Shatter me with hope II. - VHope (9/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

– Sehun ebbe miért ment bele? – kérdezte Jungkook értetlenül, előre dőlve, hogy teljesen rám láthasson. – Ő mindig pártatlan volt, sosem foglalt állást senkinél, miért… – Daehyun a szavába vágott.

– Mindenki megvásárolható itt, Jungkook. Mindenki, ez alól pedig szerintem ő sem kivétel. Namjoon lehetséges, olyat kínált neki, ami kecsegtető volt a számára. – Helyeslően bólintottam egyet, az asztalra könyökölve, miután még egy falatot leküzdöttem a torkomon, majd az ujjaimat összefontam, és államat rájuk fektettem, magam elé meredve.

– Sehunt is könnyű lehet megvesztegetni attól függetlenül, hogy ő pártatlan. Tudod, itt nagyon kevesen tudnak azok maradni; aki egyedül marad, vagy meghal, vagy felfalja valamelyik oldal, mindegy, melyik. Több mint valószínű, hogy Namjoonnak sikerült megnyernie egy embert, akiben nincsenek kifejezett érzelmek, Sehun erre tökéletes, ugyanis bűntudat nélkül, szemérmetlenül tudja Jimint befolyásolni. Mivel Jimin nagyon ingadozó lelkiállapotban szenved, ezért nagyon könnyű manipulálni, enged a gonosznak, az ördögnek, és engem hibáztat mindenért. Sehun szájába Namjoon rágja a szavakat, Jiminébe pedig Sehun, valószínűleg azokat, amiket Namjoon kántál. Ez egy körforgásként működhet. Ennek célja pedig az, hogy Jimin háborút robbantson, vagy rosszabb esetben nekem essen, esetleg tényleg megöljön – hümmögtem, Taehyungot figyelve íriszeimmel szüntelenül, már-már egyfolytában, ami talán számára kényelmetlen lehetett, elfigyelve ábrázatát.

– Namjoon pedig azért mondta neked az udvaron azt, amit, mert tudta, hogy nem fogod komolyan venni – sziszegte Yoongi, mire ismét bólintottam egyet, lehunyva a szemeimet pár szekundumra.

– Pontosan. Sejtette, hogy mi ezt úgy fogjuk érzékelni, mint robbantást, és idővel sejtettük a szándékait, még mindig bennünk volt az első megfogalmazás, miszerint valószínűleg csak játszani akar velünk – mondtam halkan, megnyalva az ajkaimat idegességemben. Annak a patkánynak sajnos igaza van; míg én lépek egyet, ő már tízzel előttem járt, és őszintén, nem tudtam, ezt hogyan tudnám megakadályozni. Már akkor elkezdődött a lavina, amikor elrabolták Jungkookot, szinte tudtam, ő ezt már a lyukban előre kitervelte, mindent, a reakcióink minden lehetőségével számolva. Szinte tudtam, hogy bármit reagálunk, ő akkor is előttünk fog tipegni, mert volt ideje mindenre, amíg mi a sebeinket nyalogattuk.

– El kell szakítanunk Jimint Sehuntól! Ezt meg kell akadályoznunk – Jungkook hangja agresszív volt, már-már kétségbeesett, én azonban elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet, jobbra-balra ingatva azt, lassan emelve tekintetemet a fiúra, aki láthatólag nagyon a szívén viselte a helyzetet.

– Már mindegy. Jimin frappánsan ellenem fordult, mint láthattad. Komolyan beszélt. Akár találkozik Sehunnal, akár nem, ebből jól nem jövünk már ki. Ha esetleg magától belátná… – Taehyung felállt, az asztalra tenyerelve.

– Hadd beszéljek vele! Rám talán hallgat – mondta rögtön, kérlelően nézve rám.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet, mert valóban, rám haragszik, engem gyűlöl, azonban meg lenne győződve arról, csak azért akarsz vele beszélni, hogy engem megvédj, és elérd nála a szimpátiámat. Ezt kétlem, hogy egy egyszerű beszélgetéssel meg lehetne oldani. – Egy másodpercre sem szakítottam meg a szemkontaktust Taehyunggal; kellőképpen komolyan kellett vennie a szavaimat. – Attól tartok, bármit lépünk, hergelni fogjuk vele Jimint, és ha kirobban belőle az állat, akkor hatalmas bajban leszünk.

– Valamit akkor is tennünk kell! – csattant fel Jungkook.

