Macska szerelem - Jhope x Jungkook (3/?)

Cím: Macska szerelem

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Páros: Jung Hoseok (Jhope) x Jeon Jungkook (BTS) 

Besorolás: +16

Műfaj: AU, Dráma, Romantikus; Humor

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash; alakváltás; minimális perverzség

Összefoglalás:  Hoseok egy magányos férfi. Egyedül tengeti a napjait, nem törődik, vagy foglalkozik vele senki, viszont ő sem érdeklődik mások iránt. Egymagában él, nincsenek szülei, sem testvérei, barátai pedig főleg.
Egészen addig a napig tengeti így az életét, amíg meg nem hallja az egyik sikátor rejtelmei felől a keserves, fájdalmas macska nyávogását... 

Hozzáfűzés: Hűh, ezzel is itt volnék. :) Gyereknapot tartok, azt hiszem. :D

Jó olvasást és remélem tetszeni fog nektek! ^^

Hoseok fáradtan nyögött fel, felnyitva íriszeit, mikor meghallotta az ébresztőórája csörgését. Morcosan, kissé dühösen nyújtotta egyik karját, hogy lecsapja az órát, majd miután abba maradt a fülsüketítő zaj, lassacskán felült az ágyában és megdörgölte a szemeit. Hatalmasat nyújtózott, egy mély nyüszítés kíséretében, összeszorítva a szemeit, majd mikor végzett, elernyedt karjait maga mellé engedte, halkan nyammogva ajkaival, lapos pislantásokkal. – Fáradtabbnak érezte magát, mint valaha és a tudat, hogy el kell mennie dolgozni ezen a napon is, teljes mértékben elkeserítette. Semmi kedve nem volt az idióta Taehyunghoz, a kissé tapló Jiminhez és Yoongihoz sem, aki az őrületbe tudta kergetni néhai viselkedésével. Megforgatta íriszeit, majd oldalra fordult, letéve lábait a padlóra, majd lábfejével megkereste papucsát, s belecsúsztatva mindkét lábát, újabbat nyüszített, a könyökelve a térdeire támaszkodva, arcát tenyereibe temetve. Halkan nyüszögött, teljesen értelmetlen szavakat formálva ajkaival, amik szitkozódásnak hatottak a szoba síri csendjében. Már épp kinyírt volna gondolataiban mindenkit – magával kezdve a dolgot –, mikor meghallotta maga mellől az erőtlen, de éles macska nyávogást. Rögtön megemelte szemöldökét és meglepetten felemelte fejét, oldalra nézve. A macska, amit pár napja hozott a lakására, az ágyában ült, őt szuggerálva, hatalmas, boci szemekkel.

– Jó reggelt. Látom, már jól vagy – vigyorgott Hoseok, gyengéden nyúlva a cica felé, megsimítva annak selymes bundáját. Az aprócska állat szinte bújt az érintésbe, dorombolva. Hoseok elmosolyodott és megeresztett egy halovány szusszantás félét. – Hát, nincs mese. Ha ennyire jól vagy, akkor maradsz a háznál. Viszont, ne haragudj drága, de nekem készülnöm kell és dolgoznom mennem. – Még utoljára végig cirógatta a macska buksiját, majd lassan felállt és a fürdő szobája felé csoszogott, dörzsölgetve a szemeit.

A macska lassan elfeküdt a paplanon, kíváncsian figyelve, ahogy Hoseok kilép a szobából, nyitva hagyva az ajtót. Mintha épp kisördög szarvacskái nőttek volna a fiatal macskának, négykézlábra állt, majd hatalmas nyújtózkodás közepette vernyogott egyet, utána pedig leugrott az ágyról, kissé fájdalmasan érkezve a lábaira. Amint sikerült túltennie magát azon, hogy még vigyáznia kell a mozgással, ráérős mozdulatokkal sétált ki a szobából, kidugva a fejét Hoseok hálószobájának ajtaján, s amint felderítette az előtte lévő terepet, jobb oldalra fordult, hogy kisétálhasson a számára még szinte ismeretlen környezetet szemlélgetve.

