Stubborn lovers - TaeMon (11/19)

Cím: Stubborn lovers

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: V x Rap Monster (Kim Taehyung x Kim Namjoon) - TaeMon/VMon/BTS

Besorolás: +12

Műfaj: AU, humor

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás:  Kim Namjoon és Kim Taehyung egy egyetemre járnak, tánccal, zenével foglalkoznak a felsőoktatásban. Indult egy verseny, amiben mind a ketten részt szerettek volna venni, azonban az egyénileg jelentkezők létszáma megtelt, túl sok volt a csoportosokéhoz képest, így mivel oda már nem lehetett jelentkezni, ők nem is tették meg. Viszont az egyik tanáruk megfenyegeti a két fiút, miszerint, ha nem jelentkeznek együtt, duóban a versenyen, nem engedi át őket év végén - sőt, drasztikusabb ötlettel is megfenyegeti őket. 
A versennyel még nem is lenne gond, a duóval sem, ha a két fiú nem gyűlölné egymást szívből...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkezünk! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Noriko írja Namjoont!
Nana (én) írja Taehyungot!

Namjoon

Elmosolyodom, mikor megköszöni ezt az egészet, így újra végig cirógatva a hátát, még egy puszit adok a hajába.

– Ne köszönj semmit – mormogom hajába, aztán visszaengedve a párnába a fejem, lenyúlok a takarómért, és betakarom mind a kettőnket, hogy végre elaludjunk, ismét.

Szörnyű volt mindezt végighallgatni, hiszen elképzelni sem tudom, hogy miken mehetett keresztül akkor, olyan fiatalon. Sajnos, nagyon sok az ilyen családon belüli erőszak, ami mélységesen elszomorít, főleg, hogy a testvérét is elveszítette. Viszont, már az hatalmas dolog, hogy sikerült megnyugtatnom, hiszen úgy tűnt, mintha a zokogása sosem akarna csillapodni. Újabb mosoly húzódik az arcomra, amikor jobban rám fekszik, jobban bújik, akárcsak egy kiscica. Egy halk szusszantás kíséretében végig simítok a hátán, végül behunyva szemeimet, végre én is elalszom a másikkal a karjaimban.

Reggel a telefonom ébresztőjére álmosan nyitom ki a szemeimet, majd megkeresve azt a párnám alatt, kinyomva ásítok egy hatalmasat. Ekkor a másik is mozgolódni kezd, így ahogy felnyitja pilláit, hogy kikukucskáljon alóluk, elmosolyodva simítom ki tincseit a szeméből, ahogy még mindig a karjaimban tartom őt.

– Aludj még. Pihend ki magad – suttogom, s mintha egy varázsigét mondtam volna el, így is tett. Szemeit vissza lehunyva, szinte azonnal visszamerül az álmok tengerébe. Lassan engedem el, aztán kimászva mellőle, egy nyújtózkodás kíséretében állok fel, majd tipegek ki a konyhába, hogy készítsek magamnak kávét. Persze, a reggeli rutint elvégzem, mint mindig is, még reggelit is csinálok a másiknak is, hogy ha felkelne, és éhes lenne, akkor tudjon mit enni. És persze a táskából az anyukája, és az ő fényképét is kiteszem az éjjeliszekrényre, ahogyan azt alapból is terveztem. Remélem, hogy nem öl meg ezért. Mindent elrendezve, végül egy cetlit hagyok neki az asztalon, amire leírtam, hogy a reggelit hol találja, meg persze azt is, hogy délre hazaérek, addig foglalja csak le magát.

A délelőtt számomra nagyon lassú tempóban telt el, főleg úgy, hogy tudtam, van egy vendégem, akihez sietnem kéne haza, tekintve, hogy sérült is, meg persze nem akarom, hogy teljesen egyedül legyen, főleg azok után, hogy az este olyan keservesen zokogott. Azonban, ahogy eltelik ez a hosszú idő, végre hazaindulok, ahol a másik már biztos vár. Bár, a boltba is be kell mennem, és vennem kell pár élelmiszert, hogy az kitartson erre a hétre. A most kapott fizetésemet pedig elrakom, hogy a bérleti díjat gond nélkül kifizethessem. Anya eleinte ragaszkodott ahhoz, hogy küld nekem pénzt a bérlésre, de szerencsére lebeszéltem erről, ugyanis nekem nem kell a családi vagyonból egy fillér sem. Inkább megdolgozok magam azért a kicsiért is, minthogy egy olyan ember pénzeljen, aki már nem az apám.

