Shatter me with hope II. - VHope (1/25)

Cím: Shatter me with hope II.

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 25 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; yaoi, slash
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Gyors voltam, mint a villám. :D 
Őszintén szólva, nem akartam elkezdeni ilyen korán kitenni a részeket, de van nekem két darab Kittim... és az a két Kittim annyira kérlelt, hogy megesett rajtuk a szívem, és azt mondtam, egye-fene, elkezdtem kipakolgatni a részeket, ha már bő egy hét alatt (!!!!!) befejeztem egyedül a történetet. Keményen 140 oldalt írtam az egy hét alatt, munka mellett. Nem, nem élek, ne kérdezzétek, hogyan csináltam, én sem tudom (Saeph rám aggatta, hogy írógép vagyok, Narina pedig, hogy állat vagyok :D). 
Annyira élveztem, hogy nem tudtam abbahagyni, nem tudtam megállni; lefekvés előtt írtam, hazajöttem, írtam, felkeltem, írtam, beléptem az ajtón, már írtam, és visszagondolva, ebben az egy hétben semmi mást nem csináltam, csak ettem, fürödtem, dolgoztam és írtam... :D Szerintem néha azt hitték a szüleim, hogy nem is élek... (Csak a billentyűzet koppanásaiból sejtették, hogy még nem purcantam ki.)
Lényeg a lényeg: fene egye a ritka jó szívemet, ha már befejeztem, akkor legyen, elkezdem kirakni. :D Kittikéket szeressétek, ha nem nyüszögnek, biztos várok pár hónapot. *ördögszarvak*

Vienettával tavaly nyáron még elkezdtük folytatni, azonban azóta sem nyúltunk hozzá, szóval az első három fejezetet még együtt írtuk, a negyedik fejezettől folytattam egyedül. Nem tudom, mennyire lesz élvezhető; pár embernek, akik szerették ezt a történetet, elküldtem, hogy olvassák el, véleményezzék, volt, akinek még jobban is tetszett, mint az első, így valamelyest megnyugodtam. :) 
Remélem, senkinek nem fogok csalódást okozni ezzel a folytatással, mert Hoseok jelleme biztos nem sikerült sok helyen olyannak, amilyennek lennie kellett volna, hiszen nem egyszerű egy másik ember gondolataival (Vienettára gondolok) azonosulni, azokat átadni, de azt hiszem, egy kicsit büszke vagyok magamra, hogy egyedül végig tudtam vinni. - Mondjuk, az első három fejezetben ez még nem is fog érződni, hiszen azt még közösen írtuk. A negyedik fejezettől lesz talán furcsa, de én semmiképpen nem akartam itt abbahagyni. Remélem, nem sülök fel, mert nagyon sokat vesződtem vele, nagyon sűrűn féltem, hogy rossz, rengetegszer írtam át, kattogtam (miken nem aggódok), mennyire felel majd meg az elvárásoknak. :) Tényleg nagyon remélem, hogy ez is tetszeni fog mindenkinek, nem akarok csalódást okozni, igyekeztem kidolgozni mindent, szóval próbáljátok szeretni a ficit. TT (Nana tényleg fél, hogy elcseszte)
Oh, és nem, nem ennyire bazihosszú a fici, most kisebb fejezetekre vettem (2-3000 szavasak körül-belül), mert gonosz némber vagyok, muhahahahaa. x) 
Eleinte, a harmadik fejezetig kiírom, hogy Vienettával írtam, a negyedik fejezettel pedig már nem lesz ez a jelzés, mert ugye, egyedül vittem onnantól kezdve. :)

Rizsa vége! :D De ezt úgy éreztem, muszáj volt leírnom. :'(
Jó olvasást mindenkinek! <3 