A konyhába érkezve pedig túl sok új dolgot vélt meglátni…

Hoseok megtörölgette a frissen mosott arcát a törölközőben, majd lassan felegyenesedett, hogy megnézhesse magát a tükörben. Jobb színben volt, mint ezelőtt egy vagy két héttel, aminek rettenetesen örült, azonban nem tudta hová tenni magában, hogy mitől lehet ilyen kisimult, jó színezettel megáldott az arca. Egy vállrándítással próbálta elintézni a dolgot, de mélyen bevette magát a gondolat az elméjébe, s ha el is tudott ettől vonatkoztatni, csak felszínesen sikerült az. Tudni szerette volna, mitől lett jobb az arckifejezése, mitől lett kissé boldogabb a tekintete és mitől látott érzelmeket az íriszeiben, amikben régóta nem ült meg semmi. Ő tipikusan nem volt nyitott könyv az emberek számára; érzéseit úgy fedte el, akár a hó a frissen hullott faleveleket, s még saját maga számára is ismeretlenek voltak az érzései, de akkor, abban a pillanatban olyan másnak tűnt minden. Nehezen tudta feldolgozni boldog arckifejezését. Próbálgatta a tükörben felvenni a számára megszokott „pokerarcot”, de elég nehéznek bizonyult, így feladva próbálkozásait, elindult ki a fürdőszobából, hogy a konyhába igyekezhessen reggelit csinálni magának és valamit a macskájának is, ami kicsit jobb az előző napi májkrémes müzlinél.

– Na, azt kellene kitalálnom, milyen reggelit csin… – Megállt az ajtóban és teljesen lesokkolódva, kikerekedett szemekkel, eltátott ajkakkal figyelte a konyhában álló ismeretlen személyt, majd mikor az idegen fiú felé fordult, Hoseok nem tudta, hogy először kezdjen-e éktelenül ordítani, hogy mit keres nála egy teljesen pucér fiú, vagy mélyen gondolkodjon el, miért is nem zárja az ajtaját. Ezután jutott eszébe, hogy ő mindig bezárja az ajtót. Minden egyes éjszaka és csak nagyon ritkán fordult elő az, hogy nyitva hagyta volna, de képes volt éjszaka álmában felkelni, hogy végül kulcsra zárhassa, így kizártnak tartotta a nyitva lételét.

– Ugye ma nem májkrémes müzlit kapok? Nem volt rossz, amúgy, de azt hiszem, nem lesz a kedvencem – mondta a fiú halkan, miközben a szekrényben kezdett nézelődni, bebújtatva a kinyitott szekrény ajtó mellett a fejét, alaposan körül nézve, mit talál a polcokon.

– Mi van? – bukott ki Hoseokból a kérdés, mire a fiú felé fordította meglepett, kíváncsi arcát, a homloka közepére futtatott szemöldökkel. Hatalmas, boci szemei voltak, fekete haja a szemébe lógott, és egészen izmos volt a teste. Hoseok akarva, akaratlanul is végig futtatta a fiú testén az íriszeit. – Ki a faszom vagy te?! – sziszegte Hoseok, megfogva az első tárgyat, ami a kezébe került: egy hatalmas, éles konyhai kést.

A fiú ijedten nézett rá, teljesen elsápadva, még el is hátrált a szekrénytől, hiszen a kés láttára ereiben is megfagyott a vér, lábai pedig akaratlanul is megremegtek, arca pedig elsápadt, olyan volt, mint a hófehér fal.

– J-Jungkook! – Rögtön maga elé vonta ujjait, ijedten nézve Hoseok vészjósló íriszeit.

– Az a macskám neve, igen! Ki vagy és mit akarsz itt?! Meg miért vagy pucér?! – mormogott, összeszűkített szemekkel, vérben forgó íriszekkel, lassan, de biztosan haladva a fiú felé, aki folyamatosan hátrált, remegő kezekkel.

– Nem! Nem! Ő én vagyok! Én Jungkook vagyok… t-tegnap előtt hoztál el ide! Én… én Jungkook vagyok! Azaz, nem volt nevem… de te adtál nekem. A sikátorban találtál rám, és… és elhoztál magaddal! Én ő vagyok, hidd el nekem! – Hoseok megállt egy pillanatra a hirtelen beszédtől, majd összevonta szemöldökeit, mélyen elgondolkodva.

– Miről karattyolsz? Te hülyének nézel? – sziszegte, megemelve a kezében lévő kést, fenyegetően hadonászva vele Jungkook felé, hátha ezzel meg tudja ijeszteni a fiút és szó nélkül rábírni arra, hogy ne szórakozzon az idősebbel, inkább vallja be az igazat – bár, az igazról Hoseoknak nem volt fogalma. A fiatal fiú megrázta a fejét hevesen, remegő ajkakkal, könnyes szemekkel; pár pillanat erejéig elhitte, hogy a férfi képes lenne őt kinyírni, ugyanis tekintete elszántságtól és hihetetlen dühtől, méregtől izzottak. Rettegett tőle.

