Shatter me with hope II. - VHope (11/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

Tartottam attól, hogy valami probléma üthette fel a fejét, ugyanis tisztában voltam azzal, Jimin agya mennyire képes elszállni, ha ilyen stresszes, nyugtalan időszakot él, és őszintén nem örültem annak, amit Daehyun mondott. Persze, kereshettem volna benne a hibást, de tudtam nagyon jól, nem ő tehet arról, hogy a fiatalabb Jiminnél van, ugyanis én nem figyeltem rá, emellett pedig nem szóltam neki, mi az adott tényállás. – Én voltam a hibás, teljes mértékben, a dühöm mégis irányában szabadult el, ami nem tetszett neki, de a helyemben ő is hasonlóképpen cselekedett volna.

Épp indultunk volna a cellájuk felé, amikor hallani véltük, hogy a rácsok hangosan adták meg magukat, ahogy kinyíltak, és amint odavezettem a tekintetemet, és szemeim elé kúszott Jimin látványa, rögtön görcsbe rándult a gyomrom. Nem mondanám ezt teljes mértékbeli félelemnek, inkább aggodalomnak, és saját magam lefegyverezettségének – ha Jimin nekem ront, nem tudnék benne kárt tenni.

– Jimin – kezdtem lágy hangomon, ami még engem is meglepett –, minden rendben van? – Szinte láttam, ahogy a vörös hajú agyán átfutott a méreg, a düh, ahogy elhatalmasodott elméjén a hatalmas, bordó színű gomolyag, ami nem hagyta érvényesülni tiszta gondolatait. Hatalmas baj lesz, és ez már nem csak megérzés, hanem puszta tény.

– Még kérded, te féreg? – sziszegte, közelebb lépve. Amint tett egy lépést, fegyencruhájára siklottak az íriszeim, érzékelve az azon lévő vércseppeket, amik egyáltalán nem adtak okot a nyugalomra. Összeráncoltam szemöldökeimet, majd lehunytam a szemeimet egy pillanatra, mintha csak a halálomra készültem volna fel lélekben – Jimin ellen nem hiszem, hogy ketten elegek leszünk.

– Taehyung hol van? – kérdeztem, téve egy lépést Jimin felé, óvatosan, de ő ezt már támadásnak vélte, így megálltam a mozdulataimban, megnyalva cserepes, kiszáradt ajkaimat, amik lassan már kettérepedtek. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor tényleg tartottam Jimintől, de talán sokkal inkább attól, hogy kárt okozok benne, emellett fogalmam sem volt arról, hogyan nyugtassuk meg, mit tegyünk, amitől talán visszatérhet hozzánk. – Veszett fejsze nyele, ez már el van baszva.

Gyűlölöm, hogy mindig igazam van.

– A cellánkban – felelte nemes egyszerűséggel, oldalra biccentve a fejét, mintha csak egy kismadár lett volna, én azonban tudtam, ez nem feltétlenül kecses mozdulat volt a részéről, sokkal inkább óvva intő, miszerint, ha még egy lépést teszek felé, szét fog tépni.

Lassan Daehyun felé vezettem a szemeimet, próbálva sugallni, hogy amíg én lekötöm Jimin gondolatait, lapulva próbáljon a háta mögé osonni, lefogni, mert ha a vörös tűrőképessége a határnál van, nem adok két percet, és itt elszabadul a Pokol. Eleinte nem értette, mit akarok, így a hátam mögé tartott kezemmel intettem neki Jimin felé, majd hüvelykujjam köré fontam ujjaimat, hátha veszi a lapot, s habár, még ezután sem értette jó pár szekundumig, utána azonban megvilágosodott. Idegességében körbe nyalta a száját, s amíg én Jiminnel néztem farkas szemet, addig ő az ágyaknak lapulva mozdult, komótosan, remélve, Jimin nem veszi őt észre.

– Remélem, azok a vércseppek nem tőle származnak. Jimin, gondold meg, mit csinálsz – kezdtem bele nagy nehezen, terelve a gondolatait a sunyi Daehyunról.

– Meggondoltam, és tudod mit? Dögölj meg, az egész kibaszott rendszereddel, mindeneddel együtt! – szűrte a szavakat fogai között, mire nyugodtan csóváltam meg a fejemet, apró sóhajt hallatva.

