Macska szerelem - Jhope x Jungkook (5/?)

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +12

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus; Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; alakváltás

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását... 

Hozzáfűzés: Megjött ebből is a folytatás! :D 

Mielőtt bárki meglepődne, ezt nem tervezem hosszúra. Talán egy, vagy két fejezetet írok még, aztán ez is befejeződik. :c Csak azért írom meg ezt, hogy ne érjen titeket meglepetésként. <3

Yaoit nem tervezek bele, sem különleges szerelmet, ez kicsit másabb fajta fiction. :)

Jó olvasást! <3 <3

Jungkook hihetetlen módon megijedt, mikor a gazdija egy szempillantás alatt eldobta magát, mintha csak egy összedőlni készülő oszlop lett volna. Oda akart rohanni, hogy elkapja, de sajnos késő volt, így Hoseok erősen, keményen ütközött a padlóval, az immáron emberbőrbe bújt macska pedig hatalmas nagy szemekkel guggolt a férfi felett, riadt tekintettel méregetve a földön fekvőt, azt taglalgatva magában, mit is kellene most tennie. Valahogy érezte, hogy fel kellene őt emelnie, majd elcipelnie a hálószobájáig, vagy legalább a kanapéra kellene fektetnie, de hiába ötlött ez fel a fejében, cselekvésképtelen volt, végül hosszas elmélkedések után nyelt egy hatalmasat, s megpofozta a padlón fekvő férfit, de rá kellett jönnie, hogy ez bizony nem lesz elég ahhoz, hogy felébressze őt. Gondolt rá, hogy hoz egy pohár hideg vizet és azzal kezdi el locsolgatni az arcát, vagy az ujjaira véve egy keveset, ráfröcsköli, de ezt elvetette magában, hiszen félt gazdija reakciójától, mi lenne, ha esetleg felébredne, így egy mély sóhajt hallatva, bizonytalanul ugyan, de egyik karját a lábai alá csúsztatta, pontosan a térdhajlata alá, másik karját pedig a háta mögé vezette, és úgy kapta a karjaiba az ájult férfit.

Úgy gondolta, nem viszi el a hálószobájáig, egyszerűbb, ha a kanapéra fekteti, hiszen a szoba messzebb is volt, attól félt, út közben elejtené a karjaiban pihenőt, így egy határozott, de gyengéd mozdulattal az ágyra fektette, hanyatt, majd egy mély szusszantást eresztett ki ajkainak résén át, szomorkásan ülve le a padlóra, az ágy szélére könyökölve, úgy figyelve Hoseok arckifejezését.

Csak remélni merte, hogy esetleg nem dobja őt ki majd a dühöst férfi, vagy nem kapja fel annyira a vizet, hogy elzavarja, ugyanis rettegett attól, hogy nem lenne hová mennie. Ha belegondolt abba, hogy megint az utcán kell majd élnie, szemetet ennie, áznia, beleborzongott a teste, és elszorult a torka. Szívesen lett volna olyankor emberbőrben, hátha valaki megsajnálja, de úgy biztosan nehezebben vészelte volna át a kínos helyzeteket, ráadásul emberként nem egyszerű menekülni, a macskák pedig gyorsabbak, ügyesebbek és fürgébbek is, mint egy két lábon járó. Mélyen reménykedett abban, hogy nem lesz elzavarva.

