Shatter me with hope - VHope (5/14)

Cím: Shatter me with hope

Alkotó: Nana & Vienetta 

Hossz: 14 fejezet
Párosítás: VHope (V [Kim Taehyung] & J-Hope [Jung Hoseok]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: AU, dráma, humor, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; későbbiekben: yaoi, erőszak, vér.

Összefoglalás: "...Majd megtanulja, hogy a börtönökben szigorú, merev hierarchia uralkodik, ő pedig szobatársként olyan személyt kapott, aki ennek a ranglétrának a csúcsán foglal helyet. Nem kérkedek, nem én osztottam magamra ezt a titulust, mások aggatták rám. Azok, akik tartottak tőlem – és nem is nagyon volt másmilyen elítélt a börtönben."  

Hozzáfűzés:  Ééés itt is a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3 
Jó olvasást! <3

Vienetta írja Hoseokot!

Nana (én) írja Taehyungot!

Hoseok

– Hoseok... – szólalt meg hosszas némaság után Jimin.

– Igen? – kérdeztem vissza, még mindig az útvonalat bámulva, ahol pár másodperccel ezelőtt Namjoon haladt végig.

– Mit tervezel?

– Nagyon semmit – sóhajtottam fel, majd tettem egy kilencven fokos fordulatot, hogy szemben álljak Jiminnel. – Nem hazudtam Namjoonnak. Taehyung tényleg rosszul van, elájult, miután ott hagyott minket, így pedig nem akartam visszaengedni. Két méternél amúgy se lenne képes többet megtenni. Nem én tartom magamnál, most is leléphetne, hogyha tudna. De, ha felépül, már semmi nem fogja gátolni a döntéseiben. Én sem.

– De... – nyelt egyet, majd bátortalanul, s egy kicsit reménykedve teremtett velem szemkontaktust. – De, ezek szerint, számít neked is valamit. Nem?

– Egyszerűen csak nem vagyok egy rohadék – vontam vállat, majd a cellám irányába pördültem. – Viszont Namjoon kétségkívül tervez valamit – motyogtam inkább magam elé, enyhén összevont szemöldökkel. – Amilyen köpönyegforgató, már most megfogant a fejében valami terv, amivel alám tehet, és sakkban tarthat engem is és Taehyungot.

– Igen – szusszant fel gondterhelten Jimin. – Tudom, hogy milyen. Szerinted képes lenne elintézni, hogy Taehyung bent maradjon?

– Ez a görény mindenre képes – tapasztottam két ujjamat az államra. – Talán Taehyung jobban jár, hogy ha rendbe jött, visszamegy hozzá, és valahogy túléli Namjoonnal ezt a négy hónapot. Mi pedig kimaradunk ebből.

– De…

– Jimin – fordultam felé –, ha igazunk van, csak kibaszás lenne vele, ha vigyáznánk rá. Hacsak... – kezdtem, de jobbnak láttam nem befejezni ezt a mondatot.

– Hacsak? – pislogott kíváncsian Jimin, de csak felsóhajtottam, s se szó, se beszéd, elindultam a körletem felé.

Hacsak nem szeret bele annyira a ténybe, hogy Taehyung az övé, mert akkor már csak ezért is megteheti azt a lépést, amivel maga mellett, a börtönben tartja – valójában ezt a gondolatot fojtottam magamba. Nem akartam még jobban stresszelni Jimint. Én döntöttem úgy, hogy belemászok ebbe az ügybe, amiért nekem is kell megoldanom a vele járó bonyodalmakat, és megelőznöm a potenciális komplikációkat. Talán bökkenő nélkül menne, ha nem Namjoonnal állnék szemben. De amellett, hogy egy gerinctelen féreg, még okos és fondorlatos is, ami meglehetősen nehezíti a dolgomat. Az azonos szintünknek köszönhetően úgy tudunk/tudnánk egymás alá tenni, hogy ez az ördögi kör sose érne véget. S ha még mi nem is szenvednénk kárt miatta, a körülöttünk levők biztosan.

Belegondoltam abba is, hogy talán a folyosón kellett volna hagynom – de abba előbb vagy utóbb, de belehalt volna. Ebben az állapotban nem bírta volna ki Namjoon további aljasságait, bántalmazásait, amik a saját lelki problémái mellett csak még elviselhetetlenebbek lennének. Mert látszott Taehyungon, hogy hatalmas terhet cipel. Egyre jobban kivetült a testére is, de még a tekintetébe is, amiről úgy hittem, csak napok kérdése, és képes leszek olvasni benne.

Taehyung

– Taehyung... Taehyung! – A nevem szólongatására, és halovány rázogatásra ébredtem, ami folyamatosan a testem pontjait érte. Összevontam a szemöldökömet, még lehunyt szemekkel, majd miután nem maradt abba sem a nevem hajtogatása, sem pedig a halovány rázogatás, ami a vállamnál következett be, finoman megfordultam, félig felnyitva a pilláimat. Azonnal megláttam Hoseok arcát; kifejezéstelen volt. – Hoztam neked reggelit. Egyél. – Letette mellém, az ágyra a tányért, én pedig lassacskán megdörzsölgettem a szemeimet az ökölbe szorított kezeimmel, viszont amint megéreztem a reggelinek az illatát – inkább szagát –, elfintorodtam.

Felsóhajtottam, majd nagy nehezen, igazán sokáig tartó küszködés kíséretében felültem, és egy megadó sóhajt hallatva az ölembe vettem a tányért.

– Köszönöm. – Nem néztem rá, miközben kimondtam ezt az aprócska szót. Hallottam, hogy megeresztett egy sóhajt, én pedig "belekanalaztam" az ételbe, majd az ajkaim felé emeltem a moslékot. Nem volt sem kedvem, sem energiám enni, de ha így folytatom tovább, tényleg rámegy az egészségem, szóval, ha mást nem is, pár falatot muszáj magamon leküzdenem, bármennyire nehéz.

Körül-belül öt percen keresztül ettem egy falat ételt, és a következőhöz is legalább ennyire volt kedvem, de az étel felét hosszas szenvedés árán, de leküzdöttem a torkomon, több viszont akkor sem ment volna, ha nagyon erőlködöm, így a maradékot magam mellé tettem, egy apró szusszantás mellett, miközben visszafeküdtem a meleg paplan alá.

– Jobban vagy ma? – Az ágyon ült, terpeszben téve a lábait, a könyökeit a térdein pihentette, miközben engem vizslatott a tekintetével. Felsóhajtottam.