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

Az ágyamra kipakolt árukon futtattam végig a tekintetemet, közben pedig a kezemben tartott lista tagjait pipálgattam, mikor megbizonyosodtam róla, hogy minden megérkezett. A testvérek ismét jó munkát végeztek, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Az elmúlt napok, hetek eseményeire való tekintettel plusz kérelmeink is voltak, de szerencsére mindent be tudtak szerezni, akárki akármit kért. Tollammal ajkaimat ütögetve gondolkodtam, hogy esetleg kimaradt-e valami, de akkor agyamat átszelte egy gondolat – túl nagy a csend mostanában. Taehyung és Jungkook még valamelyest lábadoztak, ami tökéletes lehetőséget biztosított egy új rajtaütés számára, de hiába vártuk, hiába számítottunk rá, Namjoon és a kutyái nem léptek. Sőt mintha kerültek volna minket, talán egyedül az étkezőben vagy az udvaron pillanthattuk meg őket, de még akkor se kóstolgattak bennünket.

Gyanús volt, és cseppet sem megnyugtató. Azon morfondíroztam, mivel lehetne fenntartani a jelenlegi békés helyzetet, s átforgatni úgy, hogy ne aggasztó legyen, hanem stresszmentes. Talán úgy, ha mi sem keltünk feltűnést, és meghúzzuk magunkat. Nekem, Yoonginak és Daehyunnak még sikerülne is, de a fiatalokról ez sajnos nem feltétlenül volt elmondható. Jimin és Taehyung már a szimpla kinézetükkel magukra hívták a figyelmet, Jungkook pedig mindig is célkereszt volt az idősebbek számára. Szimplán csak azért nem kötöttek belé, nem molesztálták, mert tartottak a bátyjától és tőlem, de mióta Namjoon lyukat ütött a védelmünkön, és megrepesztette sziklaszilárdságunkat, talán mások is ki fogják használni pillanatnyi gyengeségünket. Ezt nem hagyhattam annyiban. Minél hamarabb vissza kellett állítanom a régi helyzetet.

– Ez a nap is kong az ürességtől, és a csendtől. – Yoongi hangjára kaptam fel a fejemet, aki a cellaajtó rácsain támaszkodva bámészkodott befelé. Elkaptam a tekintetét, majd halkan felsóhajtottam. – Talán aggaszt?

– Hát persze – ismertem el rögtön. – Talán téged nem?

– Dehogynem – horkantott fel, keserű vigyorra húzva ajkait. – Jungkookéknak szinte fel se tűnik a változás, élik a napokat ahogy eddig, eszükbe sem jut, hogy talán pont emiatt a nyugalom miatt kéne aggódni. De én nem akarom elvenni a kedvüket.

– Én sem. Tudod, hogy a figyelem, a cselekvés, a védelem mindig ránk és Daehyunra hárult.

– Felnőhetnének végre, nem akarok mindent én intézni – forgatta meg szemeit a menta hajú, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – És most pluszban még Taehyungra is figyelni kell.

– Taehyung nem hülye. Ő legalább realizálja a helyzetet. – Összecsaptam a kezeimben tartott noteszt, majd elkezdtem elrámolni az ágyamra széthányt holmikat.

– Attól még, hogy éber, nem felkészült. – Yoongi hangja intően csengett, mintha engem akarna felvilágosítani egy mindenki számára egyértelmű tényről, s mintha rám akarná hárítani Tae védelmének feladatát. – Figyelned kell rá.

– Yoongi – kapcsoltam össze tekintetemet az övével. – Tudom jól. Tudtam eddig is, hogy mire vállalkozom, szóval…

– Szóval?

– Szóval kuss!

Taehyung

– Tudod, mit nem értek? – Jiminre néztem, miután feltette nekem a kérdést, majd megvontam a szemöldökömet, kíváncsian nézve rá. Nem válaszoltam, nem kérdeztem meg, mégis, mit nem ért, ugyanis tudtam, egy idő után biztosan belekezd a mondandójába, és ez nem is lett másképp: – Miért van ilyen csend? – kérdezte halkan, a padon ülve. Felsóhajtva néztem magam elé, halványan vállat vonva.

