Napsugár - VHope (Hoseok x Taehyung) +16

Cím: Napsugár

Alkotó: Nana

Hossz:  onse-shot

Besorolás: +16

Műfaj:  humor, fluff

Figyelmeztetés: A szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Yaoi, erotikus jelenet

Összefoglalás:  Hoseok egy középiskolás fiú, aki beleszeretett valakibe – történetesen egy vele egykorú, vele azonos nemű fiúba –, akivel még soha nem is beszélt pár szón kívül. Hogy hogyan is történt? A történetben elmeséli az illetékes, hogyan lehet beleszeretni valakibe, akit nem a szavak segítségével ismert meg az ember. 

Hozzáfűzés:  Hát, huh. :D Nagyon nehéz volt ezt a one-shot-ot megírni, nem mondom. Nem volt egyszerű, HLE rendesen kicseszett velem, főleg azzal, hogy nem lehetett káromkodni, márpedig mindenki tudja, hogy én elég szabadszájú vagyok, ha írásról van szó, de itt csak szépen káromkodhattam, sehogy máshogy. Ha esetleg mégis van benne, előre is bocsánat. x”D Remélem nem kapok majd büntit…

Itt lennének a szavak és a kritériumok:

Minimum 5 oldal! (tizet írtam <3)

Páros: J-Hope X V

Besorolás: 16 + vagy lehet több is

Figyelmeztetés: Yaoi, erotikus, NEM LEHET BENNE KÁROMKODNI, de még csak finom szinten sem!

Műfaj: Humor, fluff

51 szó: trombita, medence, epe, eper, bolt, bot, kiscica, fikusz (mint a növény), gyertya, kötény, jeges, keret, kert, festmény, lapát, havazás, forróság, magány, magas, eresz, ereszt, labda, kárhozat, mangó, kórház, gipsz, duda, kampó, sár, kliens, barátságos, hajnali, kukac, kulacs, kapucni, cipzár, sejt, arcizom, edzés, hát, kelet, hasfal, borda, orr, kellemes, férfias, pénisz, morcos, morog, mantra + 1 herezacskó

Jó olvasást nektek, és remélem, tetszeni fog a történet! <3

Hoseok

 Már egy éve, hogy Taehyung minden fantáziámban kínoz, nem is akármennyire. Sűrűn ébredtem fel éjszakánként egy-egy nedves, erotikus álom után, amiben rendszerint kényeztetem őt, vagy ő engem, de… a legszörnyűbb ezekben az álmokban az volt, hogy soha nem tudtam elélvezni, soha nem történt még olyan, hogy kieresztettem volna a magomat, vagy benne, mélyen a testében, vagy az arcára – amit szerettem volna kipróbálni, ugyanis biztos gyönyörű lehet, miután az arcára eresztettem élvezetem bizonyítékát. Szinte láttam magam előtt, hogyan húznám végig az ondóval teli makkomat a vörös, csókoktól duzzadt ajkain, ő pedig hogyan nyalogatná le róla minden cseppjét, kéjes, vágy ittas tekintettel, és arckifejezéssel, amiket én halk morranásokkal nyugtázok, és… – A macska rúgja meg, megint merevedésem van! Már csak ennyitől!

Kész, biztos, hogy nekem végem van. Habár, tudtam, hogy a nők sosem vonzottak, nem hittem volna, hogy a férfiak fognak, ugyanis azt hittem, esetleg csak nem találtam meg a nekem való nőnemű egyedet, de ki kellett magam ábrándítanom azon a nyáron, amikor Jimin egy bulit szervezett az otthonukban. Tudni kell, hogy Jimin elég jó sorban él, gazdagok a szülei, így medence, jakuzzi, és minden spéci felszerelésük megvolt, ezért nem is értettem soha, miért velünk, közönséges kis alsóréteggel barátkozik, de ez már részletkérdés volt. Jimin nem volt olyan, mint a gazdag emberek többsége: nem hordta feljebb az orrát, nem volt beképzelt és nagyképű, sőt, barátságosabb volt, mint bárki a világon! Mindig úgy érezte, hogy ha neki van, ha neki több van, akkor szívesebben ad, és gazdagít vele másokat is. Sokszor úgy jöhetett ki, hogy mi ezt kihasználjuk, de egyáltalán nem így volt, főleg nem nálam, hiszen én még soha nem mentem oda hozzá, kell ez kellene, vagy az, még akkor sem, mikor bajban voltam, általában ő tudta meg, hogy valami nem stimmel, akkor pedig mindig felajánlotta a segítségét – esetek többségében elutasítottam. Szerettem én Jimint, nem erről volt szó, csak nagyon régóta barátok vagyunk, és véletlenül sem akartam, hogy úgy tűnjön, csak kihasználom őt, mert abba belehaltam volna.

Lényeg a lényeg, egy hatalmas partit rendezett, már Isten sem tudja, mi okból, és azon a rendezvényen, természetesen TaeTae is részt vett – ahogy mindenki más is: Jungkook, Yoongi, Namjoon, Jin, és Jiminnek egy-két olyan barátja, akiket mi nem nagyon ismertünk, maximum csak látásból, vagy hallásból. Ez volt az az ominózus nap, amikor ráébredtem, hogy bizony-bizony, nekem kell a fiatalabb, nem is akármennyire.

Éppen esteledett az idő, tikkasztó hőség volt, a kert közepén lévő, kerek asztalról szólt a zene, nem túl hangosan, de éppen annyira, hogy mindenki hallja, emellett pedig ne zavarjon igazából senkit – főleg a szüleit, akik rengeteget dolgoztak, ugyanis Jimin apja ügyvéd volt, az anyja pedig egy nagyon neves, híres orvos is. A medence szélén volt három kisebb asztal: az egyik telis-tele volt italokkal, a másikon szendvicsek, kisebb falatkák voltak, a harmadikon pedig gyümölcsök – amikhez én nem is nyúltam, hiszen nem voltam oda a gyümölcsökért soha – a mangót és az epret kifejezetten szerettem, de az nem volt. Szerettem én őket, végül is, de… nem voltak a kedvenceim, egy-egy almát azonban elmajszoltam, hiszen itt, Koreában nem volt azért sűrű ellátmány az alma, elég drága volt, és mivel ritkán ettem, jobban kívántam, mint esetleg más, itt sűrűbben megforduló gyümölcsöket. Viszont inkább a szendvicseket majszolgattam – nagy étkű gyerek voltam mindig –, a többiek pedig nevettek, hogy Hoseok már megint a szendvicsekhez megy, biztos nem evett egész nap, és készült a bulira. Ugye, milyen kedvesek? Hiába is, minek ellenség, ha vannak az embernek barátai? Hiszen… – A sánta kutya harapná meg, hát nem megint elkanyarodtam a lényegtől?!