Hatalmasakat sóhajtva térek be a boltba, ahol veszek mindent, ami fontos, végül hazamegyek, ahol a másik már a nappaliban ül, TV-t nézve, majszolva a reggelimet, amit készítettem neki. Azonnal egy mosolyt eresztek meg felé, azzal a táskából kivéve egy csokit, a kanapéra dobom, egyenesen mellé.

– Jó reggelt! Vagyis delet. Hogy vagy? – kérdezem, miközben leveszem a cipőmet és a táskát is beviszem a konyhába, hogy kipakoljak belőle.

Taehyung

Mikor felkeltem, azonnal eszembe jutott az álmom, ami elég megrázó hatással volt rám, utána pedig szinte rögtön a fejembe fúrta magát pár kép arról, hogy elmeséltem Namjoonnak mindent, aki magára húzott, ölelt, s puszilgatott, nyugtatgatott, és mélyen reméltem, hogy ezt is csak álmodtam, úgy, mint a többit. Reméltem, hogy nem történt meg, hiszen utáltam gyenge lenni, utáltam másoknak elveszettnek mutatni magam, így... bíztam benne, hogy semmi nem volt igaz abból, ami történt, bíztam abban, hogy az elmém tréfálkodik, és esetleg a két álmot szőtte egybe, álmodtam az álmomban, vagy valami ilyesmi.

Nyomottan ébredtem, fájt a fejem, zúgott a fülem, úgy éreztem magam, mint aki egy egész éjszakát átiszákolta, pedig tudtam, hogy nem így volt. Nehezen mozogtam a lelkiállapotom miatt, a sérüléseim pedig még egy lapáttal rá is tettek, de nagy nehezen kivonszoltam magam a konyhába, és amint elolvastam az ott lévő üzenetet, elmosolyodtam.

Csinált nekem reggelit. Nagyon kedvesnek, aranyosnak gondoltam a dolgot, szívmelengető is volt, így boldogan vettem el a kis tányért az asztalról, s szinte rögtön bevonultam a szobájába, hogy ott leülve, elkezdhessem nézni a tévét. Háromnegyed tizenkettő volt, mikor ezt a tevékenységet – inkább semmittevést – űztem, és nem sokkal később nyílt is a bejárati ajtó, majd Namjoon lépett be rajta, és egy csokit dobott le mellém a kanapéra, mire én nagy szemekkel néztem rá.

– Jól. Mi bajom lenne? – kérdeztem, mire kinézett a konyhából. A konyhaajtó szemben volt a nappaliéval, így tökéletes rálátásom volt Namjoon arcára, s neki is az enyémre.

– A tegnap éjszaka, tudod. Nagyon kiborultál – mondta halkan, apró mosollyal az ajkain. – Hoztam neked csokit, meg vettem még pár dolgot, ami biztosan jót tenne neked, és arra gondoltam, hogy főznék ma Milánóit. Szereted? – kérdezte, kipislogva a konyhából.

– Nem... álmodtam a kiborulást? – néztem magam elé, teljesen elkeseredetten. – Ne... ne haragudj! Nem szoktam így kibukni, én... általában vidám személyiség vagyok, ne hidd azt, hogy lelkinyomorék vagyok, vagy bármi! Nem kell ezért csokit hoznod, vagy bármi, mert jól vagyok, az csak... egyszeri alkalom volt, rossz pillanatban! – néztem rá rögtön, kissé ijedten.

– Nem hiszem azt, ne aggódj. Mindenkinek meg van a maga keresztje, még nekem is – mosolygott, mire bólintottam egyet.

– Tudom.

– Mit tudsz? – kérdezte, a nappali ajtóba lépve. Rögtön ránéztem, és abban a pillanatban elsápadtam, majd elvörösödtem.

– S-semmit, csak... sejtem! – néztem rögtön a tévére, kissé beharapva az alsó ajkamat.

Namjoon

Pislogok párat, majd csak a vállamat vonom meg, hiszen nem olyan nagy dolog az, amit mondott, most ez manapság mindennapos, hogy valakinek van valami sötét múltja. Vissza beállva a konyhába, folytatom azt, amit eddig elkezdtem, majd ahogy kipakolok, bemegyek hozzá és leülök mellé.

– Mi az? Mi ez a nézés? – kérdezem, miközben karjaimat végig fektetem a kanapé háttámláján.

– Semmi-semmi – motyogja, azonban úgy érzem, hogy szeretne mondani valamit.

– Csak? – kérdezem, kezem immár a hátára simítva, megcirógatva bőrét a felsőjén keresztül.

– Semmi, csak hülyén érzem magam az este miatt – motyogja, visszatérve az előző témára. Azonnal egy sóhajt hallatok, egy aprócska mosoly kíséretében.

