Secret - VKook

5. Fejezet

Reggel, nem is mehetnék be nyúzottabban az őrsre, mint amilyen nyúzott  most vagyok. Hatalmas karikák vannak a szemeim alatt, a hajam is az égnek áll szinte, ahogy nem is volt eszemben megfésülködni. Nem aludtam, szinte semmit! De tényleg... borzalmas az életem. Ennél rosszabb, már nem is lehetne.
Eladtam magam egy pasasnak, aki ugyebár megzsarolt. Rendőr vagyok és nem tudok mit csinálni a zsarolása ellen, mert 100%, hogy elbuknék, ha megpróbálnék pereskedni ellene.
Hiába a bíró az igazság embere, még is egy alattomos dög, ha pénzről van szó. Persze, nem mind, tisztelet a kivételnek, de a nagyja ilyen. Sajnos nem egy ilyennel találkoztam már. Elítélték az ártatlant azért, mert jó kis summával vesztegették meg. Inkább állt a pénz oldalán, mint az igazságén.

- Jó reggelt, Jungkook! - kiabál Yoseob, vidáman integetve felém, amit egy biccentéssel viszonzok. A mosolya azonnal lelankad az arcáról. Ugyebár, nem érti, hogy miért is vagyok ilyen. Nem csoda, sosem vagyok ilyen. Ha a munkámról van szó, mindig kipihent vagyok és szeretem is csinálni, de most... most mindent a pokolba kívánok az egész életemmel együtt!

- Ejha... veled meg mi történt? - néz végig rajtam Yoongi, ahogy belépek az irodánk ajtaján.
Felsóhajtok.
Nincs kedvem válaszolni, de muszáj.
- Csak nagyon rosszul aludtam. De igyekszem ma, ígérem - hajolok meg, hogy ezzel is bocsánatot kérjek.
- Jó-jó, számítok rád - mosolyogja, aztán kimegy az irodából, hogy újabb jelentéseket hozzon.

Ah... esküszöm, inkább ezt csinálnám látástól-vakulásig, csak azt az alakot ne lássam. Főleg... hogy ma is értem jön. És ma... biztos, hogy lesz is valami köztünk, amit... annyira, de annyira nem akarok.
Hatalmas sóhajjal foglalok helyet az asztalom mögött, aztán hátradőlve a székemben a plafonnak szegezem a tekintetem.

- Jó reggelt! - robban be az ajtón Hoseok is, nagy boldog mosollyal. Ejha, mi lett vele?
- Neked is - mondom halkan, ekkor lepakol a mellettem lévő asztalra, ami az övé.
- Nocsak, mi van veled? Borzalmasan nézel ki. A hajad? - mutat rám, miközben leveszi a kabátját.
- Áh, semmiség. Rosszul aludtam, a fésülködés pedig kiment a fejemből - vallom be őszintén. Mert így volt. Most kisebb gondom is nagyobb annál, hogy nem fésülködtem meg.
- Ez nem vall rád. Jól vagy? Történt valami? - kérdezi halkabban, ahogy az asztalomhoz sétál. Mosolyra húzom ajkimat.
Szeretem Hoseokot. Mindig annyira törődő az emberekkel. Szeretném elmondani neki, hogy mi történt, de nem akarom. Félek, hogy baja esne.
- Nem, dehogy. Csak sok a munka, aztán kicsit rosszul alszom - vonok vállat. - De majd elmúlik - mosolyomból vigyor lesz. - Egyébként, veled mi történt? Most a szokottnál is jobb a kedved - böködöm meg az oldalát. Elneveti magát, és eltolja magától a kezemet.
- Óh, hát... semmi különös, csak úgy néz ki... hogy van valakim - mondja ezt olyan boldogan és izgatottan, mintha épp egy izgága tinédzserrel néznék farkasszemet.
- Mi? Komolyan?  - vidulok fel én is.
Igen, amióta itt vagyok, egyszer sem láttam lánnyal, vagy... pasival.
- Ühüm - mosolyogja.
- És? Milyen? Mesélj már! Ki az? Ismerem? - érdeklődöm.
Úgy csillog a szeme, mint egy 3-4 éves vidám gyereknek. Jó így látni őt. Legalább neki jóra fordult minden.
- Nem hiszem, hogy ismernéd. De egy lány az. Szép, hosszú barna a haja. Hatalmas kerek szemei vannak, gyönyörű dús, piros ajkai, porcelánfehér bőre...- mondja izgatottan, amiért kinevetem. - Na, ne nevess ki! - motyogja, miközben megpöcköli az orromat.
Felszusszantok, de így is újabb nevetést csal elő belőlem.
- Totál belezúgtál. Mióta ismered? - figyelem, ő pedig nagy levegőt vesz.
- Igen, szeretem - pirul el picit. - Hogy mióta? Már egy hónapja ismerem. De tegnap jutottunk el arra a szintre, hogy járjunk. Elhívtam randira - kuncogja, én pedig figyelmesen hallgatom, folyamatosan mosolyogva és nevetgélve.