A szíve folyamatosan zakatolt, főleg akkor, mikor Hoseok megmozdult az ágyban, de ez nem azt jelentette, hogy felébredt, csak mocorgott álmában. Jungkook nem tudta, normális-e, hogy ennyi ideig alszik, vagy nagyon nem az, minden esetre úgy gondolta, vár még egy keveset, és ha továbbra sem ébred fel a férfi, majd valahogyan felrázza, addig is a gondolataiba mélyedt, hol reménykedően, hol pedig keserűen, szomorkásan. – Elborzasztotta a tudat, hogy a férfinak így már nem fog kelleni, s már lelkiszemei előtt játszódott le, ahogy az utcán bolyong, ázott, koszos bundával, és akárki jár arra, mind belé rúg. Bár, ez a fiatalokra volt jellemző, és a gyerekekre. – Jungkook mérhetetlenül gyűlölte őket, hiszen nem egyszer fordult már elő olyan eset, hogy csak állt az egyik sarkon, nyalogatva a sebeit, s arra járt két kamasz, tinédzser fiú, majd azzal kezdtek el szórakozni, hogy köveket dobáltak felé. Emlékezett, hogy az egyik el is találta a fejét, ő pedig nyávogva, vernyogva menekült volna el, de a farkánál fogva elkaptál, és úgy lóbálták össze-vissza, ő pedig hiába rúg kapált, hiába vernyogott keservesen, senki nem sietett a segítségére. – Az emlék hatására megeresztett egy mély, szívből jövő sóhajt, s egy hatalmasat nyelve vezette fel tekintetét Hoseokra, de mikor észrevette, hogy a férfi egy nyöszögés mellett mozgolódni kezdett, hátrább hőkölt, nagyra kerekedett szemekkel figyelve minden aprócska mozdulatát.

Mint egy lassított felvétel, Hoseok úgy nyitotta fel a szemeit, s oldalra nézve, mihelyst meglátta a húsvér fiút, megrökönyödött sóhajt engedett ki ajkain keresztül, a plafonra emelve íriszeit, beharapva alsó ajkát. Jungkook nem tudta ezt a mozdulatsort, arckifejezést hová tenni, viszont, épp, hogy rákérdezett volna, meghallotta Hoseok kellemes, lágy hangját:

– Hát mégsem álom volt? – nyögte, teljesen elveszetten. Jungkook lesütötte a szemeit, megcsóválva a fejét, jelezve, hogy bizony-bizony, nem álom volt, ami történt. Hoseok ennek hatására felült az ágyban, a fejéhez emelve bal karját, ugyanis erőteljesen beütötte. – Ó, basszus – nyögte, fájó fejét dörzsölgetve, ugyanis elég erőteljesen beütötte a padlóba.

– Ne haragudj – csúszott ki a macskafiú száján az alig hallható, két szavacska, mire Hoseok felé emelte íriszeit, megemelt szemöldökkel.

– Nem lényeg, nem baj – szusszantotta, felé fordulva.

Reménykedett abban, hogy az egész csak egy elfuserált, borzasztó álom volt, de rá kellett ébrednie, sajnos nem képzelődött, nem álmodott, tényleg megtörtént, tényleg így volt. Fogalma sem volt arról, mitévő legyen, hiszen egy macska még hagyján lett volna, de egy húsvér ember? Ráadásul alakváltó is? Macskává tud változni, ez egyáltalán nem vicc, poén, vagy bármi ilyesmi, ez nagyon komoly dolog. Természetesen, azonnal eszébe jutott, hogy ez még nem biztos, hogy kizáró ok lenne, azt értve, hogy befogadja, de józan esze azt kántálta, nem lenne jó ötlet, hiszen egy macskát könnyű ellátni – csak egy macskát –, de egy húsvér fiút, aki nem is néz ki többnek tizenhatnál… az már bizony, komoly dolog.

Lehunyta a szemeit egy pillanatra, és ajak húzva borzolta meg tincseit ott, ahol kevésbé fájt a feje, és tanácstalanul nézett a fiúra, aki reménykedőn pislantott rá, szinte ordítva szemeivel, ne legyen kidobva a házból.

– Figyelj, igazából… macskaként nem lenne gáz, ha itt lennél, de azért csak egy gyerek vagy. Ha esetleg valaki feljön hozzám, és te emberként lófrálsz itt, mit mondjak, kim vagy? Mindenki tudja, hogy nincs igazándiból senkim – mondta halkan, megköszörülve a torkát, finoman adva a fiú tudtára, hogy valószínűleg ki lesz dobva. Nem lett volna hozzá szíve normális esetben, de félt attól, hogyan tudna egy fiú mellett élni, aki nem mellesleg még kölyök, ráadásul macska is! Egy macska…

– H-hát, azt mondod, hogy egy barátod vagyok – nézett fel rá Jungkook, hatalmas, boci szemekkel, mire Hoseok elhúzta az ajkait, beharapott alsó ajakkal.

