Shatter me with hope II. - VHope (4/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: És itt is a folytatás. :D 
Innentől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget majd, ami ezután megjelenik. :)
Örülnék egy-egy kommentnek, nagyon fontos lenne nekem, milyen így a történet, mert még tudok javítgatni ugye, szóval, ismertek, sosem kuncsorgok kommentért, sosem nyüszögök miatta, mindenkire rábízom, ír-e, vagy sem, de most tényleg örülnék egy-egy véleménynek. Nehéz volt ezt egyedül végig írni, sok energiát igényelt, szóval, nagyon fontos lenne nekem, hogy elmondjátok, milyen így. :c <3  

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

A legkevésbé sem tudtam a körülöttem folyó eseményekkel foglalkozni, nem meglepő azt hiszem, miért is jelentett ez gondot. A Namjoon által elejtett szavak, óvva intések az udvaron, és Sehun hirtelen segítőkészsége Taehyung irányában egyáltalán nem kecsegtettek túl sok jóval – a vészjelzők a fejemben azt súgták, itt valami nem stimmelt, valami készülődött, méghozzá elég erősen, de még túl kevés információ volt a birtokomban ahhoz, hogy rájöjjek, mi is áll mind emögött. Nincs rendjén valami. Eleinte az volt a gondolatom, hogy családon belüli háborút akar ugrasztani, de Sehun megjelenése valamiért elbizonytalanított. Próbáltam szem előtt tartani Daehyun véleményét is, de mindennel számolnom kellett. Mindennel.

Esetleg Sehun jelentene veszélyt, Namjoon pedig erről akarja elvonni a figyelmemet? Talán mégis Jiminnel lehetnek problémák, és Sehun hirtelen felbukkanása, kedvessége, segítőkészsége célt szolgál ahhoz, hogy valamit figyelmen kívül hagyjak? Esetleg mind a kettő ugyan azt jelentené?

Nem akartam elbaltázni a dolgokat, sokkal jobban oda kell figyelnem minden rezdülésre, mint eddig azt tettem, hiszen sok foroghat kockán. Ha azt nézem, Jin ármánykodásából milyen problémák születtek… Nem szerettem volna újra átélni Jungkook, Taehyung és mindenki más vesződését azért, mert esetlegesen nem tartottam szem előtt a dolgokat úgy, ahogyan az elvárt lett volna. Tudtam, nem rajtam múlott az egész – nem csak rajtam –, az idő múlásával mégis úgy hittem, merőben hozzájárultam ahhoz, hogy minden megtörténhessen, újabb baklövéseket pedig nem akartam elkövetni. Ki tudja, milyen következményekkel járhat.

Namjoon szavai, Sehun felbukkanása nem véletlen. A gondolat beitta magát a fejembe, akár a mérget a dobogó szív, onnan pedig kiölni semmit nem lehetett.

– Mint mondtam, Daehyun – sóhajtottam egy hatalmasat, lehunyva a szemeimet –, semmi közöd hozzá, és örülnék, ha nem vájkálnál abban, mit teszek Taehyunggal, és mit nem, amíg ő azt nem nehezményezni – villantottam barátom felé szemeimet, amik semmi jóról nem árulkodtak. Daehyun megforgatta íriszeit, kinyilvánítva, mennyire nem tetszett neki a megjegyzésem, de ebben a szekundumban ez volt a legkevesebb gondom.

– Haver, olyan a keze, mint a vagdalt hús! Te most komolyan azt mondod, nem nehezményezi? Mit csinálsz vele? – Mély levegővel kellett megtelítenem a tüdőmet, mert úgy éreztem, ha tovább pumpálja bennem a feszültséget, biztos kipenderítem egy pillanaton belül.

– Oké, rendben – álltam fel, összecsapva a tenyereimet, Daehyun felé sétálva, akár egy igazi leopárd, ami lekészülni csak az áldozatára. – Keményen megbasztam, kibilincseltem, mert nevelten kis aljadék! Attól ilyen a keze, most pedig akár távozhatsz is! – Az cella irányába mutattam, ő pedig, mint aki jól végezte dolgát, kuncogva kelt fel az ágyról, ami halkan nyikordult tettei után, majd lassú, vonatott léptekkel indult meg a rácsok felé. Tekintetemmel végig követtem, apatikusan, várva, mikor fog lelécelni.

Igazából, szükségem lett volna arra, hogy valakivel megbeszéljem a kételyeimet, de erre csak Daehyun volt alkalmas – Yoongi is, de ő mérges még a szállítás miatt, kétlem, hogy tisztán tudnánk diskurzust kötni a tényállásról –, ő viszont jelen helyzetben nem éppen volt komoly hangulatában.