– Valószínűleg készülnek valamire. Terveket szőnek, ilyesmi – mondtam magam elé, figyelve a fákat, amiket lágyan ringatott a szellő, s azok készségesen dülöngéltek jobbra-balra, megadva magukat a szél lágy érintéseinket. Habár, nem tartózkodhattunk volna kint, ugyanis még nem volt itt az ideje a délutáni foglalkozásoknak, de mi fittyet hánytunk a szabályokra, ráadásul talán pár napja voltam olyan állapotban, hogy ténylegesen mozgásképes lehessek, így nem tudtam volna ezt az alkalmat kihagyni. Egyedül voltam a cellában, mikor Jimin felbukkant, hogy nem-e megyek ki vele elszívni egy cigit, és miért ne? Amúgy is unatkoztam, Hoseok és Daehyun a szállítmányokat intézte, magamra voltam hagyva, Jimin pedig mindig jó társaság.

– Igen, tartok tőle – döntötte hátra a hátát, összefonva mellkasa előtt a karjait. Ezt a mozdulatot követően rám nézett, aggodalomtól csillogó szemekkel, amit nem tudtam jó darabig hová tenni, csak megköszörülve a torkomat néztem vissza magam elé.

Néha zavaró volt, ahogy Jimin irántam érzett. Nem, nem idegesített – kész csoda –, nem akartam őt a pokolba kívánni miatta, de nem tudtam vele mit kezdeni, nem mondhattam, hogy ne nézzen így rám, nem mondhattam, hogy hagyjon békén, mert mást szeretek. Hogyan is bánthatnám meg ennyire, mikor neki köszönhetően találtak meg az érzelmek újra? Akárhonnan is néztem, ha ő nem áll ki mellettem olyan erőszakosan, valószínűleg még mindig Namjoon cellájában lennék, hímringyóként számon tartva.

– Taehyung... – Nem tudta végig mondani, ugyanis hallottuk, hogy nyílt az ajtó, majd Daehyun dugta ki a fejét rajta, apró mosollyal.

– Gyertek! Nektek is hoztunk finomságokat! – vigyorgott, szélesen. – Bár, Yoongi nagyon nehezményezte, mert idézem: "Ne kockáztassuk a bőrünket felesleges szarokért!" – kuncogta, vállat vonva. – De biztos örülni fogtok neki. – Aprót bólintottunk, majd mély sóhajjal tápászkodtam fel a helyemről, s még kicsikét sántítva, elég nehézkesen, de az ajtó felé lépdeltem, Jimin társaságában. Noha, a vörös hajú át akarta karolni az oldalamat, hogy segítsen, nem engedtem neki, ugyanis nem vagyok egy anyámasszony katonája. Sokkal rosszabbat is sikerült már ennél átvészelnem, nem hiszem, hogy minden áron a segítségre szorulnék – főleg egy ilyen apróság miatt. Hiába is, már elég kicsi a sérülés, maximum mély még valamelyest.

A cella közelébe érve már hallottuk is Yoongi kissé hektikus hangját:

– Na, jó! Megmondtam, hogy nincs savanyú cukor! Mi a faszom ez?! Jungkook írta fel, a nyakam teszem rá!

– Nyugi már, nem mindegy most már? Itt van, itt van, ne most bosszantsd magad rajta – hallottuk meg Hoseok hangját már a cella mellett. Egyelőre nem merészkedtünk be, ugyanis Yoongi hangja elég dühösnek hatott, Jimin pedig mögöttem lapult, mintha félne az idősebbtől. Megforgattam a szemeimet, lemondóan sóhajtva. Úgysem bántana minket.

– Nézd meg! Nézd meg! Rágó! Minek? Minek? Ráadásul gyerekrágó! Azzal a szar fogkrém ízzel – sziszegte, s hallottuk, hogy valamit a padlóhoz is csapott.

– A saját celládban dühöngj, ne itt. – Lassan előléptem, Jimin pedig szorosan a hátam mögött kullogott, a csípőmet markolva, mintha én meg tudnám védeni bármitől. Ekkor esett le: Jimin írta fel a sok hülyeséget. – Rögtön elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet, miközben elhúztam a cellaajtaját, majd be is léptem rajta. Yoongi tekintete rögtön rám szegeződött, majd a mögöttem lévő, kikandikáló hajzuhatagra.