– Igen, jobban. – Nem mondtam teljesen igazat, de nem akartam volna az Istennek sem bevallani, hogy álomba sírtam magam, nem is tudom, mennyi idő után, azt pedig főleg nem, hogy hasogat a fejem a tegnapi sírás után. Azt végképp nem, hogy megtörtnek éreztem magam. Olyannak, amilyennek hosszú évek óta nem. Gyengének, magányosnak, elnyűttnek...

Mióta problémás vagyok, örülök a magánynak. Jó érzés volt egyedül lenni, azonban a tegnap történtek után már nem örültem. Nem örültem annak, hogy nem érdeklem az embereket, csak Jimint, akit nem is ismerek. Nem örültem annak, hogy egyedül vagyok, és senkit nem érdekli, élek-e vagy sem. Furcsa érzés volt... zaklatottá tett, összezavart. Az főleg, hogy szerettem volna beszélgetni Hoseokkal, valahogy közelebb kerülni hozzá, annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira üresnek, semmilyennek. Az üresség, a kifejezéstelenség is zavart. Ellentmondásosak voltak az érzéseim, és egyedül a büszkeségemnek köszönhettem, hogy nem kezdtem bele sem beszélgetésbe, sem olyan tettekbe, amiket lehet, hogy később megbántam volna.

A pszichiáterem ennek azt hiszem, nagyon örülne. Szerintem kiugrana a bőréből, hogy nem hajlandó lennék, de szeretnék beszélgetni. Valószínűleg sírna az örömtől... én az elkeseredettségtől, hogy miért következett ez be.

Nekem jó volt úgy, ahogy volt. Reméltem, hogy egy-két nap és újra a régi leszek. Nagyon reméltem.

Hoseok

– Tudom, hogy nehéz, de edd majd meg a maradékot is – törtem meg a rövid csendet, majd áthajoltam az éjjeli szekrényemhez, a fiókjából előhúztam egy lapot, és egy tollat, majd körmölni kezdtem. – Hozatok neked valami csokit, vagy kekszet, hogy ne essen le a cukrod – körmöltem le az elhangzottakat, egy pillanatra sem elszakítva a tekintetemet a papírtól. – Ilyesmit, valószínűleg, nagyobb kedvvel, és könnyedséggel küldenél le a torkodon.

– Nem kell – hallottam meg Taehyung erőtlen hangját.

– Nem kérdés volt – reagáltam hetykén, majd ajkaimhoz kocogtatva a toll hegyét, morfondírozni kezdtem, mi kellhet még. Ám gondolataim akaratom ellenére siklottak tovább, agyam egy másik szárnyába, ami a Taehyunggal és Namjoonnal teli eszméket, elméleteket tárolta. Tényleg muszáj lesz hamar rendbe jönnie, ha jót akarunk mindenkinek. Igen, sajnos még annak a fasznak is a kedvére kell tennünk ezzel.

– Jól leszek – szólalt meg ismét, én pedig felsóhajtottam. – Pár nap, és visszanyerem az erőmet.

– Semmi kétségem e felől, de miért ne gyorsítanánk a folyamaton, ha az lehetséges? – tettem fel a kérdést, miközben tovább bővítettem a Yoonginak szánt listát. Szinte éreztem, ahogy Taehyung megfagy egy szekundumra, s egy kérdést fogalmaz meg magában. Lopva pillantottam fel a papírom rejtekéből.

– Te is szeretnéd, hogy visszamenjek már, mi? – Ajkai egy fancsali, keserű, féloldalas mosolyra húzódtak, s jól tudtam, hogy nem csak azért, mert azt gondolja, a terhemre van, hanem mert ő is tökéletesen fel bírta mérni a helyzetet, és képes volt a lehetséges következményekre spekulálni.

– Igen – bólintottam kifejezéstelen arccal. – Az lenne a leghelyesebb, és a legfájdalommentesebb megoldás, ha visszamennél majd, és ezt a négy hónapot azzal a pöccsel töltenéd.

Annyi mindent tudtam volna még mondani neki, de nem akartam. Nem, amíg minden gondolatom csak teória, amíg Namjoon tervét balladai homály fedi... Vonhatok le konzekvenciát, de lehet, csak megkavarnám őt.

Taehyung egy halk szusszanással reagált mondandómra, majd másik pozitúrába küzdötte magát. Minden mozdulata, a gyengesége miatt, kínszenvedéssel ért fel, de ügyelt, hogy semmi fizikai vagy mentális érzelem, fájdalom kiüljön az arcára. Sóhajtva hagytam abba az ő fixírozását, és tértem vissza a listához, amire felírtam egy adag fájdalomcsillapítót is.

Idebent mindenki hidegvérű gyilkosnak tart, aki szemrebbenés nélkül képes volt kioltani egy emberi életet. Talán az is vagyok. Egy hidegvérű gyilkos, aki most esélyes, hogy a jó szíve miatt kerül hatalmas slamasztikába. Sosem tartottam Namjoontól, eddig képtelen volt nekem ártani. De ilyen helyzet ezelőtt még nem állt fent, mint a mostani, nekem pedig nincs ebben gyakorlatom. Jelenleg is próbáltam az eszemre hallgatni, egy tervet követve cselekedni, de nem tudtam elvonatkoztatni a szívemtől, és az ösztönömtől, amik azt súgták, hogy segítsek Taehyungon. Lehet, hogy egyszer a jó szívem lesz a vesztem.

– Kérdezhetek valamit? – emeltem fel a fejemet cellatársam irányába. Nem válaszolt. – Miért kerültél ide?

– Miért érdekel? – kérdezett vissza pár másodpercnyi nesztelenség után.

– Csak kíváncsi vagyok – vontam vállat. – Persze, nem kell felelned a kérdésre, ha nem akarsz.