– Taehyung, legközelebb, ha ilyesmit tesz, csikizd meg az oldalát. Allergiás rá, és rohadtul csikis. – A vigyora levakarhatatlan volt az arcáról. Felhúzott felső ajakkal dobbantottam egyet az irányába, jelezve, itt már nincs semmi keresnivalója, ő pedig kuncogva lépve át a küszöböt, becsukva maga mögött a cella ajtaját. – A talpa rosszabb. Visítani is szokott.

– Takarodj már, te alávaló! – dobtam a cellaajtó felé a hozzám legközelebb eső tárgyat; történetesen Taehyung kenőcsét, ami hangos puffanással csapódott a rácsoknak, majd esett le a padlóra. Daehyun halkan kacagva tért ki a látókörömből, s amint meghallottam Taehyung kuncogó hangját, felé fordítottam a szememet. – Ha egyszer is megpróbálod, a hideg földön alszol!

Taehyung

– Tudod, néha elgondolkodom azon, milyen furcsa dolog a szerelem – mondta Jimin, miközben a kosárra dobott, én pedig ajakpréselve hallgattam a mondandóját. Tényleg nem tudtam már, mit érzek iránta; szánalmat, vagy sajnálatot, de kezdett ez az egész terhes lenni számomra, ugyanis nem tudtam már, mit csináljak. Hoseok azt mondta négy hónapja, hogy viselkedjek vele úgy, ahogy eddig, de minden egyes nap után kezdtem úgy érezni, egyre inkább elmerülök ebben az egész katyvaszban – olyan kilátástalannak tűnt a helyzet, ráadásul nem tudtam, mi lesz ennek a vége, de hogy semmi jó, az is biztos. Jimin túl labilis volt, és… végtelenül sajnáltam.

– Igen, tényleg furcsa dolog. – Bosszantott, hogy állandóan traktált az érzelmeivel; kezdett unszimpatikus lenni a viselkedése, de fogalmam sem volt arról, ezt hogyan jelezhetném neki, hogyan szóljak, miszerint nem működik rendben a dolog. Valamit tennem kellett, valamit muszáj volt, mert ha ez így megy tovább, beleőrülök. Hoseok meg könnyen beszél, őt maximum egy leheletnyit zavarja a dolog, de én élem át ezt nap mint nap, nem ő, így más meglátásra kerül a saját sorsom is.

Nem reagált, a labdát kosárra dobta, majd hagyta, hogy az a földre zuhanjon, és pattogva induljon tovább egy számára tetszőleges irányba. Megemelt szemöldökökkel figyeltem a vörös hajú férfit, akinek lágyan tépett tincseibe a nyári szellő, és hatalmasat kellett nyelnem, ugyanis rossz előérzetem volt. Az nem kifejezés, mennyire volt rossz előérzetem, főleg, hogy csak ketten tartózkodtunk az udvaron – vicces, hogy mivel Hoseok családjába tartozunk, bármit tehetünk, normális keretek között. Vonatkoztak ránk szabályok, de nem olyanok, akár a többi, vagy a semleges rabokra. Kicsit talán érdekes, de átlátható.

– Jimin? – kérdeztem zavartan, mikor a férfi felém fordult, megeresztve egy sóhajt, majd lassan kezdett felém közeledni, mintha egyáltalán nem is tudná, hol vagyunk, mit csinálunk, miért is vagyunk itt, a szemeiben megjelenő üresség pedig mérhetetlen nagy pánikot keltett bennem.

Gondoltam rá, hogy felállok, és itt hagyom, de ő gyorsabb volt: szabályosan elém térdelt, kezeibe fogta az enyéimet, összezárva ujjaival kézfejeimet, miközben mélyen a szemembe nézett. Kényelmetlenül, kellemetlenül éreztem magam, hiszen a helyzet úgy hatott, mintha meg akarná kérni a kezemet, vagy legalább csak mélyen szerelmet vallani, mintha nő lennék, és… talán Hoseok nem épp az érzelmek kifejezésének mintaképe, de legalább néha férfinak kezelt. Jiminnek ez nem ment, mégis elnéző voltam vele, amennyire ez lehetséges volt.

