Shatter me with hope - VHope (13/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, erőszak, vér
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot! 

Hoseok

– Szerintetek nem lesz baja? – szívogatta vastag alsó ajkát Jimin, mikor már ledobta a kosárlabdát, és azon taposott. Teljesen elment a kedve a játéktól.

– Remélem, hogy nem – sóhajtott fel Daehyun, ide-oda járatott lábán lévő cipője orrát bámulva. Ez Daehyun aggodalmának egyik egyértelmű jele volt, csak úgy, mint nálam szám belső részének harapdálása.

– Nem bízom Yoongiban – mondtam végül, pár másodpercnyi csendet megszakítva, mire a két jelenlő kíváncsi tekintete rám siklott. – Ismerem már. Ha Jungkookról van szó, elég egy rossz megjegyzés öccse irányába, és az illetőnek ugrik. Kétlem, hogy a seggén tud maradni, most, hogy elrabolták Kookiet.

– De csak nem olyan idióta, hogy cselekedjen – ráncolta szemöldökét Daehyun, kétségbeesetten és reménykedve. Fanyarúan húztam oldalra ajkaimon, meg sem próbáltam alátámasztani az állítását, vagy lelket önteni belé is Jiminbe, mert tudtam, hogy nekem van igazam.

– Yoongi mindig képes hideg fejjel gondolkodni – folytattam a magyarázatot, még több aggályt generálva a két férfiben. – Mindig tudja, mi a helyes vagy az ésszerű. Egyetlen kivétel van, mégpedig Jungkook. Ha az öccséről van szó, nem ismer határokat. Leengedik nála a függönyt, és vége mindennek.

– Ez inkább rám jellemző, nem? – mutatott magára a vörös hajú, mire keserűen elmosolyodtam. – Én vagyok az, aki stresszhelyzetben elveszti az eszét.

– Teljesen más a kettő – csóváltam meg a fejemet. – Te őrjöngsz a vörös köd leple alatt, Yoongi pedig éles érzékű ragadozóvá válik, hogy megvédje a "tulajdonát".

– Megértem őt – szusszantott Daehyun, mikor zsebre dugta kipirosodott kezeit. – Az öcsémért én is ugranék. De ez akkor is... baromság. Ő is tisztában van azzal, milyen Seokjin. Csak játszik, mert unatkozik.

– Persze – bólintottam egyetértően. – De ilyenkor nem érdekli.

– Szerintetek bántani fogja Taehyungot? – Jimin továbbra sem próbálta rejtegetni a Taehyung iránt érzett aggodalmát, de ezúttal nem bőszített fel vele. Ugyanolyan nyugtalan voltam mint ő, Daehyunnal együtt.

– Biztos nem – rázta meg a fejét Daehyun, enyhe mosollyal ajkain. – Nem olyan. Meg aztán – pillantott rám, mire felvontam egyik szemöldökömet –, akkor ő járna pórul, nem igaz? – Sokat sejtető tekintettel mért végig.

– De – sóhajtottam. – Talán meg kéne néznem, mi van velük.

– Jó ötlet. Menjünk mi is?

– Szerintem Yoongi nem örülne, ha mindnyájan rátörnénk. Olyan negyed óra múlva gyertek utánam!

– Rendben – biccentettek mind a ketten, pillantásukkal követve, ahogy elindulok az épülethez, majd szemem sarkából még láttam, ahogy helyet foglalnak egymás mellett azon a padon, ahol Taehyunggal ültünk korábban.

Valóban nagyon rossz előérzetem volt, és egyáltalán nem hittem Yoongi egyetértő, beleegyező szavainak. Ismertem már annyira, hogy tudjam, mit jelent, amikor ilyen helyzetben beadja a derekát; "jól van, eljátszom, hogy igazatok van, csak nyugodjatok meg a francba, addig pedig csinálom a dolgom!" Nagyon reméltem, hogy ezúttal nincs igazam, de a statisztikát nézve, sajnos túlnyomó részben mindig bejöttek a megérzéseim a huszonöt évem alatt, a teóriáimról nem is beszélve.

Másfelől Taehyung miatt is aggódtam. Hiába nem gondolta komolyan Suga, hogy képes lenne megölni őt, az nem kizárt, hogy neki megy. Taehyung pedig nem anyámasszony katonája, ez igaz, de Yoongi ellen semmi esélye. Nem akartam konfliktust "családon" belül, s Tae sérüléseit is szerettem volna elkerülni. Eleget bántom én, nem hiányzik neki fizikai fájdalom.

Sietősen, de a legkevesebb zajt csapva haladtam végig a folyosókon, elszlalomozva a börtönőrök, és a fegyencek között, akik szerencsére utat nyitottak előttem, akárhányszor szembe mentem velük. Minél közelebb értem Yoongi cellájához, annál biztosan voltam igazamban, de mégis reménykedtem. Reménykedtem, hogy nyugton ülnek az ágyon, Taehyung nyugtatja az idősebbiket, aki ugyan még fortyog magában, de elismeri a fiatalabbik, és a mi szavaink súlyát, és igazát.