– Fogunk, de előtte mérlegelnünk kell mindent. Esetleg lehet, nem ártana várni, hátha magától megnyugszik. Daehyun – fordítottam fejemet barátom irányába, aki nyitott szemekkel várta az instrukcióimat –, mivel te Jiminnel vagy egy cellában, ezért arra kérlek, figyelj rá. Ne hagyd, hogy Sehun közelébe menjen, ha lehet, tartsd vissza, hogy egyedül lófráljon.

– Az előbb azt mondtad, mindegy, találkozik-e vele, vagy sem – mondta Daehyun, összevont szemöldökökkel.

– Valóban – biccentettem –, olyan tekintetben már mindegy, hogy ez visszafordíthatatlan. Érik benne a düh, a gyűlölet, amit egyszer ki fog adni, hamarosan, azonban olyan aspektusból nem mindegy, milyen intenzitással fogja azt lemérni rám, vagy másra. Már csak enyhíteni tudunk a helyzeten, megakadályozni nem – fejeztem be nagy nehezen, minek hatására Daehyun hatalmas levegővel töltötte meg tüdejét, a homlokát ráncolva.

– És tovább? – hallottam meg Yoongi hangját szinte azonnal. Elgondolkodtam pár másodperc erejéig, hümmögve adva hangot gondolataimnak:

– A sanyarú valóság az – kezdtem bele hezitálva, száj-húzva –, hogy valószínűleg Namjoon mindent kitervelt, előre, minden reakcióval, eshetőséggel számolt, különben az imént nem beszélt volna ilyen magabiztosan. Hogy tovább mi legyen, azt nem lehet megmondani. Bármit teszünk, megint nyakig a slamasztikában vagyunk – vettem egy mélyebb levegőt a folytatás előtt –, egyelőre, amit tenni lehet, az az, hogy figyeljük Jimint, távol tartjuk Sehuntól, megpróbáljuk elkerülni a családon belüli feszültséget. Ha ez esetleg sikerül – bár, kétlem –, talán gátolhatjuk Namjoont a terveiben. Ennyit tudunk tenni – néztem végig a társaságon, szignifikáns arckifejezéssel, minek hatására mindegyikük egyszerre bólintott, kellő jelentőséggel tudatosítva szavaim súlyát.

– Ha nem sikerül? – Yoongi bizalmatlanul szegezte nekem a kérdést, ami igazából találó volt, mert ennek lehetőségével is számolnunk kellett. – Mit csinálunk akkor, ha Jimint nem fogjuk tudni csendre inteni?

– Ha ez nem megy – nyaltam meg ajkaimat hirtelen, megnedvesítve őket –, akkor elkerülhetetlen a háború, ugyanis valószínűleg Namjoon mindent úgy tervelt ki, hogy annak végkifejlete a háború legyen, mondhatjuk úgy is, hogy hadat üzentek nekünk, és ha ezt most nem tudjuk kellően kezelni, el kell ezt fogadnunk, más választásunk nem lesz. Ha megtörténik a számunkra kellemetlen opció, nem vonulhatunk vissza többé, fel kell vennünk a kesztyűt, és eleget tenni Namjoon akaratának; az erősebb életben marad, a gyengébb elbukik. Mindent meg kell tennünk, hogy ezt elkerülhessük, ha elbukunk… hosszú, véres, fájdalmas háborúnak nézünk elébe.

Taehyung

Miután mindenki végzett az étkezéssel, a celláinkba vonultunk, hogy kipihenhessük a fáradalmakat, és egyéb kellemetlenségeket, amik minket értek. Hoseok szinte rögtön elvetődött az ágyában, egy hangos, mély, fáradt sóhajt hallatva, én pedig lassan foglaltam helyet mellette, aggodalmasan figyelve őt, ugyanis aggódtam attól, hogy ez most tényleg nagy falat lesz. Viszolyogtam, mi történik, ha kirobban egy hatalmas háború, de elnézve, ahogy ráncolta a homlokát, ő sem örült a fejleményeknek. Pedig minden olyan békés volt, míg lábadoztam Jungkookkal együtt. Minden olyan nyugalmas volt, s ha visszagondoltam a Jokwonnal történő atrocitásra, el akartam nevetni magam, hogy az bosszantott engem – hát akkor ez egyenesen meggyilkolta a dobogó szívemet.

