YoonKook/SugaKook II. - Otthon, édes otthon (2/?)

Cím: YoonKook/SugaKook II

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonKook/SugaKook (Suga [Yoongi] x Jungkook) (BTS)

Besorolás: +12!!! 

Műfaj: Bandfic, romantikus

Figyelmeztetés: Slash, trágár beszéd

Összefoglalás: Jungkook és Suga végre boldog párkapcsolatban élnek. Boldog? Az túlzás. Sok a veszekedés, nehezen jönnek ki jól, mind a ketten kiállnak a véleményükért, és sok esetben súrlódást okoz kettejük között. Ez még nem is lenne a probléma a szerelmükben...
A legnagyobb gond abból adódik, hogy Jungkook nem akarja a családjával közölni, hogy párkapcsolatban él, ráadásul az egyik bandatársával...  

Hozzáfűzés:  Yeyeyeeeey! Na, ezzel is itt volnék. :D Remélem, hogy tetszeni fog nektek! ^^ Elég korán van, az agyam egy hatalmas nagy szita, de próbáltam szépet írni, mivel ma nem nagyon lesz időm. :c YES! Fél 5-kor álltam neki. xDD Biztos van benne hiba, de nézzétek el nekem TT <3 korán van még TT

Jungkook

El is felejtettem szinte, milyen jó érzés, mikor anya megölel, ahogy belépek a lakásunk ajtaján. Apa egészen rideg ember, nem az az érzelgős fajta. Ebből adódóan, nem is nagyon szokott ölelgetni, sem puszilgatni, de mikor hazaértem, olyan forrón, és törődőn ölelt át, hogy beleremegett a szívem, főleg azért, mert ő tette. Nem vagyok annyira szentimentális alkat; mármint vannak nálam sokkal rosszabbak is, de ott... abban a percben azt hittem, hogy elsírom magam. Már-már éreztem a sós könnyeimet összegyűlni a szemeim sarkában, és hatalmas önuralom kellett ahhoz, hogy ne engedjem el a gyémánt cseppjeimet, hogy ne hagyjam, hogy végiggördülve az arcomon, földet érjenek.

Olyan régen láttam már őket, olyan régen voltam a szobámban, és olyan hihetetlenül tökéletes érzés volt hazaérni a finom illatokra, a jó illatú lakásba, ami szinte egy négyzetcentimétert sem változott. Az érzést ahhoz tudnám hasonlítani, amikor egy pocsék nap után hazaértem a suliból, ők pedig úgy ölelgettek, hogy ne szomorkodjak, mintha az életem múlna rajta.

Csodálatos volt.

Azt kívántam, hogy ez a tökéletes pillanat soha ne múljon el, azt kívántam, hogy még hosszú-hosszú percekig tartson az ölelgetés, és a puszilgatás, a törődő, érzelgős találkozás. Mindig öleljenek így, és ne engedjenek vissza dolgozni. Természetesen, szerettem a munkámat, szerettem az Army-kat, szerettem csinálni azt, amit, de… hiányzott a családom. Jobban, mint hittem.

Régen sűrűn sírtam miattuk, emlékszem rá, mikor néha napján, egy-egy húzósabb nap, vagy próba után összeszakadtam a földön, és halkan kezdtem el pityeregni, vagy hangosan. Esetek többségében próbáltam félrehúzódni, de lehet, hogy gyengeség, előfordult nagyon sokszor, hogy egy-egy szám hatására eszembe jutott pár szívbe markoló emlék, és az bőven elég volt ahhoz, hogy ott, ahol voltam, helyben eleresszem a könnyeimet. Mindig Jin, és Taehyung vigasztalt, akinek szintén nehéz volt elválni tőlük, Taehyungnak főleg, ő még talán család centrikusabb volt, mint én, csak idősebb nálam, annyira nem viselte meg a dolog.