Azonban nem így volt. Amikor elértem Yoongi hálókörletéhez, sem őt, sem Taehyungot nem találtam. Hűlt helye volt mind a kettőnek. Idegesen túrtam hajamba, felszakítva tüdőmből egy hosszú, szűkölő sóhajt, miközben a rácssornak dőltem. Utáltam, hogy mindig igazam volt! Az egyetlen reményem a saját cellám maradt, hogy talán Taehyungot megtalálom ott, de feleslegesen vettem futóra a tempót, az a helyiség is kongott az ürességtől, sőt feltehetőleg a lilahajú nem is járt ott. Kezdtem elveszteni a türelmemet és a hidegvéremet. Ha Yoongi hülyeséget csinál, és bajba sodorja magát, és a két fiatalt is, én nem állok jót magamért!

– Na mi van? – Talán félúton járhattam visszafelé, mikor Daehyun hangjára elszakítottam tekintetemet a padlótól.

– Baj van? – szállt be a kérdezősködésbe Jimin is.

– Nem találom őket – sóhajtottam, Jimin szemeit elkerekítve, Daehyunból pedig egy gondterhelt sóhajt előcsalva. – Sem Yoonginál, sem az én cellámban.

– Az az idióta barom – csapta tenyerét a homlokának Daehyun.

– Mi a francot csináljunk? – Jimin tekintete köztünk cikázott. – Még a végén elbasz nekünk mindent. És a jelekből ítélve Taehyungot is belekeverte! A vége az lesz, hogy mind a hárman rábasznak.

– Tudom én is, Jimin – sóhajtottam fel. – Csak most az egyszer hallgatott volna ránk az az idióta! – szűrtem ki fogaim közül idegesen. – Csak most az egyszer!

Taehyung

Yoongi úgy rángatott maga után, mintha valami rongybaba lennék, azonban én nem haragudtam érte, sőt, követtem, próbálva tartani a sietős lépteket vele. Bajt éreztem, és rossz előérzetem volt, de már nem akartam visszatáncolni, ha egyszer már belementem ebbe az őrületbe. Yoongit sem tudnám egyedül hagyni a slamasztikában, amibe belekerültem gyors döntés alatt, úgyhogy... nem volt mit tenni akkor sem, mikor már Jinék cellájához közeledtünk.

– Biztos jó lesz ez így? – sóhajtottam magam elé, szkeptikusan mérve végig Yoongi hátát, mire ő felhorkantott, elég rosszalló hangsúlyt hallatva.

– Igen! Bízz bennem! – Nem volt merszem azt mondani, hogy én olyat nem tudok, így csendben maradtam, egészen addig, amíg el nem értük Jin celláját. Jin vigyorgott, mikor meglátta Yoongit és engem.

– Hát ti? Ilyen gyorsan? Nem hittem volna – kuncogta, miközben eldobta a kezében tartott könyvét, felkelve az ágyáról.

– Merre van az öcsém? – sziszegte Yoongi, mire Jin haloványan oldalra döntötte a fejét, kecsesen és kissé nőiesen.

– Nem nálam. – Hirtelen gunyoros vigyorra húzta a száját, Yoongi feje pedig szempillantás alatt elvörösödött.

– Hol. Van. Az. Öcsém?! – Majdhogynem már kiabált, Jin pedig elkuncogta magát, haloványan vállat vonva, majd finoman, lassú mozdulatokkal a cellaajtóhoz sétált, és halovány sóhajjal kitárta azt, majd kilépett rajta, kényszerítve minket némán, hogy álljunk odébb. Yoongi vontatottan, de megtette, szorosan fogva a kezemet az ujjaival. Nem akart elengedni egy pillanatra sem.

– Hmmm... megmutatom! – kuncogta Jin önelégülten, majd lassan, kecses mozdulatokkal elindult bal oldalra, Yoongi pedig mélyen szuszogva sóhajtott, kissé talán dühösen is, azonban csendben követte Jint, húzva maga után. Most csak rosszabb érzésem lett, mint előtte volt. Úgy éreztem, hogy ebből a slamasztikából nagyon nehezen fogunk kikerülni, ráadásul a sérüléseim nemrég gyógyultak be hellyel-közzel, és ha még pluszokat szerzek, azt megint napokig fogom viselni, nyalogatni a sebeimet. Nem volt kedvem hozzá, és ebbe csak nemrég gondoltam bele. Most már viszont végképp nem fordulhatok vissza, akármennyire szeretném. Ráadásul, ha eszembe jutott, hogy most Jungkook épsége foroghat kockán, arcon csaptam magam egy határozott ütéssel gondolataim közt, miszerint nem lehetek ennyire önző.