– Namjoon tényleg egy patkány – szólaltam meg végül, Hoseokot szuggerálva, aki jó darabig nem válaszolt, hagyta, hogy befejezhessem azt, amit elkezdtem. – Hogy tudta felhasználni Jimint a céljaira? Jimin annyira tiszta lelkű, édes ember – mondtam halkan, ingatva a fejemet, ugyanis talán ez volt a legundorítóbb húzása Namjoonnak azután, hogy megölte Zelót, és rám kente a gyilkosságot.

Igen, ez körül-belül ahhoz a tettéhez ért fel, ugyanis valóban, nem gyilkolt ebben az állapotban, de bepiszkította Jimin lelkét, ráadásul nem is akárhogyan, ez pedig az egyik leggennyesebb dolog volt… Valaki olyan ellen fordítani az adott embert, akit igazából szeretett, akire felnézett, mert Jimin felnézett Hoseokra, és szerette is őt, és tudtam, magától sohasem gondolt volna ilyesmikre. Sőt, Jimin egyikünket sem lett volna képes bántani soha.

– Namjoon ilyen. Namjoon mindent megmozdít annak érdekében, hogy az akarata érvényesülhessen. Nekem is fáj a dolog, de már visszájára nem fordíthatjuk a helyzetet. Gennyesnek, undorítónak hiszem ezt én is, de ő ilyen. Namjoon nem játszik tiszta lapokkal, soha nem tette, és soha nem is fogja – mondta, mire felsóhajtottam, majd lassan elfeküdtem mellette az ágyban, szorosan a fal, és közé préselődve, miközben a párnára fektettem a karomat, az alkaromon pihentetve a fejemet, úgy nézve a másik szemeibe.

– Szerinted lesz háború? – Lehunyta hosszúkás szempilláit, elmerengve a kérdésemen. Hosszú percekig nem válaszolt, töprengett azon, mit mondhatna, szinte ide hallottam a gondolatainak kattogását, a kerekeinek forgását, és szívesen mondtam volna, hogy hagyjuk, megbeszéljük máskor, de kíváncsi voltam a véleményére. Arra, mit fog mondani.

– Nem tudom, Taehyung. Nem tudom ezt megjósolni. Namjoont ismerve, lesz. Lesz háború, de ha ügyesek vagyunk, ha követjük a most felállított szabályokat, talán elkerülhetjük. Viszont gondolkodtam, és lehetséges, nem is olyan célszerű ezt elkerülni – fordult velem szemben, oldalasan fekvő pozícióba verve magát, hogy végérvényesen egymással szemezhessünk beszélgetésünk közepette.

– Miért? Mire gondolsz most? – pillogtam tányérméretű szemekre. – Esetleg szerinted jó ötlet lenne ez a háború? – kérdeztem már-már felháborodva, ugyanis véleményem szerint egy háború nem lenne túl kifizetődő. Ki tudja, ki mennyire bánná meg, ki tudja, hány életbe kerülne, és tényleg kíváncsivá tett Hoseok, miért mondta azt, amit, hiszen az ebédlőben éppen azt beszéltük, hogy el kellene kerülnünk, most pedig azt mondja, talán nem is annyira jó ötlet? Néha nem tudtam rajta kiigazodni, néha tényleg nagyon nehéz volt azt hinnem, hogy ő ugyan olyan ember, mint én, vagy a többiek.

Hoseok

– Nem, Taehyung. Egyáltalán nem gondolom ezt jónak, azonban – húzódtam hozzá közelebb a testemmel, jobban szemügyre véve csokoládé-barna szemeit, amik a kíváncsiságtól, és a megrovástól csillogtak –, akármit is teszünk, a vége ugyanaz lesz. Namjoon addig fogja forgatni a kártyákat, addig fog játszani velünk, amíg ki nem robbant valamit. Valamiért az idekerülésed egyenlő volt a háborúval, hogy miért, nem tudom. Talán látta, Jimin hogyan nézett rád, talán tudta, előre tudta, te fontos mozgatórugó lehetsz, de valamit, valahonnan sejtett – hagyta el a szavak ajkaimat, mire felszusszantott, pár szekundum erejéig lehunyva a szempilláit, beharapva alsó ajkát is.

Szinte ide hallottam, mit akart mondani, már-már a gondolataiban olvastam, s nem is sokkal később elnyitotta egymástól szépen ívelt száját, beszédre bátorítva őket:

– Akkor ez az egész miattam van? – A feltevésével együtt emelte fel szemhéjait, és amit akkor a tekintetében láttam, azt azt hiszem, soha nem fogom tudni elfeledni. Csalódott volt, mintha valami mélyen a szívébe mart volna, pedig én egyáltalán nem ide akartam kilyukadni. Köze sem volt hozzá a hipotézisemnek.

