Not so fairytale - VKook (2/?)

Cím: Not so fairytale

Alkotó: Nana & Nóri 

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor, fantasy

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, egyetemista fiú, anglisztikára jár, és Dublinban kirándulnak az osztályában, jó ideig, viszont Taehyung olyan, akár egy szürke kis egér – nagyon helyes, és szép, de olyan visszafogott az öltözködése, a megjelenése, akár egy negyvenes férfinak, őt ez mégsem zavarja, így érzi jól magát.
Azonban a Dublinban töltött utolsó éjszakán sétálni megy, és belebotlik a parkban egy nagyon furcsa, különös férfiba, akiről eleinte azt hiszi, jelmezbálról szabadult idióta. Végül kiderül, hogy egyáltalán nem jelmezbálból jött a férfi, hanem egy teljesen más helyről, s ha ez még nem lenne elég, fenekestül felforgatja a fiatal egyetemista életét... 

Hozzáfűzés:  Itt is a következő rész! :D
Nem fűzünk hozzá semmi különöset, hehe. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek!
Jó olvasást! <3

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Értetlenül néztem rá, még mindig nem értve, miért akar minden áron a közelemben lenni. Tegyük fel, tényleg elhiszem, hogy azok az izék... szárnyak a hátára nőttek valahogy, viszont ez nem indok arra, hogy egy barátság, vagy ismeretségi szinten kössék vele. Mi az mellesleg, hogy nem látnák őt az emberek? Hiszen én is látom, akkor én mi lennék? Hegyi troll, vagy mi?

Ez az alak nagyon furcsa, túl furcsa, amellett túl veszélyesnek tűnt, hogy egy magam fajta, óvatos srác vele lógjon. Tény, nem vagyok egy túl beszari alak, szóval, ha valaki megjegyez velem szemben valami rosszallót szerény személyem irányában, nem félek megvédeni magam, ki is állok az igazamért, sőt, ha fizikálisan bántanak, nem tartok a visszaütéstől sem. Azt viszont kissé bizarrnak éreztem, hogy elmenjek egy érdekes, emberi alakkal megáldozz lénnyel iszogatni...

Nem. Biztos nem.

– Ne haragudj, de nekem vissza kell mennem a szállodába. Már hajnali kettőt üt az óra, körül-belül, és korán kell kelnem, összepakolnom a cuccaimat, mert indulunk vissza Koreába – mondtam, mire összevonta a szemöldökét.

– Nem itt laksz? – tette fel kérdését, miközben elengedte a kezemet, így hát kapva kaptam az alkalmon, hogy végre útnak eredhessek, s ne törődjek vele. Sajnos ez nem egészen úgy sikerült, ahogyan akartam, mivel követni kezdett, aminek nem egészen örültem, de egy jó ideig úgy éreztem, nem kell megjegyeznem számára.

– Nem. Dél-Koreában lakom, amellett Daeguban – villantottam rá egy mosoly-félét. – Az bizony messze van innen, szóval kár barátságot alapítanunk, úgyse tudnánk találkozni – vontam vállat, az utcán sétálgatva.

– Azt csak hiszed – mormogott, mire megcsóváltam a fejemet.

– Nem tudnánk. Van esetleg laptopod, vagy mi? – Megrázta a fejét. – Na, látod! Nem tudnánk – sóhajtottam, normális hangon beszélve. Egy-két fiatal, akik bulizásból, éjszakai szórakozásból indulván haladtak el mellettünk, mind megnézett engem, nagy, kerek szemekkel, valamelyik utánam is nézett, ami... hát, elég érdekes volt. Miért bámulnak meg? Semmi különös nincs rajta azon kívül, hogy turista lennék.

– Megoldom, hidd el – kuncogta a srác mellettem, mire megcsóváltam a fejemet. – Amúgy, Jungkook vagyok – húzta széles vigyorra ajkait.

– Taehyung – biccentettem felé, továbbra is a járdán haladva mellette.