– Ugyan, ne érezd, nincs ezzel semmi baj. Örültem, hogy elmondod a bajod. Ne szégyelld azt, hogy néha kiengeded azt, ami bánt – ujjaimmal dús hajába túrok, majd játékosan belemarkolva erős tincseibe hátra húzom a fejét, így egyenesen rám néz. – Ha gondod van, most már tudod, hogy kinek mondhatod el, hiszen, gondolom erről csak én tudok – villantok egy újabb mosolyt, megmasszírozva fejbőrét. Az ő ajkaira is felkúszik egy enyhe görbület, miközben folyamatosan a szemeimbe néz. Rettenetesen aranyos így Taehyung. Olyan édes, hogy kedvem támad megcsók...

Hirtelen kerekednek el a szemeim, majd egy pillanat alatt elengedem selymes tincseit és megköszörülöm a torkom.

– Nos, megyek megcsinálom a kaját. Ha… ha van kedved, segíthetsz – mutatok a konyha irányába, ahogy felpattanok a kanapéról és besietek a konyhába, gondolom paprikavörös fejjel. Szörnyű, hogy miket képes kiváltani belőlem. Annyira hülye vagyok, egy állat, egy... egy idióta.

– Nem hiszem, hogy sok hasznomat vennéd így – hallom halk kuncogását.

– H-hát, gondolom a dolgok ideadásában még jó vagy – motyogom, ekkor hallom, ahogy kikapcsolja a TV-t, azzal bejön hozzám, egy hatalmas mosollyal.

– Inkább mondd azt, hogy nem tudsz nélkülem meglenni – támaszkodik ép karjára az ajtófélfánál. Fejem újra vörös lesz, aztán egyszerűen csak homlokon csapom, ami hangosan csattan.

– Fogd be! Egy fasz vagy, Taehyung! – mormogom, azonnal előszedve a cuccokat, hogy előkészüljek. Hallom a csilingelő nevetését, aztán már csak azt érzem, ahogy a hátamhoz simul majd egy kézzel átölel.

– Miért is? – érdeklődik, nekem pedig mély levegőt kell vennem, ugyanis most direkt szívja a vérem.

– Azért, mert mocsok vagy. Kihasználod… – mormogom.

– Mit is? – bújik át a hónom alatt, úgy nézve fel rám, amitől csak még vörösebb leszek.

– Azt, hogy beteg vagy, és nem kergetlek meg! – mormogom, kivédve ezt az aprócska támadást, aztán elhúzódva tőle, folytatom azt, amit elkezdtem.

Ha így folytatja, biztos, hogy így betegen is neki esek. Nem ütésekkel persze, hanem vad csókokkal, ahogy egyre csak vonzzanak azok a dús ajkak. Természetesen, nem akarok erre gondolni, nem akarok így érezni, de az elmémet csak ez tölti ki. Annyira borzalmas. Nem vagyok meleg, még is ilyen vágyaim vannak, ami egy egészséges, normális pasinak nincs. Kezdek egyre jobban megijedni magamtól, meg persze a másiktól is, aki direkt húzza az agyam.

Taehyung

– Óh, miért, hová kergetnél? – kuncogtam huncutul, szemöldök vonogatva nézve rá. Persze, annyira nem gondoltam komolyan ezt a játszadozást, hiszen a kórházban is csak azért csókoltam meg, hogy igent mondjon valami olyasmire, amire józanul nem tenné. Bár, be kellett vallanom, tetszett a csók, és ahogy elnéztem, neki is, arról az éjszakáról nem is beszélve, amit végig keféltünk, de... attól még fájt volna beismerni a nyilvánvalót. Én ezt csak játéknak fogtam fel, ártatlan csipkelődésnek – hiába nem volt az.

– Ki a házból – mormogott, majd sóhajtott egyet, mikor előhalászta a zacskóból a paradicsomszószokat. Hümmögve bólintottam egyet, azzal mellé sántikáltam, szorosan mellé, majd egy eszelős vigyorral néztem rá arcára, megnyalva ajkaimat, direkt úgy szuggerálva, hogy mozdulataim közben rám nézzen. Pipacs vörös lett a feje, én pedig élveztem. Mindig is olyan fajta ember voltam, aki imádott flörtölni, elcsavarni az emberek fejét, szerettem játszani az emberekkel, persze, utána mindig ittam a levét, de akkor perpillanat ez sosem zavart, és valamiért élveztem, hogy ilyen könnyen zavarba tudtam ejteni Kim Namjoont, a kőszívűt – aki nem is annyira kőszívű, mint ahogyan megpróbálja előadni.