Jól esik, hogy vele vagyok. Olyan jó társaság, bár... most annyira irigylem őt. Van egy csinos barátnője és tényleg szereti őt. Nincs semmi problémája. Jó neki.
Remélem, hogy ez így is marad. Hogy mindig ilyen boldog lesz. Mert ezáltal én is vidámabb vagyok, még akkor is, ha nincs kiút abból a sötétségből, amibe elég rendesen beleestem és nem találok ki.

~*-*~

Fülemet megüti annak az autónak  a dudálása, amit annyira gyűlölök. Mert így van. Gyűlölöm azt, ami hozzá tartozik, gyűlölöm őt, gyűlölöm magam, amiért hozzá kell tartoznom.
Beharapva alsó ajkam, lesütve a szemeimet, elindulok a hófehér autóhoz. Ő bizony, ott ül. Figyel. Szemmel követi minden egyes lépésemet.
Mély levegőt veszek, majd kifújom azt, mikor megállok a nyitott ajtó előtt. Leheletem tisztán látszik a lámpafényében, mielőtt még beszállok és bezárom az ajtót.

- Üdv - köszönt, amire egy bólintással válaszolok.

Nem akarok beszélni vele. Nem akarok tőle semmit. Félek attól, ami még meg sem történt. Nem akarok vele lefeküdni. De, ez lesz a kötelességem, nem igaz? Hiszen, már a tulajdonában vagyok, azt tesz velem, amit csak akar.
Persze, normál körülmények között ezt nem tehetné meg. Vagyis, hogy szexre kényszerítsen. Hogy vele legyek.
De, amit tegnap kaptam tőle a szerződés másolatáról, este átolvastam és a fene egye meg, hogy tényleg minden ennyire törvényes. Pontról pontra, minden úgy van, ahogyan egy szerződésnek lennie kell. Mint modell, nem csinálhatok a külsőmön semmi változtatást. Ezt NamJoon jól megmondta.
Nem tehetek azt, amit csak akarok. Ha botrányba keveredek, az is az én saram, mert szégyent hozok az ügynökségre. Ha hívnak, mennem kell, mert ha kihagyok egy - tegyük fel - fotózást, az a cégnek nagy pénzkiesést jelent. Azt is a nyakamba varrhatják. Mármint a fizumból foghatják le.
Igazából, az a lényeg, hogy az ügynökségé vagyok, azon belül Kim Taehyungé, amit eddig is tudtam. Szexuálisan nem lehetnék az övé, de ami bajt hozna rám, ha beszélnék, azaz a titoktartási szerződés, ami bele van foglalva a munkaszerződésbe is.
A cégről és annak tevékenységéről semmilyen információt nem szivárogtathatok ki. Arról sem, ha viszonyom van valakivel, ugyanis az a rajongóknak nem tetszene. Persze, ha lesznek a közeljövőben. Ha rákényszerít, akkor sem beszélhetek. Ha megteszem, én járok rosszabbul. Hiszen, én vagyok egyedül az egész ügynökséggel szemben. Baromság lenne szembeszállnom a View Agencyvel.
De, ha nem is az ügynökséggel, vele szembe szállhatok.
Meg akar szelídíteni? Csak rajta! Próbálja meg!
Megmutatom ennek a gazdag pojácának, hogy nem egy állat vagyok, aki szelídítésre szorul. Itt egyedül, neki van szüksége nevelésre, hogy egy ekkora rohadékkal van dolga az emberiségnek, akinek sajnos, ekkora hatalom jutott!

