Shatter me with hope II. - VHope (12/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

Tisztában voltam azzal, milyen őrültséget csináltam, és ha Yoongi nem járt volna arra, nem talált volna rám, akkor biztos, hogy hatalmas, de hatalmas baj lenne – már így is féltem ennek lehetőségétől, de bíztam abban, hogy még időben odaérek. Tudtam, egyedül nem tudtam volna mit kezdeni Jiminnel, nem tudtam volna őt visszatartani, de meg kellett próbálnom. Talán célszerű lett volna megvárnom Yoongit, de minden perc számít, hiszen a fiúk elmondásai alapján Jimin ilyenkor nem kispályás, és nem akartam, hogy Hoseoknak komoly baja essen. Azt nem éltem volna túl, főleg, mert ez teljességgel az én hibám volt. Valóban, talán nem lehetett volna ezt már befolyásolni, talán holnap történt volna meg, vagy egy hét múlva, de a tudat, hogy az én hibám, én generáltam, olyan szinten elöntötte a bensőmet fájdalommal, hogy egy idő után már alig tudtam lépni. Legszívesebben összeestem volna a folyosó közepén, mert ekkora őrültséget soha nem csináltam. Nem is értem… nem is értem, hogyan jutott ez eszembe.

Úgy szaladtam, mint akit kergettek, szinte métereket szeltem a lábaimmal, hogy mihamarabb a cellánkhoz érhessek, remélve, hogy ott vannak, remélve, hogy nem mentek el máshová. Titkon bizakodtam abban, hogy talán nem is a cellánkban tartózkodtak, hanem kint dohányzott Hoseok, Jimin pedig még mindig őt keresi, de amint elértem a rácsokat, és megláttam őket, megbukott ez a hipotézis.

Daehyun a földön feküdt, halványan remegő testtel, a homlokát fogva ujjaival, görcsösen, mintha alig lenne eszméleténél. Jimin nevetve, röhögve rúgta újra és újra gyomorszájon Hoseokot, aki a vállába kapaszkodott, próbálva eltaszítani magától a fiút, a látvány pedig rosszabb volt, mint bármi más. – Hoseok visszaüthetne… mégsem tette. Miért nem teszi? Miért nem teszi meg?

Nem vártam tovább, azonnal feltéptem a cella ajtót, és halkan, mégis gyorsan léptem Jimin háta mögé, majd megrántva őt a vállainál fogva, hátra húztam, úgy, hogy elterülhessen a padlón, amin hangosan koppant, Hoseok pedig egy nyögéssel görnyedt előre, hökécselve egy párat, az apró vércsík pedig halványan húzódott végig álla, és ajkai között. Elé álltam, hogy legalább össze tudja magát szedni.

Jimin szemeiben tűz, láng lobbant, nem olyan, mint amikor a cellánkban esett meg a dolog; ez annál ezerszer rosszabb, ezerszer szörnyűbb volt.

Nagy nehezen az alkarjaira támaszkodott, engem nézve, eszelős vigyorra húzva ajkait.

– Hát ilyet is ritkán látni! A nagy Jung Hoseokot megmenti a kis kitartottja! Milyen szánalmas! El sem hiszem! – nevette jó ízűen, megtámasztva a testét, hogy talpra kényszeríthesse magát.

– Jimin, állj már le! Neked elment az eszed?! Mit művelsz! Nézz már Daehyunra, nézz már Hoseokra! Elment az eszed?! Ők nem akarnak bántani, te mégis ezt teszed! Normális vagy?! – kiabáltam, kikelve magamból, mire ő elgondolkodott egy pillanatra, majd grimaszba rándult az arca, és újra elröhögte magát, a hasára tapasztva a tenyerét, úgy hahotázva, mint az év legjobb viccét adtam volna elő. Ijesztő volt, abszurd és groteszk.

– Az az ő bajuk! Én leszarom, hogyan, kinyírom mindet! Nem, nem csak Hoseokot, mindenkit! – mondta negédes hangján, lépve egyet felém. – Élvezni fogom, mindenki halott testét! Még rájuk is verem talán – kuncogta, megvonva a vállait. Éreztem, ahogy a gyomrom a torkomba akart szökni, bukfencezett egyet, miközben eltorzult az arcom. Biztos, hogy Jimin áll előttem? Biztos? Nem valaki más…?