Teljesen a gondolataimba feledkeztem, a kételyeimbe, s fel sem tűnt, mikor egy sötét, elhagyatott részlegnél álltunk meg. Mivel nem érzékeltem, finoman nekimentem Yoongi hátának is, de mintha lepergett volna róla az ütközésem, nem is foglalkozott vele.

Hirtelen meghallottuk Jackson halk kuncogását, és Jungkook nyöszörgését. Yoongi teljes testtel befeszült és rögtön Jinre nézett, próbálva tartani magán a higgadtságát, több-kevesebb sikerrel.

Nagyon rossz érzésem van.

– Levenduláért cserébe süti. Itt van! – Yoongi elkapta a kezemet, erősebben tartva, majd megpenderített maga mellett, egyenesen Jinnek lökve. Megforgattam a szemeimet, rögtön.

Vicces szitu.

– Mondtam én, hogy érdekemberek! – kuncogott Jackson, aki röhögve hozta ki a sötétségbe burkolódzó cellából Jungkookot. Mikor megláttam Jungkook elesett arcán csillogó könnyeit, összeszakadt testét... rosszul éreztem magam. Biztos, hogy megkínozták. Ismerem Jacksont, és a többi rohadékot is, szóval... teljesen biztos voltam abban, mik történhettek Jungkookkal.

Jackson vigyorogva, röhögve lökte el magától Jungkookot, aki Yoongi testének csapódott, halkan felnyögve. Akkor láttam meg, hogy Jungkook hátán haloványan átüt a vére. Megremegtem, elesetten nézve rájuk. Yoongi dühösen kémlelte Jacksont és Jint is, s valahonnan sejtettem, hogy engem is.

– Menj innen! – Ellökte magától Jungkookot, aki értetlenül állt a lábán. Alig tudta megtartani magát, innen láttam.

– De... Te tényleg... tényleg elhoztad Taehyungot? Te tényleg... megőrültél?! Arra ment ki az egész, hogy visszajusson Namjoonhoz! Elment az eszed?! – Jungkooknak erőtlen volt a hangja, Yoongi pedig egyre dühösebb lett, vörösödött az arca, szüntelenül. Nyeltem egy nagyot, miközben Jin kuncogva ölelt magához. Egyelőre tűrtem és nem tettem semmit. Próbáltam nyugodt maradni.

– Húzz már el! – Yoongi ráüvöltött Jungkookra, aki hátrált pár lépést, majd bólintott egyet, felénk lépve. Megereztettem egy sóhajt, majd Jin kezére néztem, ami a nyakamnál fonódott össze, és abban a szúrásban ráharaptam az alkarjára, mire Jin felordított, és a hajamba tépett a másik kezével. Próbáltam nem hagyni magam, így hátra lendítettem a lábamat, és jól irányzottan sípcsonton rúgtam, mire nyögve a padlóra esett, ezzel eltarolva engem is.

Apró szusszantással próbáltam kimászni alóla, viszont ő teljesen a padlóra nyomott, a vállaimnak tapasztva az ujjait.

– Ti akartatok csapdába csalni, de nekünk sikerült! Szánalmas! – nevetett Yoongi, miközben Jacksonnal viaskodott.

Egészen idáig nem is lett volna baj. Akkor éreztük, hogy hatalmas gondban vagyunk, mikor még hat ember jött ki a cellából vihogva, nevetgélve. Elsápadtam, megforgatva a szemeimet.

Én annyira tudtam...

– Elhittétek, mi? Nem vagyunk ám hülyék! – kuncogott Jin, a vállaimat szorongatva. – Engedélyt kaptam rá, hogy bánthatlak, ha úgy adódik – vigyorgott, és abban a szúrásban megfejelt, mire hangosan felnyögtem, majd felemelve a lábamat, amilyen erősen csak tudtam, hasba rúgtam. Fájhatott neki a rúgás, ugyanis egy hangos nyüszítés kíséretében leperdült rólam. A fejemet fájlalva ültem fel, majd Jungkook felé néztem, aki minden erejét összeszedve rohanni kezdett.

Sejtettem, hogy a többiekért rohan. Azonban nem akartam... inkább haljak meg itt, de az, amit mi ezért kapni fogunk... – Gondolatmenetemből egy erős kéz szakított ki, ami a hajamba tépett, talpra kényszerítve. Dühösen forgattam a szemeimet, majd idegesen emeltem a kezemet, hogy behúzzak egyet GD-nek, aki elengedve a hajamat tántorodott hátra, viszont nem adta fel, újra nekem esett, a falnak tarolva, majd rápréselt.

Ebből sosem mászunk ki.

Hoseok

– Meg kell keresnünk őket – váltott aggodalmasból komoly hangnembe Daehyun, elszánt tekintettel vizslatva Jimint és engem. Mindketten határozottan bólintottunk.

