Dirty price - VHope (15/?)

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: Ééééééés itt a folytatás egy kis szünet után. :3
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot!
Noriko írja Hoseokot!

Hoseok

Csendben figyelem, ahogy távozik a szobából, ezáltal teljesen magamra hagy, amit egy halk, csalódott sóhajjal nyugtázok. Nem jó, ha egyedül hagy, hiányzik. Legyen akármilyen távolságtartó, vagy akár tüskés, akkor is kedvelni fogom, hiszen hiába volt kegyetlen, akaratlanul is megmutatta nekem azt, hogy milyen édes, és milyen kedves tud ő lenni, még akkor is, ha tagadja mindezt.

Halkan nyögve egyet ülök fel az ágyban, hogy körbenézzek, van-e itt valami, amivel esetleg talpra állhatok. Nos, tudom, hogy ez egy őrült ötlet, de nincs kedvem egyedül itt feküdni, ha van választásom, akkor inkább ott leszek Taehyung mellett, mintsem itt fetrengjek. Azonban, hiába nézek körül, nincs sem egy tolószék, sem egy mankó, amivel esetleg elmehetnék a pár szobával arrébb lévő irodába.

– Ajh, Hoseok, megint őrültségre készülsz… – mormogom magam elé, ahogy az első gondolatom az, hogy átkúszok, ugyan úgy, ahogyan azt a másik is utasította, amikor meglőttek, de, mivel unatkozom, meg nincs jobb dolgom, miért ne?

Tudom, hogy kibaszottul fájni fog, de nem számít. Mély levegőt veszek, végül kitakarom magam és az első dolgom az, hogy a lábaimat valamiféle mozgásra késztetem, de persze, nem úgy van az. Olyan erővel nyilall a fájdalom a combjaimba, hogy mindjárt megőrülök tőle. Nyilván ez elgondolkodtat, hogy menjek-e tovább, vagy sem, de hiába ez a pillanatnyi eszmefuttatás, a vége az, hogy tovább megyek.

Lassan leküzdöm magam a földre, amit újabb hangos nyögésem követ, mígnem az alkarjaimra támaszkodva, lassan elkezdek kúszni a kijárathoz, amin nem régen a másik is kiment. A kilincshez felnyúlva, kinyitom azt, majd tovább kúszok, ki a hosszú folyosóra, ahol most nincs egy őr sem, egy árva lélek sem, akit esetleg meg tudnék kérni arra, hogy segítsen nekem. Lehunyva pilláimat, újra magamba szippantom a háznak a viszonylag kellemes illatát, majd lassan ki is fújom azt.

– Akkor... hajrá – mormogom, végül folytatom utamat, végig szenvedve az egészet, egészen addig, mígnem megállok a másik irodájának az ajtaja előtt. Bizonyára nem fog nekem örülni, de ez mikor érdekelt engem, hogy leszedi-e a fejem, vagy sem? Sosem.

Felnyúlva a kilincshez – már amennyire fel tudok odáig nyújtózni –, kinyitom az ajtót, majd bekúszok oda, mint egy nyüves dög.

– Jimin, már ezerszer elmondtam neked, hogy kopogj, mielőtt belépsz! – hallom a másik morgolódását, aki a szemüvege mögül emeli rám tekintetét és ahogy meglát, konkrétan nem tudja hova tenni azt, ami a szemei elé tárul.

Bárgyú vigyorral az arcomon integetek neki, halkan lihegve, izzadtságtól csillogó bőrrel, ahogy a víz is kivert.

– Hali – motyogom, majd beljebb kúszok, egészen addig, ameddig a lábai elé nem érek, figyelve döbbent arcát. – Mi ez a nézés? Csak bejöttem, mert unatkozok, nincs kedvem egyedül ott lenni – magyarázom, mígnem a kanapéhoz húzom magam, hogy valamennyire felküzdjem magam mellé. Tudom, hogy nagy vergődésben lesz részem, de nem érdekel. Vele akarok lenni.

Amint felküzdöm magam a kanapéra – hangos nyüszítések kíséretében –, azonnal eldőlök a háta mögött, hozzá bújva, átölelve a hasánál fogva.