Szóval: Buli volt, mindenki énekelt, táncolt, volt, aki a kellemes, meleg vízben lubickolt, és akkor lépett ki a lakás teraszajtaján a kis TaeTae. Olyan gyámoltalan volt abban az évben, hiszen ő nem régiben lett a „bandánk” tagja, és nagyon szendécske, visszafogott volt, sőt, én kezdtem azt hinni néha, hogy enyhén dilis is, mert olyan dolgokra tud gondolni, amire senki sem. Ezt most demonstrálnám, ha megengeditek: Egyik alkalommal beszélgettünk Namjoonnal az iskola ebédlőjében, persze, ott volt velünk Yoongi is, de ő, mint ahogy szokta, a telefonján pötyögött, egyáltalán nem vett észre minket – sosem haragudtunk rá emiatt, megszoktuk, hogy kissé antiszociális, nem is nagyon mertük piszkálni, mert sűrűn előfordult, hogy ideggörcsöt kapott, akkor pedig menekült mindenki, aki csak tudott. Taehyung új volt az iskolában, vagyis, előtte három héttel jöhetett, és sehol nem volt egy szabad hely sem, szóval már jó tíz perce ott toporgott az asztal szélénél, szégyenlősen, ide-oda pislogva, meg merje-e kérdezni, leülhet-e hozzánk, hiszen mi elég rossz fiúknak néztünk ki mindig. Egy ideig nem vettünk tudomást róla, végül Namjoon nagy nehezen felpillantott a tányérjából, majd egyenesen Taehyung tekintetébe vájta a sajátját, és mihelyst meglátta, hogy a kis pucavirág ott ácsorog, toporzékol, anyátlanul, gyámoltalanul, barátom megsajnálta, és mosolyogva közölte, hogy nyugodtan üljön le, minket ugye nem zavar. Yoongi persze, dünnyögött, morgott az orra alatt, miszerint őt zavarja a kis mitugrálsz, de tovább nem akadékoskodott, hiszen Namjoon idősebb is volt nála, ráadásul ő volt a kis bandánk összetartója, szóval amint a szőke ránézett az alacsony termettel megáldott barátunkra, az rögtön elhallgatott, pufogva, és morogva a nem létező bajsza alatt. Yoongi már csak ilyen morcos, zsörtölődő, akár egy öregember.

Na, ekkor történt az, hogy folytattuk tovább a beszélgetést, kis piszkos, perverz dolgokról volt szó, Namjoon ecsetelte, melyik lánynak hová tolná be, hogyan szorongatná meg a dudájukat, és melyiket hogyan kényeztetné, Taehyung pedig nagy szemekkel hallgatta, miközben falatozott az asztal szélén, s szinte láttam, ahogy hegyezte a füleit. Jó pár percig erről volt szó, Namjoon még azt is mondta, hogyan tenné magévá a fülüket, a köldöküket – elég perverz egy figura, de ezeket sosem gondolja komolyan, legalábbis, reméltem –, mire a fiú megszólalt, és szó szerint ezt mondta:

„A köldök olyan picike, még a sajátomba sem fér az ujjam sem” – rögtön bemutatta, miszerint felhúzta az ingét, ezzel megmutatva lapos hasfalát, és lassan benyomta a mutatóujját, Namjoonra nézve. – „Akkor hogy akarod bedugni a kukacod? Vagy a lányoknak nagyobb a köldökük? Ha a köldökbe teszed, akkor nem… lyukasztok ki a hasukat?” – Ez volt az a pont, amikor Yoongi felnézett a telefonjáról, tátott szájjal, és igen, egyikünk sem tudta eldönteni, hogy a fiúcska szellemileg visszamaradott, furcsa-e, vagy szimplán butuska, esetleg nincs-e ki pár kereke. Yoongi letaglózva nézte a fiút, majd megvonta a szemöldökeit, és kikerekedett szemekkel nézett vissza telefonjára, majd lassan a halántékát kezdte vakarászni szabad kezével, teljesen tanácstalanul. Szinte tudtam, mire gondol, de azért… nem tenném szóvá, ha nem gond.

Mondjuk, jobban belegondolva, nem is mondanám, hogy olyan dolgokra gondol, amire senki, inkább… Na, jó, de. Ki gondolta ilyenkor arra, hogy kilyukasztja-e a kliens a lány pocakját?! Egyáltalán, azt mégis hogyan? Egy pénisszel? – Ekkor gondoltam úgy, hogy ennek a srácnak tuti van valami fejlődési rendellenessége, de olyan ártatlanul adta elő a mondandóját, hogy sem én, sem Namjoon, sem Yoongi nem tudtuk szavakkal bántani, így nagy nehezen a legidősebb barátunk megköszörülte a torkát, majd a jövevény felé fordult, hogy magyarázzon neki egy kicsit.

Hát igen. Ez volt az a nap, amikor megismerkedtem Taehyung furcsa gondolkodásával, és természetesen, ez csak fokozódott minden egyes találkozáskor. Persze, ő érezte, hogy nem túl kívánatos a számunkra – mondjuk, ezt azért így nem mondanám, ugyanis semmi bajunk nem volt vele, csak furcsa volt a számunkra –, de valami oknál kifolyólag mindig belém botlott, valamiért mindig történt valami, ami kicsit összekovácsolt minket. Egyik esetben az osztályával voltunk összevonva – ugyan abban az évfolyamban jártunk –, testnevelés óra volt, Taehyung pedig szégyenlős fiúcska volt, körül-belül tizenöt évesek lehettünk – igen, kilencedik osztályba jártunk. Sosem öltözött át előttünk, mindig eloldalgott a mosdóba, hogy ott öltözhessen, csendes magányában, igen ám, de akkor történt az, hogy sajnos én a mosdóban pont pisiltem, és tudni kell, hogy az öltözőben lévő vécében nem voltak kifejezett fülkék, sőt, el sem voltak kerítve egymástól a piszoárok, rendes vécé pedig nem is volt bent, a drága kiscica pedig észre sem vette, hogy én pont a kisebbik dolgomat végzem. Teljesen önfeledten vette le a cipőjét, a nadrágját és a pólóját, egészen lassan, én pedig hátrafordulva néztem végig, ahogy levetkőzik. Tény, csak a hátát láttam, de meg kellett állapítanom, hogy egész jól nézett ki – a néha kivillanó bordái ellenére is –, nem lett volna oka szégyenlősködni, hiszen látszottak a kis szálkás izmai, nem volt zsíros, nem volt hájas sem – mondjuk ez ruhában is látszott. Nem értettem, miért bujkál, és sajnos, túlságosan elmerültem a bámulásában, és mikor megfordult, hogy a nadrágját húzhassa magában – fogalmam sincs, miért ugrált közben a saját tengelye körül, úgy ráncigálva fel a textilanyagot –, farkas szemet nézett velem.

