Shatter me with hope - VHope (14/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás, egyben pedig a befejezés is. :c
Igazából, mellette fontos kérdésem lenne. Ez a történet valójában lenne folytatva, de sajnos Vienetta és az én dolgom sem úgy alakult, hogy együtt tudjuk tovább vinni ezt a történetet. Túl sok dolgunk van, nem tudunk egyeztetni, ezért pedig nem hibáztatható ő sem, én sem. :) 
Mégis az lenne a kérdésem, hogy legyen-e folytatva ez a történet? Én írnám tovább, mind a két szemszöget. Ha azt mondjátok, ez a minőségéből nem von le, akkor folytatni fogom egy másik évaddal, egyedül, ha viszont szerintetek nem érdemes, akkor itt a vége, fuss el véle. :c
(Kérlek, fejtsétek ki a véleményeteket, személy szerint nagyon közel áll hozzám ez a történet, de ha levonna a minőségéből az egyedül írása, akkor érdemtelen folytatni. :c Mert az tény, az ember magának ír, de nem akarok elrontani semmit.) 
Reméljük, tetszeni fog nektek az utolsó fejezet is! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

Mindnyájan az én cellámban gyűltünk össze a verekedés, és Taehyung ájulása után, akit Jimin cipelt el a karjaiban, majd finoman elfektette az ágyamon. Ott könnyebben hozzáfértünk a sérüléseihez, amik kezelésre szorultak.

Még mindig forrt bennem a méreg, amit Yoongi váltott ki belőlem, és a becsmérlő szavai, amik nem csak engem, de Taehyungot is szidalmazták. Nem akartam bántani, hiszen a barátom, de mérhetetlenül dühös voltam rá a mentőakciója miatt, és az utána lerendezett jelenetből kifolyólag. Inkább nem szóltam hozzá, kerültem a pillantásait, és nem is volt nehéz dolgom, mert elvolt ő egymaga – meredt kifelé az ablakon, ügyet sem vetve sebeire, és a bent lévő emberekre, még Jungkookra sem, akit időközben összeszedtünk és magunkkal hoztunk. A fiatal fiú bűnbánóan ücsörgött az emeletes ágy felső szintén, s hol engem vizslatott, hol pedig a sérült Taehyungot, akinek sebei kezelésével kezdtem foglalkozni.

– Sajnálom. – Hangja olyan csendes és erőtlen volt, hogy alig hallottuk. – Ne haragudjatok!

– Te miről beszélsz? – fordult felé Daehyun, elszakítva tekintetét a mocskos tükörtől, amiben eddig a homlokán levő horzsolást törölgette. – Mit sajnálsz?

– Miattam történt az egész – motyogott maga elé, teljesen összetörve. – Ha nem hagyom, hogy elkapjanak, ez az egész nem történik meg.

– Ne rágd magad! – néztem fel rá, mikor helyet foglaltam Taehyung ájult teste mellett az ágyon. – Nem a te hibád, és már amúgy sem tehetünk semmit. Megtörtént, kész.

– Igaza van – bólogatott Jimin, majd odasétált Jungkook lelógó lábaihoz, s finoman végigsimított rajtuk. – Nem tehetsz róla, Kookie. Gondolom, túlerőben voltak.

– Igen – biccentett a fekete hajú –, de ez akkor sem mentség. Figyelmesebbnek kellett volna lennem.

– Öcsém, kuss már! – fordult felé ingerülten Yoongi, megfagyasztva Jungkook feltörekvő könnyeit és belé rekesztve a levegőt. Mind felé kaptuk a fejünket, hallva szigorú beszédét. – Inkább mutasd a sebeidet, hogy elláthassuk őket!

Lemondóan sóhajtottam egyet, s inkább visszafordultam a mellettem fekvő Taehyunghoz. Még mindig eszméletlen volt, fel se ocsúdott a körülötte zajló diskurzusra – mintha aludt volna. Egyedül fájdalmat sugárzó vonásai tükrözték, mennyire meggyötört valójában, de még így is gyönyörű látványt nyújtott számomra. Óvatosan simítottam végig arcának véres, de még mindig puha bőrén, folyamatosan kémlelve minden szegletét. Nem tudtam, kit hibáztathatnék a történtekért. Talán senkit, talán mindenkit. Kereshetnék bűnbakot, de felesleges lenne – nincs képességünk, hogy visszapörgessük az időt, de ha lenne is, min tudnánk változtatni? Nem lehetünk folyton folyvást egymás nyakán, figyelve a másikra – és én nem is akartam így élni. Nyugalomra vágytam.

