Dirty price - VHope (16/16) END

Cím: Dirty price

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ??

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Sötét 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal
Összefoglalás: Taehyung az egyik leghíresebb maffiavezér, akitől mindenki retteg - még az is, aki csak hallott kegyetlenségeiről, vagy módszereiről. Szép, karakteres, szemgyönyörködtető arca ellenére szívtelen, nem ismer könyörületet, imád gyilkolni, és fájdalmat okozni, szenvedésre ítélni azt, aki nem tiszteli őt, vagy aki tartozik neki - esetleg ujjat húzott vele. Jung Hoseok, sajnálatos módon nem csak tartozik Kim Taehyungnak, de alábecsüli, ráadásul nem tiszteli úgy, ahogy a férfi azt elvárná...  

Hozzáfűzés: És itt a folytatás, a befejezéssel egyetemben. :'( Igazából, ezt csak pár fejezetesre terveztük, nem ilyen hosszúnak, így is csoda azt hiszem, hogy ennyire sikeredett. :D Szóval... mára még egy befejezés jutott, és a Wolfnak is vége lesz, csak... szólok. :c Ne lepődjetek meg annyira.
Amúgy durva, hogy így jöttek ki a befejezések... szinte egymás után, de reméljük, annyira nem keseredtek el, mert készülőben vannak a ficik, szóval... lesz még bőven. :c <3
Reméljük, tetszeni fog nektek! :3 
Jó olvasást! <3

Nana írja Taehyungot!
Noriko írja Hoseokot!

Taehyung

Képtelen voltam nemet mondani, miközben a nyakamat csókolgatta, a fülem tövét puszilgatva, áttérve a cimpámra, hogy kellőképp megkínozhassa a részemet, ellentmondást nem tűrően duruzsolva a fülembe, akár egy démon, mi bűnre csábít. Akartam nyitni az ajkaimat, hogy azonnal nemet mondhassak mindenre, de nem ment – valami földöntúli erő keríthette hatalmába őt, amiért ilyen hibátlanul képes volt manipulálni, hiszen nem jött ki torkomon ellenkezés, sőt! Halkan sóhajtoztam, beharapott alsó ajkakkal nyögtem egyet, mikor ujjaival bebarangolta a mellkasomat, huncut módon vezetve le ujjait a férfiasságomig, hogy kezelésbe vehesse nadrágon keresztül, amit én szintén egy nyögéssel fogadtam, lehunyt szemekkel.

A francba veled, Jung Hoseok!

Nyakamat megnyújtottam, fejemet kissé hátravetettem, ő pedig incselkedve nyalta végig a bőrömet, megszívogatva az érzékenyebb részt rajta, élvezve minden egyes reakciómat, mit kicsalt belőlem – már éppen átvettem volna az irányítást, hogy legalább annyira hevesen adhassam neki vissza a kényeztetést, amikor is kivágódott az ajtóm. Megbénultam, s meredten néztem magam elé.

– Taehyung, megtaláltam a papírokat, amiket… – Jimin hangja elhalt, én pedig vészes gyorsasággal pattantam ki Hoseok öléből, rendezgetve magam, ugyanis a férfi már javában gombolgatta az ingemet, így azt igyekeztem normális állapotba hozni; sikertelenül.

Zilált voltam, az arcom vörösen izzott, mikor Jiminre pillantottam, ő pedig zavartan sütötte le a szemeit, megköszörülve a torkát.

– Megzavartam valamit?

– Nem! – Vágtam rá rögtön.

– De! – nyüszített Hoseok, szenvedő hangján, mire hátranéztem rá, vicsorítva felé, de ő ahelyett, hogy meghúzta volna magát, inkább elvigyorodott, jobban a fotelba süllyesztve testét.

Frusztráltan túrtam a hajamba, megtáncoltatva tincseimet ujjaimmal, s azzal a lendülettel indultam Jimin felé, hogy elvehessem tőle a papírokat, amiket nekem keresett; ó, igen, a munka, amit faszán elfelejtettem, Hoseoknak hála. Megforgattam a szemeimet, és halványan megköszönve, az asztalomhoz sétáltam, hogy a papírt a helyére tehessem, ugyanis át kell majd néznem.