Hát, félreérthető volt, hogy én pont a nemesebbik részem fogdosom, miközben ő majdhogynem pucér, és épp öltözködik. Egyáltalán, mikor fordultam én teljesen felé?! – Az a visítás, amit akkor hallatott, dobhártyaszaggató volt, fülsértő, én pedig azonnal elemeltem ujjaimat a férfiasságomról, de mikor meglátta a részemet, azonnal eltakarta ujjaival az arcát, teljesen paprika vörös fejjel.

Igen, Taehyung ilyen volt, és mindig furcsa helyzetekbe sodródtunk, mindig volt valami, amiben megkukkoltam – tényleg véletlenül. Volt olyan is, hogy pisilni ment, hát, mit ad Isten, nekem is pisilnem kellett, és egymás mellett álltunk a piszoároknál, de ő nagyon mereven nézte a maga előtt lévő csempét, én pedig hát, érdekelt, neki mekkora lehet – tinédzser vagyok, nincs ebben semmi ciki, oké?! Előre hajoltam, teljesen át az ő részébe, figyelve a nemiszervét, azonban, amint meglátta, én szinte megérzésből, abban a szúrásban felnéztem rá, érdekes, kissé szégyenlős vigyorral, megjegyezve, hogy egész nagy – bár, az enyém nagyobb volt. Az arca vörös színben úszott, és úgy ugrott ki dolga végeztével a piszoár elől, ahogy illik, majd gyorsan mosta meg a kezeit, miután becsomagolta magát a nadrágjába, és paprika piros arccal, vörös fülekkel igyekezett ki, remegő vállakkal. – Én a farkamat fogva néztem irányába, vállat vonva. Mondjuk, ez a jelenet is csak neki volt kellemetlen.

Jó, egy normális ember azt mondaná, szexuálisan zaklattam, pedig Isten ments! Akkor még nem vonzódtam hozzá, csak simán dilisnek, kissé… furcsának tartottam, de nem vonzónak!

Minden esetre, az az alkalom volt a legjobb – oké, ez tényleg cikis sztori, mondjuk, megint nem nekem az –, mikor óráról nagy nehezen kikéretőztem vécére, természetesen, nem azért, mert dolgom volt, hanem mert untam az órát, és kiszámoltam, hogy ha nagyon lassan megyek le a földszinti vécére, és imitálom a pisilést, minden egyebet, kezet mosok, és ugyan olyan tempóban visszanyargalok, majdnem tizenhárom percet vesz igénybe a cselekedet. Szóval, a földszinti vécéhez indultam, de mikor odaértem, egy apró sóhajt hallottam, de ez nem tántorított el attól, hogy ne lépjek be az ajtón, szóval szemérmetlenül bementem a helyiségbe. A kellemes sóhajok szaporábbak lettek, én pedig, hát, elég kíváncsi természet vagyok, szóval olyan halkan nyitottam ki az ajtót, majd csuktam be, ahogyan még soha, és morfondírozva álltam az egyik fülke előtt, azonban tudtam, így nem fogom tudni meglesni, ki van ott, és mit csinálhat, szóval a mellette lévő fülkébe mentem, és szinte azonnal lehajtottam a vécé ülőkét, hangtalanul, majd felmásztam a tetejére, és pipiskedve lestem át a kis falacskán. Taehyung ott ült lehajtott fedelű vécén, és éppen a férfiasságát kényeztette, a herezacskóival együtt, oldalra döntött fejjel, piroskás orcával. Rögtön elvigyorodtam, és nem, nem volt számomra undorító, vagy kellemetlen a látvány, de nem is izgatott fel – szórakoztatónak találtam. A fiú nagyon magába volt bolondulva, szóval én úgy éreztem, ideje kicsit kizökkentenem.

„De kis perverz vagy te, hallod! Suliban répát csavarni? Ejnye, hát anyukád mit tanít neked?” – Azonnal megdermedt, és mihelyst felnyitotta pilláit, és rám nézett, láttam a megszégyenülés minden rezdülését arcizomzatán, én pedig az alkarjaimat elfektetve a vékony kis falon, az egyik kézfejemen támaszkodva néztem le rá, megemelt szemöldökkel. Szegény gyerek, olyan gyorsan helyezte vissza nadrágjába a merevedését, és húzta fel a cipzárját, hogy még engem is meglepett vele. Mint általában, a cikibb helyzetekben, ekkor sem mondott semmit, csak felállt, remegő ajkakkal kisétált, megmosta a kezét, és elhagyta a helyiséget.

Egy másik esetben pedig már az év felénél jártunk, hideg, jeges tél volt, havazás – otthon jó sok havat is kellett lapátolnom –, Taehyung pedig úgy öltözött be az iskolában is, mint egy eszkimó. Tudni kell róla, hogy iszonyatosan fázós, ő képes még a negyven fokos forróságban is megfagyni. Nem tudom, ez egy képesség-e, vagy valami más, minden esetere, furcsának találtam. Bár, Taehyung egész lénye furcsa. Mégis, ki az, aki ki akarja csavarni a suli vécéjében? Hát ő, ki más. – Szóval, ekkor történt az, hogy a fiúcska kissé megfázott, bár, fogalmam sincs, ennyire beöltözve hogyan sikerült neki, de lényeg a lényeg, elég taknyos volt. Minden szünetben láttam, hogy az orrát fújja, piros volt a nózija, és a kis arcocskája is, a szemei pedig folyamatosan könnyesek, vörösek. Látszott, hogy nagyon ramatyul volt, de még ilyen állapotban is képes volt alakítani! – Vagy csak megint én voltam szemfüles…

TaeTaenak nem voltak barátai, minden szünetben magányosan ténfergett, bár, úgy tűnt, őt ez egyáltalán nem zavarta, ugyanis azon eseten kívül, hogy hely hiányában mellénk ült, hasonló sosem fordult elő. Mindig talált magának szabad helyet, csak akkor nem. Nem kereste a társaságunkat, nem is jött a közelünkbe – bár, lehet, hogy hozzájárultam ehhez, ugyanis cikibbnél cikibb esetekben kaptam őt le.