Sóhajtva vettem kezembe egy nedves törlőkendőt, hogy letörölhessem a bíborszínű nedűt a férfi arcáról, amitől mintha ráncba szaladt volna homloka, de továbbra sem kelt fel. Minden centire külön figyelmet fordítottam, hogy az utolsó cseppig eltünthessem a vért, s mikor arcával elkészültem, jöhetett a felsőteste.

– Mi a... – motyogtam magam elé, mire a hozzám legközelebb álló Daehyun oda kapta a fejét.

– Baj van? – kérdezte rögtön, de nem válaszoltam neki. Figyelmemet lekötötte a vörösre színeződött huzat, ami Taehyung alatt terjedt egyre nagyobbra. Óvatosan húztam feljebb felsőjét, de a látvány egy pillanatra torkomra égette szavaimat – leszúrták. – Baszki – dülledtek ki Daehyun szemei.

– Az adrenalin miatt biztos nem tűnt fel neki – konstatáltam, valami értelmes magyarázatot keresve. – Felemelnéd kicsit, hogy lehúzhassam róla a pólót? – pillantottam fel barátomra, aki egy bólintással felelve eleget tett kérésemnek.

Jól gondoltam – alig volt sértetlen felület rajta, mindenhol találtam vagy karcolást, vagy horzsolást, vagy véraláfutást. Mégis a lyuk volt a legaggasztóbb, ami oldalából szivárogtatta meleg vérét, eláztatva lassan már az egész ágyneműt.

– Ez mi a szar?! – Yoongi ijedt és dühvel telt hangjára fordultam hátra, vállam fölött vizslatva őt és testvérét, aki immáron nadrág nélkül ücsörgött az ágyon. Tekintetem azonnal az érdekes kinézetű sebre siklott, ami vádliját és combját ékesítette.

– Sajtreszelő. – Mintha harapófogóval húzták volna ki belőle ezt az egy szót. Olyan reményvesztetten és bánatosan kémlelte a padlót, mit hogyha ő kínzott volna meg valakit, nem fordítva. Yoongi agyában viszont elpattant valami. Egy időben az enyémmel.

– Kinyírom őket – sziszegte.

Hasonlóképp éreztem, miközben Taehyung sebeit próbáltam rendbe tenni, teljesen megfeledkezve az én sérüléseimről, hiszen csak felületesek voltak. Annyi minden kavargott bennem... Sajnálat, harag, lelkiismeret-furdalás és bosszúvágy. Rossz érzés kerített hatalmába, mihelyst belegondoltam – talán nem lett volna szabad Taehyungot Yoongi után engedni. Talán nem kellett volna egy pillanatig sem hinni Suga szavainak. Talán jobban kellett volna figyelünk Jungkookra, de... egészen idáig nem történtek ilyen botrányok, atrocitások, amik kivált elővigyázatosságot követeltek volna. Azt nem tudtam megmondani magamnak, mikor kezdődött – amikor Taehyung megjelent, vagy amikor elkezdtem érezni iránta?

Taehyung

Halk motoszkálásra és hangokra ébredtem. Az első dolog, ami rögtön belém mart, az a mély fájdalom, ami az oldalamat illette, és azután folyamatosan, szüntelenül a többi, de azt hiszem, elenyésző volt mint az oldalam mellett. Sajgott, és mikor felnyitottam a szemeimet, magam sem tudom, hogy miért, de csak rosszabb lett, főleg, mikor elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt.

– Égessük ki?

– Inkább varrni kellene... – Daehyun hangját hallva megeresztettem egy alig hallható szusszantást, miközben halványan oldalra biccentettem a fejemet. Még mindig szédültem, ráadásul hányingerem volt, és erőtlennek éreztem magam. Eszembe sem jutottak a történtek. – Az kíméletesebb.