– Értékelném, ha fosnál, mint Jimin! – morgolódott Yoongi, amire a válaszom csak egy vállrándítás volt, miközben az ágyamhoz lépkedtem, Jimin azonban nem nagyon akart elengedni továbbra sem.

– Na! Mit vagy úgy oda? Én is felírhattam volna a gyerekrágót – kuncogta Daehyun, a falnak támasztva a hátát.

– Persze. Úgy is ismerlek.

Hoseok

Szemeimet látványosan megforgatva sóhajtottam egyet, majd megragadtam Yoongi vállait, hogy azoknál fogva tessékelhessem őt arrébb az áruktól. Szinte éreztem, ahogy izmai pattanásig feszülnek bőre alatt egy ilyen apróság miatt.

– Maradj csendben, légy oly' szíves, nem hiányzik, hogy egy őr meghalljon téged, és büntetést kapjunk a csempészetért – próbáltam nyomatékosítani előző szavaimat, s Yoongi fújtatása és keresztbe vetett karjai arra utaltak, hogy igazat adott nekem. – Én is faszságnak tartom az összes ilyet, kivéve a savanyú cukrot, mert azt szeretem, de ennyi belefér. Nem kerül pénzbe és nem buktunk le. Ha le is fogunk, nem ezek miatt.

– Nocsak, Hoseok – zendült fel Daehyun csilingelő hangja, mire felé fordítottam a fejemet. – Milyen megértő, és apai lettél hirtelen – kacsintott rám kissé kötözködően, nyelve hegyét kidugva fehér fogai között.

– Nem – ellenkeztem ridegen és komoran. – Szimplán reálisan gondolkodom.

– Jó, akkor lásd be – kezdett rá Yoongi ismét –, hogy több cuccal több a lebukási esély, mert ennyi mindent becsempészni nem egyszerű. – Az utolsó három szónál már kissé lejjebb vett a hangerejéből. – És mivel én végzem ezt a feladatot, az öcsémmel karöltve, mi ütjük meg a bokánkat, ha kiderül ez a dolog, és nem ti!

– Jó, nyugodj le! – csitítgatta Daehyun is. – Többet nem lesz ilyen, de szerintem túlreagálod.

– Összeesküvők – morogta az orra alatt, majd elsuhanva Taehyung és Jimin között, érintve mindkettejük vállát, kiviharzott a cellából. Ahogy követtem tekintetemmel mozdulatait, úgy akadt meg a szemem Taehyun íriszein. Egy pillanat erejéig kikerekedtek a szemei és megfeszültek a vonásai, de szinte azzal a lendülettel eltűntek a zavartságra utaló jelek és ajkai egy halvány mosolyba szaladtak. Hasonló mimikával reagáltam, majd felkaptam az éjjeliszekrényről egy csomag fájdalom csillapítót, egy krémet és egy darab alufóliát, amibe egy kis zöld meglepetés volt csomagolva.

– Ezek a tieid – nyújtottam felé, majd mikor felemelte a kezét, beleejtettem tenyerébe a szerzeményeket. – Jót fognak tenni, különösen ez. – Ujjammal az aufólia gombócra böktem. – De ne egyszerre szívd el, mert megárt!

– Nem ismerek rád, Hoseok. – Daehyun ajkai az őszinte meglepettségtől nyíltak szét. – Bedrogoznád a kis TaeTae-t?

– A fű nem drog – világosítottam fel. – Sőt, semmi ilyesmivel nincs gond, csak az emberek hülyék hozzájuk. Attól még, hogy én nem preferálom, más szimpatizálhat a drogokkal. De én csak ezzel élek – biccentettem állammal a téma tárgyára.

– És hol van az enyém, drágaságom? – Egy ismerős és utálatos hang vágta fel dobhártyáimat, mikor meghallottam Jokwon kérdését a rács túloldaláról. – Már két hete várom.

– Akkor várj rá tovább! Ne kelljen még egyszer megkérnem téged, hogy akadj le rólam! – Határozott, kimért léptekkel közelebb merészkedtem hozzá, s az arcába hajoltam. – Te lennél az utolsó, akiért kockáztatnék.