– Akkor nem iszunk meg semmit? – Kíváncsiságot tükrözött a hangja, én azonban már elhatároztam: nem fogok egy jött-menttel iszogatni.

– Nem, bocs. Aludnom kell már, majd legközelebb – vetettem oda neki kicsit szemtelenül, huncut vigyorral ajkaimon.

Jungkook

– Azt mondtad, hogy holnap mentek vissza. Akkor nem lesz legközelebb – nézek rá komolyan, de ő csak jobban elmosolyodik.

– Sosem tudhatod, hogy mit hoz a jövő – kacsint rám, ugyan úgy huncutkodva, azzal a gyermekies csillogással a szemeiben.

– Nos, nem, de mire újra találkozunk itt, lehet, hogy aszott vénember leszel, míg én ugyan így fogok kinézni a korotoknak megfelelően öltözködve – kacsintok rá, amitől láthatóan picit mérges lesz, de ez az igazság. Lehet, hogy visszajön ötven év múlva, ami nekem szinte egy pillanat.

– De kedves vagy – mormogja, folytatva az utat vissza a szállodájukba, de én azért is követem.

– Csak az igazat mondom – sétálok szorosan mellette. Ő megforgatja a szemeit és kommentár nélkül hagyja a mondandómat. Eközben visszaér a szállodába, immár velem együtt.

Milyen cuki, azt hiszi, hogy lerázhat magáról. Ha már meglátott, viselje a következményeit.

– Nos, örültem a találkozásnak én mentem. Szia – köszön el, így ahogy nyitja az ajtót, azonnal beslisszolok előtte, amit hatalmas szemekkel konstatál. – Megőrültél?! Nem jöhetsz be! – suttogja, ugyanis a portás vénasszony alszik.

– Miért is? – vonom fel egyik szemöldököm, ahogy ránézek, majd odamegyek az öreghez, hogy közelebbről megnézzem. – Wah, hát nem a legjobb őrzővédő – motyogom, ahogy megpöckölöm az orrát.

– Hagyd már! – suttogja teljesen felhúzva magát.

– Miért? Vicces – nevetem, ahogy most a ráncos bőrét kezdem el húzogatni. – Nézd már, olyan mint a rágó. Nyúlik, és nem is ugrik vissza a helyére – kuncogom.

– Azt mondtam, hogy hagyd! – csap a kezemre, amit már megérez az öreg és kinyitja szemeit, ránézve a fiúra, aki felé tartja a kezét, mintha megütni készülne. Ijedten ugrik hátra az öreglány, Taehyung pedig halkan felvinnyog, és mélyen meghajol előtte.

– Mi történt? – kérdezi az öreg, Taehyung pedig nem győzi megmagyarázni a valótlant, miszerint egy szúnyogot akart elhessegetni. Persze elhiszi, mert ugyan ki nézné ki ebből az ártatlan fiúból, hogy öregeket bántana? Na ugye. Senki.

Amint elveszi a kulcsot a portáról – bocsánatkérések közepette –, elindul fel a szobájába, ahova követem. Az ajtaja előtt megállok, várva, hogy kinyissa azt.

– Jól van, ha eddig boldogítottál és szarba kavartál, ideje menned! – sziszegi, majd nyitja az ajtót, amin azonnal szintén beslisszolok és már a szobájából nézek rá, szemtelenül vigyorogva rá. Olyan vicces, mikor mérges lesz. – Takarodj a szobámból! – emeli meg a hangját, amiért kinevetem.

– Ugye tudod, hogy mindenki hallja ezt? Hülyének fognak nézni, hogy magadban kiabálsz. Inkább gyere be, fogadd el, hogy veled maradok és aludj – nézek körbe a szobában, ahol minden cucca szanaszét van. Már is az egyik könyvét fogom meg és belelapozok, majd áttérek egy naplóra, amit ő ír. – Ó, engem is beleírsz ebbe, ugye? – kuncogom, felmutatva neki a tárgyat, amit már is lapozgatni kezdek, hogy megnézzem a kis titkait.