Taehyung

– Van egy bátyám. – Úgy gondoltam, miért ne tudhatna róla. Nem vagyok az a titoktartó személyiség, és igazán nem nagy dolog, amiért bekerültem, szóval... felesleges lenne nem beszélnem róla, mintha valami égben járó bűnt követtem volna el. – Ő családot alapított, van egy felesége, és két gyereke. Irritáló a nő. Olyan dolgokban vájkált, amikben nem szerettem volna, ha belemászik, de elég kotnyeles, sok mindenről nem tud, rólam pedig főleg, ugyanis a bátyám nem szereti a múlt eseményeit teregetni, szóval amellett, hogy a csaj kotnyeles, önhibáján kívül persze, tudatlan is. – Hanyatt feküdtem beszéd közben, felhúzva a lábaimat, a plafonra meredő tekintettel. – Mivel nekem elvileg sokáig nem szabad egyedül lennem, a bátyám ellátogatott hozzám, de esetek többségében nála kell lennem, mikor nagyon unom, lelépek, vagy akkor, ha nem akarom saját akaratomon kívül összetörni a gyerekei álomvilágát – vontam vállat hanyagul. – Tipikus, családias vacsorát akartak csinálni, a felesége pedig nem bírta ki, hogy pár személyes dolgot ne tegyen szóvá velem kapcsolatban. Ritkán durran el az agyam, akkor speciel megtörtént. Viszont nőt nem akartam bántani, a bátyám pedig nagyon védte... úgyhogy emiatt rajta csattant az ostor. Összeverekedtünk, aztán sajnos hozzá dobtam a fejéhez egy tányért, elvesztette az egyensúlyát, és a halántékát a kőhöz csapta. Nem akart feljelenteni, ugyanis tudta, hogy... mindegy. Nem akarta, viszont mivel kórházban volt, és jó ideig kómában is a fejét ért ütés miatt, helyette megtette a felesége, akinek kapóra jött, hogy eltűnjek egy picikét, és mivel a bátyám nem tudott mit tenni jó ideig, kijátszotta a dolgot. Közel egy évig ment a háború, mert nem akartak semmilyen büntetést a fejemre szabni, de olyan fifikás volt a nőszemély, hogy míg a bátyám lábadozott a sérülései miatt a kórházban, kijátszott mindent, és mire magához tért, visszafordíthatatlan volt a dolog, én meg nem védekeztem, mert kórházba juttattam a testvéremet, és akárhogyan is történt, okoztam neki egy finom koponyasérülést. Macerás, bonyolult dolog ez. Elvileg két évet kellett volna letöltenem, mert előkerültek régi dolgok is, viszont lehúzták azt fél évre, bizonyos okok miatt. – Ránéztem, ő pedig sűrűn pislogva nézett rám, összevont szemöldökkel.

– Szóval a bátyád nője utál?

– Engem mindenki, a bátyámon kívül. A gyerekei még nem, mert velük kedves vagyok, nem akarom őket bántani, de ha felnőnek, ők is utálni fognak.

Hoseok

Nagyon meglepett, hogy ennyit beszélt. Sokáig még egy betűre se nyitotta ki a száját, most pedig hosszas beszámolót tartott nekem arról, miért került rács mögé. Elég lett volna csak a legfontosabb elemeit elmesélnie a történetnek, azokat, amik valójában válaszok a kérdéseimre, ő viszont kissé mélyebben bele ment a dologba. S habár nem mondott semmi konkrétat, többet megtudtam róla, mint azt terveztem.

– Szívesen megérdeklődném, miért utál mindenki – sóhajtottam fel, majd tekintetemet összekapcsoltam az övével –, de nem teszem.

– A legtöbben ezt nem bírják ki – vakarta meg a fejét egy halk szusszanás kíséretében.

– Inkább egy konkrét dologra kérdeznék rá – vontam össze szemöldökeimet, gondolkodva, Taehyung pedig csak gyanakodva, ámbár kíváncsian vizslatott engem. – Beteg vagy?

Nem válaszolt, de le se tagadhatta volna, hogy kérdésem villámcsapásként érte. Egy pillanatra összeszűkültek a pupillái, állkapcsa megfeszült, de nyilván ő is érzékelte, mert arcát szinte rögtön átrendezte eredeti, kifejezéstelen állapotába.

– Miért kérdezed? – vágott vissza, ami két dolgot jelenthetett: beletrafáltam, de nem kíván erről beszélni, vagy nagyon mellé lőttem, sőt meg is sértettem ezzel a felvetéssel. Testbeszédére alapozva az első volt a valószínűbb.

– Érdekel – döntöttem neki hátamat a hideg falnak, felhúzva a lábaimat. – Említetted, hogy nem szabad sokáig egyedül lenned. Valamint, homállyal feded a múltbeli dolgaidat és kerülöd, hogy mások rájuk kérdezzenek, esetleg megsejtsenek valamit. Ezért kérdezem. – Folyamatosan tartottam vele a szemkontaktust, vizsgálva a mimikáját, a gesztusait, de mintha ezúttal jobban ügyelt volna rájuk. Egy hirtelen pillanatban azonban elszakította tőlem a tekintetét, s maga elé kezdett bámulni, mikor a szavak az alig szétnyílt ajkai között kiszállingóztak:

– Úgy tűnik, hogy te már felállítottál magadban egy választ.

– Igen – bólintottam helyeslően. – Majdnem biztos is vagyok benne. De tőled szerettem volna hallani.

Megint a csend vette át a szerepét. Nem vagyok se a faggatós, se a vájkálós fajta, ezért egy sóhajjal rekesztettem magamban a többi kérdésemet. Nem állt szándékomban Taehyungot terhelni, főleg, hogy láttam, milyen érzékenyen érintette az érdeklődésem. Sőt, talán szokatlanul, és furcsán, mintha egy idegen jelenséget tapasztalt volna. Annyira magányos lenne, hogy a puszta informálódást kivételes történésként éli meg? Ha így van, csak még nagyobb részvétet érzek iránta.

A mi körünkben mindenkinek van legalább egy olyan személy az életében, akinek várja a hívását, akinek a látogatása boldogsággal tölti el. Kivéve persze Yoongit, és Jungkookot, akiknek egy élő rokonuk sincs, egymáson kívül. Daehyun hetente egyszer beszél telefonon a bátyjával, Jimint egy közeli barátja szokta látogatni, de még nekem is van egy idegesítő nőszemély az életemben, akinek fontos vagyok, még ha ő számomra nem az. Igaz, se anyám, se apám, aki aggódna értem, akinek számítana, hogy vagyok, de Taehyung még nálam is magányosabb.

Taehyung

Felsóhajtottam, miközben gondolkodtam, hogy elmondjam-e vagy sem. Szívesen elmondtam volna végre valakinek, amit nem tudtam hová tenni magamban, a szívemben és az elmémben sem; nem tudom, miért akartam kiadni magamból, miért akartam valakivel, ráadásul pont Hoseokkal megbeszélni ezt, miközben ő is csak azt várja, mikor lécelek le innen, hogy nyugodt lehessen az élete.

Csak tovább kellene bámulnom magam elé, nem törődve a kérdésével, figyelmen kívül kellene hagynom, mint minden mást, de valamiért... valamiért szerettem volna valakivel megosztani. Valakivel, akivel nem a pszichiáterem beszélt – mint például a bátyám.

Megeresztettem egy újabb sóhajt, majd lassan ránéztem.

– Tényleg érdekel? – kérdeztem, próbálva tartani magamon a kifejezéstelen álarcot, azonban éreztem, hogy ha ez így megy tovább, a semmitől, rövid idő alatt le fog bomlani úgy, hogy nekem fel sem tűnik az.