Taehyung

Nem csíptem Jokwont. Nagyon nem. Mikor Hoseok a kezembe nyomta az ellátásomhoz szükséges dolgokat, és a füvet, hálásan néztem rá, szerintem ennél hálásabban már nem is lehetséges egy emberre nézni, de amint megláttam ezt a beazonosíthatatlan objektumot, minden szőrszál állt a kezemen, és minden pihe is. Elfintorodtam, miközben a ronda pofáját néztem, amit legszívesebben szétmartam volna, azonban türtőztettem magam. Nem viselkedhettem úgy, mint egy elmebeteg őrült.

– Na, drága, egyetlen Hoseokom! Édes cicám! – nyögte Jo Kwon, mire újra megremegtem, nyelve egyet. Már csak a hangjától is agyfaszt kapok, hát még, ha az arcára nézek, amiről szinte sütött a transzszexualitás minden árnyalata. Undorító.

– Nem vagyok az édes cicád, és most kopj le! – mormogott Hoseok, a rakomány többi részéhez trappolva, hogy tovább válogathasson, Kwon azonban nem akarta egykönnyen feladni, ami már az én szememet is csípte. Hogyne csípte volna! Nem, nem mondanám, hogy féltékeny vagyok, inkább csak mérhetetlenül bosszant ez a viselkedés, és hangvitel, amit megenged magának Hoseokkal szemben, holott ő rohadtul nem kíváncsi rá. Lehet, hogy egy kis féltékenység is lüktet bennem, nem mondom, azonban tudtam, Hoseok soha nem kezdene egy ilyen lénnyel, mint ő.

Attól függetlenül bosszantott. Legszívesebben kinyírtam volna.

– Kérlek! Hobi drágám! Édes csillagom! – Elegem volt.

– Takarodj – néztem rá, letéve az ágyra a homlijaimat, mire a cellaajtó előtt lévő Kwon rám nézett, végig mérve íriszeivel. Határozottan lépkedtem oda, végig a szemeibe nézve, ellentmondást nem tűrően. – Süket vagy?

– Nekem te nem ugatsz! – mért végig, mire megemeltem a szemöldökömet.

– Óh, dehogynem! Ez az én cellám is, és ha engem bosszantasz, akkor bosszantasz – döntöttem oldalra a fejemet, már a cella vaskerítése előtt állva. Jokwon azonban úgy tűnt, nem tágít előbbi terveitől, minden áron maradni akarna.

– Mondom, hogy nem ugatsz nekem! Ki vagy te itt?! Majd Hoseok elzavar, ha... – A szavába vágtam, miközben egyik tenyeremet a rácsra helyeztem, édes mosollyal nézve rá.

– Kim Taehyung vagyok, és ha nem tudnád, pszichés beteg is, szóval akár egy csettintés alatt kiverem a fejedből az agyvelődet, kitépem a szívedet, és a beleidnél fogva akasztalak fel az udvaron lévő, kibaszott fára! De még előtte talán lelocsollak ecetes sóval, hogy szétmarja az egész testedet, és röhögve fogom végig nézni, ahogy kivérzel és megdöglesz! Még egy szó, cicumicukám, még egy kuncsorgás, és megteszem! De, hogy te is élvezhesd, végig életben fogsz maradni, és végig fogod nézni, ahogy a gigádat rágom ki a helyéről. Ha meg meglátlak Hoseok közelében, a szemeidet is kinyomom előtte, azokkal fogok jojózni, utána a nyelvedet is kitépem, és azzal fogom végig festeni az egész testedet, kis hímkurva – nyaltam végig szabad kezemen lévő mutatóujjamon, végig a szemeibe nézve. – Szeretnél még valamit? – kérdeztem negédes hangon, kissé közelebb férkőzve hozzá, mire nyelt egy nagyot, majd megrázta a fejét, majd egy hang nélkül eltávolodott a cella ajtótól, és azzal a lendülettel tovább is állt. Felsóhajtva fordultam meg, hogy az ágyamhoz léphessek.

– Az igen! Egyre jobban imádlak! – kuncogta Daehyun, a combját csapkodva.