Taehyung

– Tedd azt le! – emeltem meg a hangomat rögtön, amint megláttam, mit is nézegetett nagy bőszen. Nem akartam, hogy mocskos kis titkok derüljenek ki rólam egy számomra teljesen idegennek. Egyáltalán, hogyan jött be?! Miért nem vette észre a portás, miért engedte be velem, mikor tudta, hogy osztálykiránduláson vagyok? Osztálykirándulás azért erős kifejezés, inkább tanulmányi úton tartózkodtunk Dublinban, de talán ez csak részletkérdés.

– Dehogy teszem! Ó, bejön egy csaj az osztályodból? – kuncogta halkan, miközben olvasgatta a sorokat, ami engem egyre inkább idegesített. Rögtön odatrappoltam hozzá, majd a naplómért nyúltam, hogy kiszakíthassam azt ujjainak szorításából, ami aligha ment, ugyanis olyan erősen fogta, hogy azt hittem, soha nem is fogja elereszteni.

– Add vissza! Abban magándolgok vannak! Pofátlanság valakinek a naplóját olvasgatni! – fortyogtam a dühtől, folyamatosan kapálózva, hátha vissza tudom szerezni a hőn áhított könyvecskémet, amit szerintem lassan már tele is fogok írni a sok-sok butasággal, amik nap, mint nap történnek velem.

Egyáltalán miért vezetek még mindig naplót, mikor tudom, bármikor beleolvashat bárki, ráadásul bármikor meg is kaparinthatják, mint most ez a pofátlan dög.

– Óóóóó... unod a saját tested kényeztetését? Édes – nevette, nekem pedig lángba borult az egész fejem, és egy erősebb, durvább mozdulattal elkaptam a naplómat, s határozottan szakítottam ki ujjai közül, paprika vörös fejjel, hatalmasakat nyelve. – Ne aggódj, néha én is unom – kuncogta, kacsintva egy nagyot.

– Hogy van bőr a képeden beleolvasni?! – sziszegtem, a mellkasomhoz szorítva a kis könyvecskét, villámokat szóró íriszekkel nézve felé.

– Halkabban beszélj, mert tényleg hülyének fognak nézni, kézbajnok – kuncogta szemtelen hangján, én pedig dühösen levágódtam az ágyara, továbbra is idegesen csillogó szemekkel figyelve az előttem álló lényt, aki körbefuttatta íriszeit a szoba tartalmán.

– Milyen lény is vagy te, amúgy? – szusszantottam, szorosabban ölelve a naplómat, attól tartva, hogy újra ellopja tőlem és beleolvas egy-két szaftosabb részletbe, amik tényleg, de tényleg nem tartoztak senkire.

– Tündér.

– Cuki tündér – vigyorogtam, oldalra billentve a fejemet. – A tündérek nem picikék, csillámporosak és cukikák? – kérdeztem, megemelve a szemöldökömet. – Vagy esetleg te is picike vagy, csillámporos, csak tudod változtatni a magasságod? – kuncogtam, vonogatva a szemöldökömet.

Jungkook

Elmosolyodom, ahogy ő is ebben a tévhitben él, mint a többi ember. Nem tudom, hogy honnan jött ez pár embernek, hogy mi picik vagyunk, virágokból bújunk elő, aztán csillámport szórunk magunk után a szárnyunkról. Baromság!

– Hát, azt hiszem csalódni fogsz – fordulok felé, hogy úgy nézzek a csíntalan szempárba, amik azt tükrözik, hogy jól szórakozik azon, hogy "megalázhat".

– Fogadjunk, ugyan olyan vagy, mint a mesékben szereplő tündérek – kuncogja, erősebben magához ölelgetve a naplóját. Lassan felé sétálok, mint valami ragadozó. Hangtalan léptekkel és vészjósló aurával, ami arra engedi következtetni a másikat, hogy bizony be van cserkészve. Most ugyan úgy érezheti magát, mint az a vad, amire vadásznom kell. Láthatóan picit meghúzza magát.