Tudom, hogy még mindig döbbent, hiszen ha most eszénél lenne, úgy üvöltene velem, mint még soha senki. Imádom ezt a férfit, olyan szórakoztató és édes, főleg akkor, amikor dühös amiatt, hogy kockáztatom az életemet.

Taehyung

– Te normális vagy? – Ez volt az első kérdés, mi kiszökött ajkaim közül, ugyanis amint láttam őt nagy nehezen bekúszni az irodámba, elakadt minden szavam, de mihelyst a kanapéra vergődött, és átölelt a hasamnál fogva, már megtaláltam a hangom, fogjuk rá.

Egyáltalán nem tudtam megérteni, felfogni, miért kell erőltetnie magát, mikor megsérült, és nem elhanyagolhatóan. Úgy csinál, mintha egészséges lenne, mintha minden a legnagyobb rendben folyna, pedig koránt sem így volt – feleslegesen strapálja, erőlteti magát, és legszívesebben hátrafordultam volna, hogy egy jókora taslit keverjek le neki, amiért nem tud nyugton maradni a valagán. – Egy pillanatra elgondolkodtam; miért is akarom megütni? Azért, mert nem tud magára vigyázni, azért, mert erőlteti magát feleslegesen? Engem ez egyáltalán miért is érdekel? Nem szabadna, hogy foglalkoztasson, mi van egy ilyen kis senkivel.

Bár, mondjuk, már az is elég furcsa, hogy utánuk mentem, s ugyan, azt mondogattam magamnak, csak és kizárólag a pénzem miatt, de Hoseok elültette a bogarat a fülembe, mi van, ha mégsem az húzta a szívemet, hanem pont ő? Nem is értem, minek agyalok ilyen marhaságokon, mikor valószínűleg szórakozik velem, gúnyt űzne belőlem, mert akárhonnan is nézem, egy szemtelen, idegesítő kis görcs, aki előszeretettel táncol a cérnavékony idegeimen.

– Nem, nem vagyok az – búgta a nyakamba. Forró lehelete cirógatta, csiklandozta a tarkómat, minek következtében finoman megremegett a testem, s még a libabőr is végig futott bőrömön, aminek láttán elkuncogta magát, újfent jókat szórakozva rajtam.

Hogy lehet ennyire bosszantó személyiség? Már a puszta légvétele is az őrületbe kerget, annyira idegesít, mégis, ha belegondolok abba, hogy nem az életem része, elfog egy furcsa, számomra ismeretlen, különös pánik, amit nem tudtam magamban hová tenni. Talán túlságosan hozzászoktam a jelenlétéhez, ahhoz, hogy ő itt van, itt szemétkedik velem, és idegen lenne nélküle az élet további része.

– Látom. Nekem viszont dolgoznom kell, és így nem tudok – dörmögtem mély, bugó hangomon, majd felálltam a kanapéról, amin eddig kényelmesen elhelyezkedtem.

Néha jól esett azon ücsörögve dolgozni, de ha Hoseok így ingerel – nem tudom, szexuálisan, vagy idegileg –, nem fogom tudni végezni a munkámat, így ott hagyva őt, az íróasztalomhoz sétáltam, egyenesen a bőrrel fedett fotelomba ülve, magam elé véve minden papírt, mély szusszantást hallatva.

– De gonosz vagy – nyüszítette.

– Miért is? – emeltem meg szemöldökeimet, egyenesen rápillantva.

– Mert én ideszenvedem magam, és leszarsz. – Szenvedő arcát látva eltátottam az ajkaim, majd össze is csuktam őket, zavartan sandítva felé.

– Én nem kértem, hogy szenvedd ide magad, szóval nekem ezt csak ne ródd fel. Szenvedd vissza magad a szobádba, és hagyj engem dolgozni – szusszantottam, szem-forgatva, a papírjaimnak szentelve a figyelmem.

– Taehyung.

– Mondd – sóhajtottam, ránézve.

– Ha azt mondanám, szerelmes vagyok beléd, mit válaszolnál?

– Azt, hogy hülye vagy, mert olyan embert szeretsz, mint én vagyok – néztem vissza a papírokra, halál nyugodt arccal, a szívem azonban zakatolt, dübörgött a mellkasomban.

