Shatter me with hope II. - VHope (17/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés: 
A negyedik fejezettől már egyedül folytatom a történetet, én írok minden szemszöget, ami azután megjelenik. :)
Itt is lenne a folytatás. :) Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek, és abban is reménykedem, hogy csalódást sem fogok okozni senkinek. :c   

Jó olvasást mindenkinek! <3 

Taehyung

Az nem kifejezés, mennyire rémültem meg, mikor valaki a derekam köré fonta a karjait, és még az ajkaimra is tapasztotta a kezét – a szar is megfagyott bennem, és már épp ráharaptam volna az illető kezére, hogy azonnal engedjen el, de abban a pillanatban hallottam meg Hoseok halk, búgó hangját, aminek hatására azonnal elernyedtek az izmaim, majd felé fordultam, csillogó szemekkel. Mérhetetlenül hiányzott, annyira, hogy elmondani sem tudnám neki, de épp, hogy megcirógattam az arcát, épp, hogy megsimogattam selymes, gyönyörű bőrét, eszembe jutott, miket vágtam a fejéhez, miket mondtam neki, aminek hatására azonnal el is húztam tőle, próbálva felvenni az álcámat, hiába árultam már el magam. Igen, ostoba vagyok, mérhetetlenül… Ő viszont beszámolt róla, hogy mindent tud, ami lényeges információ lehetett, és legszívesebben megverne, vagy megbüntetne, de nem teszi – örültem neki, büntetett engem az ég eleget, azt hiszem.

Felszusszantottam, hatalmas mosollyal az ajkaimon, mikor kimondta, hogy hiányzom neki, s csak ekkor esett le, hogy bizony-bizony, megölelt engem, hozzám bújt, a meleg érzés pedig úgy áradt szét a mellkasomban, ahogyan a közelében mindig is szokott, azonban ez mégis más volt. Forróbb, sokkal forróbb – meghatódtam.

– Azt hittem, soha nem látlak már – sóhajtottam, a nyakába hajtva a fejemet, lehunyva szempilláimat, hagyva, hogy azok szétterüljenek az arccsontom felett. Szavaim hallatára felmordult, mintha egyáltalán nem tetszett volna neki ez a megállapítás, de végül is, valamilyen szinten talán megértettem…

– Én vagyok a börtönben élő fegyencek egyik vezére, én ne jutnék le ide? Taehyung-Taehyung. – Éreztem, hogy megingatta a fejét, mire elmosolyodtam, majd megeresztettem egy mélyebb sóhajt, azzal a lendülettel pedig elhúzódtam tőle, összevonva a szemöldökeimet.

– Te tudod, hogy kerültem ide? – kérdeztem rögtön, ugyanis igaz, tényleg hiányzott nekem, nem is akármennyire, de ő biztosan tudja, miért is kerültem ide – vagy ha nem is biztosan, de reméltem, sejtette. Tudni akartam, mi folyt itt, tudni akartam, miért és mivel érdemeltem ki ezt a büntetést. Viszont, ahogy megláttam, hogy fogait az alsó ajkába mélyesztette, összepréseltem az ajkaimat a hirtelen rám törő méregtől. – Ugye nem…? – morogtam, összeszűkített szemekkel.

– Ne haragudj, de el kellett távolítsalak Namjoontól, más megoldás pedig nem volt, de bízz bennem, nem fogsz itt maradni, csak pár hónapot. Hidd el nekem, Taehyung, nem hagylak idelent. Majd elmondom, mik a terveim, mert foglak még látogatni, ha találok valami könnyebb utat ide, akkor remélhetőleg minden nap lejövök pár órára, de most nincs olyan sok időnk. Ötkor kelnek az őrök, ellenőriznek titeket, akárhonnan is nézem, nekem négykor mennem kell, és már fél három van – vázolta a helyzetet gyorsan. Megrökönyödve sóhajtottam egyet, lehunyva a szemeimet, de nem lehettem telhetetlen; örülnöm kellett ennek a kicsinek is, ami volt. – Ne aggódj, visszajövök még – mosolygott, megsimítva az arccsontomat. – Minden éjszaka.

– Úgy legyen – mondtam magam elé, egyenesen a tekintetébe vájva az enyémeket.

