Shatter me with hope II. - VHope (14/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Hoseok

A filmvetítést kihagytam, habár, Yoongi és Daehyun rá akartak beszélni, nekem egyáltalán nem volt hozzá kedvem, amúgy is ideje volt rágyújtanom, és az jobb elfoglaltságnak bizonyult. Lomha, lusta léptekkel igyekeztem a szokásos helyem felé, mélyen elgondolkodva Jungkook szavain, amiket a fejemhez vágott. Nem tudtam, mit higgyek, kinek a szavára adjak, mert tudtam, nem hülyeség az sem, amit Yoongi mondott, azonban az sem, amit Jungkook. Viszont Taehyung tudja nagyon jól, milyen fából faragtak engem, vagy itt mindenki mást; mivel tudta volna Namjoon megfenyegetni? Mivel ért volna nála célt, aminek hatására a fiatalabb őt választotta volna? Nekem valamiért logikátlan volt az egész, nem állt össze a kirakós darabja, bármennyire is próbáltam megerőltetni agytekervényeimet.

Ki kellett szellőztetnem a fejemet, erre pedig remek megoldás volt egy szál cigaretta, nyugodtan, békésen, csendes magányomban.

A szokásos helyemre ültem, elővéve a zsebemből a doboz cigit, majd meggyújtottam annak a végét, beleszívva a mérgező rúdba, hogy azután ki is fújjam a tüdőmet eltelítő füstöt, figyelve, ahogy az előttem gomolyog, mintha a világ leggondtalanabb dolga lenne. Irigyeltem pár pillanatra, mert a füstnek aztán tényleg nincs gondja – bár, ha jobban belegondoltam, talán az ilyen képződményeknek a legrosszabb. Szertefoszlanak, eltűnnek másodpercek alatt, alig élnek és léteznek. – A gondolat hatására megcsóváltam a fejemet, újabbat szívva a cigarettámba, kifejezéstelen szemekkel nézve magam elé, próbálva a gondolataimat kitisztítani, eltüntetni az elmémben zavargó foszlányokat. Pár pillanatra lehunytam a szemeimet, hátha kiüresedhet a fejem, hogy normális következtetéseket vonhassak le a történtekből, de ez nehezebb volt, mint eddig bármikor. Fájt Taehyung hiánya, szenvedtem nélküle, bármennyire nem akartam ezt bevallani sem magamnak, sem pedig másnak, most mégis kénytelen voltam. Azt akartam mutatni mindenkinek, hogy én törhetetlen, erős pajzzsal rendelkezem, most mégis úgy ziláltak szét, akár egy kártyavárat, egy apró lehelettel, s éreztem, mikor bevallottam az érzéseimet a fiúnak, hogy lesz ennek még böjtje, méghozzá komoly, és súlyos. Lett is, de nem hittem volna, hogy az ilyen gyorsan, ilyen hamar fog bekövetkezni.

Felsóhajtottam, majd nyeltem egyet, lassan pöcögtetve meg a cigarettámat, hogy a hamu a földre érkezhessen, miközben hátravetettem a fejemet, egyenesen a falnak döntve azt, úgy nézve a borongós eget, elmerengve, de nem jutottam igazándiból semmire. Az ég adta egy világon semmire.

– Na? Milyen fancsali a fejed. – Mikor meghallottam a hangot, rögtön előrébb döntöttem a fejemet, megemelt szemöldökökkel nézve Yonggukra, aki szintén a szájába emelt egy cigit, meggyújtva annak a végét, helyet foglalva mellettem. Elég ritkán találkoztunk, általában ő is a szállítmányokkal foglalkozott, javarészt hozzánk tartozott, mióta sikerült magunknak megnyernünk, elcsábítanunk Namjoon oldala mellől, mégsem mondtam volna ezt egyértelműen. Inkább Daehyun cimborájává vált, mégis segítettük egymást, ha a helyzet úgy hozta. Ritka alkalmak voltak az ilyenek.

– Néha előfordul – vontam meg a vállaimat, beleszívva a bűzrúdba. Elmosolyodott, majd egy sóhaj mellett könyökölt rá a térdeire, előrébb dőlve, én pedig végig néztem a vállait, nyakát borító tetoválásokat, amik egy-egy történetet mesélhettek el az ismeretlen emberek számára. Fegyencruhájának felső része a dereka köré volt kötve, a fekete atlétája előtt pedig egy dögcédula pihent. Yonggukkal sem volt érdemes szívózni, ezért örültem, hogy valamelyest a köreinkben tudtuk.