– Igen, tényleg érdekel. Kíváncsi vagyok – mondta, miközben tovább ütögette az ajkaihoz a tolla végét, én pedig megeresztettem egy szusszantás félét, majd hümmögve a plafonra néztem.

– Depressziós vagyok, és antiszociális személyiségzavarom van – mondtam, miközben ránéztem, ő pedig sűrűn pislogva nézett vissza rám, majd mintha rosszon kapta volna magát, megkeményítette a vonásait.

– Mitől? Mármint... miért? – kérdezte, mire elmosolyodtam, majd ránéztem, mélyen a szemeibe. Lassan magam elé néztem, azon gondolkodva, hogy bújtassam ezt a tényt is köntösbe, sejtelmesen adjam a tudtára, vagy nyersen közöljem vele, mit sem törődve azzal, mit is adok a tudtára.

Ha belegondolok, az orvosomon kívül még senkinek nem mondtam el, mi történt, vagy mik történtek velem, és még engem is sokkolt bizonyos szinten, hogy neki megnyílnék. Mondjuk, az túlzás, hogy megnyílnék, csak néhány tényt mondanék el a múltammal kapcsolatban, de talán ez is amolyan lépésnek számít.

Egyre megy, pár nap múlva úgy is visszamegyek Namjoonhoz, többé nem találkozunk, miért ne tudhatna róla? Azt hiszem, többé nem fogunk találkozni, pár nap alatt szoros kapcsolatot pedig nem fogunk kialakítani, szóval, ha el is mondom, minden marad a régiben.

– Míg kicsi voltam, apám rendszerint molesztált, vagy megerőszakolt – mihez, melyikhez volt kedve, a bántalmazáson belül. Hét éves koromtól egészen tizennégy éves koromig. Aztán végig néztem, ahogy anyámat megöli – mondtam, mire hirtelen érdekes arckifejezés futott át az arcán, de nem tudtam leolvasni, milyen volt az.

Hoseok

Hirtelenjében rengeteg érzelem futott át rajtam, vagy kerített teljesen hatalmába. Undorodtam, hogy egy ember, egy apa képes ilyenre, ráadásul a saját fiával. Nem volt könnyű kifejezéstelen maradni, miközben sajnáltam őt, amiért ilyeneket kellett átélnie gyerekként. De talán az utolsó pont mindennél kegyetlenebb és elviselhetetlen élmény lehetett – nincs rosszabb annál, mikor végig kell nézned egy szeretted halálát, főleg, ha ilyen szűk, szeretetteljesnek hitt közegben történik. Talán most először keserített el a saját igazam, hiszen sejtettem, hogy molesztálták gyerekkorában – ahogy reagált Namjoon érintéseire, rögtön lelepleződött. De arra még én sem gondoltam, hogy a saját apja művelte ezt vele. Gusztustalanok az emberek.

– Értem – suttogtam magam elé, pont olyan hangerővel, hogy mi ketten halljuk. – Nem hiszem, hogy erről sok emberrel beszéltél eddig.

– Tényleg nem – csóválta meg a fejét mérsékelten. – A pszichiáteremen kívül nem.

– Örülök, hogy nekem elmondtad – mosolyodtam el bíztatóan, mire Taehyung meglepetten pislogott. Nem tudtam eldönteni, mitől döbbent meg jobban – a mosolyomtól vagy a kijelentésemtől.

– Igen? – tette fel az értetlenségét és hitetlenkedését bizonyító kérdést.

– Igen – biccentettem. – Nem lehet könnyű beszélni erről.

– Igazából – fordult felém – nincs jelentősége. Pár nap múlva úgyis visszamegyek Namjoonhoz.

Nem tudtam, mit felelhetnék erre, így csak magam elé meredve kezdtem aprókat bólogatni, jelezve, hogy felfogtam szavai jelentését és súlyát.

Nem mindennapi múlt áll mögötte – az apja szexuálisan molesztálta, majd megölte a feleségét, Taehyung anyját a fiú szeme láttára. Remélem, valaki már kivégezte ezt az embert, az ilyenek nem érdemlik meg, hogy éljenek. Ehhez képest az én bűnöm megbocsátható, és eltemethető.

Tovább próbáltam elemezni Taehyungot, vajon most mi zajlódhat le a fejében és a szívében, viszont amit láttam, megegyezett korábbi kijelentésével – nincs jelentősége. Nem úgy festett, mintha nagyon megbánta volna múltja, és betegsége kiteregetését, viszont megkönnyebbülést se észleltem rajta, amit a megnyílás okozhatott volna. Viszont örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy ennyit már sikerült elérnem.

– Te miért vagy rács mögött? – Váratlan kérdésfeltevéssel kapcsolta össze tekinteteinket, habár számítanom kellett volt rá, hogy egyszer bekövetkezik a beszélgetés ezen része is, mikor nekem kell magamról mesélnem. De nem mertem hinni, hogy érdekelheti.

– Azért kérdezed, hogy kvittek legyünk – vontam fel egyik szemöldökömet –, vagy tényleg kíváncsi vagy rá?

– Tényleg érdekel.

– Hát jó – sóhajtottam egyet, majd elfeküdtem az ágyon, oldalasan, könyökömmel támasztva ki magamat, s arcomat a tenyeremben pihentettem. – Embert öltem.

– Miért? – Egy pillanatra mintha megszeppent volna, de aztán a tekintetében csillogó csodálkozást felváltotta a kíváncsiság.

– Mert megkívánta a helyzet – feleltem egyszerűen, szenvtelen arccal. Szerintem érezte, hogy nem kívánok erről beszélni, mert nem tett fel kérdést, hiába láttam rajta, hogy ezzel az információ morzsával csak még jobban felkeltettem az érdeklődését.

Csak hogy én erről sosem beszélek, még Daehyun sem tudja a gyilkolásom pontos okát. Senki sem. De sajnos sosem lesz olyan homályos, olyan fakó az emlékkép, hogy én magam elfelejtsem.

Taehyung

– Értem – motyogtam magam elé, mikor tudatosítottam magamban, hogy nem fogja elmondani. Nem haragudtam meg rá, nem is sértődtem meg miatta, hiszen normális esetben én sem mondtam volna el, és nem is tudom megérteni, miért eredt meg a nyelvem. Habár, tényleg felesleges volt bármit tudnia, jelentőségtelen, attól még furcsa volt, hogy olyan dolgokról beszéltem neki, amikről még soha senkinek.

Megeresztettem egy halk sóhajt, majd lassan oldalra fordultam, vele szemben, az arcát, és kifejezését fürkészve, amikről megint nem tudnék leolvasni semmit akkor sem, ha nagyon meg akarnám erőltetni magam.