– A meséitek nagyon sokat tévednek. Igazi virágnyelven íródtak. Ó, ha tudnátok, hogy milyenek vagyunk valójában – húzódik nagy mosoly ajkaimra, ahogy lehajolok hozzá, ő azonnal úgy dől hátra, hogy távolabb legyen az arcomtól.

Ajkai megremegnek, talán félelmében, de nem érdekel, Továbbra is közelebb megyek hozzá, mígnem az ágyra tenyerelek, ő pedig addig hajol tőlem, mígnem elfekszik hanyatt az ágyán, én pedig fölötte tartom magam két erős karommal és feltérdelek az ágyra.

– Nem vagyunk cukikák, nem vagyunk túlzottan kedvesek. Nincs csillámporunk sem, mint ahogy láthatod, kicsik pedig főleg nem vagyunk. Ez a normális az eredeti méretünk – nézek szemeibe, miközben teljesen az arcához hajolok, úgy nézve sötétbarna íriszeibe.

Milyen szépek a szemei. Tetszik, hogy annyi, de annyi érzelem tükröződik bennük. Ajkai is megremegnek, amik mögül érzem kiszökni a forró leheletét. Ujjbegyeimet lassan végig húzom az arcán, majd felvezetem a hajába, amit a füle mögé tűrök, aztán egy kósza tincsével kezdek el játszadozni.

– Mi tündérek veszélyesek lehetünk, de ugyanakkor ajándékozhatunk is. Rengeteg ember nekünk köszönheti azt, amiről álmodtak. Gyerek, szebb élet. Boldogság – suttogom arcbőrére, tovább játszadozva hajával. – Mi kasztokra vagyunk osztva. Vannak a mágusok, az íjászok, a harcosok, gyógyítók és éjjeljárók. Én az utóbbi lennék, ami az egyik legveszélyesebb kaszt. Az éjszaka leple alatt csapok le, észre sem veszed, és – elhallgatva, előkapom a vadászpengémet és a hűvös fémet végig simítom az arcán, óvatosan, nehogy megvágjam – meghalsz – suttogom az utolsó szót szinte az ajkára, azonban, mielőtt a gatyájába ürítene, elteszem a pengét, de nem hajolok el tőle. – Nos? Még mindig cukikák vagyunk?

Taehyung

Hatalmasat nyeltem, testem pedig folyamatosan megremegett monológja közben, főleg akkor, amikor azzal a pengével simított végig az arcomon. Szinte éreztem a hűvös fém érintését, és komolyan kezdte attól rettegni, hogy esetleg megvágja a bőrömet, azonban olyan gondosan, ügyesen cirógatott meg az éles pengével, hogy egy karcolást sem ejtett rajta, én viszont kis híján a gatyámba vizeltem.

Nem, nem vagyok annyira betoji alak, de valljuk be, elég félelmetes, hogy egy számodra teljesen idegen, eddig még sosem látott lény rajtad csücsül, közben pedig a borotvaéles pengéjével szórakozik előtted, ijesztő dolgokat suttogva ajkaidra. Hát, ugye, hogy nem piskóta a dolog?

– Hát... határozottan nem vagy cuki – préseltem ki magamból a szavakat, tágra nyílt szemekkel, újabbat nyelve, úgy dermedve meg alatta, akár egy darab szikla. Nem mertem úgy konkrétan megmozdulni, mert tartottam attól, hogy esetleg meggondolva magát, mégis végig vágja az arcomat azzal a késsel, és fogalmam sem lenne, hogyan is magyaráznám ki a friss sérülést a tanáraim, vagy az osztálytársaim előtt.

