire csak egy halk, keserű nevetést hallat.

– Hogy miből? Abból, hogy amióta terhes vagyok, csak azóta lettél kedvesebb, addig meg szartál az érzéseimre, szartál mindenre, most meg! Most meg a seggemet is kinyalnád, nehogy bármi baja legyen a vérednek, nem igaz?! – kérdezi, én pedig alig hiszem el, amit hallok.

– Megőrültél? Nem, nem igaz! Miből veszed ezt?! – kérdezem viszonylag még nyugodtan.

– Onnan, hogy azóta teljesen megváltoztál! Azóta vagy velem kedvesebb, hogy bennem van! – mondja, már-már könnyesedő szemekkel, nekem pedig leesik, hogy igazából, ez csak hiszti, és persze, túl érzékeny, mint ahogy egy terhes nő is.

– Buta… – sóhajtok fel, majd odasétálva hozzá, magamhoz ölelem, szorosan a karjaimba zárva. – Te is ugyan olyan fontos vagy a számomra. Ha nem akarnék tőled gyereket, nem viccelek, már megöltelek volna – mondom halkan, őszintén, amitől szinte felzokog.

– Hát ettől sem lettem nyugodtabb! – sírja, nekem pedig egy kuncogást kell megeresztenem.

– Annyira édes vagy, hogy is tehetnék ilyet? Én csak azt szeretném, hogy jól menjen minden, hogy te is megfelelő kezelést kapj, és tényleg, egészséges gyereket neveljünk, mind a ketten. Veled maradnék, míg csak élek – puszilok a hajába. – Nem hiszed el, de baromira megkedveltelek – szuszogom hajába, ujjbegyeimmel pedig a hátát simogatom gyengéden, hogy mihamarabb megnyugodjon. – Na lazíts. Kedvellek már azóta, hogy megpillantottalak. Az, hogy nem voltam az elején kedves, az csak a tündéri makacsságomnak köszönhető. Tehát, ne gondolj ilyenekre, mert nem a kölyök miatt lettem kedvesebb – fogok állára, majd megemelve a fejét, már is megcsókolom őt, aztán az ágyához sétálok vele és eldöntöm rajta, hogy immár fölé magasodva csókoljam tovább.

Taehyung

Valamiért nehezen tudtam neki hinni, és őszintén, fogalmam sem volt róla, miért buktam ki ennyire hirtelen, bár, tagadhatatlanul azt gondoltam, hogy csak a gyerek miatt kedves velem, semmi más okból kifolyólag, és annyira erőseb bizonygatta, hogy ez nem így van, hogy valamelyest már kezdtem efelé hajlani, de sajnálatos módon ez nem sokáig tartott: miután elhajolt az ajkaimtól, megremegtek azok, majd szipogva kibontakoztam alóla, az öleléséből, és elhúzódtam tőle, magzatpózt véve fel, durcásan nézve magam elé.

– Taehyung, igazat mondok – szusszantotta, a hátamhoz simulva, azonban én olyan szinten sértettnek éreztem magam, hogy nem akartam vele semmilyen kontaktust létesíteni, így előre mozdulva húztam el tőle a testemet, halkan szipogva, a párnámat ölelve magamhoz. – Hallod? – kérdezte, megérintve a vállamat, de én csak leráztam azt magamról, nem is szólva hozzá. – Taehyung! Most mégis mi a bajod?! Semmit nem csináltam, próbálok rád vigyázni, próbállak óvni, próbálok kedves lenni, és nem jó! Először az volt a bajod, hogy tahó voltam, most meg az, hogy kedves vagyok! Döntsd már el, melyik a jó! – mormogott, mire felé fordultam, dühösen villogó szemekkel.

– Csak azért vagy ilyen, mert ez a kölyök a hasamban van, semmi másért! Persze, egyről a kettőre majd megkedvelsz, hogyne! Csak azért jöttél el velem, hogy csesztethess, mert tetszett neked, hogy látlak, ráadásul imponált neked az is, hogy félénk vagyok és könnyen zavarba hozol! Egyáltalán nem akarsz velem kedves lenni, én tudom! – szipogtam, újragyűlt könnyekkel az íriszeimben.