Igaz, kicsit dühített, hogy ezt az egyetlen megoldást találta arra, hogy valahogy eltüntessen, hiszen csak lett volna rá más mód, de abban talán igaza volt, hogy Namjoon vagy nem jönne ide, vagy nem tudná annyira kijátszani az őröket, mint ő – esetleg nem érdekelte, hogy lejöjjön csesztetni. Ha jobban belegondoltam, ez valóban frappáns megoldás volt, de attól függetlenül kicsit tartottam attól, nehogy ne tudjon innen kiszedni, de mélyen, nagyon mélyen reménykedtem abban, hogy nem fog dugába dőlni a dolog.

– Milyen kedves vagy, amúgy. Megcsípett a darázs talán? – tettem fel a csipkelődő kérdést. Azonnal megemelte a szemöldökeit, hitetlenkedve, majd megforgatta a szemeit is, megeresztve egy szusszantást, szorosabban fogva ujjaival a derekamat, mintha a szuszt próbálná kipréselni belőlem.

– Ha kedves és romantikus vagyok az a baj, ha nem, akkor meg az. Nem ezért hisztériáztál a múltkor? – emelte meg karját, hogy ujjaival megpöckölhesse az orromat. Rögtön elkuncogtam magam – persze, halkan, nehogy Jaebum felébredjen –, és elkaptam a kezét, hogy ne birizgálhassa tovább az orromat.

– Az nem hiszti volt, de igen. Jól esik, főleg ennyi atrocitás után – súgtam, majd egy széles mosollyal húzódtam feljebb hozzá, és az ajkaira hajolva kezdeményeztem vele egy lágy, szeretet teljes csókot, miközben ujjaimat a hajába vezettem, jobban magamhoz húzva.

Szerettem volna több mindenről kérdezni; honnan tudta meg az igazat, mit is vélt igazságnak, hogyan eszelte ki ezt a tervet, miért pont így, miért pont ez, mit tervez a továbbiakban, mire fel ez a nagy változás – és társai. Most viszont nem volt annyi időnk elmondása alapján, amennyire szükség lett volna mindezek megbeszélésére, így csak élveztük egymás társaságát, a másik csókját, a forró öleléseket… hiszen másfél óra gyorsan repül, és talán jobban igényeltem ezt, mint a problémákat, vagy az okokat és a miérteket.

Hoseok

Különösen jól esett, hogy nem reagálta túl a helyzetet, hanem elfogadta kérdés, és egyéb fennakadás nélkül. Azt hiszem, nem lett volna elég kapacitásom arra, hogy mindent egytől egyig elmagyarázzak – túl hosszú is lett volna mindent elmondanom neki, ha mindent egybe vetünk, szóval örültem, hogy a lényegre törőd információval is megelégedett, pedig a rosszabb esetre készültem. Már előre úgy érzékeltem, hosszú, beszélgetésben dús éjszakának nézek elébe; szerencsére nem így történt, így megkönnyebbülve élveztem, majd viszonoztam csókját, miközben közelebb húztam magamhoz. Véletlenül sem mondtam volna többet annál, hogy hiányzott, pedig elmémben megfogalmazódott a gondolat, mennyire pocsékul, szörnyen éreztem magam, mikor pillanatnyilag ugyan, de elveszítettem őt – mellette pedig bőven rányomta a bélyeget a viselkedésemre is, hiába tartott az is csak egy bizonyos ideig. Ha Yongguk nem ül le mellém, s köt hozzám pár szót, akkor biztos nem jöttem volna rá a dolgokra magamtól, vagy csak nem is akartam volna meglátni – hálás voltam neki, és még hátra volt a viszonzás, mert bár tudom, önzetlenül tette, amit én úgy éreztem, valamivel viszonoznom kell.

Ha ő nem lenne, vagy nem kötött volna velem diskurzust, most nem tartanék itt.

– De, az hiszti volt – reflektáltam, miután elengedtem az ajkait, ő pedig köd fátyolos szemekkel nézett rám, laposakat pislogva, minek hatására féloldalas mosolyra húztam ajkaimat, megemelve karomat, hogy pár tincsét a füle mögé tűrhessek, végig a szemeibe nézve.

