Macska szerelem - Jhope x Jungkook (4/?)

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus; Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; alakváltás; minimális perverzség

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását... 

Hozzáfűzés: Megjött ebből is a folytatás! :D Igaz, jó sokára, de most befejeztem végre. :) Remélem, tetszeni fog nektek! <3

Jó olvasást! <3

Hoseok egész nap frusztrált, ideges és türelmetlen volt, ami természetesen, nem hagyta figyelmen kívül társait sem, akik kíváncsi tekintettel méregették munkatársukat. Némelyik csak futólag figyelte, ahogy a férfi dobolgatott ujjaival, dühösen szusszantott, vagy a hajába túrt, összeszorítva a fogait, mintha hatalmas nagy slamasztikában lett volna, pedig erről szó sem volt, hiszen Hoseok csak azt hitte, elment a maradék esze is, de nagy bajban nem volt – főleg azért nem, mert amit látott, nem a képzelete szüleménye volt, de ezt túl nehéz lenne beismerni. Inkább ráfogta arra, hogy kezd megőrülni.
Az emberek már csak ilyenek. Ha olyan dologgal találkoznak, amit nem tudnak felfogni, megérteni, az rögtön vagy hülyeség, vagy képzelgés, pedig, a legtöbb esetben több annál.

Jimin halkan hümmögve kerülgette Hoseokot, néha benézett hozzá, szóra nyitotta dús ajkait, hogy megkérdezze, mi a problémája a férfinak, de végül mindig elvetette az ötletet, ugyanis olyan gyilkos tekintettel nézett maga elé a férfi, hogy azonnal meggondolta magát, úgy gondolva, jobb, ha nem zavarja még csak pár minutum erejéig sem.

Nagyon hosszas kerülgetés után, nem bírta ki, hogy ne menjen oda hozzá, így hatalmasat nyelve, minden félelmét leküzdve lépett a férfihoz, majd ült le annak asztala legszélén, majdhogynem a sarkának támasztva fenekét, annak célzatául, ha esetleg menekülnie kellene, azonnal ki tudjon slisszolni a picike kis helyből. Hoseok persze, nem szólt hozzá, intézte munkáját, teljesen magába zárkózva, örülve annak, hogy egy picike időre, de meg tudott feledkezni az otthon történt dolgokról, így a külvilággal egy cseppet sem törődött.

Jimin percekig ült ott, hümmögve, próbálva megfogalmazni a kérdését, lehetőleg úgy, hogy a félelmetes, agresszívnak tűnő Hoseok ne üvöltse le a fejét azonnal, vagy nyírja ki őt gondolatban.

– Hoseok, minden rendben? – Végül meglepődött azon, hogy milyen hirtelen tette fel kérdését, de amint meglátta, hogy a székben ülő férfi megugrott hangja hatására, megeresztett ajkain egy lágy, kedveskedő mosolyt, kissé oldalra döntve a fejét, viszont az rögtön le is fagyott arcáról, amint Hoseok ránézett, szinte villogó tekintettel. – Csak azért kérdezem, mert ma elég furcsa vagy – fűzte hozzá halkan a vörös hajú, megköszörülve a torkát.

Hoseoknak nagy önkontrollba telt, hogy ne üvöltse le munkatársa fejét, miszerint ne zaklassa őt, és hagyja a picsába. Nem akart hatalmas bunkó lenni, ha már valaki érdeklődött iránta, így egy hatalmas szusszantás kíséretében erőltetett magára hűvös vérhőmérsékletet, hogy emberi hangon tudjon válaszolni, lehetőleg úgy, hogy ne marjon bele Jimin lelkivilágába.

– Persze, minden rendben van, csak kicsit frusztrált vagyok, semmi extra, de azért köszönöm – préselte ki magából nagy nehezen, egy műmosolyt erőltetve szájára. Véletlenül sem akart beszélni semmiről, főleg nem arról, ami a reggel folyamán történt vele. Egy meztelen fiú volt a lakásán, aki a „macskájának” vallotta magát. Akárki hallotta volna meg, biztos, hogy teljesen idiótának nézte volna, azt pedig elkerülte, ha egy mód volt rá.

– Biztos? – Hoseok bólintott egyet, határozottan, ellent mondást nem tűrően, ez pedig elég volt Jiminnek ahhoz, hogy békén hagyja a férfit, legalábbis, egy időre.

– Rendben, de ha van valami, velem nyugodtan megoszthatod – motyogta, halvány mosollyal ajkain, mire Hoseok egy picike ajakgörbülettel bólintott, jelezve, hogy szólni fog, ha esetleg olyan atrocitás éri, az pedig már más történet volt, hogy esze ágában se volt kiteregetni a magánéletét a munkahelyén. Hiába volt Jimin kedves, és aranyos, a munkatársaival véletlenül sem akart túl személyes kapcsolatot kialakítani, ő mindig azt vallotta, hogy jobb vigyázni, ugyanis a munkahely az munkahely, a magánélet pedig a magánélet, a kettőt el kellett különíteni.