Hoseok

Megilletődve pislogtam Taehyungra, ugyanis ilyen megnyilvánulást még nem tapasztaltam tőle az ittléte alatt. Jól tudtam, hogy a lelke mélyén nem egy anyámasszony katonája, de a mostani monológja minden elképzelésemet túlszárnyalta – talán csak Yoongitól, és önmagamtól hallottam már ilyet. A különbség annyi volt, hogy amíg én teljes kimértséggel, ridegséggel fenyegetek, Taehyung mosolyogva tette meg. Olyan önelégült, sőt, boldog vigyor terült szét az arcán, akár egy pszichopatáén.

Úgy terült szét az ágyán, mint aki jól végezte a dolgát vagy mintha mi se történt volna. Daehyun a könnyeit törölgette a falnak dőlve, amíg én elismerően görbítettem felfelé ajkaimat. Egy dolog viszont nem tetszett az egészben, amit muszáj volt szóvá tennem:

– Meg tudom védeni magamat – pillantottam rá, mielőtt a matracom alá nyúltam volna egy doboz cigarettáért. – Nincs szükségem őrangyalra, de a szöveged nem volt rossz. – Összekapcsoltam tekintetemet az övével, mikor elhaladtam az ágya mellett. Kifejezéstelen arccal pillantott vissza rám, s mintha egy kis meglepettséget véltem volna felfedezni íriszei csillogásában – talán nem ezt a reakciót várta. De hát Jung Hoseok vagyok... Az utolsó személy, akinek védelemre lenne szüksége. Bár, jól tudtam, Taehyungból inkább csak a féltékenység szólalt fel, semmint irántam táplált féltés. Ez pedig a szívem mélyén igenis imponáló volt számomra.

– Ne légy' már ilyen! – ciccegett Daehyun kissé csalódottan. – Olyan szöveget lenyomott, amitől Namjoonon kívül körülbelül mindenki bokán fosná magát.

– Meg is dicsértem érte – köptem oda kimérten és szenvtelenül.

– Pfff. – Daehyun kelletlenül nevetett fel. – Nem hogy örülnél a mögöttes tartalmának.

– Én örülök.

– Látom.

– Tudod te is, hogy nem szoktam kinyilvánítani az érzéseimet. Kezdjek el ugrálni örömömben és vetődjek minden szembejövő rab nyakába? – rántottam meg kissé bal szemöldökömet, amivel még inkább azt érzékeltettem, mennyire infantilis és tőlem abszolút hiteltelen, mű lenne.

– Félreértetek- – Taehyung hangjára fordultunk mindketten a másik ágy felé, mikor a fiú bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Azért tettem, mert idegesített. Ki nem állhatom a fajtáját, a hideg futkos a hátamon az efféle egyedektől.

– Hát, szerintem nem lesz vele többé probléma – kacsintott rá Daehyun, üzenve ezzel, mennyire tetszett neki Taehyung megnyilvánulása.

– Nem venném készpénznek – lomboztam le, szokásomhoz híven. – Nem a fülét, farkát behúzó fajta. Nem kell vele foglalkozni és kész.

– Én szívesen elhajtom újra és újra – vonta meg vállait Tae. – Egészen élveztem. Aztán ha nem ért a szóból, máshogy is el lehet intézni.

– Hjaj... – sóhajtottam fel. – Kimegyek cigizni.

Taehyung

– Nem, hogy örülnél a talpraesettségének – kuncogta Daehyun, szemöldök vonogatva. Hoseok egy pillanatra megfeszült, majd már a cellaajtóból pillantott vissza barátjára, elég agresszív pillantásokkal illetve, azonban nem volt ez a tekintet vérre menő, inkább lesajnáló, vagy kissé felháborodott.

– Mondom, hogy örülök! Mit nem értesz? Fel akarsz baszni? – mormogott, már ajkai közé véve egy szál cigarettát.