Épp egy decemberi nap volt, amikor Taehyung az ebédlőben ült, kabátban, még a kapucni is rajta volt, és csak turkálta az ételét, egyáltalán nem volt éhes, ezt még az arckifejezése is nyilvánosságra hozta, nem is akárhogyan, én pedig a sarokból figyeltem a fiút, aki grimaszolva szurkálta a pálcikáival az aznapi kosztot. Persze, Jimin és Jungkook szüntelenül beszéltek, ahogyan Seokjin és Namjoon is – Yoongi a telefonját nyomkodta –, de engem egyáltalán nem kötöttek le a fiúk, én folyamatosan Taehyungot szuggeráltam, viszont szegény fiú, egyszer csak szegénynek tüsszentenie kellett, már messziről láttam, hogy mit fog tenni, és hát, így is lett: hatalmasat tüsszögött, azonban sajnos, szegénykének még a taknya is kicsordult, aprócska csíkban folyva ki az orráról, és habár, nagyon gyorsan kapta oda a kezét, hogy ne lássa senki, én láttam. Tekintetünk akkor forrt össze, s mihelyst érzékelte, hogy már megint én, elkerekedtek a szemei, majd lesütött pillákkal, zavartan nyúlt egyik kezével a zsebébe, hogy kifújhassa az orrát, én pedig úgy kuncorásztam, ahogyan még soha. Hiába kérdezték a többiek, min kacagok ilyen felhőtlenül, nem mondtam el, ahogyan soha semmi ilyen alkalmat. Nem akartam megszégyeníteni őt mások előtt, szóval, az ilyen eseteket mindig mélyen elraktároztam magamban, s amikor egyedül maradtam, vagy szomorú voltam, csak felidéztem egyet-egyet, és máris jókedvre derültem, már is tudtam mosolyogni. Mondjuk, néha azért megsajnáltam, biztos nem lehetett jó érzés számára, hogy szinte minden pillanatban meglesem, vagy meglátom azt, amit nem kellene, de hát, mit tenni nem tudtam, én már csak ilyen voltam.

Ezután mondjuk, szomorkás dolog történt, ugyanis Taehyung kórházba került, amiatt, hogy nem törődött a megfázásával, és nagyon csúnya tüdőgyulladást kapott. Néha gondoltam rá, hogy meglátogatom, de azon kívül, hogy kellemetlenebbnél kellemetlenebb szituációkban meglestem, nem ismertem, így lehet, csak rossz néven venné a látogatásomat, szóval, nem mentem be hozzá, de nagyon hiányzott, nem tudtam kin nevetni, nem tudtam kit megfigyelni, és elég rosszul érintett a dolog. Mikor visszajött, szinte örömtáncot jártam.

Lehet valakit kedvelni úgy, hogy még soha nem is beszéltetek? Egyszer sem? Lehet hát. Ez volt erre az ékes bizonyíték. Úgy jellemeztem volna a kapcsolatunkat – már, ha lehet kapcsolatról beszélni –, mint egy festmény. Tele volt virágokkal, szépen, aranyozottan bekeretezve. A festmény egyaránt jellemezte a napsütést, és az esőt, közte pedig egy szivárványt. Nos, nekem Taehyung mindig napsütést hozott, ő pedig mindig zavart volt, ha egy-egy olyan szituációban meglestem, és a szivárvány azt jelképezte volna, hogy valami mégis összeköti a kettőt. Valami kis csodácska. Tudom, nem a legjobb példa, kissé elcsépelt is, de én akkor is így éreztem. Ő volt nekem a Napocska, én pedig neki a borús, csúnya esőfelhők, hiszen biztos voltam benne, én nem aranyoztam úgy be a napjait, mint ő az enyémeket, a sors mégis mindig felém sodorta, ez volt a picike szivárvány, az utacska ahhoz, hogy én boldog lehessek, ő pedig szomorkás – durván fejezve ki magam, számára én lehettem a kárhozat. Ilyen volt ez. Nem lehetett ellene mit tenni.

A bandába úgy került be – muszáj elmesélnem, hogy ne szenvedjetek hiányt semmiben –, hogy Jungkook és Taehyung egy osztályba jártak, és épp kosarazni indultunk, amikor Jungkook magával hurcolta az osztálytársát, hogy őt el akarja magával hozni, mert beszélgettek, és nagyon szimpatikus neki. Eleinte senki nem örült, de Taehyung ügyesen kosarazott – Yoongi mérges is volt –, aztán az alkalom után már minden másnap jött. Szépen lassan pedig már velünk is lógott, habár, inkább Jungkook késztetésére, de utána már magától is a közelünkbe férkőzött – kivéve az enyémbe, ugyibugyi, mert tőlem mindig tartotta a pár lépés távolságot. 

Nem volt nagy dolog, nem történt semmi különös, de úgy éreztem, ezt még muszáj idecsípnem, nehogy esetleg hiányolja bárki az eseményt. 

Most pedig vissza a bulihoz:

Mindenki játszott, volt Jiminnek egy csomó, hatalmas labdája, amikkel a vízben lehetett játszani, mi pedig ezt ki is használtuk, főleg azért, mert kárt nem tudtunk vele okozni, hiszen puha volt. Akkor lépett ki a teraszajtón Taehyung, rövidnadrágban, és egy hosszúkás pólóban, kócos hajjal, kissé zavartan nézve ránk. Természetesen, koránt sem volt annyira kis anyámasszony katonája, mint amikor még nem ismertük egymást, de hát, túl sokat azért nem változott a drága. Még mindig szégyenlős volt, és úgy is medencézett, hogy ruhában volt. Senki nem vetette ezt a szemére, már hozzászoktunk, nem is zavart senkit, ahogyan az sem, hogy nagyrészt Jungkookkal beszélgetett. Nekem viszont… valamiért csípte a szememet, hogy velem még addig sem beszélt soha. A tizedik évet is elvégeztük akkoriban, és velem addig sem váltott különösebben egy szót sem, pedig talán jobban ismertem, mint bárki, már csak azzal is, hogy folyamatosan, szüntelenül figyeltem őt, mint egy megszállott, mint egy őrült, pedig koránt sem voltam az.