– Ha megölsz? Miért lesz jobb, Jimin? Mitől lesz ez neked jobb? Tudod, mi Namjoon célja, nem? – kérdeztem, megemelt szemöldökökkel, próbálva a lelkére hatni, több-kevesebb sikerrel, mert éreztem, ezek a próbálkozások már hasztalanok, nem érnek semmit. Jimin eddigi ambivalens emóciói a sötét oldalra álltak, és ennek akadályozásában én már nem tehetek semmit. Abban sem voltam biztos, ha sikerül leszerelnünk, akkor tiszta lesz az elméje, mert lehet, azután is legalább ennyire lesz bekattanva.

Daehyun

Ráérősen, óvatosan közeledtem Jimin felé, ami óráknak, fényévnyi időnek tűnt, mégsem hamarkodhattam el az egészet, mert ha esetleg észreveszi, mik a szándékaim, ha szemei sarkaiból meglát engem, biztos, hogy másodperceken belül tekeri ki a nyakamat – ha Jimin megőrül, nincs számára szeretet, Isten, jó indulat, ő gyilkol. Néha nem értem, miért nem a pszichiátrián kötött ki, de azt hiszem, nem volt túl jó ügyvédje, aki megvédhette volna őt, de sokszor elmélkedtem azon, hogy neki komoly kezelésre lenne szüksége. – Végül is, mindegy, a baj már megtörtént, s ha belegondoltam, ahhoz képest, mióta vagyunk már együtt, ez az első igazán komoly atrocitás, így nem panaszkodhatok. Lehetett volna ennél sokkal rosszabb helyzet is már, de mindig sikerült őt visszarángatnunk a valóságba, viszont, ahogy elnéztem, ez jelenleg lehetetlen. Jimin agya elborult, megtörtént az, amitől féltünk, s habár, tudtuk, be fog következni, én azért reméltem, bíztam abban, hogy szeret ő annyira minket, hogy megpróbálja saját magát visszafogni. Nem így lett.

– Minden jobb lesz, és tudod mit? Igaza van Namjoonnak! – fakadt ki ordítva, mire ökölbe szorultak a kezeim, de továbbra sem adtam ki egyetlen hangot sem, vagy léptem úgy, hogy ő azt észre vehesse, de ez a mondata igazán feldühített. Egyszerűen nem érzékelte, mi a jó, mi a rossz, mintha mind a kettő egybe mosódott volna, csak a saját sérelme lebegett a szeme előtt.

Namjoon mindig tökéletesen tudta, kit kell célba venni ahhoz, hogy kaotikus állapot adódjon, de az, hogy Jimint szemelte ki, egyenesen feldühített. Csak egyszer kapjam a kezeim közé őt, és Sehunt is, biztos, hogy nem maradnak életben – kinyírom mindet. Megkínzom őket, úgy, ahogyan még soha senkit, és röhögve fogom kihúzni a beleiket a szájukon keresztül, miközben a vérüket szürcsölöm.

– Igaza? Miben? – tette fel a kérdést Hoseok mosolyogva, mintha éppen bájcsevejt követett volna, fel sem fogva, milyen veszély is lengte körül – sokszor irigyeltem a higgadtsága miatt, ugyanis most rezgett alatta a léc, ő mégsem esett pánikba.

– Abban, hogy undorító vagy! Igaza van, hogy el akar tenni láb alól, és tudod mit? Én meg is teszem! Élvezni fogom, ahogy elhagyja a testedet a lélek, az erő, és kipurcansz, mint egy féreg, amit eltaposok! – susogta Jimin vészjósló hangon, minek hatására megremegtem, a düh olyan szinte eluralkodott a testemen. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen mértékben sikerült átmosniuk az agyát, fel nem foghattam, hogyan engedhette ezt, hogyan engedhetett az ördög csábításának, egyáltalán miért? Mert szerelmes? Mert Taehyung Hoseokkal volt? Ez nem mentség minderre, könyörgöm! Mindenki szerelmes lesz egyszer, mindenki szerelmes viszonzatlanul, mégsem mentség arra, hogy itt őrjöngjön, mint egy elmebeteg állat!