– Helyes – kuncogta, majd visszacsúsztatta a kését az eredeti helyére, azzal megemelve kezét, megpaskolta az arcomat. – Több tiszteletet az irányomba, ha kérhetem – húzódott el tőlem, kacsintva egyet, mire újabbat nyeltem, az alkarjaimon támaszkodva, úgy húzva fel magam félig ülő-félig fekvő helyzetbe. Reszketeg sóhaj szaladt ki a torkomból, mikor realizáltam, eltűnt a közelemből és valószínűleg bántani sem fog.

Tényleg félelmetes volt, ahogy azzal a szarral hadonászott az arcom felé, hiszen egyetlen mozdulat és akár a torkomat is elvághatta volna. Ráadásul ki sem derülne, ki tette, ugyanis azt mondta, nem látják az emberek, és visszagondolva arra, ahogy az utcán haladtunk és arra, mikor a portásnéni csak velem beszélgetett és meg sem kérdezte, ki az a fiú mellettem... lehet, hogy igazat mond. Nagy a valószínűsége annak, hogy nem hazudik, mégis olyan nehéz ezt elhinnem, vagy elképzelnem.

Felsóhajtottam, majd figyelmesen követtem a mozdulatait, azonban ő visszafordult felém, megemelve szemöldökeit.

– Ennyire betojtál, haver? – kuncogta, miközben a ruháim között kezdett el turkálni. – Hm... semmi extrém, semmi menő, csomó kötött cucc, és színtelen póló – motyogta, a holmijaimat nézve.

– Miért, mit kellene hordanom? – dünnyögtem, elhúzott ajkakkal.

– El tudnék képzelni rajtad egy jó feszes bőrnadrágot, és mondjuk egy... hálós pólót – kuncogta, mire elfintorodtam.

Jungkook

A fintorgását megnevetem, hiszen nem néztem volna ki belőle, hogy nem preferálja az ehhez hasonló göncöket, mint amit megemlítettem neki. Pedig, nagyon is jól állna neki, kiemelné a karcsú alakját, a formás combocskáit a hálós póló pedig igazán erotikusan állna neki. Ha ezzel az arccal erotikusan, ribancosan tudna nézni, rengeteg nőt és férfit megbolondítana, de láthatóan ennek nincs tudatában, tekintve, hogy nincs senkije és az a lány sem jött neki össze, akiről írt a naplójában. Nos, ha én ember lennék, simán járnék vele. Utcán csókolnám meg és nyilvános illemhelyeken is a magamévá tenném, magasról tennék arról, hogy ki mit gondol és mit szól hozzánk. Na jó, talán az illemhely kicsit túlzás, de mégis, úgy érzem, ha úgy nézne rám, ha olyat mondana, vagy csak úgy látnám, hogy nagyon szexi és kívánatos, nem várnék azzal, hogy otthon a négy fal között csináljak vele dolgokat.

A gondolatra megremegek egy reszketeg sóhajt eresztve ajkaim közül.

– Azt hiszem, az ilyesmit kihagynám – motyogja, ahogy jobban felül az ágyán.

– Ne mondd ezt, rettenetesen jól állna. Egyszer elviszlek bevásárolni, majd én válogatok neked ruhát – kacsintok rá, de csak újabb fintor ül ki az arcára.

– Attól félek én is – sóhajt egyet, én pedig visszafordulok és tovább válogatok, de csak sok unalmas gönc, amit szétdobálok a szobában. Undorító, hogy öltözködhet így egy ilyen srác?

– Hé! Ne dobáld szét! – szól rám, de ahogy megfordulok szúrós pillantásokkal illetem. Idegesít, hogy semmibe nézi magát, főleg hogy ezt is leírta a naplójába.

Nincs önbizalma. – Amint visszafordulok a ruháihoz, a nem olyan rosszakat veszem elő, hogy azokat felturbózzam valamelyest. A szar göncöket messzire dobom a szobában.

– Hallod?! – emeli meg a hangját, de csak felé fordulok és ajkaim elé emelem mutatóujjam, hogy megmutassam, nem jó ha ordibál. Azonnal elhalkul és nagyokat pislog felém. Nem is tart sokáig, hogy felálljon és hozzám sétálva, felszedje a gönceit, amiket igazából kukára ítélek.