– Taehyung, fontos vagy ebben a játékban, de nem ennyire – mosolyodtam el, megpöckölve egy kicsit az orrát, miután megemeltem a kezemet, mire pisszegve húzódott el tőlem, gyilkos pillantásokkal méregetve engem, ugyanis különösen haragudott azért, ha az orrát birizgáltam, de hát, így kell neki; buta kérdését orrpiszka jár. – Nem a te hibád, nem tehetsz te arról, hogy Namjoon kiszemelt téged, arról sem, hogy Jimin szintúgy ezt tette. Nem te tehetsz erről, te egy báb voltál, de ezt már régebben is mondtam, ez azóta sem változott – adtam tudtára az igazságot. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait, miközben alsó ajkába mélyesztette a fogait, rágcsálva a puha, piros párnácskáját, esetleg a szorongás miatt.

Néha elgondolkodtam azon, milyen volt, amikor idekerült, aztán elgondolkodtam azon, milyenné vált, és rá kellett jönnöm, már szinte minden arcát megmutatta nekem; láttam nevetni, láttam őt boldognak, szomorúnak, kétségbeesettnek, láttam őt félelmek közt vergődve, láttam szerelmesnek, aggódónak, férfiasnak, kissé nőiesnek, hisztisnek, birtoklónak. Ha elmerengtem ezen, mindig megkérdeztem magamtól, vajon ez tényleg az én érdemem-e, vagy csak a sok kíméletlen körülmény hozta ezt ki belőle. Természetesen, egyszer már elhintette, miszerint az én benyomásomra kezdett el változni, azért, mert törődtem vele, de ez az elmélet valamilyen szinten megdőlt; Jimin is legalább annyira, ha nem jobban gondoskodott róla. Ha ő nincs, valószínűleg Taehyung még mindig Namjoonnál vergődne, sőt, már szerintem nem is lélegezne, nem dobogna a szíve, mert a férfi kiölte volna belőle az élet utolsó szikráját is.

Emellett… soha nem gondoltam volna, hogy egy férfi iránt fogok gyengéd érzelmeket táplálni. Mikor mélyebben elmélkedtem ezen, mindig hitetlenkedve jutottam arra a következtetésre, hogy a legnagyobb, legmerészebb rémálmomban sem gondoltam volna arra, miszerint talán egy férfival fogok hálni, s ha ez még nem lett volna elég, egy férfihez fűztek gyöngéd emóciók is. Néha talán még mindig sokkolt a felismerés… de határozottan megbarátkoztam vele az idő folyamán.

– Miért nézel így? – Hangja visszarángatott a valóságba, s amint vissza is tértem a jelenbe, féloldalas mosolyra húztam a számat.

Őszintén, ha problémák lengtek körbe, jól esett rajta gondolkodni, jól esett a kapcsolatunkat, őt boncolgatni, mert az kizökkentett, teljesen. Ez történt most is.

– Csak azon gondolkodtam, nem-e voltál kellemesebb társaság, mint mikor idekerültél. Néha hiányzik az a csend a cellámból.

Taehyung

Rögtön elhúztam az ajkaimat; egyik kedvencem volt, amikor egy romantikusnak ígérkező pillantott ilyen mértékben képes volt elrontani. Ilyenkor szívem szerint belenyomtam volna az önelégült fejét a párnába, hadd fulladozzon, ez azonban esetek többségében elmaradt, mint például most is, így csak felfújtam arcom mind a két oldalát, dünnyögve nézve vele farkasszemet, kinyilvánítva, mennyire is nem tetszett ez a megszólalása.

– Ha olyan lennék, az lenne a bajod – mondtam rögtön, mire féloldalas vigyorra húzta szépen ívelt ajkait, szemeit is összébb húzva, amiből tudtam, semmi jóra sem számíthatok innentől kezdve. Néha annyira bunkó tud lenni, de hiába is tagadnám, így szerettem. Nem is tudnám magunkat elképzelni rózsaszín, felhők közt úszni, szivárványtenger között, mert az valahogy nem a mi stílusunk lenne, főleg nem egy börtönben.

– Nem biztos. Szeretem a csendet, amúgy – hangsúlyozta az utolsó szót, mire elfintorodtam, szabályosan grimaszba rándult az arcom – természetesen, volt benne egy túlzott kis rájátszás, hiszen ezeket nem feltétlenül kellett komolyan vennem. Minden viccében véltem felfedezni igazságot, de a többség azért tele volt fals információval.

