Shatter me with hope - VHope (8/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +16

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance
Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."   

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot és Yoongit! 

Hoseok

Mindhárman letaglózva meredtünk Yoongira, aki, mint mindig, most is kíméletlenül vágta fejünkhöz a keserű igazságot. Nem tévedtem; Namjoon valóban háborút akart elindítani ezzel a lépéssel, ám azt nem vettem lehetséges alternatívának, hogy közöttünk. Pedig de. Így, más szájából is hallva ezt az opciót, eléggé egyértelműnek tűnt.

– Igazad van – motyogtam magam elé, a gondolkodástól összevont szemöldökkel. Yoongi ugyanazt a szenvtelen arcát tartva engedte be magát a cellába, majd helyet foglalt a Jiminnel szemközti ágyon. – Csakugyan háborút akart indítani, ezzel nem lőttem mellé. Viszont... Köztünk. Ő csak mozizni akar, röhögni a markában, élvezve a köztünk kialakulható konfliktus helyzetet. Azt akarta, hogy szét szakadjunk, hogy utána egyesével kiiktathasson minket, a már támadható célpontokat.

– Így van – bólogatott Yoongi, enyhe unalmas tükröző arcberendezéssel.

– Én – kezdte Daehyun, barna hajtincseit tépkedve, amikből már néhány szál a tenyerét ékesítette – bevallom, ez az első olyan szituáció, amiben képtelen vagyok döntést hozni.

– Nem csodálom. – Yoongi vékony ajkain egy ambivalens mosoly suhant át. – Mindenképpen szar az egész. Szívesen mondanám, hogy hagyjuk az egészet a picsába, maradjunk a seggünkön, de akkor nem kizárt, hogy közülünk még valaki meghal. Magamat, Hoseokot és Daehyunt annyira nem féltem, de a többiek intelligencia szintje, elővigyázatossága, és ereje nem életbiztosítás. Bocs, Jimin. – Utolsó két szavánál az említettre nézett, de a vörös hajú mintha meg se hallotta volna. Üveges tekintettel meredt maga elé, mintha egy másik világban járna. Arca meg se rezzent, egyszer sem pislogott, végtagjai mintha lefagytak volna – csak ült, és hallgatott. Vele ellentétben Daehyun agyának fogaskerekei szüntelenül dolgoztak, amikről a férfi összevont szemöldöke, beharapott alsó ajka, és megkeményedett vonásai árulkodtak. Yoongi persze rideg érdektelenséget öltött magára, holott pontosan tudtam, mennyire izgatja a dolog, és valamilyen szinten fél is, hiszen mindig is konfliktus kerülő volt. Egy belső háború még neki sem hiányzott.

– Mi legyen? – fordult felém Daehyun, ezúttal valamivel nyugodtabb hangtónust megszólaltatva és kitisztult tekintettel pillantva rám.

– Van egy olyan érzésem, hogy ha nyugton maradnánk, előbb vagy utóbb, de Namjoon megunná a gyilkolászást, az idegesítésünket, ha látná, hogy hidegen hagy minket a dolog – magyaráztam a padló felé, két ujjamat államra tapasztva. - De…

– Én ezt nem akarom megvárni – rázta meg a fejét Daehyun, erős ellenvetést tanúsítva. – Ki tudja, mikorra unná meg, és addig hány életet oltana ki.

– Ezt akartam volna mondani, ha hagytad volna, hogy befejezzem. – Szúrós pillantást lövelltem felé szemem sarkából.

– Bocs…

– Szóval ja – sóhajtottam fel, fejemet hátra vetve, majd lehuppantam Jimin mellé. – Rengeteg emberi életbe kerülhet a tétlen várakozás, a passzív ellenállás.

– Igen, de ha kimentjük Taehyungot – kezdte Jimin, teljesen elvarázsolva –, akkor Namjoon kezére játszunk.

– Taehyung csak egy bábu – fordítottam felé a fejemet. – Egy fontos alkatrész, Namjoon aljasságainak mozgatórugója. Jól mondta Yoongi.

– Talán tényleg el kéne őt szakítani tőle, ha még ezzel Namjoon kedvére is teszünk – folytatta Daehyun, összefont ujjai mögül motyogva, tompítva ezzel a hangját. – De legalább megmentenénk vele Taehyung életét.

– Hoseok, dönts! – Yoongi kemény hangját hallva siklott rá a tekintetem. – Te vagy a főnök, vagy mi a szösz.

– Nem vagyok főnök – sóhajtottam fel. – Közösen kell döntenünk, mert mindnyájan benne vagyunk a szarban.

– Én nem akarom, hogy szétzilálódjunk. – Jimin hangja a kétségbeeséstől remegett, mikor jobban magára húzta a takarót.

– Nem fogunk. – Tenyeremet tarkójára tapasztottam, s löktem egy kicsit a fején, amolyan apáskodó mozdulattal. – Nem hittél nekem, mikor azt mondtam, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, ugye?

– Hát... – Szégyenkezve sütötte le tekintetét. – Nem igazán.

– Pedig nem hazudtam. El is mondom, mit találtam ki. – Térdeimre tapasztva kezeimet egyenesítettem ki hátamat, hogy mindhármukat láthassam. – Nem folytatunk passzív ellenállást. Túl sok ember sínylené meg a dolgot. Inkább elmegyek, tárgyalok a tanácsadómmal Taehyungról, és Namjoonról is, aztán meglátjuk, mi lesz.

– Mit akarsz tenni, elérni ezzel? – vonta fel egyik szemöldökét Yoongi, kissé szkeptikusan.

– Első sorban indítványozom Taehyung áthelyezését – vájtam komoly, szilárd tekintetemet Yoongiéba.