– Ez nem ennyire egyszerű. Figyelj, te egy alakváltó vagy… Jézus, nem hiszem el, hogy ilyen létezik – szakította meg gondolatait, hevesen megrázva a fejét. – Szóval, alakváltó vagy. Egyszer macska, egyszer ember. Most, ha valaki eljön, és emberként lát, aztán következő alkalommal itt egy macska? Majd mindig azt mondom, hogy hát most a macska van itt, most a barátom. Érted? Ez irreális! – Tudta nagyon jól, hogy ostoba, egyáltalán nem jó indokokat, érveket sorakoztatott fel, ráadásul azzal is tisztában volt, hogy bizony-bizony, hozzá senki nem jár fel. Az idejét sem tudta annak, mikor volt fent bárki a lakásán… Olyan magányos volt, akár egy farkas – bár, ez sem igaz, hiszen azok is falkában éltek.

– Sz-szóval… el kell mennem? – Félve tette fel a kérdést, remegő hanggal, Hoseok azonban megeresztett egy sóhajt, s szinte rögtön rávágta volna, hogy igen, el kell mennie, a lehető leggyorsabban, ugyanis egy macskáról gondoskodni nem akkora felelősség, mint olyas valamilyen lényről, aki egyszer macska, egyszer pedig ember lehet, ezt a terhet pedig nem akarta a nyakába venni. Igen, határozottan tehernek gondolta, nagy-nagy tehernek, amit nem akart a nyakába venni, hiszen nem volt olyan rossz a magányos, kissé boldogtalan élete, ezt pedig eldobni valakiért, akit nem is ismer… Nem merte bevállalni.

Mellette pedig, hirtelen pergett le a szeme előtt, mennyire nyugodtan is járt haza, nem volt itthon nála senki, nem zavarta senki, nyugodtan tudta intézni a dolgait, ahogyan azt kellett, és önzőség, vagy sem, de szeretett csak és kizárólag magával törődni, minden mást figyelmen kívül hagyni. Igen, valószínűleg önző volt. Önzőbb, mint bárki más.

Mégis, annak ellenére, hogy már ajkain, torkán volt a szó, valamiért nehezére esett kimondani, és amikor sikerült volna, Jungkook hirtelen a szavába vágott:

– De nincs hová mennem! É-én az utcán élek, kérlek… ne dobj ki! – Könnyesedtek a hatalmas nagy szemek, úgy csillogtak a cseppecskéktől, mintha gyémántból lett volna, Hoseok azonban próbálta megkeményíteni a szívét, hisz' most erre volt szükség; nem adhatja fel a kényelmét azért, mert túl jó szívűen, felelőtlenül befogadott egy macskát, akiről kiderült, hogy nem is egy szimpla macska. Ha ezt tudja, lehet, el sem hozta volna magához. Nem őrült meg.

– Menj a szüleidhez!

– De nincsenek!

– Itt akkor sem maradhatsz! – szusszantotta, kissé már idegesen.

– Kérlek! Hiszen nincs hová mennem! Az utcán vagyok állandóan, szemetet kell ennem, ráadásul mindig bántanak is! Kérlek, ne dobj ki! Í-ígérem, bármit megcsinálok, mindent, amire kérsz, esküszöm, csak ne dobj ki! – Eleresztette könnyeit, azok pedig úgy csorogtak végig porcelán-szerű arcán, mintha mindig is ott lett volna a helyük.

Hoseokban megrekedt a levegő, összepréselte ajkait, és nyelt egy hatalmasat. Nem akarta megengedni, hogy itt maradjon, nem akart azzal foglalkozni, mi lehet a fiúval – nem az ő gondja. Nem akarta a gondját viselni, nem akart vele törődni, ráadásul fogalma sem volt arról, hogyan kell ellátnia egy majdhogynem gyereket! Soha nem volt még senkije, honnan tudhatta volna, mit kellene tennie? Egy macska más dolog, hiszen az picike állat, néha meg kell etetni, néha itatni, esetleg fürdetni, meg almot csinálni neki, de egy emberfiú, egy gyerek… teljesen más.