Hoseok

– Miért, milyen ember vagy te, akit nem lehet szeretni? – érdeklődöm, ahogy az oldalamra fordulok, úgy nézve a másikat, miközben megtámasztom a fejem a kanapé karfáján. Látom, ahogy rám kapja a tekintetét, de abban a szúrásban, le is veszi azt rólam, hogy újra a papírjaiba temetkezzen.

– Mi ez a sok hülye kérdés? – kérdésre kérdéssel válaszol, amitől mosolyom csak kiszélesedik. Látszik, hogy zavarban van; olyan édes.

– Nem lenne néha egyszerűbb csak válaszolni? Előttem nem kell a nagy maffiafőnököt adnod, tudom, hogy az vagy, de azt is tudom, hogy mekkora szíved van. Ismerlek már annyira, hogy tudjam, mennyire kedvelsz engem és, hogy most is mennyire örülnél egy ilyen vallomásomnak – kuncogom, ő pedig enyhe pírral az arcán rám néz, szemeiből sugárzik a harag, ami talán nem is nekem szól, hanem inkább magának.

Bizonyára gyűlöli magát, amiért ennyire nyitott könyv lett a számomra, de ezen nincs mit szégyellni, sőt még a harag is felesleges, tekintve, hogy ő is érez irántam. Megtanult érezni, ez pedig fontosabb mindennél.

– Rosszul ismersz, Hoseok. Azt pedig kurvára megköszönném, ha végre egyedül hagynál, vagy kussban maradnál, mert nem tudok figyelni a munkámra! – förmed rám, szinte villámokat szóró íriszekkel. Elnevetem magam, végül csak helyezkedek egy picit a kanapén.

Nyilván nem tetszik neki, hogy folyamatosan az arcába vágom az igazságot, bár, ha belegondolok, Taehyung mindig is ilyen volt. Aranyos, még mindig, főleg, ahogy néha meg-megremegő ujjakkal nyúl egy-egy papírért. Nem tudom, hogy most a méreg miatt, ami dolgozik benne, vagy csak a puszta jelenlétem az, ami remegésre készteti, de, azt hiszem, hogy ez lényegtelen, tekintve, hogy az érzéseimen ez már mit sem változtat.

Valóban kedvelem őt, sőt, egyenesen szeretem. Nem tudom, hogy miként és hogy sikerült mindez, de ami kész tény azaz, hogy nem tudok már iránta semmilyen negatív emóciót sem érezni. Amit tesz, amit mond, olyan aranyosnak és olyan kedvesnek hat a számomra, amitől úgy érzem, hogy ha lehet, még ennél is jobban megszeretem őt, még akkor is, ha ő nem így érez irántam.

– Miért nem hagyod egy picit azt a munkát? Csak egy órácskára szakadj el tőle, foglalkozz egy picit velem is – meredek rá hatalmas, kölyökkutya szemekkel, amiket ő egyszerűen ignorál, miközben felnéz rám a papírok mögül, ajkait pedig egy gondterhelt sóhaj hagyja el.

– Mondtam már, kussolj, vagy menj ki. A munkát nem hagyhatom félbe egy órára sem, mivel így is le vagyok maradva. Bár, egy magadfajta idióta, hogy is érthetné ezt meg? – szólal meg, kissé lekezelő stílusban, de tudom, hogy ezzel csak azért akar bántani, hogy megtartsa azt a falat maga körül, amit én már szinte majdnem teljesen leromboltam. Átlátok rajta, tudom, hogy mi van azon a falon túl, az pedig nem más, mint a szíve és a valódi önmaga.

– Mikor tanulod már meg, hogy engem ilyen átlátszó szövegekkel nem hatsz meg? – kuncogom, óvatosan helyezve a lábamat, amitől halkan nyögök egyet, hiszen fáj.

– Átlátszó? Nos, kedves Hoseok, ezek nem átlátszó szövegek, hanem valóban egy vérbeli idióta vagy! Faszságokkal traktálsz, miközben jobban tennéd, ha a szobádban feküdnél és agonizálnál azon, hogy milyen szánalmas az életed azért, amiért nálam kötöttél ki! – emeli meg a hangját picit, nekem pedig a mosolyom egy fikarcnyit sem veszít görbületéből.