– Nem! Nem így van, hidd már el!

– Nem hiszem el, mert ha nem történt volna meg az az... az a dolog! Meg a gyerek, akkor még mindig egy tahó, bunkó fasz lennél velem, ne tagadd! – sziszegtem, lökve a mellkasán egy hatalmasat, mire megeresztett egy sóhajt, lehunyva a szemeit. – Nem engem kedvelsz, csak a gyerekedet akarod védeni, meg... meg őt akarod!

– Miért, akarjalak téged? – mosolygott, megvonva a szemöldökét. Rögtön összepréseltem az ajkaimat.

– Nem! Hagyj! – fordultam el tőle szipogva, messzebbre húzódva tőle, szorosabban ölelve magamhoz a párnámat, hangtalanul hullajtva a könnyeimet.

– Taehyung, mikor bunkó vagyok, az nem tetszik, mikor kedves, az nem. Mit csináljak akkor, hogy neked jó legyen? Amúgy sem kellene magad stresszelned, mert nem tesz jót a gyereknek... – Rögtön megfordultam.

– Erről beszéltem! – mondtam, remegő ajkakkal. – Magasról fosol rám, csak a gyerek számít! Tudod mit?! Menj a francba! – Azzal a lendülettel villámgyorsan nyargaltam ki a szobámból, egyenesen az előszobába, és szinte szempillantás alatt vettem magamra a kabátomat, majd a cipőmet és hagytam el a házat, folyamatosan potyogó könnyekkel, összeszorított karokkal a mellkasom előtt.

Jungkook

Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy mindez velem történik meg. Ekkora hisztit még soha életemben nem láttam, de végül is... ez talán azt jelenti, hogy fontos vagyok neki, amiért így gondolkodik. Egy apró mosoly kúszik az arcomra, végül utána megyek, hiszen bármikor baja eshet. Az ablakon kinézve, látom, ahogy az egyik irányba elindul, így én is kinyitva az ablakot kirepülök rajta, hogy messziről ugyan, de figyeljem. Butaság, hogy csak a gyerek miatt törődöm vele. Eddig is vele törődtem, eddig is ő volt a fontos, s a mai napig átkozom a sorsot, hogy Taegyung nem egy tündér, pedig a szépsége és a vehemenciája megvan hozzá. Mindegy a lényeg az, hogy ne essen bántódása, arról pedig nem kell tudnia egyelőre, hogy én követem őt. Amilyen kis idióta, biztos, hogy belekeveredne valami balhéba, mint ahogy... mint ahogy a suliban is. Ha rágondolok már is forrni kezd a vérem. De mindegy, nem ez a fontos. Az a fontos, hogy megvédjem.

Mikor leül az egyik padra én azonnal a közeli fának az ágán foglalok helyet. Hallom, ahogy sír és látom, ahogy a vállai is rázkódnak. Lehet, hogy tényleg, teljesen elcsesztem az életét? Lehet, hogy ezért gyűlölni fog engem és a kicsit is, esetleg magát is? Nem tudom, hogy mi lesz, de lehet... hogy valamit kezdenem kéne ezzel. Szeretném, ha boldog lenne, ha... ismét normális élete lehetne, mielőtt belerondítottam volna. A sírását és a kétségbeesettségét elnézve, elgondolkodom azon, hogy talán... jobb lenne, ha azt a gyereket meg sem szülné és elfelejtene mindent. Jobb lenne, ha inna abból az italból, amiből az öregek is isznak, hogy felejtsenek, hogy ne bolonduljanak meg a hosszú élettől.

Ha hazamegy... megbeszélem vele, hogy valahogy vetessük el a kicsit, még, ha rossz is.