– Én is szeretem a csendet – reflektáltam, ártatlan pillantásokkal. – Akkor is szereted a csendet, mikor kefélünk? Mert mintha múlt héten zokon vetted volna, hogy nem nyögök elég hangosan. Mintha olyankor kifejezetten zavarna a csend, amit te oly annyira szeretsz – húztam huncut vigyorra ajkaimat, folyamatosan vonogatva a szemöldökömet. Pár minutumra lefagyott az arcáról a mosoly, de aztán vissza is szökött rá:

– Már bocs, de ha csak fekszel, mint egy fadarab, elvárom, hogy legalább ne legyél kussban. – Belefojtom a párnába. Tényleg bele fogom fojtani a kibaszott párnájába.

– Aztán csodálkozol, ha azt mondom, tapló vagy – forgattam meg a szemeimet. – Mégis mit csináljak, ha a matracba döngölsz? – Nem válaszolt, csak halkan elnevette magát, mint aki kifejezetten jól szórakozik rajtam, de ezután már nem morfondíroztam tovább a témán, csak megcsóváltam a fejemet, figyelve a halk nevetését.

Elég ritka volt, amikor elnevette magát, bár, az utóbbi időben élvezhettem ezt az oldalát is; emlékszem, mikor először hahotázott, azt a pillanatot sem fogom soha elfelejteni. Hallottam nevetni, persze, már előtte is, de akkor úgy csilingelt a hangja, mint még egyszer sem, és éreztem rajta a jó kedélyt, a boldogságot – viszont ez igaz volt rám is. Arra is emlékszem, amikor először nevettem fel szívemből mellette, az érzés pedig semmihez sem volt fogható. Talán volt probléma a kapcsolatunkban, talán nem mindig jutottunk közös nevezőre, de még ha tudat alatt is, formáltuk egymást, és azt hiszem, határozottan a jobb irányba.

– Tudod, sokat változtál – törtem meg a csendet egy idő után. Hoseok tekintete azonnal a meglepettségtől csillogott, mintha újdonságot mondtam volna ezzel, pedig szerintem egyáltalán nem volt meghökkentő a dolog; tényleg változott, ha nem is sokat, de véltem felfedezni a személyiségében módosulást.

– Változtam? Miben? Én nem vettem észre – elmélkedett, oldalra sandítva, mintha tényleg olyan tényt adtam volna tudtára, amibe eddig bele sem mert gondolni, vagy még csak feltételezni sem mert magáról, pedig így volt. Változott.

– Igen. Változtál. Bár, nem sokban, az tény – emeltem meg szabad karomat, hogy megsimítsam az egyik barna tincsét, ami félig a szemébe lógott. Könnyedén sepertem el onnan, annak reményében, hátha így szabadabb rálátásom nyílik csokoládé-barna szemeire. – Sokkal többet nevetsz, és kevésbé vagy rideg. Elég távolság tartó vagy most is, eszedbe nem jutna csak úgy megölelni, hozzám bújni, mint egy macska, de ez így van rendjén – nevettem el magam hirtelen –, viszont sűrűn nézel rám gyengéden – halványodott a mosolyom. – Mint aki az életét lenne képes feláldozni értem, és láttam ma a szemedben, hogyan néztél egy pillanatra, mikor Namjoon megközelített.

Hoseok

– Valóban nem tetszett – akceptáltam, hagyva, hadd szórakozzon a tincsemmel, amit ugyan elsöpört a homlokomról, még mindig csavargatta, forgatta azt ujjai között, mintha új, számára egzotikus játékra lelt volna, amit a világ minden kincséért sem engedett volna el. Szórakoztató volt őt ilyen bágyadt romantikában látni, de ha belegondoltam abba, hogy néha erre talán én is képes vagyok, elfogott egy bizonyos félelem érzet, ami rohamosabb időn belül távozott is. – Azt hiszem, ez normális, figyelembe véve az elmúlt eseményeket.

– Persze, de hogyan mondjam – hümmögött, a plafon irányába nézve, majd visszapislantott rám, finom ajakgörbületre húzva szájának keskeny vonalát –, nem reagáltál volna így mindig.