– Nem úgy tűnik, minthogyha bánnád – hangom lágy és érzem, ahogy a mellkasomban egyre inkább kiteljesedne valami meleg, és eszméletlenül jó érzés. úgy érzem, ha nem adhatok majd ennek hangot, akkor abba bele fogok bolondulni.

– De, bánom! Méghozzá kurvára! Viszont tényleg hagyj békén, koncentrálnom kell! - teremt le, ahogy végleg a papírhegyeibe temetkezik, én pedig csöndben maradok, egy rövidke ideig, egészen addig, mígnem érzem, hogy annak a meleg érzésnek meg kell fogalmaznom a mivoltát a másiknak.

– Szeretlek – mondom ki halkan, ami természetesen a másik figyelmét azonnal felkelti és felnéz rám úgy, mint aki szellemet látott. Hatalmas szemekkel mered rám, abban reménykedve, hogy rosszul hallott.

– Mond... mondtál valamit? – kérdezi, én pedig azonnal elnyitom ajkaimat, hogy válaszoljak neki.

– Szeretlek – ejtem ki hangosabban a szót.

– Te... te teljesen meghibbantál! Egy... egy idióta vagy! – emeli meg hangját, próbálva leplezni zavarát.

– Szeretlek, Taehyung.

Taehyung

Tényleg kezdett már az idegeimre menni, s úgy tűnt, semmi nincs, amivel őkelmét el tudnám hallgattatni, pedig esküszöm, a munkám után elmennék hozzá, ha kellene, még be is takargatnám, mesélnék esti mesét – hiába ütközne az elveimmel mindez –, de legalább egy órácskára maradna csendben, amíg ezeket befejezem! Legalább ezt az adagot, mert utána megint el leszek maradva, és soha nem fogom utol érni saját magamat, és baszhatok mindent. Minden üzleti útnak megvan a maga papírformája, és azokat nem hagyhatom figyelmen kívül, nem kínálhatok hülyeséget, és én sem fogadhatok el marhaságokat, így mindent át kell nyálazni. Természetesen, ezt megtehetné helyettem más is, akárki, aki egy kicsit is ért a piszkos ügyekhez, de jobb szeretem ezeket én intézni, mert így biztosan nem csúszik ki az irányítás az ujjaim közül – apa is mindig így csinálta, és flottul ment az egész maffia, ezt pedig én így óhajtottam folytatni. Viszont, ha Hoseok akadályoz, akkor nem marad meg a fejemben semmi lényeges információ, és az kell még nekem, hogy egy banális marhaságot kössek, írjak alá, vagy tudja a franc… Nem lehet félvállról venni az ilyesfajta dolgokat, de egy ilyen idióta ezt hogyan is érthetné?

Elmagyarázhatnám neki, de minek? Vagy nem érdekelné, vagy nem fogná fel, meg amúgy is, elégnek kellene lennie annyinak is, hogy hagyjon végre békén dolgozni, de ő nem! Mondja tovább a faszságait, mintha csak az jöhetne fel a torkából.

Létezhet ennyire idegesítő lény? Eddig nem tudtam, hogy igen…

Egy idő után viszont úgy tűnt, elhallgatott, én pedig megkönnyebbülve szenteltem minden figyelmem a kötegeknek, miket alaposan olvasgattam át, gondossággal, ahogyan azt kell. Sajnos, ez a csend és idill nem tartott sokáig, mert drága Hoseok megint beszédbe kezdett, ezúttal viszont nem magával a beszéddel volt a legnagyobb gond, hanem azzal, amit mondott; kezemben megakadt a toll, szemüvegem szabályosan lecsúszott az orromról a döbbenet miatt, mit gyorsan fektettem vissza orrnyergemre, hogy tökéletesen láthattam őt – gyerekkorom óta szemüveges voltam, csak nem áll jól, így ritkán vettem fel magamra, de az e fajta munkához sajnos elengedhetetlen. Meg aztán, most nem hátrány, hogy tisztán látom Hoseok elérzékenyült arcát.

Kimondta. Még egyszer, és utána is, hiába voltam durva, kemény, és lekezelő. Ő megint elmondta, mit érez, belém pedig konkrétan villám csapott.

Hogy mi van?!

Ez most egy vallomás? – Nem, biztos nem az, ennyire hülye ő sem lehet. Ennyire senki nem az.