– Szerintem Jin cellájánál lesznek. – Habár még mindig mélyen szemükbe néztem, testem már fordult az említett helyiség irányába, azonban hirtelen hangos dobogásra lettem figyelmes. Mozdulatsoromat mintha elvágták volna, összevont szemöldökkel füleltem, a hang pedig egyre gyorsabb és zajosabb lett. Mindhárman csendben vártunk, ugyanis bekapcsolt a vészjelzőnk - ez a sietős tempó csakis bajra utalhat, és feltehetőleg Yoongiék kerültek slamasztikába.

Mikor megpillantottuk Jungkook meggyötört testét, ahogy minél szaporább ütemben igyekszik odavonszolni hozzánk, hamarjában megindultunk felé, egyre csak csökkentve a köztünk lévő távolságot.

– Segítsetek! – kérlelt minket, mikor már elég közel volt ahhoz, hogy tisztán hallhassuk őt. Ijedten néztünk végig rajta és helyenként véres ruháján; megkínozták. Nem durván, csak felületesen, amolyan szórakozás révén és üzenet céllal. Arcára csíkokban száradtak rá sós könnyei, amik futás közben apadhattak el, hangja és íriszei azonban nem fájdalmat tükröztek, hanem aggodalmat.

– Mi történt? – kérdeztem rögtön, mikor a fiatal fiú karjaim közé omlott az elánnak köszönhetően. Lábammal kitámasztva tartottam meg őt. – Jól vagy?

– Én igen. – Szinte azonnal kikászálódott "ölelésemből", s még mindig lihegve próbálta összeszedni a gondolatait és szavakba önteni azokat. – De... hyung és... és Taehyung…

– Mondd már! – rivallt rá Jimin türelmetlenül, ökölbe szorított kezekkel. Remek, ha ő is bekattan, lehet, hogy Jinéknek annyi, de nekünk is.

– Hyung és Taehyung bajban vannak. – Végre sikerült megalkotnia egy összefüggő mondatot, s több információra nem is volt szükségünk.

– Jin cellájánál vannak? – tette a fiatal vállára kezét Daehyun, mire Jungkook elmagyarázta, hol találjuk őket.

– Maradj itt! – Finoman végigsimítottam Kookie karján, miközben váltottam egy gyors pillantást Daehyunnal és Jiminnel, majd nyílvessző módjára iramodtunk meg Yoongiék felé.

– Nyolcan vannak! – Jungkook kiáltása távolról jött ugyan, de még tisztán hallottam az említett számot, reagálni azonban mindhármunk elfelejtett. Csak az lebegett a szemünk előtt, hogy időben oda érjünk, és épségben találjunk rá a két fiúra, hogy aztán elintézhessük a maradékot.

Yoongiról tudtam, hogy képes megvédeni magát, mert rengeteg kutyaszorítóból kikecmergett már egyes egyedül, de Taehyung más. Nem életképtelen, de nem olyan jellem, mint Suga és nincs is olyan fizikai kondícióban, mint ő. Kettő nyolc ellen pedig elég sportszerűtlen és méltánytalan – Taehyungéknak esélytelen a győzelem, igen, még Yoonginak is. Ennyi emberrel nem bír el ő sem.

– Jimin – lihegtem, még mielőtt elfelejtettem volna megejteni a figyelmeztetést.

– Mi az? – sandított rám a másik, szemébe hullott hajtincsei mögül.

– Ne ölj meg senkit, jó? – kérleltem, kissé utasító hangnemben. Felsóhajtott.

– Nem tudom megígérni, te is tudod.

– Majd figyelek rá – kapcsolódott be a beszélgetésbe Daehyun, mikor lefordultunk az egyik sarkon. – Nem lesz baj.

– Rendben – biccentettem, lezárva ezzel a beszélgetést, de hosszabb diskurzusra már nem is lett volna időnk.

Már nem csak hallottuk, de láttuk is a verekedő tömeget, az állás pedig cseppet sem volt kiegyenlített. Yoongit éppen a Taeyang nevű figura tartotta, hónalja alá nyúlva, míg egy másik srác ütlegelte a mentahajú felsőtestét. Kapálózásának hála sikerült néha eltalálni az őt kínzó férfit, ám Taeyang túl erősen tartotta ahhoz, hogy egyszerre kettejükkel foglalkozzon – nem hiába, a férfi háromszor akkora volt, mint Yoongi.

Sietség közben tekintetem Taehyungra siklott, s amint megpillantottam, szemeim a kétszeresükre dülledtek – vért köpködve próbált feltápászkodni a földről, de akárhányszor legalább térdelő pozícióba küzdötte magát, Jackson a hátára lépett, visszataszítva őt eredeti helyére. A fiún is felfedeztem egy-két sérülést, amit valószínűleg Taehyung okozott neki, de korántsem találta el annyira, hogy Jacksont hátráltassa cselekedeteiben. Már csak pár lépést választott el minket az offenzíva bázisától, mikor GD – azt hiszem – Taehyung elé lépett, hajánál fogva felemelve a fejét, s orrnyergen vágta öklével. Itt szakadt el nálam az a bizonyos cérna.