Yoongi

– Ez egy jó ötlet – bólintottam egyet, miközben tartottam Hoseokkal a szemkontaktust, aki mély sóhajt eresztett ki az ajkain át, meglibbentve a hirtelen szellővel a frufruját. – Viszont... egy a gond ezzel. – Hirtelen rám kapta a tekintetét mindenki. – A tanácsadó valószínűleg vizsgálgatni fog, Namjoon pedig megneszelheti a dolgot, és nem csak, hogy megneszeli, tudni is fogja, hogy mi intézkedünk. Mi van akkor, ha az áthelyezés előtt megöli Taehyungot? – kérdeztem, mire Hoseok mélyen felsóhajtott.

– Igen, ez nekem is eszembe jutott, csak fogalmam sincs, hogy ezt a kérdést hogyan oldjam meg. Csak úgy kerülhet át máshoz, ha engedélyezik. Viszont, mire oda kerül a sor, az eltelik egy bizonyos időbe, azalatt Namjoon lehet, hogy dühében, vagy valami taktikus dologból kiindulván megöli. Erre én is gondoltam, de nem lehet mást tenni – sóhajtotta, mire bólintottam egyet, megcsóválva a fejemet.

– Lopjuk el – vont vállat Daehyun, mire mindannyian ránéztünk. Elröhögtem magam.

– Persze, aztán majd Namjoon nyüszít, hogy elvittük a szobatársát, bead valami faszságot, és leshetünk, ha minket cibálnak meg! Nem lophatjuk el, mert több kárt okozunk, mint hasznot! – Szúrós szemekkel illettem Daehyunt, haloványan csóválva a fejemet. Elnevette magát, majd lassan felém lépdelve, megpöckölte a homlokomat.

– Csak nem adunk esélyt Namjoonnak cselekedni. Hoseok elmegy a tanácsadójához, mi pedig várni fogunk, Namjoon mikor megy ki a cellából, ha Taehyung ott marad, kihozzuk, elvisszük Hoseokhoz, vagy ha ő ezt nem akarja, máshová. Addig Hoseok mindent el tud intézni. Namjoon forronghat a markában, mire a tanácsadó megnézi, megvizsgálja a helyzetet, vagy mi a faszomat csinál ilyenkor, áthelyezik Taehyungot, és addigra sem tud tenni semmit, főleg, ha lesz nyoma annak, hogy bántja – vont vállat Daehyun, mire felvontam a szemöldökömet. – Egy nap alatt, maxium kettő, ez rendeződhet. A ciki az, hogy ha egyedül marad utána, vagy közben Namjoonnal... igen. Ezért kellene elhozni, közben mehet az intézkedés.

– És ha nem engedélyezik? Akkor mit teszel? – mosolyogtam fel Daehyunra, aki felsóhajtott, félszegen bólintva.

– Legyen a jövő zenéje. Egyelőre szerintem ez is bőven megfelelő. Hoseok elindul, elintéz mindent, mi rá fél órára kilopjuk Taehyungot, vagy amikor esélyünk van rá, aztán reménykedünk, hogy minden úgy megy, ahogy. Ha mégsem, improvizálunk. Szerintem ez egy darabig megfelelő. Hoseok? – Daehyun Hoseokra nézett, aki megeresztett egy sóhajt, megmasszírozva a homlokát. Gondolkodott. Bár, szerintem ezen felesleges gondolkodni, más választásunk nagyon nincs.

– Ha nem akar menni? – szusszantotta, rám emelve a sötét tekintetét.

– Szerinted nem leszarom? Én leszek ott, meg Daehyun, nem te. Én biztos nem hagyom, hogy szarba rángasson minket. Amúgy meg, ha maradni akar, csak azért akar majd, hogy ne okozzon gondot. Majd elmagyarázom neki, mivel fog, emiatt te ne aggódj – mormogtam, vállat vonva.

– Ha lebuktok? – vonta fel a szemöldökét vezérünk, mélyet szusszantva.

– Nem fogunk. Én lebukni? Ember! – nevettem, megcsapva a combomat. – Nem lesz gond. Te intézkedj csak, mi intézzük a meló nagy részét, mint mindig.

– Leszophatsz! – mormogta Hoseok, a hajába túrva. Elnevettem magam, elrugaszkodva az ágyról, lassan felállva.

Hoseok

– Elárulom, hogy itt a nagy része a dolognak rajtam múlik, mert ha a meggyőző képességem nem elég, baszhatjuk az egészet – morogtam az időközben pár lépést megtevő Yoongi felé.

– Jól van, nem kell megmagyarázni – vigyorgott, hanyagul legyintve egyet, mire látványosan megforgattam a szemeimet.

Az ő példáját követve nyomtam fel magamat az ágyról, megigazítva magamon a ruhát, majd végignéztem a többieket.

– Miért? – tette fel a rövid, egyszerű kérdést Jimin, mire rászegeztem tekintetem. – Ha csak úgy elhozzuk, az miért nem jó?

– Azért, mert Taehyung szabályt szegne, ha nem a számára előírt helyen tartózkodna – magyaráztam. – Ha egy börtönőr meglátná, büntetést kapna, aztán pedig mehetne vissza Namjoonhoz.

Jimin hümmögött egyet, üzenve, hogy megértette, nem kíván több akadékoskodó kérdéssel vagy szóval közbevágni, vagy késleltetni a tervet.

– Mikor mész? – fordult felém Daehyun, én pedig a cellaajtó felé megindulva válaszoltam neki.

– Most. – Kezemet a rácssor szélére tettem, hogy elhúzhassam az ajtót, csikorgó hangot hallatva. – Ez az eljárás úgyis eltart egy darabig, jobb, ha mielőbb megejtem a beszélgetést.

– Aztán okosan! – kiáltott utánam Yoongi. – Ha elbaszod, leváltalak a vezetői posztodról.

– Arról ne is álmodj! – Hangos zörejjel csaptam be magam mögött az ajtót, s a börtön irodai szárnya felé vettem az irányt.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, mérlegelni, megfontolni miket mondhatok el, s miket jobb a homály leple alatt hagyni. A tanácsadó biztosan érdeklődni fog a törekvésem kiváltó oka iránt, én pedig kénytelen leszek a tudtára adni, mit művel Namjoon szerencsétlen Taehyunggal, hiszen annak várhatólag még nyoma is van a fiú meggyötört testén. Mert ha nem teszem, a tanácsadó semmi nyomós okkal alátámasztva nem tudja majd indítványozni Taehyung áthelyezését.