– Oké, ezt most nem értem félre – mondtam, megtalálva mély hangomat –, végül is, én is szeretem Jimint, meg a kutyámat is – szusszantottam, próbálva ismét koncentrálni a papírhalmokra.

Miért akar állandóan kellemetlen helyzetbe hozni? Nem is értem, mit élvez ebben.

– Félreérted.

– Nem értem félre – nevettem kínosan, kerülve pillantásait.

– Nagyon utálom benned – ült fel nagy nehezen, aprókat nyögve –, hogy mindig menekülsz. – Megemeltem szemöldökeimet.

– Mi az, hogy menekülök? – kérdeztem, már-már idegesen.

– De én ezt is szeretem benned – mosolygott, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.

– Állj le – súgtam, már ijedten.

– Ahogy mindent – folytatta, nagy nehezen lábra állva, amit én nagy szemekkel figyeltem, ugyanis tudtam, felszakadhatnak a sebei, s már éppen heves tiltakozásba kezdtem volna, hogy rohadtul maradjon, ahol van, mert én nem fogok rohangálni vele, amikor ismét beszélni kezdett: – Mondjuk, talán ezt a legjobban. Ahogy nézni tudsz rám.

– Gyűlölettel? Ülj vissza, és ne mászkálj. Faszért idegesítesz – sziszegtem, igyekezve nem tudomást venni róla.

– Nem. Nem gyűlölet az, amivel nézel engem – sóhajtotta, folyamatosan közelítve felém.

– Fel fognak szakadni a sebeid. Ülj le, mert csoda, hogy ennyi lyuk után élsz.

– Azért élek, hogy téged szerethesselek.

– Neked az agyadra ment a sok golyó – röhögtem el magam cinikusan.

Ugyan, gunyoros akartam lenni, bántó és sértő, a szívem mégis őrült tempóban vert, ahogy egyre inkább közeledett felém, nem törődve a fájdalmaival. Láttam, ahogy egy kósza verítékcsepp legördül a halántékán az erőlködéstől, s tudtam, mozdulnom kellene, de lebénultam – képtelen voltam a mozgásra.

– Vagy a szerelem – súgta, mikor már elém ért. Ujjaival a hátam mögötti támlára kapott, lábai, s egész teste remegett, ahogy farkas szemet nézett velem, oly közelről, hogy szinte a székembe préselődtem, hatalmasakat nyelve; sarokba szorított, pedig tudtam volna menekülni, mégsem vittek a lábaim.

– Kussolj, mert hülyeségeket dumálsz – sutyorogtam. – Ülj már le, remegsz, mint a kocsonya! – Próbáltam keményen rászólni, ő azonban elmosolyodott, megcsóválva a fejét.

– Aggódsz értem – simított az arcomra.

– Nem, csak nem akarom, hogy véres legyen az iroda, és… – Elnevette magát, majd ezután történt az, hogy felhúzott a székemből, majd helyet foglalt rajta, s már éppen replikázni kezdtem volna, hogy rohadtul nem úgy gondoltam a helyfoglalást, hogy engem túrjon ki a székemből, de nem volt időm reagálni.

Az ölébe húzott, úgy, hogy a sérült lábaira ne ülhessek, ez pedig… zavarba hozott.

– Elegem van belőled, de rohadtul, kurvára elegem van belőled! – Hektikusan akartam kikászálódni az öléből, de ő nem hagyta. Erős karjaival megragadta vállaimat, majd elmosolyodott.

– Szerelmes vagyok beléd.

– Te hülye vagy, nem szerelmes – köptem neki kíméletlenül.

– Az is, de szerencsés is, hogy olyan embert szeretek, mint amilyen te vagy – mosolygott, jobb kezével arcomra simítva, mire nekem a torkomon akadtak a szavaim; képtelen voltam beszédre, még akkor is, mikor közelített felém, s akkor is, amikor az ajkaira húzott, hogy szenvedélyesen megcsókoljon.

Hoseok

Ajkait gyengéden szívogatom és simítom végig sajátjaimmal, hogy minél jobban megízlelhessem azt az édes ízt, amivel mostanában mindig elbódít. Annyira édes, ahogy szinte a karjaimba omlik, ahogy megadja magát nekem, úgy csókolva vissza nekem, mintha az élete múlna ezen a csókon.