– Te meddig maradsz? – kérdeztem halkan, mire felvonta a szemöldökét és elmosolyodott.

– Életfogytig! Ez az otthonom – mosolygott, vállat vonva. Összevontam a szemöldökömet.

– Nem fog hiányozni a kinti élet? – kérdeztem halkan, hümmögve, mire elgondolkodott egy pillanatra, mintha a szemeiben, az agyában lefuttatna minden emlékképet a kinti életről, azonban egy idő után felsóhajtott.

– Nem. Semmi különös nem fűz oda, ha őszinte vagyok magamhoz. Itt bent jobban érzem magam. Lehet, hülyének tűnök, vagy érdekesnek hangzik, de tény, itt több a kapcsolatom, barátom, mint kint a nagy világban. Jobb itt lenni még akkor is, ha tele van minden őrökkel és nap, mint nap szabályozni akarnak minket. – Aprócskát bólintottam, egy apró sóhajjal.

– Hát... nektek biztos jobb. – Felém nézett a kijelentésemet hallva, majd egy aprót biccentett a fejével.

– Igen, a magad fajtáknak biztos nem jó – szuszogta, vállat vonva.

Összevontam a szemöldökömet. Szívesen reagáltam volna, hogy ez a "magad fajták" elég lekicsinylő jelző, elég degradáló, azonban sokkal inkább más vette a helyét az agyamban és a szívemben, amitől megijedtem: a méreg helyett a sértettség.

Felsóhajtva csóváltam meg a fejem, hanyatt fekve újra.

Mik ezek az érzelmi hullámok?

Hoseok

– Parancsolj – nyújtottam oda Taehyungnak a csokoládét, amit még két nappal ezelőtt rendeltettem Yoongival.

– Köszönöm. – Halvány mosoly suhant át arcán, majd egy a korábbiaknál magabiztosabb mozdulattal kivette kezemből az édességet. Mimikáját tükrözve húztam el végtagomat, majd bontottam egy csokit magamnak is, s ajkaim közé véve az ágyam széléhez sétáltam, s a cellaajtóval szemben leültem.

Két nap telt el, de már egyikünk sem érezte olyan fojtogatónak, kellemetlennek a kettőnk közti légkört. Nem mondanám, hogy teljesen megnyíltunk egymásnak, mert 48 óra ehhez édes kevés, de már könnyebben beszélgettünk, nem volt kínos a hallgatás és Taehyung mintha már jobban érezte volna magát. Nem tudtam, hogy lelkileg is, vagy csak fizikailag kezdett felépülni, de már nem volt annyira üveges a tekintete és kifejezéstelen az arca, mint korábban. Még mindig nem mondtam volna feloldottnak, örömtelinek, mert ott tanyázott sokszor vonásaiban és íriszeiben a ridegség, de a betegségének köszönhetően ez várható és egyértelmű. Megértettem, hiszen én is mindig hideg vagyok a jellememből adódóan, egyikünknek sem lehetne ezt felróni. De kétséget kizárólag oldódtak a köztünk levő ellentétek, és lazult a frusztráltság.

– Ez mogyorós, baszd meg? – emeltem meg a hangomat, amit valamelyest elnyomott az ajkaim közül kilógó csokoládé. Fogaim közé beékeltem a számban lévő adagot, s lepattintottam a maradékot, hogy megnézhessem a papírját. – Yoongi, te szentségtelen dög, tudod, hogy utálom – szükítettem össze a szemeimet, de amint megéreztem magamon Taehyung tekintetét, arcom átrendeződött. – Bocs – kaptam el a pillantását. – Néha szoktam magamnak beszélni.

– Semmi baj – mosolyodott el, s ritka pillanatok egyike volt, mikor ezt az ajakgörbületet őszintének láttam. – Nem zavar. – Mintha valahol tetszett volna neki ez a pár szekundumnyi, enyhe kiakadás, de nem értettem, miért.

– Yoongi egy köcsög, néha ezzel szívja a vérem, mert tudja, hogy nem nézem meg a papírt, gondolván, hogy nem bassza át a fejem és azt kér nekem, amit szeretek. Hülye pöcs – morogtam az orrom alatt, majd becéloztam a kukát, s egy laza dobással a mélyére küldtem a mogyorós csokit.

Fogalmam sem volt, miért osztok meg Taehyunggal ilyen értelmetlen információt, de véleményem szerint két oka volt; egyszer a megszokás, hogy egyedül vagyok a cellámban és azt csinálok, azt mondok, amit akarok. Másodszor pedig, néha szerettem kicsit elengedni magam, kizökkenni a megszokott rideg vezetői szerepből. Egyértelműen a jellememhez tartozott, de az ember néha bele tud fáradni a saját személyiségének azon részébe, amit minden nap gyakorol. Taehyung előtt pedig nem szükséges a tekintélyt parancsoló énemet megcsillogtatnom, mert nem az én körömhöz tartozik, nem fenyegető a számomra, nem is Namjoon kutyája, sőt pár napon belül vissza is megy ahhoz az állathoz.

– Örülök, hogy végre rendes kaját tudhatok a gyomromban – majszolta az édességet, maga elé meredve.

– Hát, ha a csokoládé rendes kajának számít, akkor igen – vontam vállat lezseren, majd hanyatt dobtam magamat az ágyamon.

– Kérdezhetek valamit?

– Attól függ.

– Öhm – nyelte le a falatot – hogyan juttatjátok be a rendelt dolgaitokat a börtönbe?

Kérdésére akaratom ellenére is átsuhant ajkaimon egy mosoly.

– Azt hiszed, elmondom? – fordultam felé egy féloldalas vigyorral. – Nem tudja senki Yoongin, Jungkookon és rajtam kívül. Még Daehyun és Jimin sem.

– Hogyhogy? – pislogott meglepetten. – Nem "családtagok"?

– De – bólintottam helyeselve. – Viszont felesleges tudniuk. És nem is kérdezősködnek.

Taehyung

– Oh... bocs – mondtam halkan, zavartan, mire felvonta a szemöldökét.

– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte, megcsóválva a fejét.

– Hogy olyan dolgok iránt érdeklődöm, amikkel szemben nem kellene – mondtam, beleharapva a csokoládéba, viszont megálltam egy pillanatra, majd Hoseokra néztem. – Finnyás vagy?

– Én? Nem – vont vállat, mire lassan felálltam, majd odalépkedtem hozzá, és lassan a kezébe adtam a csokit. – Ez sima tejcsokis – mosolyogtam rá, majd lassan visszamentem az ágyamhoz, törökülésben ülve le. Nagy szemekkel pillogott rám, és a még félig meghagyott édességet nézte a kezében, amit lassan kicsomagolt.