Ahogy Yoongi is mondta, nyakik úsztunk a fostengerben, amit Namjoon minden tettétől csak egyre jobban hullámzott. Nem csak a tény bosszantott, hogy RapMon milyen alattomos féreg, és taktikáival képes rajtam is túltenni, hanem az is, hogy olyan embereket bántott, és kevert bele a gyerekes háborújába, akik semmit nem ártottak neki, közük sem volt hozzá, viszont bábként kezelhetők voltak, kötélen rángathatta őket. És most velünk is ez volt a célja.

Határozott, kettős kopogással jeleztem bemenetelemet a tanácsadóm irodájának ajtaján, s a hangkeltés után szinte rögtön lenyomtam a kilincset.

– Junsu hyung – torpantam meg a küszöb szélénél, majd egy finom mozdulattal visszacsuktam helyére a fém lapot. A nevén szólított személy asztalánál ült, egy halom papír fölött, amiket tollat tartó kezével pakolgatott jobbra-balra, néha felfirkantva rájuk valamit. Mikor elért füléig a már jól ismert hangom, összevont szemöldökkel kapta fel a fejét, a szemüvegén keresztül nézett végig rajtam.

– Hoseok. – Ajkai finom mosolyra húzódtak, majd lekapta orráról a szemüveget, s intett vele az asztala másik oldalán lévő szék felé. – Ülj le!
Biccentve fogadtam el a kezdeményezést, s indultam meg a helyiség közepe felé. Gyűrődő hangot hallatott az ülőalkalmatosság, mikor elhelyezkedtem benne, de olyan kényelmesnek bizonyult a bőrfotel, hogy akaratom ellenére vágtam magam komfortosabb pozitúrába, lábaimat négyes alakba rendezve.

– Mióta van itt ez a szék? – néztem végig a fekete anyagú bőrön.

– Két hete vettem – bazsalygott Junsu, miközben félre tolt minden feleslegesnek bizonyult iratot az asztalon, ezzel helyet csinálva könyökeinek, amiken megtámaszkodott. – Rég jártál itt, nem láthattad.

– Szerencsére, igen – biccentettem, majd miután szemrevételeztem az iroda minden szegletét, Junsu tekintetébe vájtam a sajátomat. – Az irattartó szekrény is új, igaz? Az előző mintha három árnyalattal világosabb lett volna.

– Gondolom, nem azért jöttél, hogy a berendezési tárgyaimról csevegjünk – sóhajtott fel a tanácsadó, mire én először csak ártatlanul vállat vontam. – Baj van?

– Hm... – Magam elé meredve, szemöldökömet ráncolva próbáltam összeszedni a gondolataimat, amit Junsu készségesen, kíváncsiságtól csillogó tekintettel várt meg. – Baj mindig van, de a mostani talán minden előzőnél súlyosabb.

– Miről lenne szó? – biccentette enyhén oldalra a fejét, érdeklődést sugallva ezzel.

– Szeretném Kim Taehyung áthelyezésé kérni, az én cellámba.

– Kim Taehyung? – pislogott értetlenül, ízlelgetve a nevet, lapozgatva memóriájának emléktárjában.

– 3012995-ös rabszám, ha ez segít.

– Meg van, tudom, ki az – szusszantott egyet kissé gondterhelten, amíg én továbbra is szilárd, rideg tekintettel vizslattam őt. – A fegyenc, akit nem rég ítéltünk el emberölésért.

– Nem ő tette – vágtam rá azonnal, szenvtelen arccal, nem kis döbbenetet okozva ezzel Junsunak. – Kim Taehyung ártatlan, és szívesen kifejteném a miértjét, előszeretettel beköpném a valódi tettest, de az ügyet már eltussolták, én, mint másik rab, semmit sem tehetek. Főleg annak tudtában, hogy itt mindenki leszar minket.

– Hoseok! – förmedt rám az obszcén kifejezés hallatán. Megforgattam a szemeimet.

– Bocsánat. – Hiába volt nálam alig tíz évvel idősebb, hiába szólíthattam hyungnak, megkövetelte a jó modort, és a tiszteletet. Sajnáltam, hogy fegyenc-tanácsadó viszony volt köztünk, mert a kinti életben biztosan jó barátok lehettünk volna. Junsu egy igazságos, lojális ember volt, igazán megnyerő kinézettel, így nem csoda, hogy karrierje napról napra csak felfelé ívelt. A börtön igazgató posztra pályázott.

– Akkor miről lenne szó? – tette fel a következő kérdést, mintha mindent harapó fogóval kéne kihúznia belőlem.

– Kim Taehyung cellatársáról, Kim Namjoonról. – Gyomrom liftezett egyet, mikor kimondtam ezt a nevet. – Szexuálisan molesztálja, bántalmazza Taehyungot, és őt ismerve addig nem hagyja abba, amíg a halálba nem hajszolja a fiatal férfit. Úgy gondolom, nem helyén való, hogy ezt engedi a börtön. Úgy tudtam, itt felelősséggel vannak minden egyes rabért.

– Ez így is van - bólintott határozottan Junsu.