Szó nélkül vetettük be magunkat a tömegbe, ám hiába siettem Taehyung segítségére, Jimin gyorsabb volt nálam – egy jól kimért ütéssel taszította hátra GD-t, én pedig kapva az alkalmon, Jackson karjai alá nyúltam, s egy határozott mozdulattal félre hajítottam őt, elszakítva őt Taehyungtól.

– Megjött a felmentő sereg? – Jin ajkai irritáló, és ambivalens mosolyra görbültek, mihelyst megpillantott minket.

– Ti rohadt férgek – sziszegte Jimin, miközben talpra állította a több sebből vérző Taehyungot. Én eközben szikrákat szóró szemekkel Seokjin elé léptem, mit sem törődve az engem méregető haverjaival.

– Ezt akartad? – vontam össze szemöldökömet. – Jó mozizni? Élvezed, te aljas kígyó?

– Ugyan, kérlek – legyintett egy kecses csuklómozgással. – Hagyd abba a bókolást, még elpirulok!

– Válaszolj! – förmedtem rá.

– Azt hittem, tovább fog tartani az izgalmas része. – Szomorúan biggyesztette le ajkait, de szemeiben még így is öröm csillogott. – De ezzel a felével is megelégszem.

Már nyitottam a számat, hogy valami pejoratív megszólalással illessem őt, azonban felém mutató ujja elhallgattatott engem – ketten ugrottak felém. Szerencsére Daehyun időben kapcsolt, így idejében kiiktatta az egyiküket, a magasabbikat pedig már könnyedén vertem állon, majd rúgtam gyomorszájon.

Valamiért mégsem Jin, és Namjoon embereit óhajtottam összeverni. Hanem Yoongit. Suga lett volna a kívánt személy, akit gatyába ráztam volna, amiért bajba sodorta Taehyungot, és saját magát is, amiért ennyire felelőtlen volt, tőle teljesen eltérően és szokatlanul.

Ennek ellenére a segítségére siettem. Arrébb rúgtam az őt ütlegelő férfit, majd Taeyangot vettem célba, ám Jimin ezúttal is a semmiből termett előttem, ami azt jelentette, hogy már kellőképpen begőzölt az atrocitáshoz. Megragadtam Suga karját, s kirántottam Taeyang szorításából, nehogy a vöröshajú őt is eltarolja.

– Veled majd még számolok – jegyeztem meg zárójelben Yoonginak, mikor végre levegőhöz jutottunk mind a ketten. Nem reagált, de nem is vártam el tőle, hiszen ez a fele még ráért, jelenleg Seokjin és Namjoon kutyáival kellett törődnünk, akik időközben újra megkörnyékezték Taehyungot. Úgy ugrottam el Yoongi mellől, mintha ágyúból eresztettek volna, hogy aztán egy légies mozdulattal Taehyung előtt teremjek, falnak szorítva őt és védve egész testemmel. Pár ütés közben azért rápillantottam Jiminre, aggodalmasan, elvetette-e a sulykot, de szerencsére Daehyunnak sikerült kordában tartani őt azzal, hogy még Jimin előtt célba vett mindenkit. Én így ráértem Taehyung védelmével foglalkozni.

Taehyung

Olyan hirtelen történt minden, és... nem akartam, hogy vége legyen. Tudtam, hogy nagyon, de nagyon nagy bajban leszünk, ha ennek a balhénak vége szakad, és nem akartam. Főleg azért, mert megígértem, hogy szólok nekik, ha baj lesz, és nem így tettem.

– Ne haragudj. Én szólni akartam... csak... – Nem engedte, hogy befejezzem.

– Hallgass, mert ha végzünk, téged is – mondandója közben behúzott egyet GD-nek – így foglak megütni! - sziszegte, mire lesütöttem a szemeimet, zavartan nézve oldalra. Nem volt ínyemre, hogy így védett, ugyanis nem érzékeltem magam ennyire tehetetlennek, de nem is mertem mögüle kiszakadni, ugyanis azt hiszem, eléggé dühös ahhoz, hogy a cselekedetem után csak még rosszabb legyen.

Viszont amint megláttam, hogy Yoongi a földre kerül, a többiek pedig mind el voltak foglalva, bármerre néztem, nem bírtam tétlenül nézni, ahogy Jackson hasba rúgja az említett fiút.

– A faszom belétek! – Hoseok előre lépett, hogy elérje GD arcát, hatalmasat húzva be neki, én pedig ezt az alkalmat találtam a legmegfelelőbbnek, hogy segíthessek Yoonginak. Persze, tudtam én, hogy megint én fogom ezt megszívni és a testi épségem, azonban nem lett volna szívem végig figyelni, miközben nekem védve van a picsám. – Te meg hova... Áh! – Hoseok dühösen nyögött egyet, behúzva egy hatalmasat Taeyangnak.