– Nálad nem szokott – mondta, rám emelve íriszeit. – Hallottam, hogy Taehyung végül Namjoonnál kötött ki. Hogyhogy? – vágott rögtön a közepébe, ami igazából nem lepett meg, ő mindig ilyen volt, nem kertelt, feleslegesnek tartotta a körítést.

– Visszament hozzá. Dühből azt mondtam, nem akarom látni, zokon vette, és odament. Elvileg, hogy mi az igazság, azt már nem tudom – emeltem az ég felé a szemeimet, mire elhümmögte magát, majd az ajkai közé emelte a cigarettáját, ott is tartva azt, amit a szemem sarkából láttam. Ezután a zsebébe nyúlt, majd előhúzott onnan egy cédulát, amit lassan a markomba nyomott, miután szétnyitotta az ujjaimat. – Mi ez? – kérdeztem a papírdarabra vetve a tekintetem.

– Egyszer már elvesztettél valakit, aki fontos volt neked. Most ne hibázd el, Hoseok, mert Taehyungért nem fogsz tudni bosszút állni – nézett rám komolyan, mire összevontam a szemöldökömet, és azonnal tudtam, milyen papírt hozott ide nekem.

– Hol találtad? – kérdeztem rideg, hűvös hangon, miközben a kezemben lévő picike, igazolványképre néztem, ami össze volt ugyan hajtogatva, de tisztán láttam a gyűrődésből az arcot, ami egykor az életet jelentette nekem – sőt, ő adta az életet.

– Múltkor láttam, hogy Zico ezzel rohangál. Elvettem tőle, mert azonnal felismertem az arcáról, ki lehet ő. Hasonlítotok – mosolygott, mire felszusszantottam, fejemet a falnak döntve újra, lehunyva a szemeimet. – Hallgass rám, Hoseok, rajta nem tudtál segíteni, de Taehyungon tudsz. Nem vagyok én senkid, hogy megmondjam, mit csinálj, de próbálj hallgatni rám. – Lassan vezettem felé a szemeimet, majd a tenyeremben lévő fotóra néztem, miközben megeresztettem egy sóhajt. – Mindegy, Taehyung miért kötött ki Namjoonnál, mindegy, mi ennek az oka, mindegy, mi miért történt, a lényeg az, hogy ne hagyd magad. Ne hagyd, hogy valaki, aki a szívedben fontos szerepet foglal, meghaljon, ne hagyd, hogy Namjoon játsszon veled, mert élvezi, röhög a markában, miközben te vesződsz. Erősítsd meg a szíved, ne hagyd el magad, mert nem ismerek rád; te nem ilyen vagy. Emellett Namjoon itt nem fog megállni, csak egy ideig – dobta el a cigarettáját, eltaposva azt, beledöngölve a földbe, miután ásott neki egy kis gödröt, majd ezután felállt, megnyújtóztatva a tagjait.

– Yongguk.

– Hm? – fordult felém, mire felnéztem rá.

– Köszönöm – mondtam kimérten ugyan, de hálásan, miközben édesanyám fotóját a zsebembe csúsztattam. Elmosolyodott az előttem álló férfi, kacsintva egyet, majd nyújtózkodva indult vissza a az épületbe, én pedig tovább figyeltem az egyet, még egy cigarettát meggyújtva.

Úgy éreztem, újult erőre kaptam. Jung Hoseokkal nem szórakozhat senki. Senki. Nem érdekel, Taehyung miért döntött úgy, ahogy; nekem adta a szívét, hozzám tartozik, ha önfeláldozni akar – mindegy, minek a hatására –, akkor ne így tegye. Ha más áll a dolog mögött, az sem izgat.

Taehyung

A filmvetítést teljes kifejezéstelen arccal néztem végig, és azt hiszem, nem mondtam újat azzal, hogy borzalmasan untam is, főleg Namjoon mellett. Nem nagyon szoktam idejönni, maximum akkor vett rá a lélek, hogy megnézzem a vetítéseket, amikor Jungkook és Jimin erősködtek, de alapjáraton eszembe sem jutott. – A gondolat után elszomorodtam egy pillanatra, megeresztve egy sóhajt. Mérhetetlenül hiányoztak, nem gondoltam volna, hogy ennyire borzalmas lesz az egész. Álmaimban nem gondoltam volna, hogy ennyire, de ennyire fog fájni az elhatározás utáni események sokasága, pedig számíthattam volna rá. Mintha az élet minden szikráját kiölték volna belőlem, pontosan úgy éreztem mindent.