- Nocsak, semmi köszöntés? - kuncogja, ahogy elindulunk a parkolóból.
Köszöntésképpen, ránézek, szúrós, megvető pillantásokkal. Azt hiszem, ezzel kifejezem magam.
Elneveti magát, ahogy látja nemtetszésemet az egész helyzettel kapcsolatban.
- Helyes. Vadulj csak. Annál édesebb lesz az, amit tartogatok neked - nyalja meg dús ajkát.
Kijavítom magam. Nem nevelésre szorul, hanem pszichológusra.
Ez a pasas... elmebeteg. Még mindig!

A luxus hófehérautó lassan begurul egy nagy épület parkolójába. Ahogy kinézek látom a drágábbnál-drágább autócsodákat, amik felsorakoznak a parkolóban.
- Hogy itt mindenkinek ilyen kicsi pénisze legyen... - szólalok meg, ahogy kicsatolom az övemet és kiszállok az autóból.
- Hm... azt mondod? - mosolyog felém, majd előre indul, hogy kövessem.
- Azt - válaszolom, sétálva a háta mögött, aztán bemegyünk a gyönyörű épületbe.

Olyan kívülről, mintha egy gyémánt lenne. Szinte csak ablakból áll. Milyen lehet a naplementében? Mert, ahogy az utca fénye az ablakokra vetül, így is gyönyörű látványt nyújt.
Na igen... a gazdagoknak ennyi a jó. Gyönyörű  helyen élhetnek. Bár, nem mintha az én lakásom olyan rossz lenne. Sőt! Kicsi, de az enyém és szeretem.
Aztán ott vannak még a szüleim.
Anyáék lakása is annyira jó... szép fekvése van, a kilátás gyönyörű és friss a levegő... Vidéken, minden olyan más. Ott nem a többi panellakást vagy felhőkarcolót nézzük, hanem egy nagy tavat, hegyekkel a háttérben. Tényleg nagyon jó ott a kilátás.

- Lehet, hogy a végén csalódni fogsz - neveti, ahogy a liftbe száll, így én is követem.
- Kétlem...- morgom, ugyanis nem is akarom elképzelni, látni főleg nem.
De, ahogy ezt így kijelentette, biztos, hogy ez lesz.

Az épület belülről is olyan csodás, mint kívülről. Tágas, igazi luxus. Bordó szőnyeg volt a hallban és fehér, márványpadló. A falak pedig sötétszürke színben pompáztak.
De ez csak a hall, ami nem is az ő lakásához tartozik. Milyen lehet a lakás?
Erre hamar fény derül.
Amint kinyílik a lift ajtaja, ő kilép, mire én is követem őt.  Elsétálunk a folyosón, amire megállunk az ajtajánál.
Kinyitja azt, aztán előre tessékelve, be is zárja a hátam mögött.
Azonnal körbenézek. El sem hiszem, hogy egy panellakás, lehet ilyen hatalmas!
Hihetetlenül gyönyörű. A nappalija körpanorámás ablakokkal van megoldva. Vagyis... mindenhol ablak van. Nappal, rengeteg fényt engedhet be. Itt nem falak vannak, mint az én lakásomban... neeem... a falak az ablakok. De ez csak a nappali. Ahogy elnézem, egy lépcső további szobákhoz vezet. A konyha is egyben van a nappalival. Igazi Amerikai stílus. Egyébként... gyönyörű az egész.

- Látom, tetszik - hallom hangját a fülemnél, kezét pedig a hasamon érzem, ahogy szorosan magához húz, fülemet megcsiklandozza a lehelete.
- Igen, tetszik, de ez nem - morgom, ellenkezve.
Azonnal a kezére fogok és eltaszítanám magamról, de erősebben magához ölel.
- Ez is tetszeni fog, ígérem - kuncogja, ekkor a fülemre harap gyengéden, amitől megremegek.
- Túl sűrűn dobálózol az "ígérem" szóval, holott hazudsz! - sziszegem, próbálva szabadulni, de meglepetésemre, elenged.
Megfordulva, nagy szemekkel nézek rá. Még is, mire készül?
- Igen, hazudok. És? - mosolyogja, azzal felém közelít, míg én hátrálok. - Néha, muszáj hazudni. Egy-két kedves szó és az emberek a lábaim előtt hevernek. De, semmi izgalmas nincs abban, ha azonnal megadják magukat. Nem igaz? - áll meg előttem, megvonva a vállait.
- Beteg vagy, tudsz róla? - érdeklődöm, dühösen nézve a szemeibe.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy unatkozom. Nem találtam még eddig olyan embert, aki így leköti a figyelmem - lépked megint felém, mire én is hátrálok, egészen addig, míg hátammal a hatalmas üvegfalnak ütközöm.