– Jimin apáddal elmegyünk boltba, aztán benézünk anyához, a fikuszokat majd locsold meg! – hallottuk meg Jimin anyukájának hangját. – A hajnali órákban már megtettem, de sosem árt nekik egy kis víz. A kulacsot… – Jimin a szavába vágott, miközben az anyukája a terasz ajtóban állt, épp levéve magáról a köténykéjét. Főzött.

– Az kanna! – jegyezte meg Jimin epésen.

– Akkor a kannát a nappaliban találod meg, el ne felejtsd!

– Nem fogom – mormogta Jimin, megforgatva a szemeit. Elvigyorodtam rögtön, miközben a medence sarkában ültem, az üvegpoharammal, üdítőt szürcsölgetve a szívószál segítségével. Azt tudni kell, hogy Jimin mamája imádja a virágokat, egyszerűen tele volt a kert, a lakás, még az ereszre is volt felfüggesztve egy pár, különböző kampókkal, sőt, még a ház falán is néhány futónövény terült szét, a magasba nyúlva. Néha már azzal hecceltük Jimint, hogy kész edzés, mire végig locsolja mindet, ráadásul előbb-utóbb benövi őket a dzsungel, de természetesen, ezeket a csipkelődéseket vagy figyelmen kívül hagyta, vagy nem is foglalkozott velük, csak vállat volna hajtott el minket a Pokol legmélyebb pontjára.

Halk sóhajjal tettem le a medence szélére az üdítőmet, majd körbe néztem a társaságon, és meglepetten figyeltem, hogy mindenki beszélgetett valakivel, azonban Taehyung egy idő után magára maradt, én pedig ezt kihasználva, odalubickoltam a medence közepére, hogy hozzá mehessek. Persze, rögtön elvörösödött az arca, és oldalra nézett, mihelyst feltűnt neki, hogy olyan gyorsasággal haladok irányába, akár egy cápa, de én nem hagytam, hogy figyelmen kívül hagyjon. Igen is, most beszélni fogunk, és senki nem állíthat meg! – Gondoltam én, egészen addig, amíg meg nem hallottam egy sikoltás félét, majd meg nem éreztem a hátamon egy hátsót. Nem volt nehéz rájönnöm, mi történt, mikor sikerült felbuknom a víz alól, hangosan köhécselve. Jungkook lökte be Jimint a vízbe, ez pedig nyilvánvaló volt, hiszen a kis szemtelen úgy nevetett, ahogy még soha, Jimin pedig mérgesen haladt a medence széléhez, hogy móresre tanítsa a kis barátunkat.

Morgolódva néztem Taehyung felé, oda, ahová haladni készültem, azonban összeszűkült szemekkel jöttem rá, hogy a kis kiszemelt már eltűnt onnan. A lónak a farát, hogy sosem tudok vele beszélgetni!

Már estére járt az idő, Taehyung minden módon elkerült engem, mikor felé haladtam, mindig történt valami, ami akadályozott, Isten tudja, miért, ezt pedig kihasználta, és abban a pillanatban mindig eltűnt, felszívódott, elnyelte a föld. Nem is buliztam, hanem őt hajkurásztam, egész éjszaka. Mérges voltam éjfél tájékán, hiszen egyetlen szót sem tudtam váltani vele, ráadásul már a bulit sem élveztem annyira, mint eleinte. Szomorkás voltam, és a kertben, a füvön ülve néztem, ahogy a többiek hatalmas nevetgélések közepette játszanak, Taehyunggal együtt. Mérges voltam, csalódott, és dühömben az előttem lévő fűszálakat tépkedtem, teljesen elhúzva az ajkaimat. Úgy nézhettem ki, akár egy durcás kisfiú, viszont ezzel egyáltalán nem tudtam foglalkozni, nem érdekelt, ki mit gondol majd, az sem zavar, ha majd azzal csúfolnak, miszerint „partybreak” vagyok.

Na igen, ekkor történt az, hogy mosolyra fakadtam: Jimin meglocsolt minden egyes virágot, és növényt, ami a kertben volt látható, ők pedig az egyik virágoskert mellett játszottak. Pontosabban mondva, kézilabdáztak, Taehyung pedig nem figyelt – szokásához híven –, és egyenesen a sáros földbe trappolt, meztelen talpaival, majd szekundumok leforgása alatt meg is csúszott rajta, úgy terülve el a sárban, akár egy kis béka, hangos nyekkenést hallatva. Mindenki tovább játszott, senki nem vette észre a kis bakiját, de én láttam, és immáron mosolyogva tépkedtem a fűszálakat, folyamatosan figyelve a fiút, aki hirtelen rám nézett, s mihelyst realizálta, hogy már megint én voltam az egyetlen, aki megpillantotta eme történelembe illő cselekedetét, felsóhajtott, majd feltápászkodott a földről, és egyenesen elindult a lakás felé. Ezt a pillanatot azonnal kihasználtam: elengedtem a fűszálakat, nem gyötörtem őket tovább, majd sebes léptekkel haladtam Taehyung után, aki megtörölgette a lábát a törölközőjében, és belépett Jiminék házába. Persze, utána mentem, úgy, hogy ne vegyen észre, majd a még sáros tappancsait követve igyekeztem a fürdő irányába. Résnyire nyitottam csak az ajtót eleinte, ő pedig halk sóhajokkal, magában beszélve szedegette ki a hajából a sarat – hadd ne ismételjem el azokat a szavakat, amiket akkor használt.

Igen. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, Taehyungba beleszerettem. Úgy, ahogy nem beszéltünk még soha egy egészségeset, úgy, hogy nem léptünk kontaktusba igazán, egy-két mondat kivételével. Mérhetetlenül szerelmes voltam, és vicces volt akkor ráébredni erre, mikor éppen a saras haját próbálta letisztogatni, hatalmasakat káromkodva.

A drága úgy gondolta, egyedül van, és ekkor hallottam egy kis pukkanást. Igen, az a pukkanás az volt, és ezt nem is tudtam figyelmen kívül hagyni. – Jó dolog rájönni, hogy belezúgtál valakibe, az a személy pedig épp a sártól pucolja magát, mellette pedig trombitál is egyet a popsijával.