– Én nem így látom – hajoltam előrébb, letéve jobb lábamat a balról. – Mert ha így lenne, Taehyungnak nem kellene ilyeneket átélnie. A gyenge lelkén nem segít a mentális betegsége, sőt ront rajta, amitől még nehezebben viseli el az őt érő atrocitásokat. Ha azt a huszonkét évet, amit kiszabtak rá – teszem hozzá, hamis vád alapján –, Namjoon mellett kell eltöltenie, előbb, vagy utóbb, de öngyilkosságra fog vetemedni. Ez pedig nem csak, hogy ront a börtön hírnevén, de lázadást szíthat a fegyencek között. Lesz, aki Namjoon ellen fog fordulni, lesz, aki kiáll majd a férfi mellett, s lesznek olyanok is, akik pártatlanok maradnak, de hiába, mert az ostor mindenkin csattanni fog. Mindenkin, egytől egyig. Még rajtad is, hyung.
Tekintetét egy szekundumra sem választotta el az én határozottságot sugárzó szempáromtól. Lerítt arcáról, hogy minden szavamat felfogta, s kóstolgatta őket elméjében, válasz és megoldás után kutatva. Én türelmesen, de ugyanolyan kemény vonásokkal és magabiztos tekintettel vártam, hogy végre tudtomra adja, egyáltalán fontolóra veszi-e a dolgot, ám mikor meghallottam sóhaját, szétáradt bennem egy kis megkönnyebbülés, mellkasomban pedig felgyúlt a remény – egyelőre – még gyér lángja.

– Továbbítom az ügyet a felsőbb vezetőségnek, s amíg elérnek hozzájuk a szavaid, szemügyre veszem Taehyungot.

– Rendben. Köszönöm.

Taehyung

Mély sóhajjal feküdtem az ágyban, miközben bambultam magam elé, magzatpózban fekve. Egyszerűen... nem bírtam magam túltenni azon, hogy olyasmi dologért ítéltek el, amiről nem én tehetek, sőt, közöm sem volt hozzá! Sőt... még csak nem is ismertem azt a fiút, csak futólag láttam pár perc erejéig. Mi indokom lett volna ölni, mikor mihamarabb szabadulni akartam volna Namjoon elől?

Felsóhajtottam újra, lehunyva a szemeimet, jobban préselve magam a matracba. Ha még ez nem lenne elég, annyira fájt a hasam, és egyes testrészeim, hogy sem aludni, sem egészségesen pihenni nem tudtam. Namjoon most kifejezetten durva volt, nekem meg kifejezetten nagy volt a hányingerem, és az iránta táplált gyűlöletem is. Egyszerűen ezt az egész poklot utáltam, ahogy volt – gondoltam rá, hogy valamit teszek, valahogy véget vetek ennek, de valami gyors kellene, valami olyasmi, ami tényleg, szempillantás alatt teszi a dolgát, ahhoz pedig jelen helyzetemben nem volt lehetőségem.

Gondolataimból halk neszek szakítottak ki. Fáradtan emeltem a fejemet, majd mikor megláttam, hogy Yoongi, és Daehyun ügyeskednek, majd nemes egyszerűséggel feltörték a cella zárját, és önelégült vigyorral kinyitották a fémráccsal borított ajtót, felvontam a szemöldökömet.

– Mondtam én, hogy sima ügy – mosolygott Daehyun Yoongira, én pedig kérdő szemekkel néztem rájuk, kissé gyanakvóan is.

– Szeva'! – Yoongi azzal a lendülettel elém lépett, én pedig kétkedve, szkeptikusan mértem végig, s mikor elkapta a derekamat, és egy határozott mozdulattal megemelt, miután lehajolt, megdöbbentem. Akkor főleg, mikor megemelkedett velem.

– Bocsi, muszáj. Sietnünk kell – vont vállat Daehyun, Yoongi pedig se szó, se beszéd, elindult kifelé a cellából. Rögtön veszett ellenkezésbe kezdtem: amennyi erő volt bennem, azzal Yoongi hátát ütlegeltem, ökölbe szorítva az ujjaimat, némán követelve, hogy tegyen le. – Megint nem beszélsz? Ez nálad időszakos? – kérdezte Daehyun, kissé pihegve a gyors tempótól.

– Majd megered a nyelve! Ne ezzel törődj! – morgott Yoongi, sietősebben lépve, kicsit megdobva a vállán, mire haloványan, fájdalmasan felnyögtem.

– Haver, finomabban!

– Nem finomkodok! Lesz ideje pihenni, nekünk meglógni viszont nem! Ha fáj, halkan nyögj! – Mélyet szusszantottam, miközben feladtam a próbálkozásaimat. Bár, nem tudtam magamban hová tenni, mit csinálnak, hová visznek, de nem akartam feltenni a kérdést, ugyanis tudtam, hogy előbb-utóbb úgyis megtudom. Reméltem, csak nagyon reméltem, hogy esetleg nem Zelón akarnak revansot venni. Mondjuk... akkor Daehyun nem lenne ilyen "kedves" a maga módján.

Fáradtan hunytam le a szemeimet, s mikor Yoongi elhelyezett a vállán, számomra kényelmetlen pozícióban, megütöttem a hátát egy kicsit, hogy vegye az adást. Ennek válaszául erősebben dobált magán.

– Még a végén ettől sérül meg…

– Jut eszembe, ne verjük el egy kicsit? Tudod, Namjoonra lehetne kenni. Megérdemelné... – Kikerekedtek a szemeim.

– Dehogy verjük! Hülye vagy?! – Daehyun zaklatott hangra váltott, miközben Yoongi betért egy cellába, majd durván, nem kímélve az ágyra dobott. Halkan nyekkentem, összehúzva magam.

– Szerintem nem árt. Nem lesz baja, gyengéd leszek. Kell valami plusz, hogy tuti átkerüljön. Biztos Hoseok sem fog érte haragudni. Simán Namjoonra kenjük. Tudná bizonyítani az a fasz? – mosolygott Yoongi, engem figyelve. Üveges szemekkel néztem rá, kissé azonban szúrósan.

– Ne nyúlj hozzá...

– Csak egy picit. Kell valami külső nyom, bazzeg'!

– Kajak megvernéd?

– Ha ezzel átkerül, és megoldódik a dolog, simán. Csak egy-két pofon, nem gáz az. – Daehyun kelletlenül felnyögött.

Ezek komolyan meg fognak verni.