Hatalmasat nyelve, felnézek az engem éhesen fürkésző szemekbe. Arcát a kinti város fénye világítja meg. Igazából... nagyon szép látvány. Mivel helyes is, pont olyan jelenet ez, amit egy fényképezőgéppel azonnal meg kellene örökíteni. Csak az a helyzet... hogy a szép külső egy romlott belsőt rejt.

- Kivéve persze téged. Sikerült elérned, hogy minden gondolatomat te töltsd ki, gratulálok - kuncogja, aztán két tenyerével megtámaszkodik fejem mellett az üvegfalon.
- Semmi olyasmit nem tettem, amivel elérhettem ezt! - sziszegem, bátran a szemeibe nézve.
- Óh, dehogynem - vigyorodik el. - Dehogynem - mondja halkabban, ekkor lassan előre hajol, tekintetét mélyen az enyémekbe fúrja.

Perzselő leheletét ismét az ajkaimon érzem.
Már megint! Megint egy ilyen szerencsétlen helyzet!
Érzem, ahogy ajkaim ismét kiszáradnak, a torkomról nem is beszélve.

- M-még is... mit? - suttogom a szavakat, és mielőtt ajkaink összeérnének, elfordítom a fejem.
Egyik kezét elhúzza az üvegtől, hogy az államra fogva, fejemet visszafordítsa maga felé.
- Beléptél az irodámba... Kérdezgettél... Beharaptad az ajkad... És megsértettél - válaszolja mély hangon, forró lehelete ismét végig cirógatja a számat.
Alhasam megrebben erre az érzésre.
Annyira... fura ez. Miért rebbent meg az alhasam? Ettől a pasastól, undort kell éreznem, nem pedig... izgatottságot. És miket beszél ez?!
- Beteg vagy! - mormogom, fejem ismét elfordítanám, de ujjai nem engedik, amik még mindig az államon pihennek. Sőt, még hátra is dönti fejem egy picit.
- Igen. Beteggé tettél. Függővé. Vadásszá - sziszegi, ekkor már ajkait az enyémeken érzem.

Az a perzselő, forró érzés, ami átjárja az ajkam, lassan az egész testemen szétterjed.
Döbbenetemben az ajkaimat is szétnyitom, amire azonnal megérzem nyelvét a számban.
Ez az a pont, ahol megijedek. Én nem akarom ezt! Miért is hagytam?! Miért nem ellenkeztem hevesebben?! Akkor nem csókolhatott volna meg!
De, még nincs veszve semmi!
Tenyeremet azonnal a mellkasára teszem és lökök rajta egyet. De, mintha nem is érdekelné. Fejem is elfordítanám, de ujjai továbbra sem engedik.
Újra lökök rajta, majd újra és újra, de azt hiszem, megelégeli.
Elkapja mindkét csuklómat, s a fejem fölé szegezi őket egy kézzel. Szabad kezével ismét az államra fog, lábát pedig a két lábam közé fúrja, hogy véletlenül se ellenkezzek.
Ezt nem hiszem el... Hogy keveredhettem bele ebbe?
Amint érzem elhúzódni ajkaimtól, ismét a szemeimbe néz.

- Ne nézz ilyen ijedten. Ez csak egy csók - neveti el magát, aztán ismét vissza hajol. Arcomra ad egy puszit, aztán a szám sarkára, végül az ajkamra.
Teljesen kiszolgáltatottan állok itt. Erős és... és én semmit sem tudnék tenni? Tényleg semmit?
- Engedj el...- szólalok meg remegő hangon.
Nem is értem, hogy mitől remegek. Nem vall rám.
Talán a félelemtől... vagy a megalázottságtól, vagy a dühtől. Nem tudom... Az is lehet, hogy mind a háromtól egyszerre.
- Ugyan, dehogy is - simít végig államon, majd fel az arcomra, hajamat a fülem mögé tűrve. Ez a mozdulatsor, annyira gyengéd volt. De tényleg. Nem is gondoltam, hogy ilyet is tud. A tegnapi asztalra dobós eset után, tényleg nem gondoltam.  - Nem engedhetlek el. Még nem is csókoltál vissza - vigyorodik el.
Még is... hogy tehetném? Egy másik férfit? Soha! Na meg... azt sem tudom, hogyan kéne. Ha elmondanám, kiröhögne.
- Nem is akarok! - sziszegem, ami suttogásnak hat.
- Dehogynem. Láttam és éreztem, ahogy a tested reagált. Tetszett. Csak, amikor megérezted a nyelvem, megijedtél. Addig egy percig nem ellenkeztél. Mi lenne, ha megismételnénk? - hajol vissza ismét, de mielőtt bármit mondhatnék, ismét az ajkát megérzem a sajátomon.