– Lassan kezdek attól félni, hogy meleg vagy – morogta, a fazékba öntve a szószt, miután rántást csinált alá, én persze, csak elnevettem magam kijelentésén, majd úgy simultam hozzá, akár egy macska. teljes testemmel hátához préselődtem, nyakába hajtva a fejemet, mélyen megszimatolva bőrének illatát, így ő is érezte az enyémet.

– Nem is tudom, ki dugott meg egyik éjszaka vagy hatszor... – mosolyogtam, a bőrére lehelve a szavakat. – Elég feltüzelt voltál.

– Az ital miatt!

– És a kórházban? Ott józan voltál, mégis tetszett a csók, sőt... alig tudtál elszakadni a számtól. Tetszem neked, meg se próbáld tagadni a nyilvánvalót – szuszogtam a bőrére, forró leheletemmel cirógatva őt, mélyen búgva a szavakat, érzékien, csintalanul.

Namjoon

Hatalmas szemekkel meredek előre, még a főzésben is megállok, ledermedek, ahogy ezt így odavágja nekem. Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy mivel vágjam ki magam ebből a helyzetből, hiszen olyan biztosan állítja ezt a dolgot, amiben én nem vagyok biztos. Sőt, nem is kéne, hogy igaz legyen, de még is az érzéseim mást ordítanak, mint az agyam. Mikor ismét megérzem lágy leheletét a nyakamnál, azonnal megremegek, és behunyva egy pillanatra a szemeimet, kifújom a tüdőmben rekedt levegőt.

– Taehyung. Ha nem mászol le rólam, akkor nem lesz ebéd, és ha nincs ebéd, akkor nagyon mérges leszek, te pedig nyüszíteni fogsz az ajtó előtt, mert kiraklak – morgom, hátra pillantva rá, de ő csak édes, óriási boci szemekkel néz rám, amitől egy pillanat alatt felötlik bennem az az érzés, ha nem csókolom meg, megőrülök. Azonban az eszem, még mindig tiltakozik, amit meg is értek, hiszen ő egy pasi és most direkt baszogat.

– Ugyan már, Nam. Te nem tennél olyat, hiszen én vagyok a te kis Bonnied – nyüszög a nyakamba, én pedig a nyálamat is félre nyelem.

– Hogy...hogy mondod? – érdeklődöm, ismét ránézve.

– Jól hallottad. Én vagyok a te Bonnied, és te az én Clyde-om. Az csak természetes, hogy tetszem neked, főleg, ha belevesszük az eddigi tényeket – kuncogja bőrömre, majd mikor megérzem ajkait a bőrömnek feszülni, ahogy újra megszólal, ismét megremeg a testem. – Ne tagadd, hogy tetszem neked. A van is látja, hogy odáig vagy értem – mondja halkan, végig érintve bőrömet az ajkaival.

Megölöm! Esküszöm! Hogy lehet egy ekkora lotyó?!

– Taehyung, ha nem szállsz le rólam, nagyon megjárod – morgom, miközben elzárom a tüzet a fazék alatt.

– Ó, ugyan már. Nem bántanál, eddig sem tetted – kuncogja, ujjaival ekkor végig simít a mellkasomon, amitől azonnal megremeg az alhasam. Meg.Fogom.Baszni!

– Nem kérem még egyszer. Engedj el, és hallgass el – sziszegem a szavakat, amikben nem a düh hallatszik, hanem a vágy.

– Mit fogsz tenni? Hm? Rajta, tedd meg, ne hagyj válaszok nélkül – mondja, mély, búgó hangján immár a fülembe, amitől nekem betelt a pohár. Kész, vége. Nem érdekel, hogy mit fog ehhez szólni, de most viselje következményeit. Ha nem meleg, akkor mi?! Nem kezdünk ki más pasikkal úgy, ha nem vagyunk melegek!

Egy pillanat alatt fordulok meg, aztán elkapva a másikat, háttal a konyhaszekrénynek tolom, miközben ajkait erőszakosan, hevesen veszem a birtokomba. Szinte tépem a haját, ahogy az elsöprő vágy, mindent felőröl. Nem finomkodom, hanem hagyom, hogy azokat a dús ajkakat úgy csókoljam, ahogy jól esik. Néha megharapom, vagy megszívogatom, nyelveinket vad táncba hívom, egy pillanatra sem hagyom el az ajkait, esetleg csak annyira, hogy levegőhöz jusson, bár most ebben a pillanatban ez sem érdekel. Erősen marok fenekébe ujjaimmal, majd úgy megemelve ültetem fel a konyhapultra, lábait szétfeszítve furakodok közéjük, úgy tépve, szinte marcangolva tovább az ajkait. Ujjaim is vadul szántanak végig combjain, mígnem beléjük markolok, majd megmarom őket, hogy érezze, igazán nem viccelek. Belépett egy olyan területe, egy olyan vad, és eszetlen területre, ahonnan nem fogom elengedni. Nem! Addig nem, míg ki nem elégítem a vágyaimat, amik majd' szétfeszítik a bensőmet.