Rögtön elkaptam Jackson pólójának korcát a nyakánál, majd hátra húztam, viszont amint realizálta, hogy én vagyok az, rögtön elnevette magát, majd megfordulva egy határozott mozdulattal kirúgta alólam a lábaimat, és a karjaimnál fogva tartott meg, hogy eldobhasson később a padlóra. Halkan nyögtem fel földet érve, és mikor rám vetette magát, megemeltem a lábamat, pont abban a pillanatban, így határozottan lerúgtam magamról. Hangosan nyekkenve esett földre, Yoongi pedig, mintha mi sem történt volna, mellette termett, keményen a gyomrába vájva a cipőjének orrát.

– Megvagy! – kuncogta Jin, elkapva a nyakamat. Halkan felnyögtem, mikor vonszolni kezdett. Kelletlenül és dühösen próbáltam kapálózni, viszont háttal volt nekem, és akárhogy próbáltam, nem tudtam benne kárt tenni.

– Engedd el, te rohadt díva! – Jimin hangja vészjóslóan csengett, mire Seokjin megállt. – Megöllek! – sziszegte Jimin, felénk közeledve, lassú, ám annál ijesztőbb, rosszat sejtető trappolással. – Kitaposom a beledet!

– Ejnye, ChimChim! Az alku az alku. Mi elengedtünk Jungkookot... TaeTae pedig marad, igaz? – kuncogta Jin, miközben a fülembe nyalt. Felnyüszítettem, eltorzult arccal.

Inkább verjenek laposra.

– Jimin! Ne csinálj hülyeséget! Ne hagyd, hogy cukkoljon! – Daehyun felé pillantottam, de eléggé le volt foglalva, Hoseokkal és Yoongival együtt.

– Dehogy. Csak kinyírom ezt a büdös kurvát – sziszegte Jimin, izzó szemekkel. Megdermedtem egy pillanatra, és jobbnak láttam, ha én cselekszem. Nem akartam, hogy Jimin öljön, ugyanis tartottam tőle, ha megteszi, akkor esetleg nagyobb büntetésre ítélhetik.

Megeresztettem egy halovány sóhajt, majd lassan a lábamat Seokjinébe akasztottam, és amennyire tudtam, ránehezedtem. Halkan a fülembe nyögött, mikor érzékelte, hogy ez a hajó úszni készül, és mikor enyhített a szorításán, nagy nehezen kiszakadtam a karjaiból, majd elvigyorodtam.

– Talpnyaló kígyó – morogtam, miközben erősen, és durván fejbe rúgtam, amikor a földön térdelt. Jin fájdalmasan felnyögött, s hátraesett, miután a cipőm orra keményen találkozott a homlokával. Amint elterült, villogó szemekkel nézett rám, én pedig határozott mozdulattal a csípőjére ültem, a gallérjára fogva. – Nem vagyok olyan elveszett, mint gondolod. Több kell ahhoz, hogy engem megfogj – sziszegtem az arcába, mire elvigyorodott.

– Meglátjuk, TaeTae. Meglátjuk – kuncogta, a hajamba markolva. – Elég! – kiáltotta el magát, majd elengedte a hajamat. Mindenki megállt egy pillanatra az ő oldalán, én pedig apró sóhajjal felkeltem róla, és csak ekkor érzékeltem, hogy elég keményen megsérültem, ugyanis nehezen tartottam meg magam, főleg az oldalamnál keletkező fájdalom miatt.

– Elég? – Jackson meglepettségtől csillogó hangon válaszolt Jinnek, aki feltápászkodott a földről, miután segítettem neki. Meglepetten pislogott rám, én azonban rögtön Jimin mellé álltam, nehogy esetleg azt higgye, hogy maradok náluk.

– Elég. Namjoon egy szóval sem mondta, hogy bárkit megölhetünk – sóhajtotta, letörölve az orráról a vért. – Elég a mókából, eleget nevettünk. Ráadásul ennek a verekedésnek sosem lenne vége... túl egyenlőek a felek. Indulás – szuszogta, majd az orrát és a száját törölgetve indult el a cellája felé. – Ja, legközelebb pedig kicakkozom az arcod, amiért fejbe rúgtál – mosolygott felém, megsimogatva arcomat ujjaival, mire Jimin dobbantott egyet a lábával, előre lépve.

Hoseok

Kivételesen egyet kellett értenem Seokjinnel – ha ez a verekedés tovább folytatódott volna, sosem ért volna véget, amíg valaki meg nem hal. Én pedig nem akartam senkit kitenni ennek a saját körömből, ezért inkább szó nélkül követtem tekintetemmel Jinék elhaladó alakját, ahogy vonszolták magukat saját celláik felé.