– Ejj, te kis malac – kuncogtam, buja hangomon, bedugva a fejem az ajtó résén, ő pedig hirtelen fordult meg, eltátotta az ajkait, majd újra lángolni kezdett az arca. Vigyorogva néztem rá, szemöldök vonogatva, ő pedig dühösen trappolt felém, majd az ajtót a fejemnek nyomta, én pedig hangosan nyekkenve kényszerültem kihúzni az ajtófélfa, és a merev falap közül a búrámat, különben nagy bajban lettem volna.

– Nem hiszem el, hogy ez mindig, minden pillanatban kiles! Hogy a rézfán fütyülő rézangyala vinné el oda, ahová most gondolom! Annyira… annyira… áh! – szitkozódott aranyosan, én pedig az ajtónak támasztva a hátamat sóhajtottam egyet, megcsóválva a fejemet.

Bele lehet úgy szeretni valakibe, hogy a legcikibb, legmegalázóbb pillanatait lesi meg az ember? Bele. Élő példa vagyok.

Azóta tudtam, hogy menthetetlenül beleestem a fiúba, ráadásul ő erről nem is tud, és más sem. Már a tizenegyedik évfolyam végén jártunk, jövőre fogunk érettségizni, valamilyen szinten pedig mindenki stresszel, fél, mi történik, ha nem vizsgázunk le rendesen, de próbáltunk erről nem tudomást venni, és csak a jelennek élni.

Én, Mr. Don Juan, a hős szerelmes, minden reggel merevedéssel ébredek, minden este megerőszakolom szinte Taehyungot, és néha csak az segít a gondomon, hogy elképzelem azt a kis pukit, amit eleresztett, olyankor pedig elnevetem magam, és eszembe jutnak a helyzetek, amik hozzásegítettek ahhoz, hogy szerelembe essek. Boldogabb volta abban az időszakban, mint valaha, ráadásul az ilyesmi incidensek sora nem is lett kevesebb, mint előtte. Tényleg mindig lekaptam mindenhol, de most talán még sűrűbben is, hiszen akkor is őt figyeltem, amikor nem kellett volna.

Még tizenegyedik év elején, a kis ügyetlen, eltörte a karját, be volt gipszelve az egész alkarja, és hát, eleinte szokatlan volt neki, és általában, ha valami ostobaságot csinál, vagy valami gázat, mindig megüti a bal kezével a homlokát. Na, igen ám, de az most gipszben volt, és sűrűn megesett, hogy fejbe vágta magát, aminek a vége mindig az volt, hogy felnyüszített, és én ezt mindig láttam is: egy hét után lila foltos volt a homloka, és senki nem tudta, miért, egyedül én, ez pedig valamilyen szinten örömmel is töltött el. Nem is tudnám elmondani, mekkorával! Én ismertem a legjobban, én tudtam minden mozzanatának jelentését, én tudtam, mikor merre fog lépni, mikor milyen irányzattal fog megmozdulni, és ez… ez csodálatos volt. Ráadásul úgy, hogy tényleg nem beszéltünk, azóta sem. Hogy lehet nem beszélni, mikor közös társaságunk van? Úgy, hogy került. Nem is akármennyire! Ha a közelében voltam, mindig eloldalgott, vagy mással kezdett el társalogni, és hát, én sem voltam annyira tökös legény, hogy félbeszakítsam, meg hát, elég szende voltam ahhoz képest, így… sosem beszéltünk.

Tizenegyedik év végén azonban tényleg megelégeltem ezt, nem tudtam kordában tartani az érzéseimet, vágyaimat, amiket iránta éreztem, így összeszedtem magam, és mély sóhajok közepette vártam őt az iskola előtt. Direkt ott maradtam, ugyanis az én óráim véget értek már, de neki még volt egy, ez engem viszont nem tartott vissza attól, hogy beszélhessek vele. Egy nagyon fontos dologról.

Izgultam, és féltem is, szívverésem pedig felszökött az egekbe, kalimpált, mikor megláttam a kapu felé haladni őt. Nem is vett rólam tudomást, nem nagyon észlelt engem, tovább bámult a semmibe, előre pakolgatva a lábait, sétálva, teljesen megfeledkezve magáról. El is haladt volna mellettem, de abban a minutumban kaptam el a felém eső karját, hogy megállítsam. Mikor felém fordította a fejét, hosszas percekig csak rám nézett, hatalmasra nőtt szemekkel, és nem mozdultunk. Én eltátva az ajkaimat néztem a gyönyörű, sziporkázó arcát, ő pedig engem bámult, megemelt szemöldökkel, hogy mit szeretnék.

Ez volt az első pillanat, hogy én kerültem ciki helyzetbe a másik szeme láttára, de nem akartam, hogy ez így maradjon, így nagy nehezen megformáltam ajkaimmal a szavakat:

– Taehyung! – Erőteljesen szóltam rá, szegényke még össze is rezzent a vehemenciámtól, de nem válaszolt, csak tovább nézett rám, nyelve egy hatalmasat. – Te fiú vagy! És én is! – Összevonta a szemöldökeit, én pedig ekkor jöttem rá, hogy ennél nagyobb fogyi nem is lehetnék! Mégis, mi volt ez a szöveg?!

– Hát… tudom. Ebben van összefüggés? – tette fel a kérdését, értetlenül, egyik szemöldökét megemelve, a másikat kissé lejjebb igazítva, zavartan pislogva, merre tudna menekülni, de nem hagyom, hogy elmenjen! Nem ám!

– Mármint… Randi! – Taehyung meredten bámult rám, tányér méretűre húzva szemeit. Köpni-nyelni nem tudott. Szabad kezével egyszer rám mutatott, mutatóujja segítségével, majd magára, kérdő szemekkel, én pedig határozottan válaszoltam: – Látsz itt valakit rajtunk kívül? Randira hívlak! Gyertyákkal, keletre néző, gyönyörű tájjal, vacsival, meg… mindennel, tudod. – Elhalkultam. Amilyen erőteljesen, vehemensen kezdtem a monológom, olyan halk lettem a végére, ugyanis ekkor tudatosult bennem, hogy én most tényleg randira hívtam, ráadásul elég… érdekesen.

– H-hát. Randi? Velem? – kérdezte újra, jobbra-balra pislogva.