– Te kis ringyó! Most megkapod! – sziszegem a szétcsókolt, vörös, duzzadt ajkaira, amiket ahogy elnyit egymástól, hogy megszólaljon, azonnal a nyelvem dugom közéjük, nem is engedve, hogy megszólaljon, nem engedek neki semmit, most csak az lesz, amit én akarok, én dominálok és ezt teljesen a tudtára is adom. Egye csak meg, amit kifőzött magának. Most majd megtudja, hogy milyen vagyok, ha hergelnek, ha egyszerűen elveszik az eszemet.

Taehyung

Megdöbbentem? Az nem kifejezés. Úgy hasított végig rajtam a felismerés, mint egy fagyos fuvallat, s hiába próbáltam szólni, szólásra nyitni ajkaimat, hogy álljon meg, ez így nem jó, én csak szórakoztam, ő nem akarta engedni, hogy beszédhez jussak. Éhesen marta ajkaimat, közben markolta combjaimat, egyre szorosabban férkőzve közéjük, szinte már-már úgy falva számat, hogy attól féltem, nem marad a helyén majd semmi. Eleinte persze, tiltakozni akartam, hiszen még soha nem fordult elő velem olyasmi, hogy az ilyen "csínytevésekből" bármi is lett volna, de magam sem tudom, miért... élveztem. Ahogy nyelve a szám között volt, ahogy édes csókokat hintett ajkaimra, durván, erőszakosan, egyáltalán nem kímélve meg párnácskáimat, s ahogyan markolta, marta a combjaimat, mind-mind élvezetes volt, és egy apró nyögéssel a tudtára is adtam, mennyire jól esett mindez.

– Mi az... hogy... ringyó? – nyögtem halkan, mikor elvált számtól, hogy sokkal szélesebb terpeszbe húzhassa lábaimat, ölét az enyémnek dörgölve, éhes, kéjenc tekintettel mérve végig az arcomat, és a testemet.

– Az vagy! Egy hímringyó! – sziszegte, majd újra megcsókolt, azonban a nagy hév sajnos, gyorsan abba maradt, méghozzá azért, mert Namjoon annyira elvesztette az eszét, hogy ahogy közelebb akart húzni magához, úgy markolt rá a fájós vállamra, kulcscsontomra. Ezzel még nem is lett volna gond, de annál fogva akart jobban húzni magához, én pedig a hirtelen, testemre törő fizikai fájdalomtól megharaptam a száját, ő erre azt hitte, csak vadulok, így teljesen magához rántott, de ekkor ellöktem magamtól, majd mikor hátratántorodott, értetlenül nézett rám. – Mi bajod? – kérdezte, miközben a vállamra tettem az ujjaimat.

– Te... te teljesen hülye vagy?! – Könnyesek voltak a szemeim, még a lábaim is remegtek. Azt hiszem, ekkor tisztult ki előtte a kép, ekkor fosztotta meg elméjét a vörös ködtől, majd ijedten, ajak harapva lépett mellém, finoman megcirógatva a vállaimat.

– Ne haragudj... eszemben sem volt bántani – mondta halkan, magához ölelve, megcirógatva a hátamat.

Iszonyúan fájt. Egy pillanatra azt hittem, bepisilek, annyira szörnyű volt.

Namjoon

Hirtelen annyira elszégyellem magam, hogy ennyire rávetettem magam a másikra, aki bizonyára nem is akarta mindezt. Szörnyű, ha így elveszik az eszem, hiszen akkor én magam is egy szörnyeteggé változom, amit mindig is szerettem volna elrejteni. Gyűlölöm magam, amiért bántottam a másikat, még akkor is, ha nem akartam. Kicsit jobban magamhoz ölelem, mintha csak ezzel akarnám eltörölni az előbbi tettem, noha tudom, hogy ez lehetetlen. Mikor elhúzódom tőle, picit megemelem fejét az állánál fogva.

– Őszintén sajnálom. Nagyon fáj? – kérdezem, ahogy végig simítok a sérült felületen, éppen, hogy csak megérintve azt.

- Nem baj, és hát, nem a legkellemesebb – szuszogja, még mindig a vállánál tartva a kezét. Egy halk sóhajt eresztek meg, végül csak leemelem a konyhapultról és beviszem a hálószobámba, hogy elfektessem az ágyamon.

– Azért járni tudok… – szólal meg, de nem is foglalkozva vele, csak leteszem a matracra.