Sóhajtva pördültem meg tengelyem körül, s vettem szemügyre barátaimat. Daehyun és Jimin megúszták felületi sérülésekkel. Az idősebbiknek csak a homlokából szivárgó vér színezte skarlátra szőke melírticseit, és bügykei szakadtak fel az erős ütésekről, a vörös hajú pedig néhány véraláfutással fortyogott még mindig – ha volt is súlyosabb sérülése, felbőszültsége remekül leplezte, még saját maga előtt is. Taehyung és Yoongi azonban már rosszabbul festettek. Az utóbbi még mindig saját vérét köpködte szájából, végig sajgó gyomrát szorongatva. Olykor bal szeme megrándult, mutatva, hogy arcára is épp elég ütést kapott, bár ezt a lila foltok és a felszakadt helyek is remekül tanúsították. Ám Taehyung még nála is szarabbul járt. Úgy állt Jimin mellett, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne, egyedül talán az adrenalin tartotta őt talpon. Több sebből szivárgott, vagy folyt a vére, pár csepp a padlón koppant a feszült csendben, amit végül Daehyun tört meg.

– Menjünk – sóhajtotta, kimerülten túrva véres fürtjei közé. – Jungkook egyedül van.

– Oké – bólintottam. – Menjünk – indultam meg feléjük komor tekintettel. – De előbb... – A szemöldökét ráncoló Yoongi előtt torpantam meg, s olyan erővel ütöttem arcon, hogy egyik lába kicsúszott alóla, s a másikon megpördülve írt le egy szabályos kört. Ajkait szólásra nyitotta, mikor ismét szembe került velem, de esélyt sem adtam neki bármilyen hang kiadására. Megragadtam felsője nyakát, s nekitaszítottam a falnak, még mindig szorongatva őt, egyenesen az arcába hajolva. – Mondd csak, normális vagy?!

– Hoseok – hallottam meg magam mögül Daehyunt nyugalomra intő hangját, de akaratom ellenére is ignoráltam.

– Elment a józan eszed, mondd csak?! – üvöltöttem Yoongi arcába, aki enyhén félre billentett fejjel nézett velem farkasszemet. – Nagyobb bajotok is eshetett volna, te nyomorult! Ha Jungkook nem menekül el, mind hárman itt feküdnétek a saját véretekben! Felfogod, mit jelent ez? – Egyre harsányabban kiabáltam vele, de szenvtelen arccal és tekintettel állta a pirongatást. Nem úgy nézett ki, mint aki bele akarna kötni. – Ezzel a kis magánakcióddal nem csak magadat, de Taehyungot és Jungkookot is bajba sodortad! Faszért nem tudsz ilyenkor is hideg fejjel gondolkodni! – Szorításom erősödött Yoongi felsőjén, ezzel csak feljebb préselve őt a falon. – Az öcséd megmenekült volna! Nem ölték volna meg! De te meg csaliként használod Taehyungot, normális vagy!? Meg tudjátok védeni magatokat, persze, de nyolc ember ellen nem lett volna esélyetek! Még egy ilyen, és én verlek péppé! – Ahelyett, hogy rögtön elengedtem volna, oldalra hajítottam őt, közben lefejtve ujjaimat a textilről. Nem borult nagyot, éppen akkorát taszítottam rajta, hogy meg tudjon állni a lábain.

– Nem tudom, miért vagy így kibukva. – Hosszas némaság után végre kinyitotta a száját, annak sarkairól törölgetve a vért, de olyan mondattal állt elő, amitől ökölbe szorultak kezeim. – Megmenekültek mind a ketten. Rosszul alakult a tervem, de nem sült el balul. A végeredmény számít.

– Igen, baszd meg?! – csörtettem felé nemtörődöm szavai hallatán. – Nézz már körbe! – tártam szét kezeimet. – Taehyung és az öcséd félholtak, Jimin majdnem kinyírta a fél társaságot, te pedig úgy nézel ki, mint a mosott fos! Megérte? Nem kellett volna sokat várnunk!

– Te ezt nem értheted! – Ekkora már felöltötte magára az én agresszív beszédmodoromat, s kiegyenesedve kapcsolta össze tekintetét az enyémmel. – Nem a te öcsédet rabolták el és kínozták meg! Te mit tettél volna a helyemben? Ha?! Válaszolj, baszki! Feltehetőleg ugyanazt, mint én, nem?! Vagy te olyan önző vagy, hogy hagytad volna a saját testvéredet napokig szenvedni ezek között a pszichopaták között?

– Yoongi, elég! – Daehyun mellkasunkra tapasztotta kezét, amikor közénk állt. – Fejezzétek be mind a ketten! Most már teljesen felesleges ezen összebalhézni!

– Nem, nem az! – lökte el barátunkat Yoongi. – Megint játssza az alfahímet, miközben ő nagyobb baromságokra képes, mint bármelyikünk!

– De én nem veszélyeztetem közben öt másik ember épségét! – reflektáltam, immáron nem üvöltve, hanem sokkal ridegebb és kimértebb hangnemben.

– Rohadj me... – Ökle már lendült is felém, hogy arcon üssön, de az ütés nem ért el engem. Taehyung fogta le hátulról Yoongi karját, erősen és biztosan tartva azt. Mindannyian meglepetten pislogtunk.