– Az égetés meg gyors, és amúgy sincs semmink a varráshoz – szuszogta Hoseok, mire ránéztem. – Mielőtt elvérzik, hozz egy gyújtót.

– Komolyan gyújtóval akarod összeégetni?! Kurva lassú lesz – sóhajtotta Daehyun, megrökönyödve. Égetni? Még is mit akarnak égetni? Összeráncoltam a szemöldökömet, kissé erőtlenül, gyámoltalanul.

– Menj már, és hozd, mert elvérzik, azt pedig valahogy, valamiért nem szeretném! – horkantotta, Daehyun pedig megeresztett egy fáradt sóhajt, majd kitért a látókörömből. Hoseok megcsóválta a fejét, haloványan szusszantva, majd hirtelen rám nézett, viszont egy kicsit ledöbbent, majd elhúzta a száját. – Alhattál volna még egy ideig.

– Mert? – motyogtam, majd lassan megmozdultam, hogy felülhessek, de valami meggátolt benne: folyamatosan éreztem az égető, szúró fájdalmat az oldalamban. Felnyögtem és visszaborultam az ágyra.

– Nem tudsz elájulni még egyszer?

– Nem, nem tudok! – morogtam, mérgesen nézve rá. – Miért kellene elájulnom? – sóhajtottam, fáradt, meggyötört hangon.

– Mert leszúrtak, és el kell látni a sebed. Mire orvoshoz jutunk, és ellátnak, szerintem elvérzel, ugyanis ki tudja, mióta van gond. – Komolyan nézett a szemeimbe, én pedig össze-összevontam a szemöldökeimet, pislogva egy párat, értetlenül.

– Aha. Biztos nem olyan vészes. – Nem akartam még csak arra gondolni sem, hogy engem fognak felgyújtani, úgyhogy megpróbáltam újra felülni, de mielőtt bármit is cselekedhettem volna, Hoseok az ágyra nyomott.

– Ne mocorogj, mert erőlködsz, és még jobban fogsz vérezni!

– Ez hülyeség.

– Nem, nem az! Maradj a seggeden, mert mire Daehyun visszajön, elvérzel! – sziszegte, mire elfintorodtam, oldalra döntve a fejemet. Igazából, legalább annyira fájt az oldalam, hogy képes legyek akármikor sírva fakadni, de próbáltam "férfiként" viselni a dolgot, és nem nyafogni vagy nyavalyogni. Nehezen ment, persze, hiszen másodpercenként nyilallt be az oldalam, de ennek ellenére is próbáltam kifejezéstelen arckifejezéseket produkálni, mintha magamat próbálnám nyugtatni.

– Ugye nem azt fogjátok kiégetni? – súgtam magam elé, sandán pislogva rá. Már a beszéd is nehezen ment, és homályosan láttam, de próbáltam rendben tartani magam és a gondolataimat, pedig legszívesebben sírva bújtam volna Hoseokhoz, mint egy elveszett kisgyerek, azonban a helyzet nem engedte meg.

– De. Muszáj.

– Remek... – suttogtam, lesütve a szemeimet. – Te csinálod, vagy Daehyun? – kérdeztem harsányan, fáradtan pillogva felé, ráemelve az elesettnek tűnő tekintetemet.

– Szerintem Daehyun.

– Megsajnálnál? – vigyorogtam önelégülten, mire megcsóválta a fejét, majdhogynem lemondóan. – Csak oldani próbálom a stresszt. Félek ám…

– Akkor inkább hallgass, mert ezzel nem oldod. Amúgy is, ne beszélj, mert ilyenkor nem kellene.

– Attól nem folyik ki több vér…

– Elhallgatnál?

– Csak oldom a stresszt, mert félek. Az égetés biztos fáj – suttogtam magam elé, majd összepréseltem az ajkaimat, mikor végeztem a mondandómmal.