– És Taeyang üzente, hogy a holnapi üzletet áttenné este kilencre, mert hatkor programja lenne, kilenckor érne rá – közölte halkan, mire felnéztem rá, a frufrum takarásából.

Elhúztam az ajkaimat.

– Jó, legyen akkor kilenc, de ne késsen – sóhajtottam, mire Jimin biccentett egyet, ám mielőtt kisétált volna az irodából, még utoljára vissza sandított rám.

– És ne haragudj, ha megzavartam valamit. – Válaszra akartam méltatni, miszerint rohadtul nem zavart meg semmit, de akkorra ő már itt sem volt, úgy szelelt el, mintha soha nem is jött volna be ide. Megcsóváltam a fejemet, mély sóhajt hallatva, hogy átnézhessem a papírt.

– Ah, gyere vissza – nyögte Hoseok, a csípőmre kapva ujjaival, azonban mielőtt visszarántott volna az ölébe, úgy ugrottam el az előbbi helyemről, mintha csak tűzre léptem volna, s immáron az asztal túloldalán néztem rá, összeszűkített szemekkel, a falapra tenyerelve.

– Nem! Pihenned kell, nem fogok veled kefélni, mert mozogni sem bírsz! Maradj itt, bánom is én, de nem fogok veled dugni! Az meg végképp kizárt, hogy meglovagoljalak, nem alád való vagyok, szóval hallgass, mielőtt betömöm a szádat, és nem, nem a farkammal – morogtam.

Hoseok

Csalódottan nyögök egyet, megforgatva szemeimet, ahogy erélyesen a tudtomra adja, hogy nem fog velem kefélni. Kár, pedig most igazán jól esne, főleg úgy, hogy immár tudja azt is, hogy mit érzek iránta.

– Ne máááár, csak egy kicsit – nyüszögök neki, ahogy próbálkozok azzal, hogy felálljak a kényelmes székéből.

– Nem! Most pedig maradj a helyeden, ne mászkálj már! – emeli meg hangját, ahogy az asztal másik oldaláról figyel engem.

– Ha nem kapom meg az édes Taehyungie segged, elhiheted, hogy nem tudok addig nyugton maradni – nyögöm el a végét, mihelyst talpra küzdöm magam.

– Mondtam már neked, hogy én nem vagyok alád való! – sziszegi, miközben felé sántikálok csigalassúsággal. – Ülj vissza, mielőtt nagyobb kárt okozol magadnak, te idióta!

– Mondtam már, hogy csak mondd ki azt, hogy aggódsz értem. Ilyen egyszerű – állok meg előtte, fenekem picit az asztalnak döntöm, hogy meg tudjak támaszkodni, miközben ismét elkapom és magamhoz húzom. – Hiszed, vagy sem, de igen is alám való vagy. Ezt már akkor tudtam, amikor megdugtalak – kuncogom édes ajkaira, amiket elhúz attól az emlékképektől, amik megrohamozzák akkorról.

– Kurvára nem voltam magamnál akkor. Persze, hogy meg tudtál fektetni, hiszen egészségesen nem is volt rá alkalmad – mormogja, miközben eltol magától, de engem sem kell félteni, hiszen ugyan úgy elkapom és magamhoz húzom őt.

– De kegyetlen vagy. Ha belegondolunk, te is csak akkor tudtál engem megdugni, amikor meglőtted a lábaimat. Egészségesen neked sem sikerült – öltöm rá nyelvem, amire ő azonnal összevonja szemöldökeit, aztán arca grimaszba fordul át.

– Megérdemelted, túl nagy volt a pofád akkor, bár nem mintha, most nem lenne az - bontakozik ki karjaimból, azzal a papírokat elveszi az asztalról, végül a kanapéhoz megy, ahova leül és elkezdi átnézni az üzleti dolgokat.