– Jimin – kezdtem volna, de szinte azonnal a szavamba vágott:

– Kérlek, Taehyung! Hagyd ott Hoseokot, ő nem törődik veled eléggé, nem szeret téged annyira, mint én! Én belebetegszem, ha nem lehetsz az enyém. Szükségem van rád, mérhetetlenül szeretlek! Kérlek, Taehyung… hagyd őt ott, neki nem célja az, hogy te rendben legyél. – Hirtelen fogott el a méreg, és a düh egyaránt. Hogy beszélhet így arról az emberről, aki már rengetegszer mentette meg az életét, vagy mentette ki nehéz helyzetekből? Az arcom is elvörösödött a rám törő agressziótól, mégis próbáltam ezt elfojtani, nyelni egy hatalmasat, hogy ne gázoljak még jobban a lelkébe. Fogalmam sincs, ez meddig fog működni, fogalmam sincs, meddig fogom tudni magam visszafogni a békesség kedvéért.

– Jimin, én szeretem őt, nem fogom… – Újra a szavamba vágott.

– Én jobban szeretlek nála! – csattant fel dühösen, talpra is állva.

– Ezt nem vonom kétségbe, Jimin, de én őt szeretem, nem téged, értsd már meg! – fakadtam ki kétségbeesetten, mire hirtelen remegtek meg az ajkai. – Jimin, nem akarlak megbántani, de én nem szeretlek, Hoseokot szeretem, és tudom, mennyire fáj ez neked, de én nem… – Nem hagyta, hogy végig mondjam.

– Akkor miért etetsz?! Miért vagy velem ilyen sűrűn?! Miért táplálsz felém pozitív dolgokat? Miért hülyítesz?! – Hangját felemelte, szinte üvöltött, ordított rám. Fogalmam sem volt róla, mit kellene lépnem, ugyanis Jimin olyan volt, akár ez időzített bomba; bármikor robbanhatott, és féltem, eljött az ideje. Rettegtem attól, hogy valami bajt fog csinálni.

– Jimin, kérlek! Ez nem ennyire egyszerű! Én… nem tudok változtatni az érzéseimen, és azért vagyok veled sűrűn, mert kedvellek, a barátom vagy! – fogtam meg a kezét kétségbeesetten, ő azonban sötét íriszekkel nézett rám, elkomorult arccal, majd ellökte a kezemet az övétől, tekintetébe pedig bekúszott a csalódottság, a fájdalom, a megvetés és a keserűség.

A szívem hasadt bele a látványba, de nem tudtam már mit tenni. Nem tudok hazudni neki, nem tudom ezt tenni vele, nem tudom azt tenni vele, amit Hoseok kér. Nem, nem megy.

– Dugd fel a barátságodat! – sziszegte, lökve egyet a vállaimon, mire hanyatt borultam, a kerítés, és a pad mögé esve, s alig, hogy ki tudtam kászálódni közülük, láttam Jimin egyre inkább távolodó alakját, miközben a homlokomra tapasztottam az ujjaimat, egymásnak szorított ajkakkal.

Hoseok

Árgus szemekkel figyeltünk mindent az utóbbi hónapokban, egy percig sem maradtunk felkészületlenek Namjoon vélhető támadásai ellen, mégis az az érzésem támadt, valami nem stimmelt. Sűrűn beszélgettünk Daehyunnal és Yoongival arról, mi várhat ránk, de a legrosszabb az volt, hogy mind a hárman tudatlanok, tanácstalanok voltunk. Egyikünk sem tudta, mire kell számolnunk, egyikünk sem volt tisztában azzal, mik lehetnek Namjoon tervei, és egyre inkább bosszantott a vihar előtti csend. Hatalmas baj lesz, szinte tudtam, a zsigereimben éreztem ennek eshetőségét, a feszültséget, és a düht, ami belengte az egész épületet, de nem tudtam hová kötni, nem tudtam személyhez igazítani a megérzést, ez pedig tehetetlenné tett. – Minden Namjoontól indul, ez evidens, és tovább?

Kénytelenek voltunk várni. Kénytelenek voltunk nyitott szemmel várni, milyen támadás érhet minket szemtől szembe – noha, Namjoon és Jin szándékait már tudtuk, nincs más céljuk, mint rajtunk szórakozni, azonban mégsem mindegy, milyen eszközökkel, tettekkel teszik ezt. Agytekervényeimet hiába járattam. Tudtam, zajlik valami a szemem előtt, csak azt nem tudtam, mi, és azt sem értettem, miért akarna Namjoon figyelmeztetni Jiminre. Talán támpontot adott volna, vagy figyelmet akarna eltereltetni? Nehéz. Nehéz, és féltem, ha időben nem jövök rá a miértekre, megint hatalmas slamasztikában lesz részünk, ami talán emberéletet is követelne.

– Az… Jimin? Miért ilyen dühös? – Daehyun szakított ki elmélkedéseimből, hangja hallatára pedig rögtön felkaptam tekintetemet, egyenesen a vörös hajúra nézve, aki vészes gyorsasággal közeledett felénk, azonban, mintha nem is vett volna minket észre, szinte vágtatott. Úgy szelte szakaszokat a lábaival, akár egy dühödt, felbőszített bika, aki képes lenne ölni.