Hoseok

Feszítő érzéssel a mellkasomban tértem vissza saját szárnyamba. A terv rám eső részének első felét sikerrel teljesítettem, azonban ott lappangott bennem az aggodalom, hogy vajon a felsőbb vezetőség rábólint-e kérésemre, bár Junsut ismerve mindent el fog követni ennek érdekében.

Melegen ajánlottam és mormoltam imát magamban, remélve, hogy Daehyun és Yoongi is végrehajtották saját feladatukat, ám mikor fülem érzékelte a cellájukból kiszűrődő hangokat, majdnem teljesen biztos voltam a sikerben. Megszaporáztam a lépteimet, hogy rekord idő alatt érjek a célként kitűzött helyiségbe, de ami ott fogadott, pillanatnyi megtorpanásra késztetett.

– Mi a büdös faszt műveltek? – adtam hangot nem tetszésemnek, mire a kezét éppen lendítő Yoongi hátra pillantott válla fölött. Hektikusan trappolva indultam meg feléjük, közéjük furakodva, vállammal arrébb tolva őket.

Amikor Taehyung tárult szemeim elé, halkan felsóhajtottam, konstatálva, hogy nekik is sikerült elvégezniük a feladatot. De mikor jobban szemügyre vettem a fiút, s megpillantottam friss sebeit arcán ,és felső testén, teljesen elképedt ábrázattal kapkodtam fejemet hol Daehyun, hol Yoongi irányába.

– Ez most az, amire gondolok?! – mutattam végig jobb kezemmel Taehyung magzat pózba húzott testén.

– Hát, ja – vont vállat hetykén Yoongi, én pedig gyanakodva vontam fel egyik szemöldökömet. – Ne aggódj, finomak voltunk vele, éppen, hogy megütöttük. Namjoon miatt kellett, hogy ezt is rá kenhessük, és bebiztosítsuk Taehyung helyét a celládban.

– Bocs, Hoseok – vakarta meg tarkóját zavartan Daehyun, egy fancsali vigyorra húzva telt ajkait. – Yoongi rábeszélt, és őszintén szólva, volt benne valami.

– Nem baj. Helyes! – Rideg válaszom nem csak két barátomat, de Taehyungot is őszintén meglepte, sőt hasba rúgásként élte meg.

– Nem? – pislogott Daehyun.

– Nem, jól tettétek – bólintottam, helyeselve az egyértelműt. – A tanácsadóm szemügyre fogja venni, nem baj, hogy van rajta pár sérülés, amit Namjoonra foghatunk. Úgyhogy, ez kellett.

– Látod? – hajolt előre Yoongi, hogy ne takarjam a kilátását, s tekintetét összekapcsolta Daehyunéval, miután az megforgatta a szemeit. – Mondtam én, hogy jó ötlet!

– De ha találok rajta olyan sérülést, foltot, ami öt nap után sem tűnik el, lefejezem mind a kettőtöket – adtam tudtukra a várható következményeket, amit Yoongi egy halk kuncogással reagált le, Daehyun pedig ismét megvakarta a tarkóját. – Egyébként sínen vagyunk – váltottam témát, először a menta, aztán pedig a barna hajú fiúra nézve. – Junsut könnyűszerrel meggyőztem, ő pedig továbbítja kérésemet a felsőbb vezetőségnek. Bízom a képességeiben, szerintem nem lesz gond, pár napon belül Taehyung az én cellatársam lesz. – Mikor az utolsó mondat elhagyta számat, ajkaim halvány, mérsékelt mosolyra húzódtak, miközben Taehyungot fixíroztam. A fiú értetlenül szemezett velem, szempilláit szaporán rebesgette, jelezve, hogy nem teljesen érti a helyzetet. De mintha fakó hála csillant volna meg íriszeiben egy pillanatra, ami kiszélesítette mosolyomat.

– Azért még ne bízd el magad – kezdte Yoongi, de egy sóhajjal félbe szakítottam.

– Tudom én is – túrtam fekete tincseim közé. – Addig ki kell bírni ezt a kevés időt. Távol kell tartani azt a faszt magunktól, valamint a kis merényletünket tőle. Nem sejtheti meg.

Taehyung

Hatalmasra meredt szemekkel néztem hol Hoseokra, hol Daehyunra, hol pedig Yoongira. Nem tudtam rájönni pontosan, hogy miért változott a véleményük ennyire hirtelen a dologgal, az ügyemmel kapcsolatban, ugyanis nem rég még Hoseok hajtogatta állandóan, hogy vissza kell jönnöm, az lenne mindenkinek a legjobb. Természetesen, én is tisztában voltam ezzel a ténnyel, s ha mondta volna, sem lett volna elég lelkiismeretem ott maradni, vagy itt lenni velük. Mindettől függetlenül semmit sem értettem...

Szívesen megkérdeztem volna, hogy miért beszélt Junsuval, hogy miért akarja ilyen hirtelen, hogy a cellatársa legyek. Értetlenül pillogtam hol az egyik, hol a másik fiúra, hol pedig a harmadikra. Zavaros katyvasz volt a fejemben, s egy pillanatig azt hittem, nem is fognak kitisztulni a gondolataim. Furcsa volt az egész. Nem értettem. Nem akartam azt hinni, hogy miattam, vagy hogy esetleg fontos lettem nekik, mert tudom, hogy erről szó sincs, valami más okból kifolyólag rendezték az ügyes-bajos dolgokat, csak valamiért nem tudtam rájönni a helyzet valójára. – Bár, nem csoda. Most lettem megverve még a mellé, mennyi-mennyi fájdalmam, és sérülésem volt... Külön jól esett.

Fájdalmasan felsóhajtottam, mikor egy pillanatra csend lett, majd lassan jobban összehúztam magam az ágyon, egy hatalmasat nyelve, a párnába fojtva az arcomat, összevonva a szemöldökömet, amennyire csak tudtam.