– Húzz el innen, mert ha Jimin nem, én nyírlak ki, Taehyung – sziszegte Hoseok a hátam mögött. – Direkt hergeled még mindig?! – Figyelmen kívül hagytam a szavait, de tudatosítottam őket, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy mindez az én hibám.

Míg Hoseok köhécselt, és lábadozott az előbb ért ütések után, én megindultam Jimin felé, mélyeket sóhajtva, ő pedig az ujjait ropogtatta, mintha csak elképzelte volna, hogyan fogja a nyakamat is kitekerni, de én erre nem adok neki lehetőséget. Higgye csak azt, hogy nyeregben van – furfangos vagyok, és talán nem fogom tudni lefegyverezni, de amint megláttam Yoongit a cellánál, egy sokkoló társaságában, már bátor voltam. A férfira néztem egy pillanatra, majd mély sóhajjal léptem egyenesen Jimin felé.

– Én tudom, hogy te nem ilyen vagy – jelentettem ki mély hangomon, miközben Yoongi befurakodott a rács és a fal közti résen, aprókat tipegve, hangtalanul, mintha épp a tűzzel akarna játszani.

– Ha közelebb jössz, Yoongi, meg foglak ölni téged is! – Ijedten néztem Jiminre, mikor érzékelte Yoongi közeledtét. Gyorsan kellett cselekednem, időm sem volt gondolkodni, csak az járt a fejemben, hogy valamit tennem kell. – Ilyen vagyok! Ez az igazi valóm! És most meg foglak ölni, és tudod mit? Nem is! Végig nézed, ahogy Hoseok kivérzik! Velem kellett volna lenned, akkor mindez nem… – Belé fojtottam a szót, méghozzá azzal, hogy az arcának mindkét oldalára tapasztottam a tenyereimet, majd az ajkaira hajolva, lágyan csókoltam meg őt, teljesen magamhoz húzva a testét, finoman, érzékien puszilva kiszáradt, cserepes száját, szemeimmel folyamatosan a válla felől elnézve.

Jimin jó ideig ellenkezni akart, én azonban nem engedtem őt, mélyen csókoltam, mintha az életem múlt volna rajta, ő pedig egy bizonyos idő után a csípőmre mart, agresszívan, és magához húzva vette át az irányítást felettem. – Yoongi akkor mozdult végérvényesen, és elhúzódva Jimintől, Yoongi rögtön a hátához nyomta a sokkolót. Jimin fájdalmasan felordított, a padlóra esett, Yoongi pedig még egyszer csapást mért a sokkolóval, egyesen az oldalához tapasztva annak tetejét, egyáltalán nem kímélve őt. Miután azt elégnek vélte, kihasználva a mozdulatlanságát, a csuklóit, bokáit is összekötötte, majd azután még egyszer kapott a sokkolóból, míg én egyenesen Hoseokhoz szaladtam, leültetve őt az ágyhoz, majd Daehyunhoz lépkedtem, hogy felszedhessem a földről, megnézve, mennyire sérült meg, azonban a homlokánál lévő seb aggasztó volt.

Elcsesztem. Ezt iszonyatosan elcsesztem…

Hoseok

Dühösebb voltam Taehyungra, mint Jiminre, és azt hiszem, ez nem is meglepő; tudtam, hogy jót akart, tisztában voltam vele, és meg sem kellett kérdeznem, mi történt, mert kézenfekvő volt minden. Bizony-bizony, beszélt Jiminnel, aki elvesztette a fejét ennek következtében, és tudtam nagyon jól, hogy ez kifejezetten csak Taehyung rovására írható.

Folyamatosan törölgettem az ajkaim közül kiserkenő véremet, miközben figyeltem, ahogy Yoongi lefegyverezte Jimint, lekötözte, akár egy állatot, a vörös pedig ájultan feküdt a földön, halkan pihegve, szuszogva. Yoongi megtörölgette a homlokát, ugyanis az adrenalin hatására verítékezni kezdett a bőre. Amint végzett a dolgával, kiegyenesedett, majd engem és Daehyunt nézett, én pedig ezután Taehyungot figyeltem szemeimmel. A lepedőjéből szakított le egy darabot, hogy a cellánk sarkában lévő csaphoz rohanhasson, benedvesítve azt, s miután ezzel végzett, visszarohant a fekvő szőkéhez, a homlokára téve a vizes textilt, de ahogy néztem, és néztem, egyre inkább fogott el a düh. A mérhetetlen düh.