Öcsém... nem igaz, hogy nem lehet ezeket egy kicsit későbbre halasztani. Halkan morgolódva lököm el magam az asztaltól és odamegyek hozzá, leülve mellé.

Mondjuk, ha jobban belegondolok, talán ha elvégzi a munkáját, utána biztos, hogy kapható lesz egy menetre, hiszen nem tud elszakadni ezektől a szar papíroktól. Jó, legyen hát. Én kivárom.

Eldőlök mellette, amit Taehyung figyelemmel kísér, majd felvont szemöldökkel néz le rám, amikor fejem az ölébe hajtom. Látszik rajta, hogy nem tetszik neki a fennálló helyzet, hogy a pokolra kíván amiatt, hogy itt vagyok és megkeserítem az életét.

– Most mi van? Pihenek is és hagylak dolgozni is. Ne mondd, hogy nem lehetek itt – duzzogok, amit ő egy látványos szemforgatással reflektál.

– Van elég hely, sőt, még párna is, hogy arra hajtsd a fejed – utal arra, hogy nem szívesen tartaná fejemet, de most ez érdekel a legkevésbé.

– Ne legyél már ennyire önző, csak egy kicsit – ölelem át combját, ő pedig egy nagy sóhajjal adja meg magát, hátra dőlve a háttámlának, úgy olvasva tovább a papírokat, így én is lehunyom a szemeimet, úgy maradva csendben, hogy ne zavarjam meg őt a koncentrálásban.

Rugalmas vagyok, akárhogyan is nézzük, csak egyben önfejű is. Amit kigondolok, nekem az rendszerint kell és nem nyugszom addig, míg meg nem valósítom. Elmosolyodom a gondolataimra, majd mélyen magamba szippantom a másik illatát, ami édeskés, de mégis férfias. Hogy lehet ő itt az alfahím?

– Annyira jó az illatod, TaeTae. Szeretem ezt is, akárcsak téged – vallom be neki ismét, csak hogy biztosra menjek azzal, hogy felfogja szavaimnak a jelentését.

Taehyung

Tényleg reménykedtem, hogy ezek után elhallgat, és hagy dolgozni, de hát, Jung Hoseokról van szó, és neki nem erénye sem a hallgatás, sem pedig a normális viselkedés, így természetesen, elfeküdt a kanapén, s nemes egyszerűséggel hajtotta az ölembe a fejét, onnan kuksolva rám. Még a papírjaim alól is láttam, ahogy felpillant, hatalmas, boci szemekkel méregetve arcom minden egyes vonását, ami engem szinte az őrületbe kergetett – szám sarka megrángott, miután elmondta, milyen jó illatom van, és hogy ő még ezt is szereti bennem. Legszívesebben fejbe csaptam volna a köteggel, mi a kezemben pihent, de türtőztettem magam, s folyamat arra gondoltam, sérült, nem kellene plusz problémát okoznom neki, főleg nem a fejében. Így sem büszkélkedhet túl sok ésszel, hát akkor még, ha esetleg agyhelyen vágom.

Igyekeztem ignorálni szavait, így egy mély sóhaj mellett meredtem a papírokra, hogy folytassam a munkámat, immáron eredményesen – talán pár óra telhetett el, síri csendben, míg végeztem mindegyik példánnyal, majd gondosan alá firkantottam, kitöltöttem, javítottam őket ott, ahol kellett, s amint elvégeztem minden teendőmet, az ölemben pihenő Hoseokra néztem. Lehunyt szemekkel szuszogott, a hasam felé fordulva félig, elnyílt ajkakkal, mélyeket szuszogva az ingemre, piros pozsgás arccal.