Miután vége volt a filmnek, Namjoon rögtön a cellája felé indult, én pedig követtem őt, Jinnel együtt, aki ugyan leszakadt tőlünk, mert talált más elfoglaltságot magának. Amint az ágyamba feküdtem, magamra húztam a takarót, Namjoon pedig a sajátjára ült, egy halk kuncogással, de én rá sem néztem, még véletlenül sem. Figyelmen kívül akartam hagyni, ugyanis az nem tartozott a megállapodásba, hogy ki is kell jönnöm vele – azt azt hiszem, nem is élvezné annyira, mert külön örült annak, hogy be kellett törnie. Kezdtem érezni, hogy a kezdetleges boldogság, ami sokáig nem engedte a felszínre kerülni a pszichés problémáimat, kezd eltűnni, hogy egy örök emlékké válhasson. Éreztem, ahogy a rideg, hűvös valóság teljesen átveszi felettem az uralmat, s néha úgy éreztem, mintha az elmúlt időszak csak egy álom lett volna. Egy halvány álom, ami még erősen élt bennem, azonban koránt sem annyira, hogy megmenthessen, főleg nem Namjoontól.

– Tudod, nem tetszik annyira, hogy ilyen apatikus vagy – mondta Namjoon, ciccegő hangján, majd hallottam, ahogy az ágy nyikordul egyet, miközben ő lassan felállt, hogy felém lépkedhessen, helyet foglalva a derekam mellett. Nem válaszoltam neki, töretlenül néztem magam elé, már csak azért is ignorálva őt. Nem volt kedvem jópofizni, örüljön annak a mosolynak, amit megengedtem magamnak, és azt is csak azért tettem, hogy Hoseok ne figyeljen engem tovább. – Ejnye, Taehyunggie. Nem egészen ebben állapodtunk meg – csóválta meg a fejét, mire összevontam a szemöldökeimet, ráemelve íriszeimet, amik halványan ugyan, de csillogtak az idegességtől, ami eluralkodott a testemen.

– Abban állapodtunk meg, hogy hagyok neked mindent. Így is van, akkor meg? – Megilletődötten nézett rám, majd ajkai közül kieresztette a levegőt, lemondó sóhajjá változtatva azt, jobbra-balra ingatva a fejét.

– Szeretném, ha kedves lennél velem. Így nem mókás a dolog, nem olyan izgalmas, mint hittem – nyögte, ujjaival a hajamat birizgálva, elszomorodott ábrázattal figyelve engem, amitől már most a hányinger kerülgetett. Legszívesebben lehánytam volna a fejét, ahogy, és amennyire csak tudtam volna, mégsem tettem meg, csak szusszantottam egyet, összepréselt ajkakkal. – De ha nem akarod, beválthatom az ígéretemet. – Azonnal felnéztem rá, nyelve egyet, miközben felültem az ágyban, megadóan sóhajtva.

– Mit szeretnél tőlem? – kérdeztem, próbálva lágyságot erőltetni a hangomra, mire elnevette magát, a hajamba markolva, végig nézve az arcomon, majd az egész testemen – egészen idáig nem ért hozzám, de azt hiszem, ezt a pár hetes hagyományt most fogja megtörni.

– Tudod te azt nagyon jól – hajolt hozzám közelebb, majdhogynem az ajkaimra suttogva a szavakat, mire automatikusan kaptam volna el tőle a fejemet, de az elégedetlen morranása ezt megakadályozta, így egyenesen a szemeibe néztem, lemondóan szusszantva egyet.

Kezeimet nagy nehezen megemeltem, és arcára csúsztattam a tenyeremet, majd magamhoz húztam őt, hogy megcsókolhassam az ajkait, azokat a mocskos ajkakat, amiket legszívesebben leharaptam volna a szájáról, a nyelvével együtt, hogy soha többé ne tudjon beszélni. Folyamatosan kerülgetett a rosszullét, a gyomrom úgy liftezett, ahogy még soha, egyetlen alkalommal sem, ő pedig elégedetten, simított végig a testemen, eldöntve az ágyon, fölém magasodva, diadalittasan, önelégülten.

– Ezt már szeretem, kicsi TaeTae – vigyorgott, szétgombolgatva a fegyencruhámat, majd oldalra döntöttem a fejemet, szabad teret adva neki a nyakamhoz, összeszorított szemekkel, mélyeket sóhajtva.

Túl leszek rajta.