– A nyelvedet kellett volna kivágniuk! – szusszantotta Hoseok, gondterhelten, majd mikor meghallotta a lépteket, és meglátta Daehyunt, felcsillantak a szemei. A most érkezett férfi megeresztett egy halovány sóhajt, majd felénk lépkedett, s mikor meglátta, hogy éber vagyok, megcsóválta a fejét.

– Én csináljam? – kérdezte, kattogtatva a gyújtót. Nyelnem kellett egy hatalmasat.

– Szerintem jó lesz ez így. Nem kell itt izélni... túl élem. Nem lehet annyira mély – súgtam, próbálva elhúzódni a fal felé, miközben a gyújtót szuggeráltam Daehyun kezében. A szívem a torkomban dobogott és határozottan nem akartam, hogy hozzám nyúljanak. Egyáltalán nem. Így is eléggé fájt, alig tudtam megmozdulni, alig tudtam gondolkodni... hát még, ha kiégetnek...

Nem. Nem akartam. Féltem. Rettegtem.

– Aha, aztán majd elvérzel. Nem azért kínlódunk itt, hogy beadd a kulcsot. – Daehyun lassan az ágy mellé térdelt, majd az oldalamat kezdte el szuggerálni. – Csinálom én, te meg addig nem tudom, fogd a kezét – vigyorgott Hoseokra, aki megforgatta a szemeit. – Ne sikíts, ha lehet, mert meghallják. Fojtsd el. Harapd a szád, vagy a kezed, valamidet, de ne merj kiabálni – mondta, mire nyelnem kellett egy nagyot, a másik oldalamra fordítva a fejemet, hogy véletlenül se lássam tovább, ahogy a gyújtóval közelít felém.

Mikor megéreztem a sebemnél a forróságot, megugrottam az ágyon, és automatikusan a szám elé emeltem az alkaromat, és belemartam a fogaimmal, miközben a másik kezemmel a lepedőt markoltam, remegve. Rögtön kibuggyantak a könnyeim, és egy pillanatra azt hittem, megint el fogok ájulni, de nem volt olyan szerencsém, ébren maradtam. Ekkora fájdalmat soha nem éreztem még.

Hoseok

Mintha tőrt döftek volna a szívembe. Mikor Taehyung felordított a fájdalomtól, hangja a fejemben zengett, kizárva a külvilágot, s csak azzal tudtam törődni, mekkora kínt élhetett át. Véresre harapta alkarját, a lepedőt lyukadásig szorongatta, de Daehyun nem állt le egy másodpercre sem – komoly tekintettel égette össze a még mindig vérző sebet, s habár íriszei a részvéttől csillogtak, tudta, hogy nem állhat le, mert akkor sem fog végezni.

– Nem bírom nézni. – Jimin fejére tekerte a fehér takarót, hogy még véletlenül se lássa Taehyung kínlódását és valamelyest kiszűrje a férfi sínylődő morgásait, amit még karja sem tompított eléggé.

Mellette térdelve kaptam el Taehyung kezét, hogy valamivel szilárdabb dolgot tudjon szorongatni, s amint ujjai kézfejemre fonódtak, kiszorította végtagomból az összes vért. Már ebből a csipetből is érzékeltem, milyen mélységő fájdalmai voltak. Valamelyest örültem, hogy nem nekem kellett összeégetnem a sebét, mert valószínűleg megsajnáltam volna. Ugyanúgy elvégeztem volna a feladatot, mint Daehyun, szünet nélkül, de ő valahogy hidegebb vérmérséklettel tette a dolgát.

– Mindjárt kész – simítottam végig Taehyung homlokán, eltűrve a gyötrelemtől előtörekvő izzadtástól nyirkos tincseit. – Már nincs sok hátra.

– A felénél járok – tudósított Daehyun. – Túl kicsi a láng, nem tudok gyorsabban haladni.

– Csak csináld! – adtam ki az instrukciót, majd újra a szenvedő fél felé fordultam.

Taehyung testének minden izma pattanásig feszült bőre alatt, fejét úgy dobálta jobbra-balra, mintha csak azt mondaná; ő ezt nem akarja, azonnal hagyjuk abba. Magatehetetlenül vergődött a helyén, egyre erősebben szorítva a kezemet, elfehéredett ujjakkal.