Nem tudom, mikor láttam utoljára őt ilyennek. – Szemöldökeimet összevontam, próbálva szigorúan nézni a fiúra, aki ignorálta a létezésemet is. Mintha tényleg nem látna.

– Jimin! – Az említett olyan vehemenciával, erővel vállalt belém, amilyet még tőle soha nem tapasztaltam. Egy pillanatra hátra is dőltem, ugyanis a belőle kifejtett erő túl nagy volt, nehezen tartottam magam. Ő azonban nem állt meg, töretlenül haladt előre, lépteinek hangos robaját talán a következő emeleten is hallani lehetett – mintha a szíve tört volna darabokra minden egyes lépténél.

– Mi a franc – súgta Daehyun mellettem, összevont szemöldökkel. Gondterhelten sóhajtottam egyet, egészen addig nézve Jimint, amíg vékony alakja el nem tűnt az egyik kanyarban. – Utána megyek, nekem ez… – Azonnal a kezére fogtam, megállítva a mozdulataiban.

– Hagyd, dühös – néztem azt a pontot, ahol nemrégiben még Jimin elfordult a számunkra már nem látható folyosó felé –, és talán nem jó ötlet még inkább felbőszíteni. Ha baj lenne, arról értesülnénk, de ha utána mennél, abból lenne gikszer. Tudod, hogy milyen. – Daehyun végül helyeslően bólintott, lehunyva a szemeit egy pillanatra.

– Mi baja lehet vajon? – tette fel a kérdést inkább magának, mintsem nekem.

Szívesen válaszoltam volna rá, de tudatlan voltam az állapotot illetően, hülyeségekkel pedig sem őt, sem magamat nem akartam feleslegesen stresszelni, így csak megcsóváltam a fejem, jobbra-balra libbentve azt, megtáncoltatva barna frufrumat, amit egy sóhajjal még pluszban megrendeztem.

Aggasztott a helyzet. Reméltem, hogy Jimin nem fog butaságot tenni – nem tűnt annyira elborultnak, hogy ölni legyen képes, ezt pedig láttam rajta, így ettől kifejezetten nem tartottam, sokkalta inkább attól, nehogy bajba sodorja magát.

Daehyunt válasz nélkül hagytam, és síri csendben igyekeztünk tovább a szokásos helyünkre, egy-egy szál cigarettát szorongatva, hogy kint elszívhassuk azokat. Talán pár percig sétálhattunk, amikor megláttuk Taehyungot velünk szembe jönni; a fiú lehorgasztott fejjel mendegélt, bal tenyerét a jobbhoz kötve, és úgy járt-kelt, akár egy élőhalott.

Daehyunnal azonnal egymásra néztük, és már tudtuk, mi lehetett Jimin baja; Taehyung újra elutasította. – A gondolat hatására mély levegőt vettem, amit nagy nehezen ki is eresztettem a tüdőmből. Valamit muszáj leszünk kezdeni a helyzettel, mert előbb-utóbb Jimin a szerelmi bánatba fog beleőrülni, arról nem beszélve, hogy Taehyung is egyre bánatosabb a másik miatt, és ez semmi jóra nem fog vezetni.

– Én akkor most Jimin után megyek, ha nem bánod. Ha Taehyung a baj forrása, akkor az Isten nem nyugtatja meg, lehet, már rég az ágyában sír.

– Jól van, menj, addig beszélek Taehyunggal, és kipuhatolózom, mi történt megint – csóváltam meg a fejemet, határozottan tartva Taehyung felé, hogy kivigyem magammal dohányozni.

Az utóbbi két hónap minden napja majdnem így ment el. Ha nem találok ki valamit, előbb-utóbb ráfaragunk, de kérdés, mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni? Ha eltiltom őket egymástól – amit nem tehetnék meg –, csak generálnám a feszültséget. Ha nem engedem őket egymás közelébe, szint úgy, ha mindent hagyok a saját medrében csordogálni, megint csak toporzékolunk a baj közepén, de előre nem haladunk. Úgy éreztem, erre nem lesz megoldás – az érzéseket nem tudtam befolyásolni, még én sem, így nem mondhattam meg Jiminnek, hogy hagyjon fel terveivel. Nem tehettem meg, nem volt jogom hozzá.

Nem elég várni Namjoon első lépésére, és azon aggódni, mi történhet, még plusz problémát generál ez a két hülye is. – Csak reménykedni mertem, reménykedni abban, hogy nem lesz ennél is nagyobb baj.