– Mikor mentek holnap? – kérdezem egy mosollyal az ajkaimon.

– Majd csak délben. Miért?

– Jó, akkor előtte elmegyünk vásárolni, nekem ne járkálj így. Nagyon gáz, ugye tudsz róla? Egy magadfajta fiúnak nem kéne így kinéznie – állok fel és lassan felé sétálok.

– Ugyan, nincs semmi baj velem. Inkább repülj ki az ablakon, nincs kedvem zombiként érezni magam reggel – mormogja, mutatva az ablakra, hogy ott menjek ki. Na azt már nem!

Megállok előtte, aztán elkapom az állát, közel húzva arcát az enyémhez, hogy mélyen a szemeibe nézhessek.

– Azt hiszed, hogy megszabadulsz tőlem? Ne reménykedj, TaeTae – mosolygok rá, azonnal becenévvel illetve őt.

– Nos, holnap már nem leszek itt, szóval igen – mosolyodik el, amit én is megteszek, de nem mondok rá semmit. Majd meglepem másnap.

– Reggel ébresztelek, és elmegyünk a közeli boltokba. Megnézzük rajtad azt a bőrnadrágot, és hálós pólót – húzódik ördögi vigyor az ajkaimra. Lehet a végén tényleg rámászok.

Annyira cuki, és annyira kívánom.

Taehyung

Hatalmas szemekkel néztem rá, összevont szemöldökkel, miközben a ruháimat az egyik bőröndbe pakoltam, lehetőleg azért, nehogy ismételten széttúrja és szétszedje.

Komolyan azt képzeli, hogy majd elmegyek vele vásárolni? Mégis, miből gondolja azt, hogy majd elsétálunk édes kettesben egy boltba és kiválaszt nekem egy csomó göncöt? Egyáltalán honnan veszi, hogy nekem minderre lenne pénzem? Nem sok van azért, és azt a keveset sem idióta göncökre fogom költeni. Nekem bőven megfelel a csőnadrág, és egy egyszínű póló. Nem is értem, mi a baja vele. Miért kellene kihívóan öltözködnöm? Őt nem látják az emberek, azt vesz fel, amit akar, de nekem azért nem mindegy, ugyanis nem akarok úgy megjelenni az utcán, mint egy rossz homokos.

– Nem megyünk sehová! Reggel összepakolok, te meg szépen elmész és békén hagysz – fortyogtam, miközben lehajtottam a bőrönd tetejét, majd ráültem azzal a szándékkal, hogy így majd könnyebben be fogom tudni cipzárazni a bőröndöt, ugyanis tömésig megpakoltam az összegyűrt ruháimmal.

– Dehogynem megyünk! Úgy fogsz sétálni mellettem, mint a kis angyal – kuncogta, még mindig a szétdobált ruháim egy részét nézegetve. Annyira idegesít…

– Nem megyek sehová! Amúgy sincs pénzem ruhákra – szuszogtam, mikor elvégeztem a feladatomat, s azzal a lendülettel, ahogy felkeltem az előbbi helyemről, az ágyam felé sétáltam, hogy a puha matracra ülhessek le.

– Majd megoldom – vigyorgott, szemöldök vonogatva.

– Nem oldasz meg semmit, nem vásárlok, nem megyünk sehová! Amúgy sincs kimenő délelőttre, ugyanis mindenkinek össze kell szednie a cuccait, és rendben hagynia a szobát, és neked amúgy sincs itt, sem velem semmi dolgod – morogtam, eldőlve az ágyon.

– Passzív vagy – jegyezte meg, mire oldalra sandítottam, hogy ránézhessek, azután pedig elfintorodtam.

– Igen, az vagyok! Most pedig hagyj békén, repülj ki az ablakon és felejts el – mormogtam, oldalra dőlve, hátat fordítva neki.