Jungkook figyelmét Yoongi próbálta elterelni, miközben ápolta öccse sérüléseit, de egyikük sem tudta teljesen ignorálni a mellettük senyvedő személyt és annak hangjait. Alkarját már csaknem ketté harapta a fájdalomtól, az onnan szivárgó vérét látva kaptam ki végtagját a szájából, s tapasztottam oda az én tenyeremet, ügyelve, hogy levegőt azért kapjon.

– Még egy kicsit bírd ki, jó? – Összeszorított szemeiből hatalmas cseppű könnyek törtek elő. Szívesen letöröltem volna, de fontosabbnak tartottam fogni őt, hogy kevesebbet dobálja magatehetetlen testét, annak érdekében, hogy Daehyun előbb végezhessen.

Szörnyű volt, lélekfacsaró, ahogy hánykolódott, ahogy a bőre sercegett a tűz érintésétől, ahogy alvadt vére a lepedőre hullott, s ahogy potyogtak a könnyei. Ilyen fájdalmat talán még az ellenségemnek se kívánnék.

– Mindjárt kész, TaeTae – hallottam meg Daehyun bíztató hangját. – Fél perc.

– Ne dobáld magad! – Könyökömmel rögzítettem vállat a matrachoz. – Csak rosszabb lesz! Nyugalom, pillanatok kérdése!

Ahogy mozdultam, éles fájdalom hasított tenyerembe – Taehyung átharapott egy kisebb részt fájdalmai közepette. Halkan szisszentem fel, mikor érzékeltem bőröm átlyukasztását, de nem foglalkoztam vele – már csak fél perc maradt hátra.

– Kész! – jelentette ki Daehyun, majd megkönnyebbülve sóhajtott egyet, a gyújtót pedig a földre dobta. – Készen vagy, Tae! Most már nincs semmi baj.

Nagyot nyögve engedtem Taehyung szorításán, leemelve vérző tenyeremet ajkairól, de kezét továbbra sem engedtem el.

Taehyung

Habár Daehyun már befejezte a bőröm, a sebem égetését, én még mindig legalább annyira éreztem a testemben a fájdalmat. Remegtem, mint a nyárfalevél, és könnyáztatta pillákkal, szemekkel néztem fel Hoseokra, aki mélyet sóhajtva mosolygott rám, mintha biztatni próbált volna. Megremegtek az ajkain, s lassan elengedtem a kézfejét, amiből valószínűleg már az összes vért is kiszorítottam. Esetlenül pihegtem és sóhajtoztam, fáradtan szuszogva, ködös aggyal. Verejték borította a homlokomat, és a halántékomat, homályos volt a látásom, még jobban szédültem, mint eddig, és ha ez még nem lett volna elég, a szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, szívrohamot fogok kapni rövides időn belül.

Mikor valamelyest sikerült magamhoz térnem, halkan felnyüszítettem, teljesen elveszetten, majd megpróbáltam felülni, hogy átölelhessem Hoseokot. Igazából nem akartam túl mély kontaktust kialakítani vele továbbra sem, de olyan fájdalmaim voltak, annyira elkeseredett voltam, olyan elveszettnek éreztem magam, hogy muszáj volt valakihez hozzábújnom, valakit átölelnem. Valakitől kikövetelni a törődést.

– Gyere – sóhajtotta, miközben lassan felhúzott, én pedig mit sem törődve a gyötrelemmel, azonnal hozzábújtam, a nyakába hajtva a homlokomat, erőtlenül, elgyengülten zokogva. – Nincs baj, vége van. – Nyugtató volt a hangja, főleg, ahogy átölelte a hátamat, közelebb húzva magához.

– Megyünk, jó? – Hallottam Daehyun hangját, de nem volt energiám, sem kedvem felé fordulni.

– Persze, menjetek. Én lenyugtatom addig – mondta Hoseok halkan, cirógatva a hátamat.

Lassan hallottam a halk neszeket és motoszkálásokat, majd éreztem, hogy valaki végig simít a hátamon, majd finoman megpuszilta a fejem búbját, törődően és kedvesen.