Taehyung

Eszem ágában sem volt ennyire megbántani Jimint, és mikor már az ajtón robogott be, gondolkodtam azon, hogy utána rohanok, megpróbálok vele beszélni, de tudtam, teljesen hasztalan lenne, nem tudnék vele közös nevezőre jutni. Túlságosan szerelmes volt, a folytonos elutasítás pedig nyilván nem esett jól neki, amit megértettem, tényleg, maximálisan, de nem tudtam volna Hoseokot ott hagyni, egyszerűen lehetetlent kért. Nem voltam belé szerelmes, nekem Hoseok volt a mindenem, lehetetlen lenne ott hagynom őt, még a békesség kedvéért is. – Sajnáltam Jimint, de hazudni nem fogok, és egy pillanatig sem áltattam őt, mindig elmondtam, mit gondolok ezzel kapcsolatban, egy percig sem hülyítettem, így nem tudom, ez hogyan is juthatott eszébe.

Apró sóhajjal sétáltam a kihalt folyosón, könyökömet dörzsölgetve jobb tenyeremmel – a folyamatos sóhajok egyszerre voltak bánatosak, elgyötörtek és aggódóak, hiszen láttam, Jimin hogyan távozott, ez pedig egyáltalán nem nyugtatott meg engem, de reméltem, mélyen bíztam abban, nem fog semmi hülyeséget elkövetni majd. Nem tudnám elviselni, ha miattam esne baja, vagy miattam csinálna valami kaotikus állapotot itt, vagy ott – elég sok bajt okozok a puszta létezésemmel, ez még pluszban nem hiányzott.

Épp tovább haladtam volna, teljesen céltalanul, azonban valaki elkapta a kezemet, megállásra kényszerítve, s amint megéreztem az orromban szökő illatot, azonnal felemeltem a fejemet. Már az illatból is rájöttem, ki volt az a személy, de kénytelen voltam feljebb billenteni a fejemet, hogy meg is bizonyosodjak róla. – Zavart mosolyra húztam a számat, amint találkoztam Hoseok tekintetével, ami igazából nem tükrözött magából túl sok érzelmet.

– Gyere ki velem rágyújtani – mondta, mire elhümmögtem magam.

– Inkább lefeküdnék, ha nem bánod. – Próbáltam kitérni a kellemetlen beszélgetés elől, ugyanis nem voltam hülye, szinte biztosra vettem, valahol összefutott Jiminnel, mert általában, ha csak találkoztunk, azért megszokott ereszteni egy mosolyt, vagy egy melegebb érintést, ez azonban most elmaradt. Sikerült már őt kiismernem, ahogy neki is engem, és lehet, nem is látta Jimint, szimplán csak rajtam érezte, hogy baj történt.

– Nem kérdés volt, kijelentés – gondolkodott el egy pillanatra, ezután pedig elindult az udvar irányába, én pedig egy újabb sóhajt hallatva követtem őt, halványan csóválva meg a fejemet. Nem mellette sétáltam, jóval le voltam maradva tőle, szüntelenül a hátát szuggerálva, azon elmélkedve, hogyan bírja ő mindezt. Nagyon sűrűn szökött belém a gondolat, miszerint hogyan képes minden vállszélességgel elviselni, s ha jobban belegondoltam, még egyszer sem fakadt ki olyan mérhetetlenül, egyszer sem veszítette el úgy a fejét, mint Yoongi, amikor elrabolták az öccsét.

Van valami vajon, ami képes lenne belőle heves érzelmeket, tetteket kiváltani? Vagy esetleg minden vált ki belőle valamit, éppen csak nem engedi azokat a felszínre? – Talán mégsem ismertem meg még annyira Hoseokot, talán nagyobb rejtély volt, mint aminek engem hittek az ideérkezésemkor. Hogyan lett ilyen higgadt vérmérsékletű? Hogyan tud mindenkit egyenrangúként kezelni, emberszámba venni, még Namjoont is?

– Ide hallom a gondolataidat – vetette hátra a fejét hirtelen. – Ha akarsz kérdezni valamit, csak tedd meg, Taehyung. Azt hiszem, nem olyan a kapcsolatunk, amiben félned kellene a kérdések feltevésétől. – Beharapott alsó ajakkal bólintottam, mikor tenyerét rátette az ajtóra, hogy kiléphessen rajta, és azután betérhessünk a megszokott helyre, ahol mindig dohányzott. – Azonban, mielőtt nekem szegeznél bármit is, hadd tegyek majd fel én valamit.

Ez sosem sugall semmi jót. Semmi, de semmi jót.