Szenvedélyes és szeretetteljes, még akkor is, ha ő tagadja azt, hogy nem kedvel, még egy kicsit sem. Míg egyik kezem az arcán tartom, végig simítva arccsontját és arcának élét, addig a másikkal lesimítok oldalán, megállva pár pillanatra a csípőjén, amin a csontját gyengéden megmasszírozom. Halk, mormogást hallat, olyat, mintha épp dorombolna, ez pedig egy apró szusszantást vált ki belőlem, erősebben szorítva magamhoz testét. Annyira szexuális, annyira kívánom őt. Nincs olyan helyzet, amikor ne tudnám őt megdugni. Csípőjén pihenő kezem, lassan levezetem fenekére, amin végigsimítok, majd megmarkolom az egyik farpofát, ujjaimat erősen belevájva az erős izomba.

– Hoseok… – szólal meg mély hangon, lehunyt pillákkal vetve picit hátra a fejét. Olyan gyönyörű látványt nyújt így, hogy azt hiszem, ha sérült vagyok, ha nem, de ma biztos, hogy szeretkezem vele.

Hát mi volt ez? Mi volt ez az arc és ez a hang?

– Hmm? – kérdezek vissza rekedtes hangon, megtalálva nyakának ívét, amit azonnal szerető csókjaimmal kezdek el beborítani, beletúrva sötétbarna hajába.

– Hagyd abba. Sérült vagy… – szuszogja, miközben oldalra dönti fejét, hogy minél jobban hozzá férhessek.

– Te pedig kanos – adom tudtára a nyilvánvalót, hiszen érzem, ahogy az ölénél a nadrágja egyre csak dudorodik.

– Hagyd abba, te hülye vagy, már megint. És rántasz magaddal a hülyeségbe! – morogja, miközben tenyereit a vállaimra támasztja, hogy ellökje magát tőlem, azonban a csókjaimnak köszönhetően, nincs elég ereje hozzá, főleg, amikor nadrágon keresztül kitapogatom bejáratát és ujjaimmal lassan masszírozgatni kezdem azt.

– Ugyan, TaeTae. Nem kell téged belerántani semmi ilyesmibe. Adod te magadat – kuncogom, élvezve a látványát, amikor felnyögve ismét hátra veti a fejét.

Csodálkozom azon, hogy ennyire hagyja magát. Talán elismerte, hogy most ő kerül alulra? Talán jobban tetszett neki az alárendelt stílus, mintsem az aktív fél szerepe? mondjuk, Taehyungról van szó, biztos, hogy nem így van, lehetséges, hogy most tekintettel van arra, hogy milyen állapotban vagyok?

– A francba is, Hoseok! Engedj el, mielőtt itt vérzel el, és fizethetem a szép kis árat a takarításért! – sziszeg, akárcsak egy kígyó, de hamar elnyitja nekem ajkait, amint megtalálom azokat a sajátommal, hogy újabb csókcsatába hívjam őt.

Másik kezem is lesimít végül a fenekére, hogy ezáltal mind a két csodás félgömböt kezelésbe vegyem, hogy megmasszírozzam, hogy bejáratát tovább ingereljem úgy, hogy az egyik farpofát félre húzom, így ahogy gyengéden megremeg a karjaim között, tudom, hogy nagyon, de nagyon jó úton haladok.

– Tényleg azt akarod, hogy megálljak? – kuncogom ajkára, aminek az alsó párnácskáját megharapdálom, majd gondosan megszívogatom. – Nekem nem úgy tűnik. – nyalok végig arcán, egészen a füléig, amit hasonló kényeztetésben részesítek ajkaimmal. – Viszont, hogy ne essen bajom, mivel a tiltakozásodból ezt vonom le, mit szólnál ahhoz, ha meglovagolnál? Úgy nem lesz bajom, és ami a legjobb az egészben, hogy mind a ketten megkapjuk azt, amire most vágyunk – úgy suttogok a fülébe, mintha maga az ördög lennék, aki arra csábítja a másikat, hogy essen bűnbe, hogy ne foglalkozzon semmivel, csak is azzal a dologgal, ami a kéjt biztosítja a számára.

Velem!