– Jobbulást és pihenj sokat – motyogta Jimin, még megsimogatva a vállaimat utoljára, majd hallottam, hogy becsukódik a cella rácsa, én pedig megeresztettem egy reszketeg sóhajt, közelebb préselődve Hoseokhoz, aki lágyan, gyengéden simogatta a hátamat, kissé ringatva is, de a fájdalom akkor sem akart elmúlni. Sípolt a fülem, zúgott a fejem, mellette pedig az oldalamba maró érzés is mintha minden pillanattal erősödött volna. Abba akartam hagyni a sírást már régen, de nem ment. Egyszerűen nem apadtak el a könnyeim, pedig próbáltam minden áron visszafojtani őket.

– Vissza kellene feküdnöd. Nem jó, ha most ücsörögsz – sóhajtotta Hoseok, a fejem búbján pihentetve az állát, szüntelenül járatva ujjait a hátamon, én viszont csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy eszem ágában sincs feküdni. – Pedig kellene. – Újra megráztam a fejemet, haloványan remegve, laposakat pislogva. Szerintem már a világomról sem igazán tudtam, csak azt hajtogattam magamban, hogy ha Hoseok most elenged, akkor biztos, hogy idegösszeroppanást fogok kapni, ami lehet, hogy erős túlzásnak bizonyult, de én akkor is így éreztem.

Nem tudom, meddig ülhettünk így, én viszont még mindig sírtam, habár sokkal enyhébben, mint ezelőtt. Valamelyest csitult a zokogásom, de még mindig patakokban potyogtak a könnyeim, félig lehunyt szemeim elől pislogva a bőrére, már sokkal fáradtabban, mint az előbb.

Hoseok megeresztett egy halovány szusszantást, és abban a pillanatban tolt el magától finoman, mintha attól félne, hogy bármikor összetörhetne.

– Hadd nézzem a kezed – motyogta, tőle nem megszokott gyengéd hangon, majd elkapva az ölembe pihenő alkaromat, maga felé fordította és kissé elfintorodott, mikor meglátta. Én rá sem mertem nézni. – Ezt még le kell kezelni. – Megrökönyödve néztem rá, teljesen kétségbeesve. Én nem akartam már több kezelést. – Ne nézz így, ez nem fog fájni – mosolygott biztatóan, majd vontatottan, kissé habozva, de lesimította ujjaival a könnyeimet. Mikor végig simította az arcomat, akkor néztem rá a kezére, bűnbánóan, ködös szemekkel pislogva rá.

– Ezt én csináltam? – susogtam, megremegő ajkakkal. Láttam, hogy nem akart válaszolni, azt hiszem azért, mert elég labilis voltam a fájdalmak miatt és szerintem tartott tőle, hogy csak jobban elsírnám magam. Persze, így is lett volna, ha kimondja, azonban én tudtam, hogy kiharaptam a kezét, emlékeztem rá. Halványan, de rémlett a dolog.

Kissé szenvedősen, lassan, reszketve, de megfogtam a kezét, és a tenyerét az ajkaihoz nyomtam, aprócska puszit lehelve rá, majdhogynem hozzábújva, lehunyt szemekkel.

– Ne haragudj. Nem akartalak bántani – motyogtam, újabb puszit adva a tenyerébe, ki-ki buggyanó könnyekkel.

Hoseok

– Jaj, hagyd már – mosolyodtam el, hüvelykujjammal végigsimítva arcán. – Semmiség. – Hagytam magunknak így pár pillanatot, várva, hogy legalább a nekem okozott sérülést feldolgozza magában, bár azt nem mertem remélni, hogy könnyei hamarosan elapadnak. Kelletlenül húztam tőle el a kezemet, egy futó mozdulattal letörölve ajkairól a véremet, majd felegyenesedtem mellőle, hogy kötszerért induljak.

Először a saját tenyeremet tekertem be gézzel, vékonyan, hogy az ő karjára elegendő maradjon a már megfogyatkozott kötszerből, majd egy kis alkoholért nyúltam, hogy lefertőtleníthessem harapásának nyomát.