– Nem! Esküszöm, hogy nem! Nézd… a sebek is rajtam vannak, látod? Én… én ő vagyok! Az a cica, akit hazahoztál! Én tudom, őrültségnek hangzik, de… de én az vagyok! Higgy nekem! – motyogta a fiú, remegő testtel, ajkakkal, ahogy védekezőn emelte tenyereit maga elé, teljesen a pultnak döntve derekát, ami jelezte, hogy ennél hátrébb már nem tud sétálni, elérte a határokat. – Kérlek! Nem akartam átváltozni, de… de mikor bejöttél az ajtón, már késő volt visszaváltoznom és… – Hoseok a szavába vágott, megforgatott szemekkel.

– Te elmebeteg vagy! Tudod mit? Nem nyírlak ki, kihívom a mentőket! Tuti valami beteg gyerek vagy. A macskám meg bent van a szobámban! – morgott, letéve a kést a pultra. Jungkook megkönnyebbülten sóhajtott egyet, nyelve egy hatalmasat, amint realizálódott benne, hogy a férfi nem fogja a szívébe szúrni a kést. Mikor sikerült valamelyest megnyugodnia, Hoseok szemeibe vájta saját tekintetét, haloványan mosolyogva.

– Nézd csak meg. Nincs nálad macska. Sehol. Én vagyok az a macska. - Kétségbeesetten csengett a fiú hangja, kezeit még mellkasa elé is tette, a szíve felé helyezve tenyerét, könyörgően vizslatva Hoseok hitetlen arcát, szinte a férfiba égetve, hogy higgyen neki, azonban az nem tágított, egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy talán a fiúnak szavahihetősége lehet.

– Elmebeteg! – nevetett Hoseok, megforgatva a szemeit. – Te tényleg beteg kölyök vagy. Hol vannak a szüleid? Hívd ide őket, vagy ha nem, akkor rendőrt hívok, vagy mentőt – mormogott, összefonva karjait mellkasa előtt, degradálóan mérve végig a pucér fiút; nem akarta magának bevallani, de szépnek találta az ismeretlen egyén testét. Hófehér, porcelánhatású bőre volt, a haja ébenfekete volt, az íriszei pedig furcsán, sárgán villogtak, ami egy pillanatra elgondolkodtatta, de gyorsan elhessegette elméjéből a furcsa jelenéseket, majd észrevéve magát, továbbra is kemény pillantásokkal illette a nála talán jóval fiatalabb fiút. – Szóval?

– Nincsenek szüleim! – nyüszítette a fiú, nyelve egy hatalmasat.

– Apád vérvörös faszát! Ne szórakozz velem, kölyök, mert esküszöm, hogy kicsinállak! Tudod mit? Most hívom a rendőröket és garantálom, hogy… – Jungkook szemeiben megcsillant a rettenet, az ijedtség, a félelem, és könyörgően Hoseok felé lépett egyet.

– Ne! Kérlek! Én… én veled akarok maradni! Kérlek! Nem rakhatsz ki! Azt mondtad, ha helyre jövök, akkor befogadsz! – Könnyek ültek meg sárgás íriszeiben, amik lassacskán kezdtek kicsordulni szemeinek sarkaiból, végignyalva arcának piroskás bőrét. Hoseok összevonta szemöldökét újra, végig nézve a fiún.

– Hívom a rendőröket! – mormogott, megforgatott szemekkel.

– Nem hiszel nekem?! – Jungkook felcsattant, karjait maga mellé ejtve, remegő ajkakkal. Hoseok hallatott egy cinikus, kissé bunkó kacajt, megcsóválva a fejét.

– Ilyen szamárságot nem lehet elhinni, te agyalágyult! Most megyek és hívom a rendőröket, azok majd szépen hazavisznek a családodhoz! Szerintem neked elment a maradék eszed! – sziszegte a férfi idegesen, majd már indult is a hálószobájába, hogy előkapja a telefonját és kihívja a rendőrséget, vagy a mentőt, hogy egy elme zavarodott gyerek tartózkodik a lakásában és valamit tegyenek vele, azonban mihelyst belépett a szobájának ajtaján, megrökönyödött egy pillanatra. Szétnézett a szobában, ide-oda futtatva íriszeit, azonban a macskáját sehol sem látta. Összevonta a szemöldökét, majd felsóhajtva elkapta a telefonját, és már pötyögte is a rendőrség számát, közben pedig szélsebesen, dühösen trappolt a konyha irányába, hogy leellenőrizze, ott van-e még a beteg fiúcska.