– Inkább maradj a seggeden, és pihenj. Idehozom a laptopom, azzal is lefoglalod magad legalább. Én pedig megfőzök – mondom halkan, ahogy a gépet is odaviszem neki, azzal az ajtónál megállva, hátra nézek rá. – Tényleg sajnálom. Viszont... jobb lenne, ha nem csinálnál többé ilyet, különben én sem tudom, hogy mi lesz a vége – ejtek meg felé egy szomorkás mosolyt, azzal besétálva a konyhába, ott folytatom a főzést, ahol abbahagytam.

Borzalmasan érzem magam, hiszen egyben megalázónak is tartom, hogy ennyire elszabadultak az érzéseim, méghozzá egy pasira, aztán borzasztóan bánt, hogy majdnem megsérült miattam. Nyelnem kell egy nagyot, ugyanis, ezután baromi nehéz lesz a szemeibe nézni, főleg, hogy ő csak viccnek szánta ezt az egészet. Biztos, hogy annak szánta, én pedig...én pedig úgy kaptam a komolytalan ajánlatra, mint egy idióta.

Soha többé nem leszek már az a Namjoon, aki eddig is. Nem egy szép csaj vált ki belőlem ilyen érzéseket, hanem egy szimpla srác, akivel inkább csak jóban kéne lennem, nem pedig... nem pedig szexuális vonzalommal kéne hozzá viszonyulnom. Ez rendesen bántja a férfibüszkeségem, de mit lehet ezzel csinálni? Semmit, hiszen ebbe én ugrottam bele, ez mind az én saram, hogy azon az estén, megkívántam a másikat, amit nem lett volna szabad. Ha akkor nem kerülünk ilyen közeli testi kapcsolatba, akkor még mindig csak két partner lennénk egymás szemében, s egyikünk sem lenne összezavarodva, bár ahogy elnézem, ő nincs. Ő csak viccelt, amit én sajnálatos módon komolyan vettem.

A tésztát, ahogy leszűröm, végül csak egy jókora tálba öntöm és a szószt ráöntve, kellően összekeverem, hogy mindenhova jusson a tésztára. Amint megterítek és minden jóság az asztalon van, megköszörülöm a torkom.

– Taehyung... elkészült az ebéd, már jöhetsz. Vagy segítsek esetleg? – kérdezem végig a konyhából, ahogy nem akarok vele immár szemkontaktust felvenni.

Taehyung

Egész végig nem jött be hozzám, sőt, kerülte a kontaktust is, ami mérhetetlenül rosszul esett, amellett... azt sem tudtam igazán, mit kellene most csinálnom, mihez kellene kezdenem, hiszen az rendben van, hogy az alkohol hatására – valószínűleg az egymás iránt érzett feszültség is hozzáadódott – lefeküdtünk egymással egy ittas éjszakán, de most mind a ketten józanok voltunk. Én bele sem gondoltam abba, hogy esetleg megcsókol, rám mászik, vagy komolyan veszi a kis játékot, és emiatt egyben éreztem magam egy büdös szerencsétlennek, és egyben egy szívtelen rohadéknak, mert úgy éreztem... ha nem is táplál irántam mély érzelmeket, de vonzódik hozzám. Én vonzódok hozzá? – Fogalmam sem volt róla, nem tudtam, mit érzek valójában, csak azt tudtam, hogy fáj... hogy még csak be sem szólt nekem.

– Nem kell, boldogulok – mondtam hangosan, beletörődően, majd nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, hogy kimehessek hozzá, bár, étvágyam egyáltalán nem volt, de nem akartam, hogy a nem evést azzal hozza összefüggésbe, hogy esetleg tőle undorodom.

Ez így ment egész hétvégén. Sőt! Éjszaka a szobájában aludtam, és eleinte még velem aludt, de megvárta, míg elalszom, és kioldalgott a nappaliba. Arra ébredtem fel, hogy kikelt az ágyából, és settenkedve ment ki a nappaliba, egyenesen a kanapéra, abban a pillanatban pedig úgy éreztem, összefacsarta valami a szívemet.

Hát lehet ennyire elbaszni valamit? Lehet. Kim Taehyung vagyok, én ehhez értek mesterien. Hogyan csesszünk el egy kezdetleges, de jó barátságot? Azt hiszem, ezt tanítanom lehetne...