Elmosolyodtam, megcsóválva a fejemet, majd azzal a lendülettel, mintha darázs csípett volna meg, félre raktam az összes iratot, s finoman, lágyan a hajába simítottam ujjaimmal, megtáncoltatva tincseit, ahogy beléjük túrtam. Így csendben, alvás közben egész aranyos; persze, hogy az, mert nem beszél, és nem idegesít engem a végletekig. A foszlány következtében újabb mosolyra húztam számat, elmélázva figyelve, nézegetve alvó, békés, pihenő arcát, majd vonatottan, s kissé félénken ugyan, de arccsontjára simítottam hüvelykujjammal, figyelve, ahogy haloványan, de megrezdültek a vonásai.

Lemondóan felsóhajtottam, szüntelenül cirógatva porcelán bőrét, ő pedig akár egy kis macska, úgy bújt tenyerem, s ujjaim érintésébe, még álmában is; meghökkentett, ahogy szerelmet vallott, s most, hogy volt egy kis időm egymagamban gondolkodni az egészen, egészen megmelengette a szívemet. Idejét sem tudom, mikor járta át a mellkasomat ez a fajta különös, ismeretlen forróság, mi jólesően terjedt szét minden egyes porcikámba, ha ránéztem. Ugyan, nem tudtam nagyon beazonosítani ezt az emóciót, de ha ajakgörbületre késztet, biztosan nem lehetett rossz – normális ember már talált volna erre magyarázatot, de én mindig hűvösen, kimérten, felszegezett fejjel viselkedtem, büszkén, ellentmondást nem tűrően, így valóban, nehezemre esett elismerni érzékenységemet.

Pedig nyilvánvaló tény volt; Hoseok elcsavarta a fejemet. Elcsavarja, akkor is, ha idegesítő kis patkánynak látom. Még az is jól esik, ha az idegeim a plafont verdesik miatta.

Újra elmosolyodtam, majd lágyan kisimítottam tincseit a szeméből, s mély sóhajjal döntöttem fejemet a kanapé háttámlájának, tovább cirógatva őt, lehunyva szemeimet.

– A Pokolba veled, Jung Hoseok – motyogtam magam elé. – Tényleg aggódom érted, de mi lenne, ha ezt én kimondanám? Oda a tekintélyem. Bár, te azt már így is összetörted, átkozott – nevettem el magam halkan, előre döntve a fejemet, még mindig alvó orcáját fixírozva.

Hoseok

– Látod? Nem is volt olyan nehéz kimondani – emelem meg pilláimat, felnézve a maffiavezér hatalmasra nyílt szemeibe, amikből tökéletesen ki tudom olvasni a döbbenetet.

Veszek egy mély levegőt, azzal a kezére simítok, amit még mindig az arcomon pihentet, így azt az ajkaimhoz húzom és lehelek rá egy pillekönnyű csókot.

– Ezenkívül, nem kell féltened a tekintélyed, hiszen én ugyan úgy tisztellek, mint az embereid, csak… – ülök fel egy nyögés kíséretében, hogy közelebbről nézhessek íriszeibe. – Én vagyok az a személy az életedben, aki kicsit sem közömbös a számodra és én ezt ki is használom. Tisztellek Taehyung, de egyben szeretlek is – húzódik egy kisebb ajakgörbület arcomra, miközben ismét magamhoz húzom kézfejét, azzal ismét megcsókolom azt, mígnem feljebb a karjára is hintek egyet, mígnem felhaladok az arcához, majd az ajkához, amit azonnal birtokba veszek.

Szerencsétlen annyira sokkos állapotban van, hogy azt sem tudja hirtelen eldönteni, hogy most fiú vagy lány.

– Te mégis mióta...?

– Vagyok ébren? – fejezem be helyette a mondatot, így ahogy teljes némaságba burkolódzik, elvigyorodom, hiszen ezt igennek veszem.

– Nem olyan régóta – adok neki választ. – Arra ébredtem, amikor a hajamba túrtál. Az ilyesmire hamar felébredek – kuncogom el magam, ő pedig majd' felrobban a méregtől, ami szép vörösre festi az arcát.

– Te fattyú – mordul fel a sarokba szorított érzéstől, én viszont nem félek tőle. Tudom már azokat az apró csodákat, amikkel lenyugtathatom őt. Azonnal az ajkára adok egy puszit, így ő máris hatalmas pilláival nagyokat pislog.