– Ha ezt megteszed, Jimin, minden Namjooné lesz. Ha szereted Taehyungot, gondolsz rá is. Ha engem megölsz, senki nem fogja tudni megvédeni őt, mert Namjoon csak tőlem tart bizonyos szinten, de ha te eleget teszel a kérésének, a vágyának, akkor Taehyung is halott, Jungkookkal, és veled együtt. Gondold meg, mit cselekszel, és ez nem parancs, hanem kérés – mondta Hoseok zavartalan, békés hangnemben, de mintha Jimin tudatáig ez el sem jutott volna, mintha Hoseok egyenesen támadna, pedig egyáltalán nem így volt.

– Megérdemli ő is – sziszegte, mire lemondóan csóváltam a fejemet. – Mint ti itt mindannyian! – ordított, majd ugrásra készen állt, azonban, mihelyst megmozdult, én azonnal ráugrottam a hátára, elkapva a nyakát karjaimmal, hogy hátra feszítsem a gerincét, mozgásképtelenné téve őt. Hoseok rögtön mozdult, nem várt egy pillanatot sem, majd elkapta Jimin vállait, mélyen a szemeibe nézve. A vörös úgy ficánkolt a karjaim között, mint egy fogságba ejtett hal, és a legrosszabb az volt, hogy nem üvöltött, nem ordított, csak szuszogott, de az a szuszogás felért minden agresszió kimutatásával.

Hoseok

– Jimin, könyörgöm, gondolkodj már, az Isten verjen meg! – Továbbra sem volt a hanghordozásom agresszív, parancsoló vagy éppen követelőző, kérleltem őt, kérleltem arra, hogy ha nem is megy neki, de legalább csak próbáljon meg tisztán gondolkodni. A szemeibe nézve láttam bennük az ürességet, a gyilkolási vágyat, és ahogy megnyalta ajkait, vihogva, nevetve, kezdtem lemondani róla.

– Gondolkodom! Képzeld, gondolkodom, és tudod mire jutottam? – Nem válaszoltam, csak csalódottan néztem rá. A szívem hasadt meg, hiszen tudtam, milyen is ő valójában; egy csupa szív, érzékeny ember, tele életerővel, szeretettel, gondoskodó jellemmel és ez az arca fájdalmas volt, szívszaggató, lélekbemarkoló.

– Mire? – kérdeztem végül, beletörődve a sorsunkba.

– Arra, hogy kurvára igazam van! – Amint ezt kimondta, hátrahajtotta a fejét, majdnem lefejelve Daehyunt, akinek még időben sikerült elhajolnia az őt ért támadás elől, viszont ennek következtében enyhült testének bilincse is, amivel fogva tartotta Jimint. Ahogy kiszakadt karjai közül, úgy ugrott nekem, eltarolva engem, egyenesen a padlónak döntve, mire halkan felnyekkentem, hiszen az esés egyáltalán nem volt sem kellemes, sem pedig óvatos. – Megdöglesz, Hoseok! Meg fogsz dögleni! – nevette víg kedélyűen, elnyújtva az utolsó magánhangzót.

– Nem, Jimin. Most még nem – jelentettem ki határozottan, majd egy ügyes mozdulat után lelöktem őt magamról, aminek következtében ő terült el a betonon. Daehyun azonnal ugrott, hogy lefoghassa Jimin felsőtestét, de tudtam, ebből is gyorsan fog kiszabadulni. – Jimin, te is tudod, hogy elég erős vagyok, lehet, képes lennél ebben az állapotodban megölni, de éber vagyok, gyors és higgadt, ami nekem erényem jelen esetben. Ne akard, hogy elveszítsem a türelmemet, mert akkor vér fog folyni, nem fog érdekelni a sorsod. – Nem mondtam igazat, természetesen; nem tudnám őt bántani még akkor sem, ha kést fogna a torkomhoz a szándékkal, hogy átszúrja a gigámat, de mindent meg kellett próbálnom, mindent be kellett vetnem, hátha még meg tudom állítani. Nem bíztam ebben, de a remény hal meg utoljára.

– Hallgass Hoseokra, ne csinálj hülyeséget, könyörgöm! Ha bajt kavarsz, Namjoonnak teszel eleget! Jimin, térj észhez! – Daehyun kétségbeesetten beszélt, a vörös arcát nézve, aki elröhögve magát, köpött egyet felfelé, eltalálva a nyálával Daehyun jobb arcoldalát.