Mintha csak fáziskésésben lett volna, pár minutum után összeszűkítette a szemeit, ez pedig jelezte, hogy bizony-bizony, csak most esett le neki, amit mondtam. A reakciója után széles vigyorra húztam a számat, és már éreztem is, micsoda lecseszésben lesz részem, ami persze, nem is maradt el:

– Nem! Rohadtul nem hiszti volt, igazam volt – mormogott, mire helyeslően bólintottam, de ez a bólintás inkább volt ráhagyás jellegű, nem pedig egyetértő. Esetek többségében nem vagyok ilyen türelmes, ebben az órában mégis képes lettem volna neki bármit elnézni, s tudtam, nem sokáig marad ez majd így, de szükségem volt ezekre a pillanatokra, a gyengédségre, mielőtt kialakulna a kaotikus állapot, amiből nehezen fogunk tudni majd kikecmeregni. Persze, menni fog az, de koránt sem olyan egyszerűen, mint ahogyan az ember azt hinné.

– Majd legközelebb, ha jövök, hozok neked egy paplant, amit majd dugj be az ágyad alá, rendben? – néztem rá komolyan, minek hatására hálásan pislogott felém, mintha csak az életét menteném meg eme cselekedettel, pedig ez csekély értékű, ha már ide juttattam – hiába az ő érdekében.

– Azt megköszönném. Alig tudok éjszakánként elaludni. Borzalmas – ingatta meg a fejét, miközben kissé dideregve húzta össze magát.

– Ne játssz rá – nevettem halkan, a lehető legvisszafogottabban, mire megforgatta a szemeit, de nem válaszolt, hiszen igazam volt; megjátszotta magát, hiszen eddig egyáltalán nem didergett. Nem is igen lenne rá oka, mert valamelyest melegítem a testét. – Megpróbálok holnap este visszajönni, vagy éjszaka. Nem kell majd az őrökön átvágnom, találok kifelé menet valami utat, és vélhetőleg több időt tudok veled tölteni – mondtam, belesimítva lila tincseibe. Ő csak elmosolyodva bólintott egyet, hümmögve hajtva a fejét vállamra.

– Szeretlek, Hoseok. – Szívesen mondtam volna, hogy „én is téged”, vagy valami hasonlót, de egyszerűen nem jött a számra ez a kis viszonzás. Csupán annyit tettem, hogy a hajába csókoltam, megpuszilgatva feje búbját, szorosabban ölelve magamhoz, lehunyva a szemeimet.

– Tudom. – Nem a legromantikusabb válasz, nem egy világmegváltó reflektálás, de kénytelen volt ennyivel megelégednie.

Taehyung

Jobban esett ez az idilli, meghitt pillanat, mint a beszélgetés. Nem is hiányzott, hogy hallassa a hangját, és én sem túlzottan szerettem volna a sajátomat hallani, csak bújtam hozzá, akár egy macska, miközben a mellkasára hajtottam a fejemet, hallgatva a lassú, nyugalmas tempóban verdeső szívét, ami teljesen ellazított, megnyugtatott. Voltak esetek, amikor nem volt szükség sem szóra, sem kifejezett cselekedetre, csak szimplán jól esik a másik társasága, az, hogy mellettünk van, és a közelünkben tudhatjuk. Sokszor nem is kell ennél több, sokszor bőven elég ennyi is, hogy ne érezzük magunkat egyedül, vagy hogy boldogok lehessünk, ez a pillanat pedig tökéletesen ilyen volt. Lehetséges, hogy részben azért is, mert nem volt gyakori tőle az ilyesfajta ölelgetés, simogatás, ha úgy adódott, mindig én kezdeményeztem, mindig én húzódtam oda hozzá, vagy karoltam át a testét – érdekes, mert elvileg nekem volt antiszociális személyiségzavarom, nála ez mégsem ért egy fabatkát sem. Mintha ő teljesen eltörölte volna ezt a problémámat, de például Jaebummal úgy viselkedem, ahogy talán megszokott tőlem – ennyit jelentene a szerelem? Ilyen sokat számítana? Ilyen mértékben meg tudja hazudtolni magát az ember, ha szerelmes valakibe, vagy ez csak az én esetemben van így? – Már az is mélyen elgondolkodtató, hogy annak ellenére, milyen traumáim voltak – értem itt a szexuális zaklatást, megerőszakolást –, ő mégis hozzám tudott érni, meg tudott csókolni, sőt, még szeretkezni is képesek voltunk. Olyan… mintha ő kifordítana önmagamból, és természetesen, ezt egyáltalán nem bántam, de nagyon sűrűn elmerengtem a dolgokon, az eseményeken, történteken, vajon így történt volna ez akkor is, ha nem belé, hanem másba szeretek? Egyáltalán előfordult volna ez valaha, ha nem kerül be a börtönbe, vagy nekem tényleg itt, mellette van az otthonom? – Valószínűleg a második opció, ugyanis egyáltalán nem vágytam haza, egy percre sem. Lehet groteszk, abszurd dolog, hogy egy icipicit sem hiányzik nekem az otthonlét, de ez talán ismét a szerelem számlájára írható… Otthon éreztem magam Hoseok mellett, és tudtam, ezt soha senki, és semmi nem tudná belőlem kiölni.