Ha Yoongi nincs, ha Yoongi nem jön, akkor én, ő és Daehyun is meghalt volna. Ugyan, biztos voltam benne, ha ez tovább folytatódik, biztosan felléptem volna Jimin ellen, de képtelen lettem volna megölni, nem tudtam volna megtenni, ezért állítottam olyan határozottan a vesztünket.

– Ha én nem vagyok, megint szarban maradtok – jegyezte meg Yoongi, csípőjére téve a kezeit, végig nézve a társaságunkon; mindenki sérült volt.

– Kösz – préseltem ki magamból a szavakat, lehunyva a szemeimet.

Pár perc múlva, miután Taehyung végzett az immáron ájult Daehyunnal, hozzám lépkedett, lesütött szemekkel, félve – féljen is, mert most ez kibaszottul az ő hibája, és örüljön neki, hogy még a sebeimet nyalogatom, mert amint jobban leszek, kiverem belőle az életet is. Mikor előttem állt, finoman fogott az államra, felemelve a fejemet, hozzám hajolva, nézegetve, hol sérült meg az arcom, de éreztem én jól, hol tarkították sebek a bőrömet.

Míg kötszerért nyúlt, és fertőtlenítőért, én nagy nehezen talpra kényszerítettem magam, ezzel őt is kiegyenesítve, majd határozottan lendítettem a karomat, megemelve azt, és erősen, durván találtam el Taehyung jobb oldalát, mire felnyögött, és az erőkifejtés következtében hanyatt esett, beverve a fejét, de ez jelen esetben egyáltalán nem érdekelt. Erőt vettem magamon, nem törődve a sérüléseimmel, és a fiú csípőjére ülve fogtam meg a ruháját a nyakánál, megemelve a testét.

– Neked elment az eszed?! Teljesen megbolondultál?! Mi járt a fejedben, amikor odamentél hozzá, és elkezdtél vele beszélni?! Mi?! Mi járt a fejedben, mondd meg nekem! Nem vagyok hülye, nem csak sejtem, de totálisan tudom, hogy azért mentél hozzá! – kiabáltam, kikelve magamból, mire nyelt egy nagyot, elkapva rólam a pillantásait. Ajkai megremegtek, mégis viselte a hangom megemelését, a durvaságomat – helyes, mert ha nem, tényleg nem állok jót magamért. – Elugattam, elugattam neked, hogy jobb, ha egy ideig nem mész még a közelébe sem, erre te mit csinálsz?! Minek koptatom én a számat?! Fogyatékosokkal vagyok körül véve?! Minek pofázok, ha kurvára nem érdekel senkit?! – keltem ki magamból teljesen, Taehyunghoz hajolva, aki összeszorította a szemeit.

Esze ágában sem volt ellenkezni, de jobb is, hogy nem tette. Tudta jól, mennyire bűnös, ezen pedig semmilyen magyarázat nem változtatott volna. Nyilván az járt a fejében, hogy mentsen mindent, ami menthető, de nem véletlenül mondtam, amit, nem véletlenül adtam ki az instrukciókat, amit megszegett! Legalább annyira volt bűnös most, mint Namjoon és Sehun!

– Ha Yoongi nincs itt, ha nem jön, mind a hárman meghaltunk volna, fel tudod ezt fogni?! Fel tudod fogni, milyen hibát vétettél?! Eszednél vagy?! – rázogattam meg őt, keresve a tekintetét, de azt folyamatosan elkapta az enyémtől, nem hagyva, hogy beléjük nézzek.

– Hoseok… – Yoongi a vállamra tette a kezét, de én leráztam azt magamról. – Nem akart rosszat, mindenki követ el hibát. Én is csináltam már butaságot, Daehyun is, ennyire nem kell kifakadni. Volt ennél rosszabb is a helyzet már, szegtünk meg mindannyian óvva intést. Ne bántsd ennyire, jó? Érti, tudja, mi a szitu, tudja, hogy hibázott, felesleges ezt tenned. Nyugalom, rendben? Hidd el, én is péppé tudnám verni, de érzi ő ennek a súlyát. Itt voltam, nem történt nagy gáz, minden rendben van. Nyugalom, jó? – Mélyet sóhajtottam Yoongi szavainak hallatán.