– Észnél vagyok, józanabb vagyok, mint hiszitek! – kuncogta, és már lendítette is a lábait. Próbáltam megakadályozni, elkapni a bokáit, nehogy azt tegye, amit szándékozik, de elkéstem: a térdei hangos koppanással ütköztek Daehyun homlokával, aki felnyögött fájdalmában, majd kifeküdt a hűvös padlón, a fejét fogva, összegörnyedve. Erős ütés érte, és nagyon mélyen reménykedtem, hogy ebből komolyabb baj nem lesz.

– Rendben, Jimin. Akkor gyere – tártam ki a karjaimat, mire a vörös azonnal lendítette a lábát előre, úgy ugorva talpra, akár egy tornác, majd megropogtatva a nyakát, eszelős vigyorral nézett rám. Körbe nyalta az ajkait, és a vállai körzése után nem várt többet; nekem rontott, akár egy bika az ártatlan embernek.

Először az arcomra mért ütést, én azonban álló pozícióban maradtam, megtartva a testemet, majd a legközelebbi ütésnél elkaptam a csuklóját, hogy azt hátához csavarva, fordíthassak egyet a testén, ami hasztalan volt. Jimin mintha nem is érzékelt volna fájdalmat, azonnal kitekerte ujjaim közül karjait, majd visszaállva eredeti állapotához, lökött egyet a mellkasomon, mire a falnak ütköztem. Ezután próbáltam minden ütését, rúgását kivédeni, próbáltam önvédelmet alkalmazni az erőszak helyett, azonban nem tudtam, meddig folytathatom ezt, nem tudtam, meddig leszek egy minimális erőfölényben, mert egyszer ki fogok fáradni. Ha pedig kifáradok, biztosan végem lesz; a végletekig nem fogom tudni csak kivédeni az engem ért támadásokat, Daehyun pedig kaphatott egy komolyabb agyrázkódást, ugyanis még mindig a földön feküdt, mozdulatlanul; csak onnan tudtam, hogy nem ájult el, hogy a teste néha-néha fájdalmasan összerándult.

Ha Jimin elméje egyszer kitisztul… meg fogja ölni a szívét a bánat.

Egyetlen egyszer nem figyeltem. Csak egyszer, és éreztem, ahogy Jimin térde a hasamba fúródik, olyan erővel, hogy pár pillanat erejéig felköhögtem, összeszorított szemekkel, ő pedig nevetett. Nevetett, mintha mindig ez lett volna a vágya.

Yoongi

Halkan fütyörészve szeltem a szakaszokat lábaimmal, miközben a listácskámat tartottam az ujjaim között. Nem ártott volna tényleg összeszedni most már, kinek mi kell, mert már jó ideje ültünk efelett, mert valaki tuti, hogy nem ért rá ezzel foglalkozni. Ebből pedig őszintén, tényleg kezdett elegem lenni, mert ha aztán valami nem jön meg, akkor én leszek baszogatva, hogy: Yoongi, már megint hiányzik! Yoongi, cseszd meg, mondtam, mi kell! Miért nem tudsz figyelni? Hallod, szóltam, hogy ez és ez kell, az, hogy nem figyelsz, nem az én hibám! – És társai. Persze, ők mindezt elhiszik, de amúgy tényleg nem szólnak, csak azt hiszik, hogy tettek említést. Szörnyű banda. Tényleg.

Hogy mindig mindent nekem kell csinálnom, eszméletlen.

Az ajkaimhoz ütögettem a tollamat, egyenesen Daehyunék cellájához tipegve, ugyanis jobbnak láttam megkérni a szőkét, hogy ugyan már, szánja már meg agyonhajszolt lelkemet, és segítsen már egy kicsit, ne a picsáját meressze minden áldott nap. Igazán ki vehetné a részét a munkából, mert én állandóan gürcölök nekik csokikáért, cigikéért, ilyen-olyan cuccocskáért, ebből meg már kezdett elegem lenni. Mindig mindent nekem kell csinálni, aztán Hoseok meg nagy mellénnyel veri a mellkasát, hogy ő a fasza gyerek. – Na, jó, ha ő nincs, akkor szállítmány sem nagyon lenne, szóval ez a feltételezésem nem egészen jogos azért.