– Ne bántsd! – szólt rá egyszerre kérlelve és utasítva. – Hagyjátok békén egymást!

Taehyung

Nem akartam, hogy marakodjanak, vagy verekedjenek. Most már felesleges lett volna, megtörtént a baj, már nem is lehet visszafordítani az időt. Csak felesleges időpazarlás volt, ráadásul én már szívesen mentem volna, ugyanis olyan rosszul éreztem magam, hogy azt hittem, csak percek kérdése, és ájultan kötök egyezséget a padlóval, keményen ütközve össze vele. Nem akartam. Sem a további balhét, sem az ájulást, ami kerülgetett a hányinger kíséretében.

– Te csak hallgass! – sziszegte Yoongi, miközben lerázta magáról a kezemet. – Az egész a te hibád! Ha nem jössz a közelünkbe, ha ez a méretes fasz nem akarna védeni minden áron, minden a legnagyobb rendben lenne! – Cinikusan nevetett, groteszken villogó hangon, miközben lökött rajtam még egyet. Felsóhajtottam, próbálva talpon maradni, azonban egyre nehezebben ment, a gondolkodás főleg.

– Nem én tehetek erről. Nem én kértem, hogy hozzatok ki onnan. Ha ennyire nagy gond vagyok, akár vissza is mehetek – sóhajtottam, a homlokomat masszírozva. – Kezdem rohadtul, de rohadtul unni, hogy mindenért én vagyok a hibás, holott soha semmit nem követtem el azon kívül, hogy létezem! – Már dühösen csengett a hangom, ahogy Yoongira néztem.

– Mert az a legnagyobb hiba baszd meg, hogy létezel! – üvöltött rám, majd erősen meglökött, én pedig hanyatt estem a padlóra, fájdalmasan felnyögve. Hoseok dühösen trappolt Yoongi felé, azonban Daehyun elé állt.

– Oké! Elég! Yoongi, te higgadj le a picsába, jó?! Az öcséd rendbe fog jönni, higgadj le a faszba most már és ne bántsd azt a szerencsétlent, bántja őt az élet eleget! Te meg fékezd magad! – nézett hirtelen Hoseokra, aki dühösen fújtatott.

– Oké. Jó. Fékezem magam. Még egy ilyen, Min Yoongi, és kitépem a szíved! – szuszogta Hosoek, dühtől remegő hangon.

– Ha még egyszer meglököm szegény Taehyungot? – kérdezte, gunyoros hangon, már csak azért is lökve rajtam egyet.

– Fogd már vissza magad, te faszkalap! Ez a szerencsétlen veled tartott a bajban baszd meg, többször is kimentett itt a verekedés alatt a slamasztikából, a saját épségét kockáztatva, segített neked annak ellenére, hogy nekünk megígérte, nem csináltok semmit, erre itt basztatod! Alattomos féreg vagy! – kiabálta Jimin, miközben felszedett a földről, amiért hálás voltam, mert egyedül képtelen lettem volna talpra állni.

Yoongi mélyen felsóhajtott, majd oldalra fordulva köpte ki az ajkai között forgolódó vért, majd mérgesen, kissé frusztráltan és sértetten emelte a plafonra a tekintetét.

– Akkor is az ő hibája! – morgott Yoongi, összefonva karjait a mellkasa előtt. Daehyun megcsóválta a fejét, Hoseok pedig dühösen szusszantott, Jimin pedig próbált megtartani, miközben a vállát karolva ácsorogtam. Bár, inkább csak voltam, Jimin tartott. Nem tudom, mitől gyengültem el ennyire, de egyre rosszabb lett. Szédültem is.

– Menjünk – szuszogta Hoseok gondterhelten, miközben elindult, minket kikerülve, dühösen lépkedve, a fejét masszírozva ujjaival.

– Javíthatatlan vagy, Yoongi. Ha Taehyungot bántod, Hoseokot is, ezt jegyezd meg. – Habár suttogta a szavakat, én azonban hallottam. Kérdőn, fáradtan néztem Daehyunra, de mintha semmit sem mondott volna, lassú léptekkel indult Hoseok után, utána pedig Yoongi, még mindig halkan mormogva a nem létező bajsza alatt.

– Jól vagy? – kérdezte Jimin, mikor tett egy lépést, én pedig haloványan bólintottam, majd elhúzódtam tőle, próbálva magamtól megtenni egy lépést, viszont hirtelen az oldalamba mart a fájdalom. Mintha kést szúrtak volna belém, megforgatva azt benne. Összerándult az arcom, próbálva nem különösebb figyelmet nyújtani a dolog felé, de egy idő után a fájó részhez tapasztottam az ujjaimat, majd mihelyst elemeltem onnan a kezemet, megláttam a vörös, piíros véremet szivárogni. Pár lépés után mintha képkockákat vágtak volna el előttem.

Megszédültem, és elsötétült előttem a világ.