Örültem Hoseoknak, hogy láthattam, és azt hiszem, ha nem lennék pocsékul, ennyire rohadtul ramatyul, lehet, hogy még el is mosolyodtam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. Szerettem volna beszélni is, kérdezni, válaszokra várva, azonban nem volt kapacitásom megszólalni, sem megformálni az ajkaimmal a szavakat. Kifejezéstelenül, fájdalmas arccal hallgattam a beszélgetésüket:

– Nem fogja, ne aggódj. Arról én gondoskodom. Nulla-huszonnégyben fog valaki vigyázni Taehyungra egészen addig, amíg ki nem jön valaki. – Daehyun higgadtan, csendben beszélt, s a távolból hallottam, hogy Hoseok, és Yoongi egyetértően hümmögtek.

– Rendben. – Lassan Yoongira néztem, kissé sértetten, amiért miattuk szenvedek. – A saját érdekedben volt, hidd el. Ha meglátják ezeket rajtad, biztos, hogy nem fognak visszaküldeni Namjoonhoz. Hidd el, hogy a saját érdekedben tettük. Persze, a mi kényelmünk is közre játszik az ügyben. Javarészt az – sóhajtotta, mire felsóhajtottam, tudatosítva a szavakat. Már hozzászoktam igazából, hogy letojnak az emberek és úgy kezelnek, mint egy rongybabát, úgyhogy nem vágott a földhöz sem a sok szó, sem annak hangsúlyozása. – Megszokás.

– Átviszed magadhoz, Hoseok, vagy itt maradjon? – kérdezte Daehyun, összefonva a karjait a mellkasa előtt. – Amiatt kérdezem kizárólag, hogy a felügyelet hogyan legyen. Mindenki részt vesz benne, vagy csak te? – Felsóhajtottam, lehunyva a szemeimet.

Hálás voltam nekik, amiért elhoztak, az tény. Gondoltam, hogy tényleg okkal tették – már pedig a hallottak alapján így volt –, hogy megvertek egy kicsit, azonban attól függetlenül még nem éreztem jól magam. Lassan oldalra fordítottam a fejem, egyenesen Hoseok felé nézve, aki a hajába túrva gondolkodott, majd futólag rám pillantott. Próbáltam tartani a kifejezéstelen arcot magam előtt, keményen pillantva rá. Nem akartam újra elérzékenyülni, újra elhagyni magam... nem. Nem szabad. A vége úgyis ugyan az: Namjoon visszavitet a cellájába. Viszont akárhogyan is, ha nem is miattam tették ezt, hanem maguk miatt... azért hálás voltam, de nem akartam többé érzéseket kifejezni. Senkinek. Neki sem. Elég volt az, amit akkor mutattam, mikor nála dekkoltam jó pár napon keresztül, és annak is csak én ittam meg a levét javarészt. Sokkal egyszerűbb lett volna mindent elviselnem, ha nem puhulok meg mellette; nem akartam újra ezt a hibát elkövetni, bármennyire fontos volt nekem, úgyhogy... tartottam az üveges szemeket, és nem szólaltam meg, pedig éreztem, hogy tőlem szeretné a választ, hol legyek. Én viszont nem szóltam egy szót sem.

Hoseok

Hiába pillantottam Taehyungra, várva a véleményére, ő mélyen hallgatott, üveges tekintettel pillantva hol rám, hol pedig csak maga elé. Mikor végleg tudatosult bennem, hogy nem kíván hozzászólni a témához, mélyet sóhajtva engedtem el fekete tincseimet, majd Daehyunhoz fordultam, hogy feleljek a kérdésére.

– Én fogok figyelni rá – jelentettem ki egyértelműen, mire ő is és Yoongi is bólintással reagáltak. – Ha pedig dolgom akad, mindig szólni fogok valamelyikőtöknek.

– Rendben – biccentett Daehyun, majd tekintete a kifejezéstelen ábrázatú Taehyungra siklott.

Nem lettem volna a fiú bőrében, amiért ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került, s immáron mi is marionettbábúként rángattuk őt. Hiába csak az ő érdekeit nézve cselekedtünk így, látszott rajta, mennyire nincs ínyére a dolog, s ezt teljesen meg tudtam érteni. Szar szituáció volt, tagadhatatlanul, de meg kellett lépnünk az elrablását, és a verését, hogy véghez vihessük a tervünket.

Bocsánatkérő íriszekkel próbáltam szemkontaktust létesíteni vele, de mikor sikerült is elkapnom a tekintetét, üveges szemekkel bámult vissza rám, s szó nélkül fordult el, hogy ne kelljen látnia. Ha haragszik is, hadd haragudjon, rá fog jönni, hogy érte tettük azt, amit.

– Mit mondott a tanácsadód, mikor jön? – sandított rám szeme sarkából Yoongi.

– Azt mondta, amit továbbította a kérésemet, jön, és megvizsgálja Taehyungot. – Karba tett kezekkel fordultam Suga felé, miközben beszéltem. – Bár, valószínűleg nem egymaga, hanem jön vele a felsőbb vezetőség is, hogy ők is a saját szemükkel győződhessenek meg az állapotáról.

– Oké – bólintott. – Remélem, sikerrel járunk.

– Nem kéne őt is beavatni? – Daehyun Taehyung felé biccentett fejével. – Nem mutatja ki, de biztos teljesen értetlenül áll a dologhoz.

– Jogosan – vigyorgott Yoongi, de én, a szemeim megforgatása után, már többet mondtam.