Igaza volt, nem Taehyung az első, aki ekkora bajt okozott, de a tudat, hogy meghalt volna Daehyun, ő, és én is, mérhetetlenül feldühített. Ez nem olyan volt, mint a többi eset… Nem tudtam volna cselekedni, nem tudtam volna megölni Jimint, ha odajutott volna a helyzet, ebbe pedig, ha belegondoltam, elfogott a fájdalom. – Ráadásul, emellett, ha belegondoltam abba, milyen csókot váltott Jiminnel a szemem láttára, csak még inkább zubogott a vérem. Persze, gondoltam, miért tette, mégsem tudta bevenni a gyomrom.

– Azt ajánlom, Kim Taehyung, hogy kerülj el. Kurvára kerülj el. Engem nem érdekel, hol alszol, mit csinálsz, de nem akarlak látni, és most azonnal húzz el innen, húzz el innen addig, amíg ki nem verem belőled az életet – néztem végre a szemeibe, majd azzal a lendülettel elengedtem őt, egyenesen a padlónak dobva a testét. Sántikálva indultam az ágyamhoz, helyet foglalva rajta, a homlokomat masszírozva az ujjaimmal, végig kémlelve a helyiségben tartózkodókat, majd hallgattam, ahogy Taehyung felkászálódott a padlóról, és elhagyta a cellánkat. Nem néztem rá, mert attól féltem, megsajnálom, és visszaszívok mindent.

Érezze, hogy következményei vannak, ha valaki hibázik, ráadásul ekkorát, mert most nem csak játékról volt szó, mint a Jines esetben, most az életünk forgott kockán, nem volt ugyan az.

Namjoon

Diadalittas mosollyal ültem a mellettük lévő cellában, mint majdnem minden egyes napon, keresztbe téve a lábaimat, összefonva karjaimat a mellkasom előtt. Nem hittem volna, hogy ekkora galiba történik, de megvallva az igazat, roppantmód örültem ennek, ugyanis jobban sült el az egész, mint ahogyan azt hittem. Én szimplán csak egy veszekedésre számítottam, egy kis ordibálásra, csetepatéra, de arra, hogy Hoseok majd kidobja Taehyungot bizonytalan időre… na, arra nem számítottam. Nem is tudja a kis hülye, micsoda jolly jokert adott a kezembe, úgy, hogy nincs is tisztában azzal.

Azért béreltem fel Sehunt, és állítottam őt magunk mellé, hogy Jimin labilis lelkét befolyásolni tudja, elérni nála a lehetetlent, ugyanis Sehun úgy színészkedik, játssza el az érzelmeket, ahogy soha senki – tökéletes pszichopata, tökéletes erre a célra. Az ebédlőben pedig azért hintettem el azokat a szavakat, amiket, hogy érezzék, én tehetek mindenről, és higgyék csak azt, hogy ez volt a végső csapásom a háború érdekében, pedig nem. Közel sem.

Egészen gyorsan sikerült minden, és úgy alakultak a dolgok, ahogyan én azt vártam, sőt! Sokkal jobban, hiszen Taehyung száműzött lett – hiába csak egy ideig, az lett –, Hoseok pedig el sem tudja képzelni, micsoda hibát vétett a meggondolatlanságával, azzal, hogy kivételesen képtelen volt higgadt fejjel gondolkodni.

Mióta Sehun közölte, hogy célt értek Jiminnél a beszélgetések, azóta minden egyes napon ebben a cellában tartózkodtam az árnyak között megbújva, mikor robban ki a balhé, és igazi örömmel töltötte el a mellkasomat, hogy pont ezen a napon ütött be a szikra, mert már kezdtem türelmetlenkedni.

Mosolyogva néztem, ahogy Taehyung elhalad a cella előtt, visszatartva könnyeit – aranyom, kár őket visszatartani, hiszen gyönyörű vagy, ha sírsz, ha kiéled a fájdalmad, ha kiadod… Hoseok ostoba. Mérhetetlenül ostoba.