Mintha a nagy könyvben lenne megírva, a próbákon sem nagyon beszéltünk, kicsit – kicsit nagyon – tartotta tőlem a távolságot, én pedig nem mertem a közelébe menni, hiszen szemmel látható volt, nem akar a szemembe nézni, és tánc közben sem húz magához, ahogy a koreográfia követelné, hanem inkább megtartja az egy-két lépést, de nem mertem szólni, nem mertem tenni semmit, szimplán ráhagytam. Úgy éreztem magam, mint a próbáink elején, legelején, amikor javában gyűlöltük, utáltuk egymást. Csak ez rosszabb volt, sokkal rosszabb, hiszen most, ha lehet, még inkább távolság, szakadék maradt közöttünk, és nem tudtam, ezt hogyan kellene megszüntetni, mit kellene csinálnom, hogy ne érezze magát ramatyul, hiszen... nem az ő hibája. Én szórakoztam vele, igazából elutasítani sem akartam, de megijedtem. Nem gondoltam volna, hogy azt az ártatlannak tűnő kis játékot teljesen komolyan veszi, hiszen sok barátommal csináltam már ilyesmit, egyik sem vette komolyan, ez pedig sokkolt, meg is ijesztett, de azt tudtam, nem akarom, hogy eltávolodjon tőlem.

A táncban volt egy rész, amiben meg kellett pörgetnie – alig maradt másfél hét a versenyig –, de azt hiszem, ő sem figyelt oda, én aztán pláne nem, hiszen azóta csak akörül a nap körül jártak a gondolataim, teljesen érthetően, ennek következtében pedig túl nagy lendületet adott, én pedig a sérült lábaimmal nem tudtam felvenni a versenyt a hatalmas lendülettel, így pedig szinte pörögve estem a padlóra – a mai nappal már sokadik alkalommal. Mondjuk, ez volt az első, hogy egy kicsit Namjoon hibájából történt, a többi mind miattam volt. Persze, mikor elterültem a földön, és fájdalmasan felkiáltottam, még a könnyem is kicsordult, Namjoon rögtön mellém ugrott, hogy felültessen, én azonban minden ízemben remegtem, még a fogaim is folyamatosan koccoltak össze, grimaszba futott arccal.

– Ez így nem fog menni! Másfél hét van a fellépésig, ez így... nem fog menni! – mondta, nyelve egy hatalmasat. – Hagyjuk abba, jó? Ennek így semmi értelme! Ha ott esel el? – kérdezte, kissé aggódva nézve rám.

– Leszarom, mindjárt jobban leszek és folytathatjuk – szuszogtam, próbálva úrrá lenni a fájdalmamon, ami a vállamban keletkezett az esés miatt.

– Hagyjuk abba. Fel fogunk sülni.

– Nem fogunk! – villantottam rá íriszeimet, összeszorított fogakkal, szinte préselve, szűrve köztük a szavakat. – Addigra minden jól megy!

– Miért nem akarod abba hagyni?! Lásd már be, hogy ezzel csak felégünk, nem nyerünk! Mindenki ki fog minket röhögni, nem látod, hogy nem tudod magad felhozni?! – kiabált rám, megmarkolva erősen az ép vállamat.

– Fel tudom magam hozni, igenis, fel tudom magam hozni! – válaszoltam ingerülten, már a dühtől könnyes szemekkel.

– De nem tudod! Egyáltalán, miért is fontos ez neked, ha?! Miért ennyire rohadtul fontos ez a kurva verseny?! – kiabált, meg is rázogatva egy kicsit a vállamat fogva, én azonban egy ideig nem válaszoltam.

– Mert! Miért izgat?! Csak fontos, és kész! – sziszegtem, közelebb hajolva hozzá, dühös, agresszív arckifejezéssel.

– Elment az eszed! Tudod, mi lesz ennek a vége?! Az, hogy fel fogunk sülni, szörnyen fogsz szerepelni és minden kibaszott szar lesz, az lesz a vége! – ordított rám, mire leráztam magamról az érintését.

– Nem! Nem az lesz! Igen is, menni fog! Sikerülni fog, csak te vagy hitetlen, te nem bízol bennem!

– Hogy bízzak, amikor sérült vagy?! Minden próbán botladozol, esel össze! Szerinted hogyan bízzak benned?! – üvöltött.

– Mikor eleinte kezdtünk, egyáltalán nem tudtál táncolni, de én hittem, bíztam benned, segítettem, nem lehúztalak! – fakadtam ki, már hatalmas, könnyes szemekkel íriszeimben. – Én bíztam abban, hogy menni fog, bíztam abban, hogy minden jó lesz és eszembe sem jutott, hogy miattad esetleg felsülünk, mert hittem abban, hogy meg tudod csinálni! Belőled ez hiányzik! Kurvára hiányzik, te nem tudsz hinni, sem bízni másban! – kiabáltam, hátrább mászva tőle, remegő ajkakkal.