Még az sem zavart, hogy nem „viszonozta” szóval az érzéseimet; ismertem már, egyszer elmondta – inkább sugallta –, és ő többször nem is hajlandó ezt megtenni, érjem be ennyivel. Hébe-hóba megmosolyogtatott ez a dolog, gyakorta pedig felbosszantott, mert én kitárulkoztam neki, ő pedig… hát, igen. Ő pedig.

– Akkor… nem haragszol rám Jimin miatt? – kérdeztem halkan, fel sem emelve a fejemet mellkasáról. Gyorsan emelkedett a mellkasa, ahogy beszívta a levegőt tüdejébe, annyi oxigénnel telítve meg szervét, amennyivel csak lehetett, majd lassan, komótosan fújta ki az elhasználódott oxigént, hezitálva válaszolva kérdésemre:

– Haragszom miatta. Megszegted, amit kértem, és nem parancsoltam, kértem. Haragszom, de mindenki hibázik, én is hibáztam, amikor elküldtelek, felelőtlenül, Daehyun is, amikor beengedett Jiminhez, Jimin is, amiért hagyta magát befolyásolni, és mindenki más, amiért nem figyelt oda jobban. Közösen rontottuk el. Rád külön haragszom a kérés figyelembe vétele miatt, de már túlléptem rajta. Nem lett katasztrófa a dologból, szóval, fátylat rá. – Mosolyogva bólintottam egyet, lehunyva a szemeimet, ujjaimmal intenzívebben markolva meg a mellkasán pihenő fegyencruháját, majd egy mély sóhajt hallatva bújtam hozzá közelebb, immáron teljes nyugalmi állapotban.

Hoseok

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan elalszik, de egy bizonyos idő elteltével már csak a mély szuszogását hallottam, a halk légvételét, aminek hatására elmosolyodtam, a fejére dobva egy puszit. Ideje volt már indulnom is, így mély szusszantással próbáltam magamról lehámozni az ölelő karjait, amik egy pillanatra sem akartak engedni, végül nagy nehezen sikerült magam körül lefejtenem őket, majd fájó szívvel ugyan, de el is toltam magamtól. Rögtön kirázta a hideg, ugyanis a testem melege elhagyta, azonban képtelen lettem volna dideregve itt hagyni őt, így egy szusszantás mellett vettem le a fegyencruhám felső részét, majd kifordítva azt, lassan Taehyung hátára terítettem, hogy legalább ott melegítse valami. Nem fog túl sok meleget ajándékozni neki, nem is lesz sokkal jobb, de remélhetőleg nem fog annyit fagyoskodni, amennyit előtte.

Ezután kikeltem az ágynak sem nevezhető fekvőalkalmatosságból, és odahajolva hozzá, egy könnyed, gyengéd csókot leheltem ajkaira, végleg elhúzódva tőle. Habár, kinyitni roppant egyszerű volt a zárat – még a bénaság ellenére is –, azonban bezárni már koránt sem volt olyan könnyű. Egyszerűen nem tudtam úgy forgatni a kezembe akadó eszközöket, így szitkozódva, mély morranásokkal túrtam a tincseimbe, hogy megpróbáljam megoldani a helyzetet, Sajnos esélytelen volt, így a zsebemben lévő drótokkal bíbelődtem: összekötöttem a cella ajtaját a merev vasszerkezettel, hogy úgy tűnjön, zárva van, és remélhetőleg nem fogják ezt észre venni, ugyanis a cella rácsok alatti részen szoktak itt becsúsztatni az ételt – az ajtót véletlenül sem nyitják ki.