– Haver, nem akarsz segíteni? Képzeld, megint mindenki szarik a fej… – Mikor beléptem a cella ajtón, és megláttam Taehyung ájult testét, vérző orrát, ahogy kikötözve hevert a padlón, az ágy lábának kötött csuklókkal, a vér is meghűlt az ereimben.

Mi az Isten nyila történt itt?! Már megint mi a faszom van itt?! – Azonnal eldobtam a listát, majd a tollamat is, és rögtön odarohantam a mozdulatlan fiú testéhez, s nagy nehezen kioldottam a textilt csuklói körül, azután a teste alá fűztem karjaimat, az egyik ágyba fektetve őt. Mi a fene történt? Miért itt fekszik így? Talán valaki megint szórakozik velünk?

– Hé! Ébredj! Taehyung! – finoman pofozgattam az arcát, próbálva tekintettel lenni valószínűleg betört orrára, azonban jó ideig nem mozdult, csak nyöszörgött, mintha hatalmas atrocitás érte volna – mintha. Valószínűleg az is érte. – Taehyung, ébredj! Hahó! – nyögtem el magam, erősebben ütlegelve őt a tenyeremmel, és ujjaimmal, hátha végre, valahára magához tért, ez pedig nem is maradt el, hiszen lassan emelgette szempilláit.

Őszintén, még mindig kicseszettül haragudtam rá a jó múltkori incidens miatt, de már kezdett csillapodni az iránta érzett dühöm, ugyanis ő nem igazán tehet az egészről, ezt pedig még én is nagyon jól tudtam, de ha az embernek az egyetlen családtagját támadják, bűnbakot kell keresnie. – Lényegtelen.

– Mi? Mi? – pislogott, összeszorított szemöldökkel, grimaszba rándult arccal.

– Ezt én kérdezném! Mi lett veled, mi a franc történt itt? – kérdeztem hektikusan, pólómmal törölgetve meg az ajkait, és az orra alatti részét, mire felnyüszített, azonnal elkapva a fejét kezemtől, és a textil anyagtól – az már biztos, hogy eltört az orra, és ha jobban megnéztem, valamelyest el is deformálódott, de szerintem nem volt vészes. Viszont az is lehet, hogy csak komolyan zúzódott, és nincs nagyobb baj – mindkét esetben érzékeny olyankor. – Válaszolj már! – vált ingerültebbé a hangom, mire felnyöszörgött, majd lassan felült, az orrát fogva, laposakat pislogva maga elé, mintha komolyan gondolkodóba esett volna, azután pedig rémülten, ijedten nézett rám, aminek hatására meglepetten pillogtam rá.

– Jimin!

– Ja, mi van vele? Taehyung, ne a neveket sorold, bökd már ki, mert én is adok egy maflást! – sziszegtem, ellent mondást nem tűrő hangon. Talán ennek hallatára visszajutott a földre, és kikerekedett szemekkel nézett körbe – keresett valamit?

– Jimin! Én eljöttem hozzá, hogy beszéljek vele, de… egyszerűen elborult az agya, leterített, kikötözött… mindegy! Hoseokot akarja megölni! – nézett rám rémülten, mire eltátottam az ajkaimat, azután pedig rögtön bűnbánóan nézett rám. – É-én… bassza meg – susogta remegő ajkakkal, majd felpattant az ágyból, és azzal a lendülettel zaklatottan indult ki a cellából, úgy rohanva, mintha az élete múlt volna rajta, közben pedig folyamatosan törölgette az alvadt vért az arcáról.

Jó pár percig sokkosan térdeltem az ágy mellett, a fiú hűlt helyét nézegetve, majd mintha csak tetten értem volna saját bénultságomat, elszitkozódtam magam, és azonnal Daehyun ágyához igyekeztem, majd felhajtva a matracot, felszusszantottam. – Daehyun, a kínzás mestere. Tudtam, hogy itt tartogat egyet s mást – mivel én intéztem az árukat, nagyon jól tudtam, mik vannak a birtokában –, és ezek most valóban jól is fognak jönni.

Miután magamhoz vettem a „zsákmányokat”, Taehyung után rohantam, egyenesen a cellájuk felé, remélve, hogy még nincs nagy baj. – Majd utána elintézem őt, mert felelőtlen, és ostoba, bár, szerintem előttem megteszi már Hoseok is, ha még… nem. Biztos nem. Remélem, hogy nem.