– Hidd el – ültem vissza mellé –, a korábbi szenvedéshez képest ez már semmiség lesz. – Egy nagyobb vattapamacsra locsoltam kicsit az alkoholból. – Add a karod! – nyúltam felé, mire kissé vonakodva, de tenyerembe fektette említett testrészét. Törlő mozdulatokkal simítottam végig a vattával, amit hamar átszínezett a vörös nedű, így kénytelen voltam újat használni a fertőtlenítésekre. Ezt már hang nélkül, összeszorított fogakkal tűrte, valószínűleg még mindig lüktetett az oldala, aminek fájdalma elenyészővé tette az alkarján keletkezett seb maró érzését. Miután végeztem a fertőtlenítéssel, jókora hosszúságú kötszert tekertem rá, hogy még véletlenül se ázzon át és kicsit összeszorítsa a sebet. Jól tartó csomót kötöttem rá, amitől Taehyung egy pillanatra hangosan felmordult, de mihelyst konstatálta, hogy végeztem, sóhajtva ejtette vissza maga mellé a karját.

– Sajnálom – szipogta, s mintha újonan előtörő könnycseppek nyargaltak volna végig az arcán.

– Mit sajnálsz? – emeltem meg egyik szemöldökömet.

– Azt, hogy ennyi bajt okoztam – szepegett tovább, majd hüvelykujjával letörölt pár sós cseppet. – Tudom, hogy nem én vagyok teljes mértékben a hibás, de…

– Akkor ezt a mondatot itt be is fejezheted – vágtam mondandója közepébe, majd feljebb csúsztam az ágyon, törökülésbe pakoltam lábaimat, s Taehyung tarkója alá nyúlva ölembe raktam a fejét. Meglepetten pislogott, még több könnynek utat adva, és fátyolos tekintettel nézett fel rám. Nem magyaráztam meg a gesztust, mivel én magam sem értettem igazán, de jólesett közel tudnom őt magamhoz, csak úgy, mint gondoskodni róla. – Kereshetnénk bűnbakot – kezdtem el finoman simogatni a haját, egy-egy tinccsel hosszabb ideig elszórakozva –, de teljesen felesleges lenne, erre már rájöttem, mikor azon gondolkodtam, ki tehet az egészről. Hibáztathatnálak téged, amiért megjelentél, és felbolygattad az életünket. Felelősségre vonhatom Namjoont, amiért eszközként használt téged, hogy engem nyomorgasson. Okolhatnám Jimint, mert ha ő nem kattan rád, talán én sem kezdek el veled foglalkozni, és RapMon nem talál rajtam fogást. Ám ennyi erővel vádolhatom saját magam, amiért érezni kezdtem irántad. – Szavaimat és mély sóhajomat hallva felkapta a fejét, s úgy meredt rám, mintha megfeledkezett volna minden fájdalmáról. – Felesleges a vétkes után kutatni, mert mindenki tehet róla, miközben senki sem. Az egyetlen, amit tehetünk, hogy együtt maradunk. Nem eshetünk szét. Sem mi ketten, sem a családunk. Mert akkor már hibásak lennénk.

– Talán igazad van – sütötte le szemeit. – Hoseok... – motyogta maga elé a nevemet, pár szekundumnyi csend után.

– Mondd – pillantottam le rá. Tartott egy kis hatásszünetet, amíg összeszedte a gondolatait, és elég bátorságot gyűjtött, hogy feltegye a kérdését.

– Azt mondtad, érzel irántam? – Ahogy felnézett rám, teste is mozdult kissé, így fájdalmasan szisszent fel, kezét automatikusan oldalához kapva.

– Ne ficánkolj! – feddtem meg rögtön. – És... igen. Ezt mondtam – helyeseltem, kifejezéstelen arccal.

– Mit? – kapcsolta össze elveszett tekintetét az enyémmel. Továbbra is szenvtelen arckifejezéssel szemeztem fele és simogattam a fejét, amíg ízlelgettem a választ, ami oly régóta kikívánkozott belőlem. Végül vállat vontam, s nyugodtan feleltem a kérdésre:

– Szerintem szeretlek.