– Én bízom benned, de sérült vagy! – kiabálta, felkelve a padlóról. – A faszom sem érti, mi a kurva anyámért csinálod ezt az egészet! Ennyire nem lehet fontos ez a szájbakúrt verseny! – üvöltött, már a haját fogva ujjaival, nálam pedig... azt hiszem, betelt a pohár.

– Fontos! Igenis, fontos, mert jót akarok neked! Azt akarom, hogy valaki felfigyeljen rád, azt akarom, hogy még azelőtt, hogy problémád lenne a hallásoddal, valaki figyeljen rád! – kiabáltam, kiengedve a könnyeimet, és ez volt az a pillanat, mikor megfagyott köztünk a levegő. Én elsápadtam, megdermedtem, ő pedig kitágult szemekkel nézett rám, szintén nem mozdulva, még egy milliméternyit sem. Egy aprócskát sem... Megfagyott bennem a vér is.

Namjoon

Mit mondott az előbb?! Ezt jól hallottam? Ugye nem? Reménykedem, hogy csak rosszul hallottam mindezt, de mégis tudom, hogy nagyon is jól hallottam.

– T-te miről beszélsz? – kérdezem, ahogy egy pillanatra megremegek az idegtől, annak ellenére, hogy a hangom még is nyugodtnak hangzik. Szemei elkerekednek még jobban, mint eddig, majd ajkait is elnyitja egymástól, de hang nem jön ki rajtuk. Nekem pedig itt szakad el az a bizonyos cérna. – Na mi az?! Ilyenkor nem tudsz dumálni?! – emelem meg jóval a hangomat, amitől összerezzen. – Honnan tudsz erről? Hah?! – kiabálok már, neki pedig megremegnek az ajkai.

Nem akartam, hogy erről bárki is tudjon, nem akartam, hogy véletlenül is kiszivárogjon mindez. De még is... még is ez a srác megtudta. Megtudta azt, amiről soha, semmilyen formában nem kellett volna sejtést sem szereznie! A nagy hallgatása pedig, egyre csak kezd felhúzni.

– Szólalj már meg, az Istenit! – ordítok már, amitől megugrik, majd tekintetét a padlóra szegezi.

– Én... nos… – kezd bele, de rohadt türelmetlen vagyok ebben a pillanatban.

– Te?!

– Mikor itt hagytad a telefonod... én beleolvastam az üzenetekbe, amit anyukáddal beszéltél. És akkor láttam, hogy kérdezte, hogy jól hallasz-e – meséli el, nekem pedig el kell tátanom ajkaimat egymástól, hiszen én ezt soha nem hittem volna, hogy mindezt megteszi, hogy beleüti az orrát a magánéletembe és annak problémáiba.

– Még is... még is hogy volt ehhez pofád?! – kezdek el kiabálni megint. – Kurvára semmi jogod nem volt belenézni az üzeneteimbe. Te aztán nem vagy semmi baszd meg! Ehhez pofa kell! – állok fel mellőle, ő pedig felkapja rám ijedt tekintetét.

– É-én nem akartam, csak mikor megláttam... – Nem is engedem, hogy végig mondja.

– Nem érdekel! Kurvára nem érdekel! Semmi közöd nem volt a dolgaimhoz, főleg ehhez! Miattam pedig kurvára nem kell strapálnod magad, mert nem vagyok kíváncsi a sajnálatodra! Nem kell a sajnálatod, sem az együttérzésed, jól vagyok nélküle! A versenyt pedig befejeztem! Menj, és gyógyulj meg, ne pedig baromságok miatt hajtsd magad! – sziszegem immár, majd a cuccaimhoz sietek, hogy elhagyjam ezt a cirkuszt.

– Namjoon, én... – szólal meg, de nem engedem, hogy befejezze.

– Csalódtam benned, Taehyung. Kurva nagyot csalódtam – mormogom, azzal ott hagyom a táncteremben, hogy én végre hazaérjek, és kipihenjem magam.

Elegem volt ebből a versenyből, emellett megtanultam, hogy soha többé ne bízzak meg senkiben. Nem is bánom, hogy befejezem ezt az egészet. Leszarom, hiszen vannak még lehetőségeim, ő pedig le van tojva, azt csinál amit csak akar, nem izgat! Nem értem, hogy miként tudott így elvarázsolni, de ez a pofon jól jött, megmutatja, hogy ne térjek el a régi Namjoontól, hanem vegyem vissza azt a rideg és faszfej énem, aki mindig is megvédett az ilyen idiótáktól. S ezentúl is így lesz, nem leszek egy gyenge segg, sőt!

A kedvességem ettől a naptól kezdve megszűnt. Ha megbízok valakiben, az egy idő után biztos, hogy az arcomba hazudik. Ezt pedig... többé nem engedem!