Mivel ezzel nemigen számoltam, jó pár percig el kellett gondolkodnom, hogyan tovább, majd pár minutum után bevillant egy ördögi ötlet, egy frappáns, csodálatos ötlet. – Vigyorogva léptem ki a cellából, elhúzva a rácsokat magam előtt, majd a zsebembe dugva az ujjaimat követtem a fiút hangtalanul, akár az árnyék, egy pillanatra sem adva magamról komolyabb életjelet. Jól tudtam, nem fog sikerülni az elhatározásom, ugyanis nem volt ő hülye, de akár így, akár úgy, véghez viszem. Valószínűleg olyan szinten fáj a szíve, annyira el van keseredve, hogy nehezen fog tudni nemet mondani a csábításnak, ha pedig még is, más eszközeim is vannak a tarsolyomban – kimeríthetetlen az ötletek tárháza, amellett pedig legyen csak tisztában azzal, hogy attól, mert nem sűrűn lát engem, nagyon is létezem, és figyelem őt, mindannyiukat.

Bizonyos idő után megállt az egyik elágazásnál, majd nagy nehezen kiadta a fájdalmát – halkan kezdett sírdogálni, alkarját a falnak tapasztva, arra fektetve homlokát, finoman zárva meg a fejét. Azt vártam, mikor esik már össze az erőteljes, mégis visszafojtott zokogástól, ami igazán az ínyemre volt – mindig is szerettem volna őt sírni látni, mert eddig egyszer sem sikerült ezt belőle kifacsarnom. Erősebb volt ő, mint akárki hinné, de én megtörtem. Megtörtem, és kibaszottul élveztem.

Még csak nem is sejtik a hülyék, hogy még mindig ő áll a középpontban; azt hiszik, Jimin volt a célom, az ő megrontása, azt hiszik, azzal azt akartam elérni, hogy Hoseok meghaljon. Dehogy! Tisztában voltam én azzal, miszerint nem eszik olyan forrón a kását, tudtam, jól tudtam, Jimin nem fog megölni senkit. Fogalmuk sincs, hogy én hasonlóra számítottam, hogy még azóta sem tettem le erről a kis csodáról, mert én láttam meg előbb, én meresztettem rá a karmaimat előbb, és nem, soha nem fogom megemészteni; Hoseok annak ellenére, hogy kijelentette, nem tartozik hozzájuk, elvette tőlem. Most viszont elveszítette azt, aki fontos neki, és még csak nem is tudja.

– Igazán szívszorító, amikor egy ilyen kis tündér sír – léptem oda Taehyunghoz, aki úgy távolodott el a faltól, mintha szellemet látott volna, majd hátrált is egyet meglepettségében, azután pedig láttam megcsillanni íriszeiben a düht, ami csak felém irányult. Milyen édes. – Miért sírsz, aranyom? – igyekeztem hozzá közelebb, komoly sajnálatot erőltetve az arcomra, habár, rohadtul élveztem a vörös szemeit, a könnyáztatta, piros arcát.

– Még kérded? Te utolsó, rohadt féreg! Minden miattad van! Az egész miattad van! – kiáltotta el magát, mire a szívemre tettem bal kezem, elképedt arcot produkálva.

– Hát az én hibám, hogy Jimin megkattant? Én figyelmeztettem Hoseokot, hogy vigyázzon vele. Arra is, ha nem vigyáz, háború lehetséges. A jó szándék vezérelt – próbáltam benyomást tenni Taehyungra, aki elnevette magát, megtörölgetve könnyáztatta arcát, egy szempillantás alatt keményítve meg vonásait, ami tetszett. Őszintén tetszett, hogy habár meggyötört volt, eltaposták, ő mégis úgy állt előttem, akár egy férfi.

– Jó vicc, Namjoon. Jó vicc. Ne nézz hülyének, emlékszem azokra, amiket az ebédlőben mondtál, és talán más elhinné, hogy óvva intettél minket, én ezt nem veszem be, de nem rossz. Nem rossz – bólogatott elismerősen, mire felsóhajtottam, drámaian, megadva magam, halvány mosollyal az ajkaimon.

– Akkor nézzük más aspektusból. – Egy lépéssel ott termettem előtte, negédesen nézve rá. – Ha jó fiú vagy, elkerülheted a háborút. Hoseok sérült, Jimin labilis, Daehyun sincs a helyzet magaslatán, egyedül Yoongi van ereje teljében – mosolyogtam, megsimogatva a fiú haját, aki elrántotta tőlem a fejét, degradálóan nézve engem. – Jól hallgass meg, Taehyung, mert ha most nem döntesz helyesen, miattad fognak meghalni. Sérültek, gyengék, komoly megrázkódtatás érte őket, végig hallgattam az egész cirkuszt. Talán két hétbe kerül, mire összeszedik magukat, de elnézve Jimint, talán egy-két hónapba is, mire megerősítik magukat. Ziláltak, szétestek, összetörtek, a védvonalukkal együtt – csavartam ujjaim közé az egyik tincsét, s mikor a szemeibe néztem, megdermedt. – Ha nem engedelmeskedsz nekem, tudod, hogy képes vagyok egyedül is végezni velük, mert hát, valljuk be, gyengélkednek. Ugye nem akarsz emiatt is hibás lenni?