Taehyung

Felsóhajtva vágódtam le a közeli parkban lévő padra, még mindig szipogva, összefonva a karjaimat a mellkasom előtt. Tényleg nem tudtam volna megmondani, mi bajom volt, ugyanis… olyan régóta nem ismertem őt, nem akartam, hogy törődjön velem, vagy esetleg szeressen, vagy akármi más emóciót tápláljon irántam, valahol még is rosszul esett a kizárólag a gyerek felé irányuló törődése.

Gyerek. – Azonnal megremegtem a gondolatra, hiszen még mindig nehezen fogtam fel ezt a tényt, holott teljesen nyilvánvaló volt. Nehezen ment…

Én, mint férfi, egyetemista, teherbe estem egy kibaszott tündértől, akit csak én látok, senki más. Őrület… Ha ezt bárki megtudná, biztos, hogy azonnal diliházba csukatna, és igazából, teljesen jogosan, mert ez már súlyosabb az őrületnél is, csak a gond ott kezdődne, hogy tényleg van bennem egy… gyerek. – Újabbat nyeltem, összepréselve az ajkaimat, a könnyeim pedig hihetetlen gyorsasággal szaladtak végig az arcomon.

Én mindig azt hittem, majd találok egy szép, kedves, aranyos, csinos lányt, és ő szül majd nekem gyereket, akit együtt nevelhetünk boldogságban, nem én egy tündérnek! Ez teljesen abszurd… ijesztő, kétségbeejtő, és még csak tenni sem tudnék ellene, hiszen akárhonnan is néztem, azért valamilyen szinten boldogsággal is töltött el a gondolat, mert szerettem a gyerekeket, imádtam őket, és tudtam nagyon jól, nem lennék képes arra, hogy… valami megoldás következtében megszabaduljak tőle. Nem, egy életen át kísérne a bűntudat, az viszont tagadhatatlan, hogy egyre rosszabbul éreztem magam, egyre többet stresszeltem, a körmeimet is elkezdtem rágni, pedig rám az nem volt jellemző. Féltem, mi lesz később, ha elkezd nőni a hasam. Féltem, mert majd… bujkálhatok, mint valami idióta, a sulit meg kellene folytatnom, de így nem fogom tudni, hiszen milyen magyarázattal állhatnék elő a hasam miatt? Rettegtem, és úgy éreztem, támaszom sincs ebben a helyzetben. Úgy éreztem, teljesen magamra maradtam a feladattal, ugyanis nem tudtam elhinni, hogy Jungkooknak bármit is jelentene az én épségem, vagy az, én mennyire és hogyan érzem magam – nem véletlenül, mert ha visszaemlékszem, nem azért jött utánam, mert első látásra belém szeretett, hanem a bosszantásomra.

Még csak mélyebb érzelem sincs közöttünk, őt, ha belegondolok, engem egyenesen irritál minden mozzanata… Hogyan szülnék… neki? Egyáltalán hogyan jönne a világra? – Lassan lenéztem a hasamra, megtörölgetve a könnyeimet, nyelve egy nagyobbat, megremegő ajkakkal.

Soha nem féltem még annyira, mint abban a pillanatban. Minden olyan elveszettnek tűnt, olyan szürkének, keserűnek, és habár, örültem neki, hogy végül is, lesz gyerekem, de… nem így akartam, én rohadtul nem így gondoltam.

Lassan kezdtek újra csordogálni a könnyeim, miközben ujjaimmal a hajamba túrtam, erősen összeszorítva a szemeimet, folyamatosan beleharapva ajkaimba a fogaimmal.

Még a szüleimtől sem tudok segítséget kérni. Nincs senki, akire támaszkodhatnék, csak egy bunkó, tahó tündér, akit értelem szerűen, és teljesen jogosan csak az utódja érdekli.

Nem hiszem el, felcsinált egy tündér. Nem tudom elhinni, pedig… olyan régóta tudom már.

Nem bírom, idegösszeomlást fogok kapni; túl sok ez az én enyhe, szelíd szívemnek.

Tündérek, terhesség, Taehyung-féle hurrikán hisztiroham… mi lesz még?! – Nem, ebbe inkább bele sem gondolok.