– Taehyung. – Finom hanglejtést alkalmazva ültem le a férfi mellé, aki mintha kissé összébb húzta volna magát közelségemtől. – Az a helyzet, hogy Namjoon Zelo megölésével háborút indított. Csak az a baj, hogy köztünk, a mi "családunkban" szándékozott viszályt szítani, hogy szétszakadjunk, és sebezhető célpontokká váljunk. Két választásunk volt – sóhajtottam fel gondterhelten, majd komor tekintetemet Taehyung rideg íriszeibe vájtam. – Vagy maradunk a seggünkön, várva, hogy Namjoon megunja a mi baszogatásunkat, vagy kimentünk téged a karmai közül, hogy ne tudjon tovább eszközként használni, és ne dönthessen karóba téged. Az elsőt rögtön elvetettük, mert ki tudja mennyi ember életébe kerülne, mire Namjoon felfogná, hogy ignoráljuk a törekvéseit. Ezért döntöttünk úgy, hogy a szárnyaink alá veszünk téged. – Egy pillanatra elhallgattam, de aztán mélyet szusszantva létesítettem vele újra szemkontaktust, az előbbinél sokkal lágyabb tekintettel. – Meg azért, nehogy bajod essen, mert féltünk, hogy... öngyilkos lennél. Inkább ügyelünk rád Nulla-huszonnégyben, de ne halj meg se te, se több ártatlan ember.

Akkor először láttam némi érzelmet kiülni arcára, mégpedig a döbbenetet, és a meghatódottságot. Továbbra sem csillogott a szeme, továbbra sem nyitotta szólásra ajkait, de le sem tagadhatta meglepettségét.

– Namjoon számára csak tárgy vagy – folytattam, mielőtt végleg beállt volna a kínos csönd. – Egy eszköz, amivel véghez viheti az aljasságait. Amint elérne mindent, amit akar, vagy amint egy kicsit is rád unna, valószínűleg megölne. Persze, ha kibírnád mellette addig.

– Azért vertünk össze és loptunk el – folytatta Yoongi, az enyémnél kicsit ridegebb, keményebb beszédmodort alkalmazva –, hogy Namjoon beszopódjon. Bocs, ha nagyon fájt, de ez van, muszáj volt. Ha látják rajtad a sérüléseket, RapMon biztos nem ússza meg szárazon.

Taehyung

Kissé összeszorítottam az ajkaimat, nyugtázva a szavakat magamban, miközben finoman felnéztem Hoseokra, majd a többiekre. Tényleg ellágyultam mondandója azon részében, mikor közölte velem, hogy féltettek az öngyilkosságtól, hihetetlenül jól esett, s őszintén nem gondoltam volna, hogy egyáltalán egy icipicit is érdeklem őket. Azt hiszem, tényleg túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy az embereket egyáltalán nem érdeklem, ugyanis olyan mellberúgással ért ez az aprócska közlemény, amilyet még soha nem éreztem; nem rossz értelemben, természetesen, hiszen jól esett. Talán... talán ilyesmi, hasonló érzésem tényleg nem volt.

– Igen. – Hoseok csak ennyit fűzött Yoongi szavaihoz, azonban én nem méltattam őket válaszra továbbra sem, pedig tudtam, hogy valószínűleg illene megköszönnöm, vagy legalább biccentenem, mosolyognom, egy kicsike jóindulatú gesztust mutatnom feléjük, azonban nem ment. Magam sem tudom, miért, csak csendes magányomban tudtam örülni ennek, hangot adni nem sikerült. Sőt, egy idő után nem is néztem rájuk, csak szuszogva bújtam a paplanba, bele-bele fúrva az arcomat a puha textilanyaggal fedett pokrócba, halovány nyögéssel, ugyanis a sok mocorgás következtében megfájdult a hasam.

– Szerintem vidd el pihenni – mondta halkan Daehyun, mire Hoseok felhümmögött, majd lassan megdörzsölgette a tenyerével a kilógó vállamat.

– Tudsz menni?

– Hoseok, ez most komoly? Most vertük laposra, nyilván tud, még Namjoon tettei után... – Yoongi cinikus hangjára megeresztettem egy halovány mosoly-félét.

– Kuss – morgott Hoseok mérgesen, kissé ideges hangon szólaltatva meg hangszálait, majd lassan megcsóválta a fejét, úgy figyelte keményebb arcvonásaimat. – Akkor most felemellek, jó? – Nem reagáltam, csak lehunytam a szemeimet, ő pedig lassan a lábaim alá nyúlt, majd a hátam mögé, és egy egyszerű, gyors mozdulattal a karjaiba vett. Halkan felnyögtem, és a kulcscsontjához nyomtam az arcomat, eltorzul arckifejezéssel. – Nekem úgy tűnik, hogy jól helyben hagytátok.

– Szerintem Namjoon is. Már akkor is nyöszörgött, mikor hoztam. – Yoongi szenvtelen hangon közölte vele az információt.

– Remek. – Hoseok mélyet sóhajtott, kicsit megdobva a karjaiban, hogy kényelmesebben foghasson, amit fog-összeszorítva próbáltam hangtalanul tűrni. – Akkor most megyek. Majd még ütközünk – szuszogta, elindulva kifelé a cellából velem.

Lassú, ráérős lépésekkel sétált a cellája felé, miközben haloványan lehunyt szemekkel szuszogtam, a kulcscsontjához préselve az arcomat. Jól esett az illata, s egyben a teste közelsége is. Noha, azt mondtam, semmilyen érzelmet nem fogok felé irányulóan kimutatni, attól függetlenül, amint megéreztem a bódító, férfias illatát, rögtön beugrottak a képek arról a napról, mikor "megszeretgetett". Amint lepergett a fejemben az emlékképek sokasága, sorozatban, egymás után, szüntelenül, felsóhajtottam, összeszorítva a szemeimet.

Hiányzott. Talán fel sem tűnt eddig, mennyire. Igazából, nem is volt sok időm rá gondolni, ha jobban belegondolok – Namjoon olyan ügyességgel, taktikussággal töltötte ki a gondolataimat, töltötte el a lelkemet, és a szívemet azt hiszem, gyűlölettel, hogy sokszor – esetek többségében – semmi energiám nem volt sem szép, sem kedves emlékeket idézni magamban, még a közeljövőben elmúltakat sem. Abban a pillanatban viszont, ahogy Hoseok ujjai erősebben fonódtak a térdhajlataimra, s erősebben fogta a vállaimat, ahogy a karjaiban tartott, elöntöttek azok az érzések, amik aznap... mikor megtörtént, és utána, mikor el kellett mennem tőle.