Hirtelen nyelt egy nagyot, a szemeiben pedig láttam a félelmet, a fájdalmat, és tudtam, nyert ügyem van, már most.

– Mit akarsz tőlem, te patkány? – kérdezte hektikus hangján, aprókat remegve. Nem a félelemtől remegett, hanem a dühtől, ami átjárta a testét.

– Hm – gondolkodtam el látványosan, a plafonra szegezve íriszeimet annak ellenére, hogy tudtam jól, mit akarok. – Mondjuk – vigyorogtam el eszelősen, visszanézve rá –, azt akarom, hogy elmondd Hoseoknak, hogy mellettem fogsz maradni, velem leszel, annyira fájt neked ez a kirúgás – biggyesztettem le az ajkaimat –, és hogy te ilyet nem élnél túl még egyszer. Mellettem maradsz, mert jobban megéri neked. – Hirtelen nevette el magát, halkan, egyáltalán nem víg kedélyűen, miközben hátrált egy lépést, azonban elkaptam a derekát, magamhoz szorítva őt.

– Szerinted el fogja hinni? Ennyire hülyének nézed? Tudja, hogy soha nem állnék melléd! Soha! – sziszegte az arcomba, mire elmosolyodtam, közelebb hajolva az arcához.

– El fogja. Tudod, miért? Mert annyira szeret téged, annyira nagyon szeret téged, hogy bele sem fog gondolni a valóságba. Annyira fog neki fájni, hogy eszébe sem jut majd más – mosolyogtam rá kedvesen, a hajába markolva másik kezemmel. – Ha nem teszed meg, Taehyung, a napokban megölöm őket, mindegyiket, és rád kenem. Egyszer már megtettem, megtehetem másodjára is – súgtam, egészen közel az ajkaihoz. – Nem fognak kivégezni, ó, dehogy! Mellettem fogsz szenvedni, életed végéig, tömeggyilkosságért, és végig fogod nézni, végignézed, ahogy egyenként mészárlom le őket. Megteszem, ismersz jól, és meg is tudom tenni, mert Yoongi ereje teljében is kevés hozzám. – Egy pillanatra lehunyta a szemeit, elfordítva tőlem a fejét, majd megeresztett egy sóhajt, fájdalomba futott arccal. – Csak annyit kell mondanod, hogy mivel ki lettél dobva, te nem akarsz semleges maradni, így hozzám tartozol – engedtem el lassan, mire megrökönyödve szorította össze a szemeit.

– Nem tudom megtenni! Ne várj tőlem… – Elkapva állát az ujjaimmal, magam felé fordítottam az arcát.

– Meg tudod tenni, különben beváltom az ígéretemet, kicsi TaeTae. Meg tudod tenni, mert nem akarod, hogy az egyetlen ember, akit szeretsz, meghaljon csak azért, mert te nem tudtad megakadályozni – biggyesztettem le ajkaimat, megsimogatva hüvelykemmel az övét, majd lassan, mosolyogva engedtem el, hátrálva tőle, azzal pedig kitértem mellőle, hallgatva, ahogy lassan rogyott térdre, majd görnyedt előre, ökölbe szorítva a padlón a kezeit. Ezt már szeretem. – Három napot adok. Három nap múlva, ugyan ekkor a cellámnál legyél. Ha nem, még aznap megölöm őket, a legkisebbtől kezdve – céloztam Jungkookra –, a legnagyobbig – súgtam, Hoseok nevét sejtetve, mire felsóhajtott, majd teljesen a padlóra görnyedt, mintha a világ minden súlya rajta lenne. – Csak ügyesen, kicsi Taehyunggie – kuncogtam jó ízűen, leguggolva hozzá, belesimítva dús, lilás tincseibe, minek hatására megremegett, még jobban összehúzva magát. – Viszlát – kuncogtam, felállva mellőle, lassan lépkedve a körletem felé.

Hoseok, a mai napon követted el a legnagyobb hibát az életedben.