Taehyung

Mihelyst kimondta azt a két szócskát, hatalmasat dobbant a szívem, s hirtelen, mintha minden fájdalmam elmúlt volna, apró mosollyal néztem fel rá, finoman meg-meg remegő ajkakkal. Nem akartam sírni, sírtam már eleget, de ha meg is tettem volna, egészen biztos, hogy a boldogság hatására törne ki belőle a pityergés, nem a fájdalom, vagy a keserűség miatt.

– Tényleg? – Bár, nem ezt a reakciót intéztem volna felé, eszembe sem jutott más, hiába próbáltam ésszerűen gondolkodni. A kérdésemet hallva horkantott fel, haloványan megforgatva a szemeit, mintha komplett idióta volnék, de talán egy pici igazság volt a reakciójában az igaza felé.

– Igen! Nem szokásom ilyesmit habokba mondani – sóhajtotta, gondterhelten, haloványan csóválva meg a fejét, mire apró mosoly kúszott a számra, majd nagy nehezen megmozdultam, és bármennyire fájtak a tagjaim, ülő pozícióba szenvedtem magam. – Ne ficánkolj már! Még a végén több kárt csinálsz magadnak, mint hasznot! Feküdj vissza, vagy... – Nem hagytam, hogy tovább beszéljen. Kínlódva ugyan, de megfordultam, majd közelebb húzódva hozzá, finoman megpuszilgattam a száját, majdhogynem rádőlve, ugyanis energiám még volt felülni, de megtartani magam már nem. Ő viszont majdhogynem készségesen dőlt hanyatt az ágyon, kinyújtva a lábait, teljesen elviselve, hogy most rajta tehénkedek.

Aprót szusszantott a számra, majd finoman átölelt a karjaival, vigyázva, nehogy esetleg rossz helyen nyomjon meg. Tény, így még inkább éreztem a fájdalmat az előbbi ütések során, de annyira boldog voltam, hogy tudomást sem vettem róluk, csak bújtam hozzá, később a nyakába hajtva a fejemet, teljesen hozzádörgölőzve. Nem is éreztem annyira sem az oldalamat, sem a kezemet, sem a fejemet, sem a gyomromat és a többi helyen ért ütésektől okozott fájdalmat.

– És ahhoz, hogy... megtudd, az kellett, hogy leszúrjanak? – suttogtam a nyakába, mire megeresztett egy morgás félét.

– Kisarkítod!

– Szóval igen – mosolyogtam, mire felsóhajtott, frusztráltan.

– Nem egészen. Nem mondanám így... inkább csak... nem tudom. Segített abban, hogy belássam, talán többet érzek irántad, de nem amiatt! Csak... hozzájárult a dologhoz.

– Hogy ne dugd homokba a fejed – motyogtam, mire megadóan felsóhajtott.

– Mondhatjuk így is, igen. – Elmosolyodtam, lehunyva a szemeimet, kényelmesebben pihengetve rajta, elhelyezkedve a testén, majd teljesen a nyakába borítottam az arcomat.

– Daehyunnal akkor miért feküdtél le? – suttogtam magam elé, elgondolkodva, mihelyst eszembe jutott a nemrég történt esemény.

– Őszintén? Fogalmam sincs. Rám mászott, én meg nem ellenkeztem. Daehyun egy kis patkány, de ezt hagyjuk. – Éreztem, hogy megrázta a fejét, de én felnéztem rá lassan, felemelve a fejemet, álmosan pislogva.

– Miért az? – pislogtam, kissé naivan.

– Majd egyszer elmondom. Inkább pihenj most. Ha felébredsz, arra majd készülj, hogy annyit sem fogsz tudni mozogni, mint most. Most még eléggé fel vagy spanolva az események miatt, szóval... jobb, ha fekve maradsz. Tényleg ne ficánkolj majd – mondta, mire vállat vontam, visszabújva a nyakához.

– Akkor nem alszom.

– A faszt nem! Aludjál – mormogta, finoman, lágyan cirógatva a hátamat az ujjbegyeivel, körbe-körbe járatva a pólómon, én pedig haloványan megborzongtam az érzésre, mély, jóleső sóhajt hallatva, lehunyva a szemeimet.

– Hoseok…

– Mondjad.

– Én is szeretlek.