– Hát nem is az anyukáddal – néztem rá, vigyorogva, mire felsóhajtott, hosszasan, majd kieresztette tüdejéből a levegőt.

– Hát… jól van. Végül is, akkor… randizzunk – mondta halkan, tarkóját vakargatva szabad kezével, értetlenül nézve rám, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, de valahogy így is éreztem magam, a szó szoros értelmében. – Hol találkozunk, vagy eljössz értem, vagy én érted, vagy…? – Nem fejezte be, választ várt, én pedig elgondolkodva, meg is adtam neki.

– Majd elmegyek érted, úgy… este hat körül! – Aprócskát bólintott, s miután elengedtem a kezét, kicsit pirulva, megköszörülve a torkát elköszönt, és gyorsan el is haladt balra fordulva, én pedig mély sóhajjal nyugtáztam magamban, hogy ezt intézhettem volna romantikusan, kedvesen, úgy, mint egy úri ember, de hát, Jung Hoseok vagyok, én nem tudok úri emberként viselkedni. Sajnos.

Jól meg is ijesztettem Taehyungot eleinte.

Sebesen készülődtem, próbáltam a lehető legcsinosabb lenni az este, és habár, azt mondtam, gyertyafényes vacsorát csinálok, rájöttem, hogy nekem arra nem lesz pénzem, szóval reméltem, hogy beéri egy sétával is – nagyon reméltem.

Egész délután készülődtem, ruhát választottam, s mikor eljött a randevú időpontja, olyan rohamos léptekkel haladtam a fiú házához, ahogyan még soha. Szinte futottam, hiszen késésben voltam – ez történik akkor, ha egész délután a tükörben állva nézegetjük az arcukat, nem-e pattanásos, esetleg jól áll-e a kiválasztott ruha. Késtem, bő tíz percet, Taehyung pedig már a ház ajtaja előtti lépcsőn ülve várt engem, felhúzott térdekkel, nagy szemekkel, s mikor megérkeztem, lihegve, pihegve intettem neki, hogy amint kifújtam magam, már mehetünk is, ő pedig mosolyogva, fejcsóválva állt fel, hogy felém sétáljon.

Nem mondom, semmi nem történt a bizonyos randin. Eleinte nem is beszéltünk! Tényleg sem! Hihetetlen, de… tényleg nem beszélgettünk. Egymás mellett sétálgattunk a kivilágított utcákban, s habár, eleinte kicsit feszültek voltunk, gyorsan felengedtünk, éreztem Taehyung testtartásán, hogy már nem feszeng, ez pedig engem is nyugalommal töltött el, akár egy nyugtatóhatással rendelkező mantra.

Végig jártuk az utcákat, néha felsóhajtottam, vagy akár ő, de nem tudtuk, miről kellene beszélnünk, vagy miről nem, esetleg mivel kellene előhozakodnunk. Egyikünk sem tudott mit kezdeni a másikkal, egészen addig, amíg el nem értünk egy kis parkhoz, aminek a szélén egy tavacska csücsült. Oda ültünk le a fűbe, Taehyung egy botot, és aprócska köröket rajzolgatott azokra a helyekre, ahol nem nőtt fű, vagy épp ő piszkálta ki a földből őket, hogy rajzolgatni tudjon. Én kinyújtva a lábaimat, a kezeimet hátranyújtva néztem a Holdfényes éjszakát, halkan hümmögve, néha figyelve, hogy a mellettem lévő mit rajzolgat, és ekkor untam meg a csendet:

– Tudod… régóta figyellek.

– Valahogy sejtettem! – nevetett fel halkan, kissé keserűen is, ugyanis eszébe juttattam azokat a mérhetetlenül szörnyű pillanatokat számára, de én csak mosolyogva lesütöttem a szemeimet.

– Eleinte nem akartam leskelődni, csak mindig megláttalak. Tudod… emlékszel, mikor eleresztettél egy galambot a fürdőben, Jiminéknél? – kérdeztem, egyenesen arcára nézve.

– Mindenki szokott galambokat eresztgetni – pufogta, durcásan.

– Nem erről van szó! De emlékszel?

– Emlékszem, mi van vele? – sóhajtott, egyenesen rám nézve, a szemeimbe.

– Tudod, akkor jöttem rá, hogy beléd szerettem – súgtam magam elé, mire megvonta szemöldökeit, majdhogynem homloka közepére futtatva őket, majd összeráncolta a bőrt homlokán, az ég felé emelve tekintetét.

– Ez beteges.

– Micsoda?

– Hogy trombitálás közben jössz rá… – A szavába vágtam, azonnal.

– Nem! Nem amiatt! Ahj! Ott álltál a tükör előtt, mostad a hajadból a földdarabokat és a sarat, és miközben figyeltelek, akkor jöttem rá, hogy én tényleg beléd zúgtam. Mármint, a lényedbe! Annyira… szerettelek figyelni, és igazából, azért jöttem erre rá, vagyis úgy, vagy azért érzem, amit, mert tudod, mindig megnevettettél. Mindig okoztál nekem boldog pillanatot a kis ügyetlenkedéseddel, vagy azzal, hogy különleges képességem hatására ki tudtalak figyelni egy-egy húzósabb percben. Mindig napsütést hoztál nekem, mindig… elérted, hogy vidám legyek, úgy, hogy nem beszéltél hozzám, és nem mondtál nekem semmit, és ez, azt hiszem, egy természetfeletti dologhoz hasonló. – Csendben hallgatta a szavaimat, felém fordulva, felhúzott térdekkel, átkarolva karjaival a lábait, jobb kezében tartva a botot, amit nemrégiben vett fel a földről. – Mikor kórházban voltál, amikor tüdőgyulladásod volt, annyira szomorú voltam, hogy nem lehettél a közelemben, és nem vidítottál fel. Azt hittem, depresszióba esek! – Egy mosoly jelent meg az ajkain, miközben lesütötte a szemeit. – És… mindig akartam veled beszélni, de te állandóan elkerültél engem! – vallottam be, lebiggyesztett ajkakkal.

– Még jó! Olyan helyzetekben láttál meg, amik egyenesen borzasztóak! A szemedbe sem tudtam nézni évekig – sóhajtotta, félve pillantva fel rám.