Egyszer minden rosszon átesik az ember, minden a múlt martalékává válik, ahogy a jó, úgy a rossz is, a traumákkal együtt. Ez a pillanat is erre a sorsra jut; abba hagyja, és majd fellélegezhetek, addig, amíg nem érkezik az újabb csapás, de jobb, ha hozzászokok. Mától ez az életem része. Mától újra az életem része.

Hoseok

– Szerintem megvan minden – mondtam hümmögve, mikor átnéztem a listát, és a dobozokban lévő holmikat is, amiket nagy nehezen sikerült összeírnunk, kipiálva a tollammal még egy szöveget a fecnin, amit a kezeim között tartottam. Véleményem szerint hibátlan volt a szállítás, de azt hiszem, ezzel a többiek is így voltak. Azt viszont nem nagyon értettem, hol lődörgött Jimin és Jungkook, ugyanis tegnap sem találkoztam velük, mióta Jungkook elviharzott az ebédlőből, és ma sem bukkantak még fel, reggeli közben sem, ami kicsit aggasztott, de reméltem, hogy nem butaságot csináltak.

– Szerintem is – stírölte Yoongi a dobozok tartalmát, egyenként véve ki belőlük a bennük rejlő tárgyakat, én pedig mindegyiket megnéztem a listán, kipipálva azt, ami megvan. – Nem nagyon szokott hiány lenni – vonta meg a vállát, kivéve egy csokoládét is, amire azonnal lecsaptam, kivéve ujjai közül az édességet. – Hé! Lehetnél gyengédebb is, ember! Majdnem letépted a kezem!

– Bocs – vigyorogtam rá, beleharapva a kicsomagolt édességbe – szinte azonnal eszembe jutott, amikor Taehyung nálam gyengélkedett, és egy csokoládét adtam neki, hogy kicsit erőre kapjon. Akkor osztotta meg velem a felét; úgy élt az elmémben az emlék, mintha csak tegnap lett volna, azonban, mielőtt nagyon elgondolkodtam volna ezen, visszaráztam magam a valóságba, tovább pipálgatva a cédulán lévő, felírt dolgokat.

– Jó, szerintem megvagyunk – pillantott Daehyun a cetlire, konstatálva, hogy már mindent sikerült kipiálnom.

– Igen, mindennel megvagyunk – tettem le a papír darabot, befalva a csokoládé utolsó részét is, miközben leültem az ágyra, belenézve az egyik dobozba. Rögtön elmosolyodtam, ugyanis benne volt még az is, amit Taehyungnak hozattam. Kivettem belőle, majd magam mellé, az ágyra hajítottam, Yoongi pedig megemelte a szemöldökeit, kíváncsian mustrálgatva a kis plüsst, majd el is vigyorodott.

– Csak nem Taehyungnak hozattad? Ez fel sem tűnt – nevette el magát, mire rávillantottam a szemeimet.

– De. Születésnapjára – vontam meg a vállaimat –, de ezt még azelőtt írtam fel, hogy megtörtént volna a gebasz – szuszogtam, megcsóválva a fejemet. Yoongi és Daehyun is abbahagyták a nevetést, azonban, mielőtt nagyon nagy csend telepedett volna a helyiségbe, összecsaptam a tenyereimet, ezzel a valóságba rángatva vissza a két fiút, akik vagy elszomorodtak, vagy annyira elgondolkodtak, hogy összerezzentek a hang hatására. Nem akartam, hogy elkanászodjunk, összeszedtem magam, és már erősen gondolkodtam azon, mihez tudnánk kezdeni az adott, balszerencsés helyzettel, de nem ment az olyan egyszerűen. Yongguk szavai hatást gyakoroltak rám, rá kellett jönnöm, hogy teljességgel igaza volt, nem hagyhattam, hogy Namjoon ilyen könnyedén elragadja tőlem Taehyungot, s jobban belegondolva az eseményekbe, abba, amit a fiú mondott, miszerint nincs háború, arra adott következtetést, hogy nem egészen az történt, amit előadott. Pontosan nem tudtam az okokat, de sejtettem, hogy valaminek, valakinek a hatására döntött így, nem saját elhatározásából. – Kár, hogy ezt magamtól nem láttam meg, és Yongguk kellett hozzá, pedig majdhogynem kézenfekvő volt. Ezt pedig látta Jungkook is, és valamelyest Daehyun is. Viszont én is emberből vagyok.

– De megijedtem – szusszantotta Daehyun, a mellkasára fektetve a tenyerét, mire elmosolyodtam, megrántva a vállaimat.