Még utoljára végig néztem Taehyung alvó alakján, majd egy sóhajjal indultam el felfedező útra, ami megkönnyítené a legközelebbi idejutásomat is. Hiába kerestem jó pár percig, nem találtam egyetlen hátsó bejáratot, vagy vészkijáratnak megfelelő ajtót, de még csak egy szellőző sem bökte ki a szememet jó ideig, ami már kezdett felbőszíteni. Fogytán volt az időm, és már az egész környéket bejártam, celláról cellára, hátha valamit találok, de sokáig semmi esélyt nem láttam erre. Kezdtem dühös lenni, amellett féltem a lebukás veszélyétől, de abban a pillanatban megláttam egy szellőzőt, ami pont a bejárati ajtó mellett pihent – persze, az egész helyet végig jártam, de a bejáratnál egyáltalán nem nézelődtem. – Szem forgatva pislogtam a szellőző irányába, majd szék, vagy egyéb tárgy hiányában megnyaltam az ajkaimat, és akkorát ugrottam, amekkorát csak lehetett. Sajnos, eleinte ez nem volt elég, mert nem ugrottam egész nagyot, de mihelyst sikerült nagy nehezen megkapaszkodnom a szellőző szélében az ujjaimmal, felnyöszörögve próbáltam magam felhúzni – körül-belül tizedik alkalommal sikerült felhúznom magam annyira, hogy ne is essek le onnan, majd már nem is törődve a következményekkel, belöktem a szellőző kicsi ajtaját. Elég fáradt voltam a folyamatos ugrálástól, erő kifejtéstől, így egy pillanatra sem érdekelt a minimális hangzavar.

Nyöszörögve, küszködve szenvedtem be magam a szellőző kis helyébe, ahol konstatáltam, hogy bizony-bizony, nem könnyű elférni, ráadásul megfordulni sem tudtam, hogy visszacsukjam a szellőző ajtaját. Talán fél órát szerencsétlenkedtem, mire a lábaimmal sikerült azt nagyjából visszahelyeznem eredeti helyére, majd kúszva, mászva indultam meg, valamerre. Fogalmam sem volt, hová tartottam, lövésem sem volt róla, csak reménykedtem, hogy nem nagyon rossz helyre érkezem – rengeteg elágazás is volt, amit azt hiszem, lesz időm majd kitapasztalni, de most csak az ösztöneimre hagyatkoztam, így arra mentem, amerre célszerűnek láttam. Ha minden éjszaka itt kell majd másznom, az nagyon jó lesz… igazán romantikus.

Szitkozódva, morogva haladtam töretlenül, izzadtan, ugyanis a folyamatos mászás közben teljesen kifáradtam, és már kezdtem unni a a kúszást, de végül megláttam a „fényt az alagút végén”. Elértem egy szellőző ajtót, ahová már úgy másztam, mint aki soha nem látott napvilágot; szinte nem törődve semmivel, azonnal kiütöttem a szellőző ajtaját, ami hangos koppanással ért padlót, majd nyöszörögve dugtam ki a fejemet – a déli szárnyban voltam, ami nem volt rossz. Egy emeletet kell sétálnom innen, és körül-belül pár folyosót az én részlegemhez. A kimászás viszont már nehezebb volt… Meg kellett fordulnom, de az egyenesen lehetetlen volt, így a kijutással is elbajlódtam, jó fél órát, mikor nagy nehezen a fenekemre estem, egy hangos nyögéssel.

Igen, Jung Kibaszott Hoseok vagyok, aki kurvára nem tud szellőzőkben közlekedni – dühösen, morgolódva hajítottam vissza a szellőző ajtaját a helyére, majd a fenekemet simítgatva indultam meg egyenesen a cellám felé, hogy aludhassak pár órát. – Igazából, azért nem mentem Taehyunghoz a szellőzőn át, mert fogalmam sincs, hol lehet az a helyiség, azonban a börtönön belül mindegy volt, hová lyukadok ki, és odafele menet csak eltévedtem volna. Most viszont rám fér a pihenés, mert körül-belül három órát vesződtem a visszajutással…