– Hát… de akkor is! Én mindig próbáltam a közeledbe menni, vagy valami, és ha ma nem fogtalak volna erősen, elszaladtál volna, ismerlek! – hajoltam hozzá közelebb, mire ő hátrább húzódott, sűrűn rebegtetve a szempilláit. – Taehyung… én… én szeretni akarlak! De nagyon! És azt akarom, hogy minden cikis pillanatoddal felvidíts, mindeneddel. Nekem te vagy a kis Napocskám, aki ha rám ereszti a sugarait, felmelegszem tőle! – mondtam halkan, már közelebb hajolva hozzá, az ajkaira suttogva a szavakat. A szívem a torkomban dobogott, ő pedig hatalmas szemekkel várta, mit fogok most tenni, egészen addig, amíg már a szám majdhogynem súrolta az övét.

– Meg ne csókolj! – tiltakozott, mire eltátottam a számat, szomorúan nézve rá.

– Miért? – biggyesztettem le dús párnácskáimat, elesetten.

– Nem mostam fogat, mielőtt eljöttem – vallotta be, paprika vörös arccal, mire hirtelen a szemeibe néztem, kamillázva, majd elnevettem magam, az égbe emelve a tekintetemet. Hát nem ennivaló?

Hát, ezért szeretem őt. Természetesen, megcsókoltam, és nem volt rossz ízű a szája, sem büdös, pedig meg volt győződve róla, hogy az. Pedig nem, édes volt, beleremegett a testem, mikor tarkójánál fogva húztam magamhoz az arcát, és ajkainkat összepréseltem, s mikor elnyitotta egymástól a száját, hogy megízlelhessem nyelvemmel a belsejét, egyszerűen mámorító volt. Édes, mint a méz, a bőrének pedig virágillata volt, akár a rózsának.

– Jól csókolsz – mosolyogtam, egyenesen a szemeibe nézve, finoman simogatva a tarkóján lévő babahajakat, elmélázva, szerelmes szemkontaktust létesítve vele.

– Pedig még sosem csókolóztam – motyogta, nyelve egy hatalmasat.

– Akkor tehetséged van az első csókban, ugyanis nagyon jól csinálod! – Újra ajkaira hajoltam, ezúttal azonban el is döntöttem a földön, miközben lábait széthúztam, hogy közéjük tudjak férkőzni. Az alattam lévő, kissé esetlenül túrt tincseim közé, hogy jobban magára húzzon, azonban eszembe jutott valami. Egy aprócska emlék, és nem tehettem róla, elnevettem magam a csókunk közben, aztán a fejemet a nyakába hajtottam, s úgy kacagtam, hogy majdhogynem már előbuggyantak a könnyeim.

– Most miért nevetsz? – kérdezte halkan, kicsit megütve térdével az oldalamat, talán bosszúsan is.

– Emlékszel arra, mikor össze voltunk vonva biológia órán kilencedikben?

– Ne. Hoseok, ne… – sziszegte, megremegve alattam, mihelyst eszébe jutott, mit is szeretnék felhozni.

– És… és… éppen a szexualitást vettük, felvilágosításról … – fulladtam nevetésbe, majd egy nyögés szakadt fel a torkomból, mikor Taehyung erősebben ütötte meg oldalamat térdével.

– Ne merd!

– Megkérdezted a tanárnőtől… hogy a fiúk hogyan csinálják, ő pedig hebegett-habogott, te meg ártatlanul mondtad, hogy ha nem tudja elmondani ezt a fontos dolgot, ne is tanítson, és teljesen… Istenem! Hogy lehettél ilyen butuska?! Ráadásul senkinek nem tűnt fel, mert olyan halk voltál az első padban, és még jó, hogy mögötted ültem! – vihogtam, mire dühösen a mellkasomra tapasztotta ujjait, majd eltaszított magától, annyira, hogy legördültem róla, hanyatt fekve, a hasamat fogva nevetve, kicsorduló könnyeimmel.

– Utállak, Jung Hoseok! Utállak! – pattant fel a fűvel borított földről, majd sietősen elindult a parkból, én azonban gyorsan igyekeztem összeszedni magam, és a könnyeimet törölgetve álltam fel, egyenesen utána rohanva, de a nevetéstől mindig összegörnyedtem.

– Várj, várj… TaeTae, állj meg! – nevettem, sietősen haladva felé, s mikor végre sikerült elérnem a kissé feldúlt fiút, azonnal a karjaimba zártam, miután magam felé fordítottam, majd megcsókoltam dús ajkait, szorosan magamhoz ölelve, s habár, eleinte ellenkezett, azért beadta a derekát, s ellágyulva csókolt vissza, miközben teljes testével hozzám bújt. – És arra emlékszel, mikor… – Az ajkaira suttogtam a szavakat, de az íriszeiben hirtelen csillant fel a méreg, majd erőszakosan mart a számra, hogy belém fojtsa a szavaimat.

– Ha még egy esetet felhozol, itt hagylak! – sziszegte, ellentmondást nem tűrően. – Kilencedikben még gyerek voltam, oké? – nyögte, a mellkasomhoz ütve tenyereit. Vigyorom kiszélesedett, majd a füléhez hajoltam.

– Az, amikor sportpályán jött rád a hasmenés, és épp melletted futottam el, mikor olyan morgást adott ki a hasad, hogy majdnem elestem ijedtemben... az nem kilencedikben volt – kuncogtam a fülébe, mire megremegett a karjaimban.

Ezután ordítva követelte, hogy engedjem el, hagyjam őt békén, ne merjek a közelébe menni soha többé, de persze, nem így lett, eszem ágában sem volt elengedni, sőt, csak közelebb vontam magamhoz, majd megpuszilgatva a száját közöltem vele, hogy egyik ilyen mese se legyen neki szégyenérzettel teli, hiszen ezek segítségével szerettem belé.

Nehezen ugyan, de megértette, és idővel már nem is sértődött meg, ha esetleg a szeretkezéseink után mondtam el valamit, vagy éppen előtte, ráadásul ezek a sztorik hasznosak is voltak, hiszen minden veszekedés után bedobtam egyet-egyet, ő pedig ugyan, még duzzogott, de mikor meglátta, milyen jó ízűen nevetek rajtuk, elmosolyodva csóválta a fejét, innen pedig már tudtam, egyáltalán nem haragszik rám. 

Szeret engem, és én is őt.

Mondjuk, arról sosem mesélt, hogyan szeretett belém, de majd talán egyszer kihúzom belőle. Egyszer. Talán.