– Bocs – vigyorogtam, hümmögve nézegetve a dobozokat, majd megköszörültem a torkomat.

A szállítmány megvan, erről le van a gond, úgyhogy foglalkozhatok Taehyung dolgával – rá kell jönnöm, mi miért történt, aztán lépnem kell, előre megfontolnom, átgondolnom mindent.

Nem eszik olyan forrón a kását, Kim Namjoon.

Jungkook

Őszintén szólva, a szar is megfagyott bennem, mert rohadtul, kicseszettül féltem, nem is akármennyire, ráadásul, mivel féltettem Jimint is, így inkább úgy döntöttem, hogy egy ágy alatt legyünk mind a ketten, így talán kevesebb lehet a lebukás esélye is. Én feküdtem kívül, Jimin pedig belül. Rettenetesen aggódtam, hogy bajba kerülünk, hogy hatalmas slamasztikába sodorjuk magunkat, mégis tudtam, muszáj ezt a lépést megtennem, annak pedig örültem is, és nem is, hogy Jimin velem tartott. Örültem, mert velem volt a bajban, azonban bennem volt a félsz is, mert ha lebukunk… – Megráztam a fejemet, és hangtalanul feküdtünk, elhasalva az ágy alatt, miközben bekapcsoltam a hangfelvevőt. Amit hallottunk, egyáltalán nem döbbentett meg minket, sőt, még össze is néztünk a sötét ágy alatt, nyelve egy hatalmasat – megállapodás. Ez semmi jóról nem tanúskodott, és éreztem, a megállapodás része olyasmi lehetett, akár egy fenyegetés. Igazam volt, de persze, azért, mert én vagyok a kis fiatal, nem kell rám hallgatni. Pár pillanat erejéig elfogott a düh, egy idő után azonban le kellett nyugodnom, mert a szusszantásaim hangossá váltak, és ez akár le is buktathatott volna minket.

A további eseményeket Jimin lelke sínylette meg, és sokszor megfeszült, mikor hallotta Taehyungot fájdalmasan felnyögni, de olyankor erősebben fogtam rá a vállára, megrázva a fejemet, jelezve, hogy bármennyire rossz is ezt hallgatnia, nem tehet semmit. Nekem sem volt kellemes, közbe szerettem volna lépni én is, de a kezünk meg volt kötve, azzal, hogy ezt megtennénk, csak magunk alatt vágnánk a fát.

Tényleg szörnyű volt, és ezt még egyszer végig kellett hallgatnunk, de mihelyst elcsitult minden felettünk – mert persze, pont az alatt az ágy alatt lapultunk, ahol megesett a dolog –, megrökönyödve sóhajtottunk mind a ketten, egyszerre. Ezután már csak a reggelit vártuk. Volt néhány húzósabb helyzet, mikor Namjoon benyúlt az ágy alá, mintha megneszelt volna valamit, vagy mikor pont mellettem állt, pontosan, közel az én testemhez, de szerencsére megúsztuk ezeket a helyzeteket, nem buktunk le. Pedig, volt pár eset, amikor tényleg nagyon közel jártunk hozzá.

Másnap reggel, mikor Namjoon megindult az ebédlő felé, Taehyung társaságában, mint akiknek a szemét vették ki, úgy másztunk ki az ágy alól, majd hihetetlen, eszeveszett gyorsasággal indultunk meg a saját körletünk felé, nem ismerve határokat. Féltünk még akkor is a lebukástól, amikor „menekültünk”, de nem tudom, ki foghatta a kezünket titokban, még ekkor sem buktunk le, nem tűnt fel senkinek, hogy nagyon rossz helyen voltunk. – Amint elértük a Yoongival közös cellámat, mélyen, megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, nekifeszülve a rácsnak, vigyorogva nézve Jiminre, aki elnevette magát, egyenesen a szemeimbe nézve.

– El sem hiszem. Királyak vagyunk – nevetett maga elé, kifújva a levegőt tüdejéből, mire pihegve, zihálva néztem rá, helyeslően bólogatva.

– Igen. Bár, kurva éhes vagyok, de… megúsztuk. Most pedig, amint a fiúk visszaérnek majd a kajálásról, azonnal megmutatjuk nekik a felvételt, és… akkor talán majd tesznek valamit, ugyanis… ez bizonyíték. Bizonyíték az igazamra – emeltem meg a tárgyat, Jimin pedig egyetértően, helyeslően bólintott.

– Az. Határozottan.