Szemeimet szorosan behunyom, ajkaimat is összeszorítom. Nem engedem, hogy megismételje. Nem látom, de hallom, ahogy felkuncog.
Nem sokra rá, érzem, ahogy fogait az ajkamba mélyeszti, combját pedig a férfiasságomnak dörzsöli, amitől ajkaimat azonnal szétnyitom, egy halk nyöszörgés kíséretében. Ő pedig ezt kihasználva, ismét áttolja nyelvét a számba, megkeresve az én nyelvemet, hogy lassú táncra hívja azt.
Nem tudom, hogyan is kell ezt csinálni... de úgy gondolom, ha túlesek rajta, hamarabb szabadulok.
Nyelvem lassan összeérintem az övével, mire ő egy kicsit gyorsabb tempóra ösztökél.
De alig tudom követni, azt sem tudom, hogyan kell csókolózni, sosem csináltam még. Viszont... ami nagyon rossz érzéssel tölt el, az az... hogy tényleg tetszik. Magamnak sem akarom bevallani, de tetszik. Én... egy beteg állat vagyok.
Ez a csók, egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre elhúzódik tőlem. Érzem, melegem van. Biztos vagyok benne, hogy teljesen kipirultam.
Ez... tényleg megalázó. Tetszik, ahogy egy másik férfi csókol.

- Még nem csókolóztál ezelőtt? - érdeklődik, én pedig kinyitva a szemeimet, teljesen ijedten nézek rá. Arcom most még vörösebb lehet, mint eddig.
Az az átható pillantás, amivel fürkész... tökéletesen látszik rajta, hogy tudja,  szűz vagyok. De választ vár.
- N-nem... még... még nem - pillantok el róla, de ő újra a tekintetemet keresi.
- Micsoda szerencse, hogy megtaláltalak - simítja tenyerét az arcomra, megemelve ismét a fejem, tekintetét újra az enyémbe fúrja. - Azt hiszem, ideje megtanítani neked egyet s mást - folytatja mély hangján, aztán elengedve a csuklóimat, levezeti kezét a derekamra és szorosan magához húz, hogy elinduljon velem együtt az egyik szoba irányába.
- M-még is mit? - kérdezem, de azt hiszem, nem akarom tudni a választ.
- Szűz vagy még. Az elsőnek kell a legjobbnak lennie, nem igaz? Aztán... megtanítom neked, hogyan kényeztess a jövőben és miket várj tőlem, egyenlőre - mormolja a fülemnél, amibe belecsókol. Halkan felszusszantok az érzésre, aztán kitárva előttem az egyik szoba ajtaját, már is meglátom a hatalmas franciaágyat.
Nem is tudok sokáig gyönyörködni a látványban, mert azonnal eldönt a takaró és a párnák közé, azzal fölém magasodik. Hirtelen a szavai is most érnek el hozzám, hogy mi a jelentésük.
Arcom azonnal vörös lesz, tenyerem a mellkasára téve, taszigálni kezdem, de újra lefog.
- Én nem akarom! Nem akarom ezt! - emelem meg a hangom ijedten.
- Higgadj le! Most valóban megígérem, hogy az első jó lesz. Bízz bennem - hajol az ajkaimra, s újra megcsókol. Nyelveink lassú táncot járnak, amit valamennyire tudok követni. Szabad tenyerét érzem, ahogy végig simít az arcomon, majd le a nyakamtól, a vállamig, végül onnan megindul az oldalamra, ahol megpihenteti azt.
Nem tudom, hogy menyire bízhatok meg benne. De a tapasztalataim alapján, semennyire.
Azonban... még is úgy mondta ezt, hogy... azt hiszem elhiszem. Elhiszem, mert... mert ő az, aki most csókolt meg először és most mutatott csak igazán gyengédséget felém.
Ez a gyengédség pedig... megnyugtat.
De még is érzem... Érzem, hogy nem kéne ennyire megnyugodnom mellette.