Mikor befordult a konyha ajtó felé, megállt egy pillanatra, a hívógomb felett tartva hüvelykujját, s mikor konstatálta, hogy üres a konyha, összevonta a szemöldökét, értetlenül, kissé zavartan.

– Hé! Itt vagy még? – kérdezte hangosan, de válasz nem érkezett, csak a padló felől jövő vernyogás. Lenézett a lábai elé és mély sóhajt hallatott, mikor a macskája lassan odatipegett hozzá, majd nekidörgölőzött a lábának. – Eltűnt? – kérdezte halkan Hoseok, saját magától, miközben újra körbe nézett.

Az egész lakást felkutatta a fiú után, szinte már kétségbeesetten, ugyanis lassan meggyőződése volt afelől, hogy képzelődött, lehetséges, hogy orvoshoz kellene mennie a hallucinációval, de mielőtt erre az elhatározásra jutott volna, vagy esetleg megtette volna ennek érdekében a fontos lépéseket, ki akarta deríteni, hogy biztosan képzelődött-e, ezt pedig csak úgy tudta megvalósítani, ha megkeresi a fiút. Ha pedig nincs meg, akkor biztos, hogy neki ment el az esze és nem a „képzeletbeli”.

Tanácstalanul állt meg a nappaliban, sűrű nyelések közepette, miközben a hajába túrt, mély, frusztrált sóhajt hallatva, hatalmasakat nyelve. A torkában dobogott, zakatolt a szíve, már érezte, hogy a vérnyomása is az egekben van, ami ebben a pillanatban normális lenne, hiszen ki tudná elviselni annak a ténynek tudatát, hogy valószínűleg képzelődött, nem is akármekkorát? Hoseoknak igen nehezen ment, mert annak ellenére, hogy kissé antiszociális és merev, komoly személyiség volt, nem gondolta magát pszichés betegnek. Eddig a pontig.

Mély, ideges sóhajt hallatott, ujjaival orrnyergét masszírozva, majd hirtelen fejébe ötlött a gondolat: ha az ajtaja zárva van, minden bizonnyal beképzelte az egészet, viszont elfordulhatott az is, hogy nem zárta be éjszakára az ajtaját, így az a beteg fiúcska szabadon tudott járni a lakásában, így végső ellenőrzésképp a bejárati ajtóhoz sétált, szinte már futva, de mikor azt zárva találta, összevonta szemöldökét, hatalmas nyelés kíséretében, majd megfordult, hogy a mögötte szabályosan ülő cicára nézzen, aki ártatlan pillogással figyelte őt.

– Lehet el kellene mennem egy pszichiáterhez – suttogta Hoseok, tanácstalanul nézve az ártatlan, fekete bundájú macskát, aki ennek választ adva csak vernyogott egyet, s kissé ugyan szenvedősen, de megemelte egyik mellső mancsát, hogy nyelvét lágyan kidugva, megnyalogassa azt. Az idősebb férfi megeresztett egy megadó sóhajt, lehunyva a szemeit, majd megrázta a fejét és a konyhába lépdelt, hogy végre megigyon egy kávét, viszont mikor a konyha ajtóval szemben lévő falra vetült a pillantása, éles kiáltást hallatott, a szívinfarktus közeli állapotba sodorva magát. – Bassza meg, elkéstem! – Mint akit megcsípett valami, a szobájába rohant, hogy a maradék holmiját is összeszedhesse a munkához, úgy cirkálva a lakásban, mint akit kergetnek, a kis cica pedig csak figyelte, követve szemeivel és fejével újdonsült gazdájának minden mozdulatát, kíváncsi pillantásokkal.

Hoseok körül-belül tíz perc alatt összeszedte magát és akkor jutott eszébe, hogy enni kellene adnia a macskájánál. Már az ajtóban toporgott, a cipőjét vette éppen. Dühösen fújtatott egy hatalmasat és azt követően a konyhába rohant, hogy valami ehetőt nézzen a kissé legyengült macskájának, viszont üresnek találta a hűtőt.

– Ah, ne haragudj, nincs időm! – nyávogta Hoseok, toporzékolva. – Ha hazajövök, esküszöm, olyan bőséges vacsorát kapsz, hogy kidurransz, de most semmi nincs itthon és miért magyarázkodok egy macskának, aki nem is érti?! Áh! – sziszegte, az ajtóhoz sétálva, hogy végérvényesen rohanhasson munkahelyére, ahol valószínűleg istenesen le fogják teremteni a késés miatt. – Első dolgom egy kurva pszichiáter lesz délután, esküszöm – sziszegte, a zakóját véve magára.