– Nem tehetek erről, viszont... – kapom el tarkójánál és szorosabban magamhoz húzom egy szenvedélyes csókra, hogy nyelveink vad táncot járjanak egymással. – Legalább megtudtam azt, amit akartam – fejezem be a mondandómat s mielőtt a másik eltolna magától, mihelyst látom a dühös tekintetét – ami bizonyára megjátszott –, minden erőmet felhasználva fektetem el őt a kanapén, hagyva, hogy minden papír szanaszét repüljön, majd jómagam fölötte termek, enyhén zihálva, ahogy a rossz lábammal is megtámasztom magam.

– Most azonnal mássz le rólam! Nézz magadra szarul vagy és még erősködsz is! – néz végig rajtam, szikrázó íriszekkel, amikben az aggodalom ugyan úgy ott csillog. Annyira édes!

– Mou, miért nem tudsz olyan édesen beszélni velem, mint akkor, amikor azt hitted, hogy alszom? – biggyesztem le alsó ajkam, kisimítva zöldes tincseit a szeméből.

– Kurvára nem beszéltem veled édesen! Ha jól emlékszem, ugyan úgy szidtalak, azt mondtam, hogy átkozott, nem igaz?

– De-de, igaz. A pokolba is kívántál, jól emlékszem – vigyorgok rá ezer wattos vigyorommal.

– Akkor mi baj van az agyaddal, hogy ezeket nem bírod felfogni? – dörren rám, azonban hamar ellágyulnak vonásai, amikor meghallja a következő mondatomat.

– Mert szeretlek és már tudom, hogy te is szeretsz.

– Hoseok... – köszörüli meg torkát, arcára pedig gyönyörű arcpír húzódik végig. – Ez már túlzás, nem gondolod? Csak aggódom, ennyi. Olyat sosem mondtam, hogy szeretlek – nyel egy hatalmasat, mikor egyre közelebb hajolok hozzá.

– Ne ellenkezz már annyira, Taehyung. Csak mondd ki. Mondd ki, hogy szeretsz engem – lehelek pillekönnyű csókot állára, szinte hívogatva őt, a szavait, hogy tegyen boldoggá velük. Látom, ahogy pilláit félig lehunyja, egész teste pedig megremeg alattam.

– Gyerünk, csak egy szó. Egyetlen pici szó – kuncogom el magam, miközben arcán simítok végig, ő pedig ekkor gyilkos szempárral néz az enyémekbe.

– Felejtsd el, te marha! Eszem ágában sincs neked ilyesmit mondani addig, míg ki nem érdemled, te nyomorult!

– Ó, tehát mégis szeretsz, csak küzdenem kell érted? – nevetem el magam boldogan, ahogy már ezzel el is árulta magát, nem is akárhogyan.

– Inkább kussolj és mássz le rólam! Amúgy is, annyira szerencsétlen vagy, hogy soha, de soha nem fogsz ilyesmit hallani az én számból, de még máséból sem! – mordul fel, miközben megpróbál kimászni alólam, de én csak egy boldog nevetést hallatok, végül csak lehajolva hozzá, egy újabb csókba vonom őt, végig simítva oldalán, kiélvezve édes csókját, amit viszonoz nekem.

– Tudod, hogy elérem. Ha már elértem azt, hogy belém ess, egyetlen kis szócskát minden gond nélkül előcsalok belőled. Legyen hát, elfogadom a kihívást – nézek mélyen azokba barna szemekbe, amikben olyan csillogást látok, amilyet eddig még soha. Tele van érzelemmel és vidámsággal, ez pedig bőven elég nekem. Én valóban képes voltam elérni azt, hogy ez az eleinte érzelemmentes férfi, most egy boldogságtól csillogó szempár büszke tulajdonosa legyen, aki színültig megtelt élettel.

– Csak győzzem kivárni, Jung Hoseok. Csak győzzem kivárni.