– Isten ments! Volt valaha is a szándékomban eme szívtelen cselekedet? – Daehyun a szívére emelte bal kezét, olyan ártatlanul nézve a távolodni készülő Hoseokra, mintha egy ma született bárány lenne. Hoseok azonban nem méltatta válaszra, inkább csak horkantott egyet, feltépve a sűrű ráccsal ellátott fémszerkezetet, hogy végérvényesen kiszökkenhessen rajta.

– Egy fasz vagy, Jung. Egy fasz.

– De jó nagy – öltötte fel eszelős vigyorát a másik, huncut görbülettel.

– Na, jó! Csá! – Hoseok a szemét forgatva lépett ki a kis résen keresztül, majd fordult el balra, hogy elszívhasson egy cigarettát. Daehyun mosolyogva csóválta a fejét, miközben a rakomány felé fordult, hogy újra átnézegethesse, rendszerezhesse őket.

– Kár, hogy Yoongi ezt nem hallotta. Biztos imádta volna – dünnyögte maga elé elgondolkodva, én azonban nem figyeltem rá, csak törökülésbe tornáztam magam az ágyon, és a kapott krémet, azon morfondírozva, hogy talán nem ártana bekenegetnem a sebemet. Jimin, aki eddig síri csendben volt, szinte azonnal felém mászott.

– Bekenjem? – kérdezte, mire meglepetten néztem fel rá, majd félszegen bólintottam egyet, azt követően pedig a vörös ki is vette a kezemből az említett tubust, hogy letekerhesse annak tetejét, majd után felhúzhassa a pólómat, és lassan letépje a bőrömről az eddig ráragasztott kötszert. – Egész szépen gyógyul. Szerencséd volt, az biztos. Ha fontos szervet ért volna, szerintem belehaltál volna – motyogta szomorkásan, az ujjaira nyomva egy kisebb adagot, majd ujjainak segítségével masszírozta a bőrömbe lágyan, vigyázva, nehogy egy kicsit is fájjon.

– Hát, járhattam volna rosszabbul is – vallottam be, figyelve a mozdulatait.

– Hoseok... figyel rád? Mármint, jól bánik veled, ugye? Figyelmes, és törődik veled, igaz? – Meglepetten néztem Jiminre, kissé talán zavartan is. Nem tudtam mire vélni ezeket a kérdéseket, és azt hiszem, hogy a szobában lévő Daehyun sem, aki hirtelen fordította hátra a fejét, meglepetten pillogva, majd visszanézett a csomagokra, mintha itt sem lenne.

– Persze. Miért bánna velem rosszul? Amúgy sem kell velem sehogy bánni, nem egy kiskutya vagyok, akit... – Jimin azonnal a szavamba vágott, majd megkeresve egy adag gézt, és a hozzá lévő ragtapaszt, s miután a szerzeményeit megkaparintotta, visszaült hozzám, hogy elláthasson.

– Nem úgy kérdem – sóhajtotta megadóan. – Csak... ápolgat rendesen? Figyel rád? Még mindig fáj a sebed, és elég csúnya azért. Ha kérsz valamit, megteszi? Nem hagy figyelmen kívül? – nézett fel rám, kissé szomorkásan. Daehyun újra hátranézett ránk, de nekem a torkomra fagytak a szavak. Tisztában voltam Jimin érzéseivel, és még nem is nagyon zavartak, de mióta leszúrtak, mióta gyengélkedem, azóta egyre furcsább, egyre különösebb, ráadásul, ha Hoseok mellettem volt, esze ágában sem volt ilyesmikről beszélni.

Bár, nem mondtuk ki nyíltan, mi van közöttünk Hoseokkal, mindenki tudott róla, Jimin is.

– Megtesz annyit, amennyit neki kell – válaszoltam félszegen, végül is, igazat mondva. Nem akartam Jimint sem felbőszíteni, sem elkeseríteni azzal, hogy Hoseok törődik velem, nem keveset. Tényleg annyit foglalkozik velem, amennyit kell, cseppet sem többet, vagy kevesebbet.

– Az nem elég – mormogott, ráragasztva a bőrömre a ragtapaszt, odailletve a gézt is. – Én sokkal többet törődnék veled! – mondta, lebiggyesztett ajakkal, mire felsóhajtottam, kerülve a pillantásait.