Megcsóválta a fejét, egy szelíd mosollyal.

– Nem kéred? – Mintha kicsit ellágyult volna a tekintete, de nem próbáltam magamnak ilyesmi butaságokat bebeszélni. Tény, hogy... furcsa érzéseim vannak, és tény, hogy nagyon különösen érzem magam, ha a közelében vagyok, de kétlem, hogy ezzel ő is így lenne. Viszont mikor azt a csillogást megláttam a szemeiben, szinte automatikusan zavarba jöttem, majd félszegen bólintottam, helyeselve arra, amit mondott. – De az előbb mondtad, hogy jó rendes kaját enni. Miért nem kéred? – kérdezte, kíváncsian.

Felsóhajtottam, oldalra nézve, kissé elpirulva, mint egy kisgyerek. Soha nem éreztem ilyesmit, és azt hiszem, emiatt voltam zavarban. Igazából, gyerekkoromról emlékeztem csak ilyesmi érzésekre, és utoljára akkor voltam ilyen, mikor egy velem egy idős lánynak adtam egy utcáról leszakított virágot, ő pedig meghatódva a nyakamba ugrott. Azóta nem hiszem, hogy ilyesmi érzésem lett volna.

Hoseok viszont nem lány. Én nem udvaroltam neki. Vagyis... azt nem csokival kell. Vagy igen? Nem. Hülye. Hülye vagyok. Nem udvarlok...

– Hm? – Ránéztem, mikor meghallottam a hangján, majd lesütöttem a szemeimet.

– Hát... nem szereted a mogyorósat, az enyém sima tejcsokis volt, gondolom, jobban szereted azt. Edd meg nyugodtan.

– Hát, az a lényeg, hogy felépülj, mihamarabb, és ehhez segítene a csoki is – lebegtette meg előttem, mire felsóhajtottam, lesütött szemekkel.

– Már egészen jól vagyok. Edd meg. Szívből adtam – mondtam halkan, apró sóhajjal, miközben elfeküdtem az ágyon hanyatt, hogy ne is nézzek rá.

Határozottan zavarban voltam. Lángolt az arcom... pedig csak egy csokit adtam neki. Egy csokit, amit amúgy félig meg is ettem...

Hoseok

– Na, jó – sóhajtottam meg, eleresztve egy halvány mosolyt. – Van egy ötletem, amivel a te akaratod is kielégül és az enyém is.

Továbbra se nézett rám, én viszont feltápászkodtam az ágyról, s az alatt a pár lépés alatt, amíg elértem az ő fekhelyét, ketté törtem a csokoládét.

– Tessék – nyújtottam felé, ő pedig enyhe pírral az arcán szemezett hol velem, hol pedig a finomsággal. – Így már nincs ellenkezés, ennél igazságosabb nem lehetek.

– Re-rendben, köszönöm – biccentett, megtoldva a hálát kinyilvánító szót, majd kivette ujjaim közül a csokit. Én a saját részemet egészben a számba dobtam, nyelvemmel pörgettem rajta párat, várva, hogy megpuhuljon, majd egyszer sem ráharapva nyeltem le, egészében. Már nem reagáltam többet, nem fűztem hozzá semmit a csoki-témához, inkább csak magamban dolgoztam fel, és elemeztem a dolgokat. Aranyos volt, ahogy elpirult. A vak is észrevette volna, milyen idegen neki egy ilyen, a szokásosnál bensőségesebb helyzet, vagy ha nem is teljesen ismeretlen, emléke annyira távoli, mintha soha nem is lett volna. Na, nem mintha én szakértő lennék ezekben a dolgokban, és járatos az ilyesfajta érzelmekben, de Daehyunnal sok mindenen osztozunk, rengeteget beszélgetünk, még ha nem is a legmélyebb dolgainkról.

A cellarácsok közti réseken keresztül bámultam kifelé a folyosóra, miközben fogaimról ügyeskedtem le nyelvem segítségével a maradék csokoládét. Fegyencek és börtönőrök mászkáltak ide-oda, az előbbiek mind elkapva a tekintetüket rólam, az utóbbiak pedig rám se hederítettek. Kelletlenül jutott eszembe, amit korábban mondtam Taehyungnak - ez az otthonom. Sose hittem volna, hogy egy börtönre így lehet tekinteni, de ha az ember egy undorító, barátságtalan, emberi kapcsolatok nélküli közegből kerül ide, nem érzi olyan ridegnek és elviselhetetlennek a helyet. Főleg, ha olyan cinikus és fagyos jellemmel büszkélkedhet, mint amilyen az enyém. Az erős túlél. Ha kiiktatod az érzelmeidet, a gyenge pontjaidat, ha acélozod a lelkedet, előbb-utóbb törhetetlenné válsz. Másfél év alatt sikerült elérnem azt, ami másoknak tíz esztendő leforgása alatt sem sikerült, s ezért mérhetetlenül büszke voltam magamra.

– Ki kéne menni – gondolkodtam hangosan, mikor hátra pillantottam vállam fölött az asztali lámpára. – Jólesne egy cigaretta. – Ezt a felét már csak akkor mondtam ki, mikor elsétáltam az ajtótól.

– Hol lehet itt dohányozni? - érdeklődött Taehyung, kissé megemelkedve a helyén.

– Szabályok keretében, legálisan sehol – vontam vállat. – Gyakorlatilag pedig ott gyújtok rá, ahol én akarok – folytattam szenvtelenül. – Illetve, majdnem. Van egy hely, amit nem tartanak szemmel.

– Nem buktál még le? – kérdezősködött tovább, kérdése pedig majd hogy nem mellbe rúgott.

– Nem – horkantottam, szinte már sértetten. – Nem vagyok hülye. Minden nap más, mégis követhető időpontban megyek ki.

– Ezt nem igazán értem – vigyorodott el zavartan, s száját már további szólásra nyitotta, de belé fojtottam.

– Három óránként szoktam kijárni, ha tudok – kezdtem el magyarázni. – És az első időponthoz viszonyítva másnap két órával később kezdtem a sort, aztán hárommal. Végül pedig kezdem elölről, ha túl későre esne valamelyik időpont. Remélem, érted.

– Igen, értem – húzta félre ajkait, durcás külsőt kölcsönözve magának. – Nem vagyok fogyatékos.

– Nem is azért mondtam – forgattam meg szemeimet és csóváltam meg a fejemet hitetlenkedve. – Gyere! – biccentettem a cellaajtó felé. Pár másodpercig értetlenül nézett, aztán persze megértettem; nyűgösen sóhajtottam fel. – Nem foglak itt hagyni egyedül. Menjünk!