A rövid beszélgetés után a nap eseménytelenül telt, szinte sehogy. Hoseok csendben végezte a munkáját, közben kattogott azon, vajon tényleg valós volt-e, amit látott, vagy esetleg csak képzelődött valaminek a hatására, de amint az utóbbi jutott eszébe, legszívesebben arcon csapta volna magát, ugyanis nem érezte magát se örültnek, sem elmebetegnek. Márpedig az, ha valaki ilyesmit képzelődik, elég sok gondra ad okot… Nem normális dolog egy meztelen, pucér fiút elképzelni a konyhájában, aki ráadásul egy macskának vallja magát. Viszont azt is mérlegelnie kellett, hogy bizony-bizony, a sérülések pont ott helyezkedtek el, ahol szerencsétlen állaton is.

Lehet, hogy csak álmodta és aggodalomra semmi ok?

Igen, ez lehet a legvalószínűbb. Álmodta, és mikor felkelt, szinte még a hatása alatt volt, lehet, ez tehet mindenről. – A gondolat után valamelyest nyugodtabb volt, főleg, miután egy gyér, halovány sóhajt ejtett ki ajkainak rése között, félig lehunyva a szemeit. Ez lehet a legmegfelelőbb magyarázat.

Pánikra semmi ok.

A fekete, aprócska macska ember képében ült a kanapén. Úgy érezte, muszáj valahogy felvezetnie Hoseoknak, mi a helyzet, hiszen akárhogyan is, de most már a férfi a gazdája, és úgy érezte, nem szabad hazudnia. Mikor emberi alakot öltött, nagy nehezen felkutatta a lakás pontjait, hogy ruhákat keressen magára, nagy nehezen pedig meg is találta őket egy hálószobai szekrényben, és mikor magára öltötte őket, felsóhajtva helyezkedett el a kanapén, törökülésben, maga elé bámulva.

Félt attól, hogy a férfi esetleg újra kiborul, kikel magából, de nem akart már hazudni, ráadásul látta, mennyire kétségbe volt esve, így pedig úgy érezte fair dolognak, ha bevallja az igazat, és valahogy beadagolja neki, hogy ő egy tizenhét éves fiú, aki történetesen egy macska, alakváltó.

Nagyon ritka volt ez, csak pár állatról tudott, aki képes volt alakváltásra, éppen ezért rettegett is attól, hogy Hoseok ezt nem fogja elfogadni, és kidobja, vagy esetleg… annyira dühös lesz, hogy rendőrt hív. Akkor megint menekülnie kellene macska képében.

Igen, volt már erre példa. Mikor az utcán ült, fiú alakjában, hogy némi pénzt tudjon szerezni annak érdekében, hogy vásárolhasson magának ételt, hiszen a szemétből nem lehet megélni, de akkor egy idős néni kihívta a rendőröket rá. Persze, csak jót akart, úgy hitte, egy fiatal gyereknek nem az utcán a helye – teljesen logikus –, de attól függetlenül még bajt okozott neki, hiszen a rendőrök kérdezgették, mindenféle butaságról és irreális dologról, és amint becellázták, hogy megpróbálják kideríteni, kiféle, miféle, át kellett alakulnia a éjszaka folyamán, és kiszöknie a rácsok között. Veszélyes volt számára, hiszen semmi adat nincs róla. Ő csak egy macska. Egy macska, aki néha emberré tudott válni. Nem volt senkije, sem családja, sem hozzátartozója. Egy anyukája volt, még nagyon régen, de elcsapta egy autó a szeme láttára, és sajnos, belehalt a sérüléseibe, szinte azonnal. – Az emlékek hatására megrázta a fejét, majd felhúzta magához a térdeit, kipréselve torkából egy mélyről jövő, fájdalmas sóhajt.

Azért félt az igazat bevallani, megértetni Hoseokkal, mert rettegett, hogy a férfi talán így már nem is akarja, hogy a macskája legyen, pedig ő mérhetetlenül örült újdonsült gazdijának, és csak remélni merte, hogy esetleg… ez így is marad majd.

Nem akart egyedül maradni, ne akart újra magányos lenni, járni az utcákat, éhezve és szenvedve. Szeretett volna ott maradnia a férfival, vele aludni, vele kelni, várni, mikor hazaér, és szomorkodni, mikor munkába indult, és nagyon mélyen remélte, hogy ez így is lesz, egészen addig, amíg tart az élete.

Nem akart magányos lenni. Soha többé. Igaz, csak frissen érezte meg annak ízét, milyen, ha gondoskodnak róla, de egy pillanatra sem akarta eldobni magától ezt – épp ezért félt vallani, de mellette úgy hitte, muszáj őszintének lennie, különben, ha később derül ki, baj lehet. Nagyon nagy baj.