– Nem érdekel! Menj el! – sóhajtotta nagy nehezen, kipréselve magából a szavakat, szinte szűrve fogai közt azokat.

– T-tényleg el kell mennem? Nem maradhatok? – Jungkook folyamatosan engedte szabadjára krokodil nagyságú cseppjeit, amik könnyedén szánkáztak végig arcán, hogy lepottyanhassanak az állához érve a combjaira. – Tényleg…? – Remegett a hangja is, Hoseok azonban rá sem nézett, véletlenül sem, nehogy megsajnálja, csak egy határozottat bólintott.

Onnantól nem figyelte, ahogy a fiú felállt, arról sem vett tudomást, hogy csukódott a bejárati ajtó, s azt is kizárta elméjéből, hogy a fiú halkan pityergett és hüppögött, miután elhagyta a lakást.

Szomorkásan, azonban megkönnyebbülve sóhajtott fel a férfi, elfekve az ágyán, alkarját megemelve, lassan a homlokára tapasztotta azt. Gyorsnak vélte az elutasítást, olyan villámszerű csapásnak, hisz egy percre sem gondolkodott el azon, miszerint megengedhetné a fiúnak, hogy legalább ideiglenesen maradjon. Annyira megrémült a felelősségtől, hogy esze ágában sem volt megengedni maradását. Lehet, hogy elhamarkodottan döntött? – Megrázta a fejét, s oldalra is döntötte azt, hatalmasat nyelve.

Már javában lemenőben volt a nap, Hoseok a kanapéján ücsörgött, ölében egy tállal, lassan falatozva nemrégiben készített vacsoráját. Végig a macska, azaz, Jungkook járt a fejében, az ígérete, miszerint, ha rendbe jön a kis állat, akkor befogadja, és ez volt az a minutum, mikor egy igazi rohadéknak érezte magát, amellett pedig kezdte úgy érezni, talán mégsem lenne annyira rossz, ha valaki hazavárná, esetleg itt ülne a kanapén, mikor ő megjön, és mosolyogva üdvözli. – A gondolat hatására összeszorult a mellkasa, hiszen a fiú távozása óta eszébe sem jutott ilyesmi, és talán azóta először gondolkodott el azon igazán komolyan, hogy elhamarkodott volt. Aludnia kellett volna rá egyet, nem rögtön megijednie, mint egy nyuszinak, ráadásul nem a felelősségtől, ami hirtelen a nyakába akart szakadni.

– Még az étvágyam is elment! – szusszantotta, hátát a kanapé háttámlájának döntve, lehunyva a szemeit, azonban, mint az elmúlt órákban sokszor, a szemei elé vetült a riadt, elanyátlanodott kismacska hatalmas szemei, amik egyszerűen nem hagyták nyugodni, s már-már látta lelki szemei előtt, hosszas percek után, hogy elcsapja egy autó, esetleg megint szét akarja szedni pár kutya, s mihelyst erre gondolt, mérhetetlenül kezdte furdalni a lelkiismeret.

Kezdte úgy érezni, hogy nem döntött jól. Ez a gondolat pedig a hálószobájában fekve is kísértette, s mikor álomra hunyta volna a szemeit, nem sikerült neki, ugyanis mindig, vagy a fiút, vagy a macskát látta maga előtt, teljesen elveszetten, pityeregve, vagy épp keservesen nyávogva.

Mikor az órájára pillantott, és csalódottan vette tudomásul, hogy bizony-bizony, már hajnali hármat ütött az óra, kelletlenül felnyöszörgött.

– A jó rohadt élet már! – nyüszítette, megemelve karjait, hogy tenyereit az arcára tapaszthassa, szinte ütve, verve lábaival az alatta lévő matracot, hisztizve, akár csak egy kisgyerek.