Taehyung

– Jó. Megyek – mondtam magam elé, apró mosolyt eresztve meg az ajkaimon. Egészen furcsa volt az egész helyzet, főleg az, hogy az utóbbi időben rengeteget mosolyogtam. Rengeteget? Szinte állandóan, ha kedvesen beszélt hozzám, vagy ha úgy nyilvánult meg, amit kedvesnek, aranyosnak ítéltem. Bár, így azért nem fogalmaznék, ugyanis aranyos nem szokott lenni, inkább csak jószívű, ami az én lelkemnek esett jól. Felemelő érzés volt valakihez így viszonyulni, viszont amint a folyosót jártuk, teljes higgadtságban, és nyugalomban, elkezdtem félni. Félni? Szabályosan rettegni.

Egy pillanatra meg is álltam, mikor hirtelen eszembe jutott, hogy ha így viszonyulok hozzá továbbra is, kellemetlen, szúró fájdalmat hagy maga után a szívemben, ugyanis nagyon régen volt már az, hogy én valakit ennyire kedveljek, vagy valakit ennyire közel érezzek a szívemhez, és éreztem, hogy ha Namjoonnál töltöm a maradék négy hónapot, végül pedig kikerülök innen, minden rosszabb lesz, mint volt. Sokkal rosszabb.

Megint magányos leszek. Megint egyedül leszek, megint nem fog törődni velem senki, ráadásul azt hiszem, mondhatom, hogy ő az első, és az utolsó ember, akivel olyan titkokat, dolgokat osztottam meg, amit senki mással.

– Gyere már! – Morogva a kezemhez nyúlt, frusztráltan, majd elkapva a csuklómat húzott maga után a saját maga által kijelölt dohányzó részhez. Nem reagáltam a kissé durva megnyilvánulására, csak csendben magamba temetkeztem, szomorkásan.

Nem szabad közelebb kerülnöm hozzá, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek az állapotomat, vagy betegségemet illetően. Tisztában voltam magammal, ahogy azzal is, hogy ilyesmi események, érzések után mik következhetnek, és határozottan nem jók...

Szinte már láttam magam előtt a forgatókönyvet: Vissza kerülök Namjoonhoz, aki nap hosszat gyötörni fog, eszembe fognak jutni az öngyilkossági gondolatok, végül nem fogom megtenni, mert esélyem sem lesz rá. Aztán kikerülök innen, vissza a bátyámhoz, a feleségéhez... megint magamba temetkezek, és állandóan Hoseokra fogok gondolni. Szüntelenül.

Nem szabad magamhoz közel engednem senkit. Mielőtt visszafordíthatatlan lesz minden, kénytelen leszek... vissza kell mennem Namjoonhoz, még ma, vagy holnap. Muszáj leszek. Ha még egy-két napot maradok, biztos, hogy... hogy hatalmas bajban leszek. Nem kedvelhetek meg egy olyan embert, aki arra vár, mikor tűnök el végre a Föld felszínéről, hogy magabiztosan folytathassa nyugodt életét. Azt hiszem, ilyen emberhez nem kellene semmilyen jó, pozitív érzéssel viszonyulnom, nem szabadna emóciókat táplálnom. Nem, nem azt mondom ezzel, hogy Hoseok rossz ember, mert mint a mellékelt ábra mutatja, ő egyáltalán nem rossz ember, akitől a távolságot kellene tartani. A maga módján kedves, jószívű férfi. Csak nem nekem...

Alapjáraton felesleges lenne minden.

Mikor elértünk a helyre, ahol elvileg "lehet" dohányozni, felsóhajtottam, majd körbe néztem, apró mosollyal a számon. Fogalmam sincs, hol voltunk, hiszen a gondolataim teljesen le voltak kötve, úgyhogy ha megkérdezné, ha falhoz állítana, sem tudtam volna megmondani, így csak nekidőltem a falnak, szomorkásan nézve magam elé, ahogy hallgattam a gyújtója kattanását, majd a saját mély sóhaját.

– Ah! Jól esik– - kuncogott, mire ránéztem, megeresztve egy bágyadt sóhajt.

Ma este vissza kell mennem Namjoonhoz. Mindenképpen, különben jobban fog fájni a hiánya, mint azok a dolgok, amiket Namjoon követ el velem.

Hoseok

Szó nélkül nyújtottam oda Taehyunghoz a cigis dobozt, mielőtt zsebre vágtam volna.

– Kérsz? – kérdeztem, ajkaim között szorongatva a cigarettát.

– Nem dohányzom – rázta meg fejét, megtáncoltatva lilás tincseit. Vállat vonva csuktam vissza a dobozt, majd zsebem mélyére rejtettem azt.

Kényelmesen fújtam ki a mérget, miután végigmarta légcsövemet, és a tüdőmet. Amíg kint éltem, óránként gyújtottam rá, már tizenhét éves korom óta dohányzom. Furcsa volt átállni arra, hogy nem akkor húzok elő egy szálat, amikor kedvem tartja, hanem amikor lehetőségem adódik rá. Muszáj volt előállnom egy időintervallummal, egyfajta rendszerrel, ami az itteni idióta őröknek túl bonyolult – holott pofonegyszerűen működött, csak ők olyan ostobák, hogy még egymás nevét is alig tudják megjegyezni. Tisztelet annak a kevés kis kivételnek!

Mikor újat slukkoltam a cigarettából, a mellettem csendben, a falnak dőlve szobrozó Taehyung felé pillantottam. A szél lágyan kapott lila fürtjei közé, amik homlokát és arcát simogatva rendeződtek új helyre. Akkor vettem szemügyre először úgy, mint embert, s nem egy rejtélyt, amit meg akarok fejteni – tökéletesen ívelt orrán keresztül szippantott a már általam megmérgezett levegőből, hogy végül kifújja azt enyhén szétnyílt, telt ajkain keresztül, amik arányosan voltak nagyok a szemeivel. Úgy nézett ki, mint egy baba – hatalmas látószervek, tökéletesre faragott állkapocs, hibátlan arcbőr. Nem tudtam volna helyesnek hívni, inkább a gyönyörű jelző illet rá. S ahogy végigfuttattam magamban ezt a gondolatot, kelletlenül nevettem el magamat, persze diszkréten, de így se kerülte el Taehyung figyelmét.

– Mi az? – pillantott rám, hosszú szempilláit rebesgetve.

– Semmi – csóváltam meg a fejemet, majd beleszívtam a már felére rövidült szálba.

Nem vagyok meleg, tudom jól, s ezzel mások is tisztában vannak. Viszont jó szemem, és érzékem van a szép dolgok felismeréséhez, ezért el kellett ismernem, hogy Taehyung tagadhatatlanul ebbe a kategóriába tartozik, még férfi szemmel is. Főleg most, hogy már képes mosolyogni, és beszélni.