– Persze, hogy nem. Viszont, ha Jungkookhoz ért volna hozzá, az sem néztem volna jó szemmel, sőt, azt sem, ha Daehyunhoz érnének így. Családon belül pedig bárkiért feláldoznám az életemet, nem véletlen vagyok én a feje a közösségünknek – néztem rá komolyan, mire türelmetlenül felsóhajtott, majd egy másodperc lefogása alatt könyökölt az ágyra, úgy nézve le rám, kissé talán vádlón.

– Én azt próbálom neked elmondani, hogy érzékelem, tényleg szeretsz engem! – Meglepetésként ért aránylag hirtelen kirohanása, s habár tudtam, erre akar kilyukadni, mégis kénytelen voltam hozzáfűzni saját véleményemet is a dologhoz; kivételes ember volt a számomra, de a szeretetem nem ebben nyilvánul meg, ugyanis azokat, amiket felsorolt, másnál sem néztem volna el, ez egy teljesen természetes dolog volt.

– Tudom, Taehyung, tudom – emeltem meg magam, egyik kezem könyökére támaszkodva. – Én csak azt próbáltam neked elmondani, ezt a többiekért is megtenném, és a többieknél sem tetszene, ha valamelyik alávaló hozzájuk érne, mert család vezetőként ez is a dolgom részben. – Elemelte rólam a tekintetét, mihelyst befejeztem a beszédemet, mintha valamilyen szinten csalódott lett volna, ezt érzékelve azonban a felé eső, szabad kezemmel elkaptam az arcát, magam felé fordítva azt, miközben megeresztettem ajkaimon egy aránylag gyengéd, finom mosolyt. – Attól, hogy te előnyt élvezel, és kiváltságos vagy nálam bizonyos érzelmeket figyelembe véve, mindenkit egyenrangúként kell kezelnem, TaeTae.

– Szeretem, mikor így hívsz. Mondhatnád ezt sűrűbben is. Elég ritkán hívsz a becenevemen – duruzsolta, akár egy macska, miközben közelebb bújt hozzám, azonnal elfekve a matracon, mintha az előbbi csalódottsága eltűnt volna; nem csoda, elmondtam neki, hogy valóban sokat jelent nekem, többet, mint itt ebben a börtönben bárki, mégis kénytelen vagyok úgy kezelni őt adott helyzetekben, akár a többieket, és ő ezt elfogadta.

Elmosolyodtam, hagyva, hogy mellkasomhoz préselje a testét, majd közelebb is húztam a testemhez, érezve az ő melegét.

– Ritkán érdemled ki.

– Akkora egy buzi vagy – morgott, a mellkasomba ütve, mire elnevettem magam, visszahelyezve a testemet fekvő pozitúrába, magamhoz ölelve őt, lehunyva a szemeimet.

– Nálad nem nagyobb, biztosítalak róla. Már az első nap megmondtam rólad, hogy forró vagy, mint a nap – nevettem el magam halkan.

– Akkora egy kurva nagy buzi vagy, amekkorát még a Föld nem hordott a hátán – emelte el fejét a mellkasomtól, mire elismerően néztem rá, s már épp megkérdeztem volna, honnan tanulta ezt, mikor ördögi mosolyt villantottam, egészen közel hajolva az arcához.

– Ezért lehet, hogy büntetést érdemelsz, TaeTae. Nem szép dolog így beszélni a főnököddel – búgtam a fülébe, lehunyva a szempilláimat.

– De ha a főnök egy tapló, és megérdemli, akkor beszélhetek így. Veled lehetetlen romantikázni, mert… – A szavába vágtam.

– Romantikára vágysz? Miért nem ezzel kezdted? – Azonnal elfektettem őt hanyatt, majd fölé magasodtam, bilincsként kulcsolva ujjaimat a csuklójára, a feje felé szegezve mind a kettőt, össze is fogva őket. – Bár, nekem van egy olyan érzésem, hogy te határozottan büntetést érdemelsz, Taehyung, nem romantikát – csóváltam meg a fejemet ciccegve, mire egy pillanatra riadtan nézett rám, elnyitva egymástól dús ajkait. – Egyre szemtelenebb vagy, egyre több mindent engedsz meg magadnak, és sajnos meg kell, hogy büntesselek.

– Te alávaló kis… – Elvigyorodtam.

– Ó, igen? Hogy is mondtad a múltkor? Talán a vibrátorral jobban élveznéd? – idéztem fel szavait, s húztam ajkaimat kaján vigyorra, mire elvörösödött, nyelve egy nagyot. – Próbáljuk ki, mennyire élveznéd jobban.