Hoseok fáradt sóhajt eresztett meg, mikor benyitott a lakásába. Komótosan, lassan vette le magáról a cipőjét, majd akasztotta zakóját a kabáttartóra, és tette le utána táskáját a cipős szekrényre, miközben a hajába túrva lépett be a konyhába, hogy tehessen fel magának főni egy hatalmas adag kávét. Úgy érezte, kijárna neki a fekete nedűből, mert fáradt volt, nyomott, ráadásul az egész napos aggodalmaskodás, ingerültségtől még a feje is megfájdult, ami rányomta bélyegét a hangulatára is. Nem szeretett bosszankodni, de ha már így alakult, nem volt mit tenni.

Hatalmasat nyújtózott, mikor végzett a kávéfőző indításával, majd egy aprócska nyögés kíséretében indult meg a nappali felé, mozdulatai közben pedig kilazította nyakkendőjét, hogy utána le is vehesse magáról, és épp meg akarta tenni a nappali ajtajában, mikor meglátta a kanapén kuporogni a fiút, akit reggel is látott pucéran a konyhájában, azonban most fel volt öltözve.

– Mi a szent… – Nem tudta befejezni, ugyanis Jungkook a szavába vágott.

– Kérlek! Hallgass meg, mielőtt kiborulsz! Kérlek! – Jungkook azonnal felállt, könyörgően nézve a megdermedt férfira, aki össze is vonta a szemöldökét, összeszorított fogakkal méregetve a fiút maga előtt, aki már-már kétségbeesetten nézett vissza rá.

– Hallgatlak! – sziszegte, összefonva karjait a mellkasa előtt. Nem akart gondolkodni. Mindent ki akart zárni elméjéből, és csak arra akart figyelni, mit is fog mondani neki a fiú, mivel fogja magyarázni, hogy újra a lakásán van. Kicsit aggódott, hogy ezek szerint mégse álmodta, képzelődött, de ezt a gondolatot próbálta gyorsan elhessegetni. A lehető leggyorsabban.

– Jungkook vagyok, te adtad ezt a nevet. Lehet, hogy nem hiszel nekem, de kérlek, próbáld meg. Nézd! – Felhúzta a pólóját. – Itt vannak a sérüléseim is, amiket te kezeltél le, mikor megtaláltál. A kutyáktól mentettél meg egy sikátorban, aztán elhoztál magadhoz, elláttad a sebeimet, adtál enni és inni… – fejezte be halvány mosollyal, lesütött szemekkel. – É-és azt mondtad, ha túlélem, akkor befogadsz. Tudom! Hihetetlen, nehéz elhinned, de én alakváltó vagyok. Egyszer macska, egyszer ember, jelenleg egy tizenhét éves fiú alakját öltöm magamra, de általában fekete macska vagyok, hiszen az utcán úgy könnyebben túlélem. Tudom! Hihetetlen, és… és őrültnek nézet, de a sebeim bizonyítják, és a macska sincs itt a lakásban, ugyanis ő én vagyok. Csak próbáld nekem elhinni! – motyogta, félve, lesütött szemekkel.

– Ha átváltozol előttem macskának, elhiszem! – horkantotta Hoseok, agresszíven reagálva a fiú meséjére, aki nyelt egy hatalmasat. Zavarban érezte magát, hiszen még soha, senki előtt nem öltött másik alakot. – Gyerünk! Ha nem teszed meg, nem fogom elhinni, és kihívom a rendőröket! – sziszegte, téve egy lépést a félő fiú felé, aki nyelt egy hatalmasat, hevesen bólogatva.

– Megteszem! Megteszem, de ígérd meg, hogy nem dobsz ki! – nyögte, belemélyesztve fogait alsó, puha párnácskájába, oldalra nézve, kissé félve.

– Ígérem! Lássam!

Hoseok nem gondolta meg, mit kért: Jungkook lehunyta a szemeit, és szinte azonnal visszaváltozott a fekete macska képébe. A hatalmas ruhák alól egy pillanat alatt eltűnt a fiatal fiú teste. A póló és a nadrág rögtön a földre huppant, azonban a férfi látta, hogy egy aprócska kis gombóc van a pólója alatt, így nagyot nyelve, kicsit félve az igazságtól, leguggolt, majd vontatottan, remegő kézzel emelte fel a fekete pólóját, s mikor meglátta alatta a macskáját, a tüdejében rekedt a levegő.

Jungkook ott ült, boci szemekkel méregetve őt, nyávogva egy hatalmasat, hozzádörgölve buksiját a csuklójának.

– Azt… a… kurva. – Ennyit tudott magából kipréselni: elvesztette eszméletét.