Nem lesz szívem visszaengedni Namjoonhoz, már előre látom. De kénytelen leszek tartani magam ehhez a tervhez, ha nem akarok további galibát okozni magunknak, és a többieknek. Persze, az ő döntése lesz, hogy marad-e, vagy sem, én nem szólhatok bele. Nem is szeretnék.

– Szerinted, ha beszélnék a tanácsadómmal, megoldható lenne, hogy ne Namjoonnal kelljen egy cellán osztoznom? – Váratlan és félénk kérdését hallva pár másodpercig bent tartottam a füstöt. Nem kellett gondolkoznom a válaszon, s úgy éreztem, ő is tisztában van az erre adható felelettel, mindössze egy utolsó remény szikra villogott benne – amit muszáj voltam elrontani, hiszen őszinte ember vagyok.

– Szerintem sikerülne - fújtam ki a szürke felhőt –, de Namjoonnak nagyobb a befolyása, mint neked. Fél nap alatt elintézné, hogy visszakerjül hozzá, s a húzásodért kapott büntetést szerintem örökre megemlegetnéd.

– Sejtettem – nyögött fel, fejét hátra vetve, összeszorított szemekkel. Még az ádámcsutkája is pont annyira állt ki, hogy az embernek kedve legyen beleharapni. – Mindegy. Ezt a négy hónapot már kibírom, nem halok bele.

– Nem nagyon van más választásod – ismertem el, kíméletlenül őszintén, majd a földre dobtam a csikket. Lábammal kiástam egy kis gödröt neki, belerúgtam a megmaradt szűrőt, s gyors mozdulatokkal eltemettem azt.

Taehyung

Megeresztettem egy halk, fájdalmas sóhajt. Nem akartam visszamenni Namjoonhoz, azonban tudtam, hogy akármit tennék, elkerülhetetlen lenne az, hogy visszakerüljek. Az... az fájt, azaz, inkább rosszul esett, hogy nem akar segíteni senki. Igazából, csak itt gondolkodtam el rajta, hogy mindegy, milyen érzések kavarognak bennem, egyre megy, mik játszódnak le szívemben, az emberek soha nem fognak úgy viszonyulni hozzám, ahogyan azt igénylem. Sosem fognak sem kedvelni, sem szeretni. Igen, még Hoseok sem.

Mindig egyedül voltam. Mindig magamra voltam utalva. Mindig így is lesz. Tökéletesre keményítettem a szívemet az évek során, erre jön egy-két nap Jung Hoseokkal, és minden a feje tetejére borul. Valamilyen szinten haragudtam rá, ugyanis ez csak az ő hibája. Ha nem kezd el kérdezősködni, érdeklődni irántam, teljesen feleslegesen, ha nem...

Dühösen felsóhajtottam, majd összeszorítottam a fogaimat.

– Menjünk. – Nem reagáltam rá, rá sem néztem, csak mentem utána, összefont karokkal a mellkasom előtt.

Mindent, amit lehetett, teljesen szétrombolt alig pár nap alatt. Fogalmam sincs, hogyan érte ezt el, hogy érte el, hogy tudjak mosolyogni, azonban nem tetszett. Nem és nem. Féltem a pofonoktól, a csalódástól, és igazából, most is csalódtam. Valahol a szívem mélyén reméltem, hogy legalább egy ici-picit fontosnak érez, legalább az aprónyit, hogy csak felvesse, hogy maradjak nála. Úgysem tenném, úgysem maradnék, hiszen nem akarom sem az ő, sem a barátai életét, vagy épségét kockára tenni, szóval biztos vagyok benne, hogy nemet mondanék minden esetben. Csak a gesztus. Jól esne, hogy valaki gondol rám.

A dühömet gyorsan felváltotta az elkeseredettség és a szomorúság, s mintha elő lett volna írva, a visszaúton sem gondolkodtam sokat. Nem is agyaltam. Nem is eszméltem fel, egészen addig, míg egy vinnyogó alak Hoseok nyakába nem ugrott. Hatalmas szemekkel néztem a... Hoseok nyakát karoló férfira, akinek irreálisan magas hangja volt – persze, saját maga vékonyította el.

– Drága Hoseokkie! Olyan régen láttalak! – Rosszul leszek mindjárt.

– Mássz már le rólam! Beteg vagy?! – Hoseok durván leszedte magáról, nekem azonban megint furcsa érzésem támadt. Engem is így lökne el, ha megölelném?

Haha, nem lenne merszem ilyet tenni, szóval esélye sem lenne rá. – Felsóhajtva fontam össze a karjaimat erősebben a mellkasom előtt, ridegen mérve végig az előttem lévő fiút. Fiút... lányt. Olyasmit. Kettő között lévő valamilyen létforma... képződmény. Lény. Nem tudom, mi volt ez.

– Óh! De kis cuki! – kuncogta, az arcomhoz nyúlva, azonban én dühösen elcsaptam a kezét az arcomtól, ő pedig bágyadtan nézett Hoseokra a durva tettem után.

– Jaj... a barátod mogorva. Hogy érzed magad, Hoseokkie? – kuncogta, a vállával Hoseok mellkasának dörgölőzve, úgy nézve fel rá, mintha magát a mennyei mannát látná. Hányingerem lett a képre... és furcsa, nagyon furcsa és zavaró érzésem.

Fájt. Valami nagyon fájt.

– Hagyd abba. Mássz el innen! – sóhajtotta Hoseok, mérgesen. – Mit akarsz, Kwon? – mormogott, végig mérve az előtte lévő... lényt.

– Óóóó, csak a szokásos, drágám! – kuncogta, majd alkarjait felemelve, finoman Hoseok vállaira illesztette őket, összefűzve az ujjait Hoseok tarkójánál, huncut vigyorral figyelve az előtte állót, aki meg sem mozdult. – Múltkor ígértél valamit... amit nem tartottál be! – kacsintott, megnyalva a száját, nekem pedig ennyi elég is volt, azt hiszem.

Megremegett a szám, és egy mély, mérges, csalódott sóhaj kíséretében, összefont karokkal a mellkasom előtt sétáltam tovább, lehetőleg sietősen, ugyanis nem voltam kíváncsi a képekre, sem annak a lénynek a viselkedésére. Ráadásul zavart, hogy mi és miért fáj ennyire. Miért szorongat a mellkasom? Miért érzek a torkomban gombócot? Miért tudnék sírni?

Mik ezek az érzelmi hullámok...? – Kétségbeesetten nyögtem egyet, megrázva a fejemet, sietősebben lépkedve.

Vissza megyek Namjoonhoz.