Hümmögtem egyet, finoman bújva hozzá közelebb, le-le biggyesztett ajkakkal. Továbbra sem szerettem volna túl közel kerülni hozzá újra, de annyira hiányzott, annyira vonzott, hogy nem bírtam ki. Fáradtan felemeltem a karjaimat, majd finoman az egyikkel – amelyik mozgás képes volt – átkaroltam a vállát, hogy még közelebb lehessek hozzá, már-már a nyakába szuszogva. Éreztem, ahogy a forró leheletem visszacsapódik az ajkaimra, miközben a homlokomat teljesen az arcába fúrtam. Szerintem még sírni is képes lettem volna, azonban ahhoz nem volt bátorságom, hiába lett volna megkönnyebbült pityergés... nem mertem.

Hoseok

Lábamat beakasztva két rács közé löktem ki az ajtót, majd hasonló mozdulattal húztam vissza a helyére, végig ügyelve, hogy Taehyungot a legkisebb rázkódás is elkerülje. Finoman fektettem el saját ágyamon, mivel egyszerűbb volt azon elhelyezni őt, mint a szűkös emeletes ágy alsó szintjén. Halkan felszisszent, mikor feneke találkozott a matraccal, ezáltal egyértelművé téve a tényt – Namjoon kíméletlen volt vele. Megint.

Fejét azonnal a fal felé fordította, mintha fájna neki rám nézni, majd egész testével megpróbált hátat fordítani nekem. Kissé lemondóan sóhajtottam fel.

– Véleményem szerint nem sokára jönnek, és megvizsgálnak téged – ültem le a másik fekvőalkalmatosságra. – Remélem, nem Namjoontól akarják majd megérdeklődni, hol találnak, bár Junsu hyung csak nem ilyen idióta. – Nem tudtam eldönteni hirtelen, szavaimat Taehyungnak szántam-e, vagy inkább csak hangosan gondolkodtam, de mikor a fiú nem válaszolt, egyre inkább kezdtem az utóbbiban hinni.

Fogalmam sem volt, mit mondhatnék még, mert bármivel álltam volna elő, egészen biztos, hogy Taehyung reakció nélkül hagyott volna. Aggasztott, hogy megint némaságba burkolózott, de nem lepett meg a dolog – testileg, és lelkileg is gyötört volt, ami jelen helyzetben elvárható.

– Mostantól itt leszek veled, ne aggódj – emeltem fel fejemet, nyugtató stílusban megszólaltatva hangszálaimat. – Ha pedig el kéne mennem, Daehyun vagy Yoongi fog rendelkezésedre állni. Nem hagyunk egyedül, egy percre sem.

Hiába reméltem, hogy a biztató, és a nyugtató szavakra majd reagál valamit, csalódnom kellett. Továbbra sem adott ki hangot, nem mozdult meg, én pedig feladtam – sóhajtva dőltem hátra az ágyon, ujjaimat tarkóm alatt összekulcsolva, s éreztem, hogy homlokom ráncba szalad, mikor gondolkodni kezdtem. Valóban én rontottam el? Talán az első perctől kezdve vigyáznom kellett volna rá? De hát nem tudhattam, hogy ez fog történni, abban a hitben éltünk mindnyájan, hogy fél évet fog itt eltölteni, a fene se gondolta volna, hogy Namjoon a szokottnál is nagyobb gerinctelenségre, embertelenségre képes, hogy elérje azt, amit akar. Ha visszamehetnék az időben, nem engedném Taehyungot Namjoon karmai közé. De ez sajnos lehetetlen, nem vagyok időutazó – egyetlen, amit tehetek, hogy mostantól árgus szemekkel figyelem RapMon összes lépését, még a levegővételét is, közben pedig egy másodperc erejéig sem hagyom magára Taehyungot, se a többieket, nehogy bárkinek baja essen. Szerencseként könyveltem el Yoongi, és Daehyun ittlétét – egyedül képtelen lennék ennyi mindent véghez vinni, ennyi problémát, és felelősséget a nyakamba venni. Taehyung mellett Jungkook, BamBam, Youngjae és Jimin is felügyeletre szorult, hiszen sokkal óvatlanabbak, és sebezhetőbbek nálam vagy Daehyunéknál. Jobban aggódtam mások épségéért, mint a sajátoméért.

Léptek zajára kaptam fel a fejemet. A dobogásokból ítélve nem egy, s nem is két személy közeledett felénk, hanem vagy négy, öt. Összevont szemöldökkel nyomtam fel magamat álló helyzetbe, majd az ajtóhoz léptem, de addigra már – ahogy sejtettem – négy szempár szegeződött rám, és persze Junsu magabiztosságot sugárzó íriszei. Ismét a tökéletesen vasalt, kék ingjét viselte, kitűnve a fekete öltözetű alakok közül.

– Hol van Taehyung? – tette fel a dolgok közepébe vágó kérdést.

– Itt van velem. – Egy nagyobb lépéssel álltam el az ajtótól, hogy a négy férfi beinvitálhassa magát a szűkös helyiségbe. Nem teketóriáztak, azonnal a megszeppent Taehyunghoz léptek.

– Kérem, vegye le a pólóját! – utasította rögvest a legkarakánabb férfi, de Taehyung eleinte meg se mozdult. Az ember azt gondolhatta volna, csökönyösen ellenkezik az instrukció ellen, de rá kellett jönnöm, hogy fájdalmai közepette minden mozgás kínkeserves, és nehezére esik számára.

– Segítek – suttogtam, inkább csak Taehyungnak címezve, majd félig feltérdeltem az ágyra, hogy levehessem róla a felsőt. Összeszorított fogakkal állt ellen a fájdalomnak, minden tőle telhetőt megtéve, hogy segítse munkámat. Felsóhajtottam, mikor megláttam foltos bőrét – Daehyun, és Yoongi remek munkát végeztek.