Mondhatjuk úgy is, hogy Taehyunggal együtt sírtunk, és igazából Jin mindkettőnket vigasztalt. Akkor még elég kicsik voltunk, én meg főleg. Azonban, ahogy nőttem, úgy szoktam hozzá az érzéshez, a munkához, a stresszhez, a megerőltetéshez, és sűrűn elfelejtettem, hogy nekem itt van egy családom, akik hihetetlenül szeretnek, és ha úgy alakulna, a tűzbe tennék értem a kezüket. Túl sok dolgom volt ahhoz, hogy rajtuk gondolkodjak, és fájt bevallani, de így volt. Ritkán jutottak eszembe, főleg az utóbbi időben, hogy boldog voltam Yoongival. Boldog… jó, az túlzás, mert elég sok a stressz, és a vita így is, de jól érzem magam vele. Kicsit fáj, hogy megfeledkeztem a családomról az utóbbi időben.

Jó érzés volt hazajönni, és rájönni, hogy mindig visszavárnak.

Ráadásul, mikor beléptem a szobám ajtaján, és mosolyogva elfeküdtem az ágyon, meglepve konstatáltam, hogy bizony, tényleg nagyon fontos vagyok nekik még mindig, hiszen mindent, mindent úgy hagytak, ahogyan azt így itt hagytam, mikor utoljára jártam itt. Ez pedig még nagyobb melegséggel járta át a szívemet.

Mosolyogva fordultam oldalt az ágyon, mély sóhajjal, már-már majdhogynem könnyes szemekkel. Imádok hazajönni.

Emlékszem, suliban milyen sok alkalommal mondtam a szüleimre nem illő dolgokat, milyen sokszor bántottam őket, ha nem tetszett valami. Mindenfélének szidtam őket egy-egy veszekedés, vagy durvább véleménycsere után. Persze, nem én vagyok az egyedüli, majdnem mindenki így volt a dologgal, csak… nem tudom. Most mindent visszaszívnék.

Talán azért, mert olyan ritkán találkozunk, olyan ritkán ehetem anya főztjét, és hallgathatom apa szentbeszédeit, hogy így, hogy belekóstoltam az „egyedüllétbe”, visszasírom még a szidalmazásokat is.

Felsóhajtottam, majd magamhoz öleltem a finom, öblítő illatú paplanomat, lehunyt szemekkel, meghitt mosollyal a számon.

Emlékszem, mikor elmentem, a bátyám azzal piszkált, hogy ha elmegyek, kíváncsi, hogyan fogok magamra mosni. Magam sem tudom, miért, de más ez az ágynemű, mint amit én mosok. Ugyan azt az öblítőt használom, amit anya szokott, mégis teljesen más. Az itt lévő sokkal finomabb…

Mosolyogva szagoltam bele újra, lehunyt szemekkel.

Hiányoztak.

Jobban, mint hittem.

A vonaton ülve azon gondolkodtam, hogy milyen érzés lesz újra hazajönni, itt tölteni majdnem egy hetet. Izgultam, hogy a saját családomhoz jövök, izgultam, hogy végre hazajövök. Olyan vicces dolog. Izgulni, hogy hazajön az ember…

Igen, nekem már a dorm az otthonom, a többiekkel. Ez a hely csak az, ahol felnőttem, mikor gyerek voltak. Gyerekkorom szép-szép emlékei. A hely, ahol most élek, az az otthonom, ez a hely pedig az, ahol mindig haza várnak. Jó érzés.

Felszusszantottam, majd újra körbenéztem a szobámban, minden kis játékot, babát figyelve. A szőnyegemet nézegetve, az íróasztalomat… mindent szemügyre vettem, de viccen kívül, minden ugyan úgy volt, ahogy itt hagytam az utolsó látogatásom óta.

Vajon anya hány naponta jön be takarítani?

A gondolatmenetemből a telefonom csörgése szakított ki. Kihúzva a zsebemből a mobilt, mikor megláttam Yoongi nevét, azonnal felvettem. Azóta, hogy ott hagyott a szobánkban, nem beszéltünk, ráadásul jó kedvem volt, így még jó érzéssel is vettem fel a telefont.

- Szia. Megérkeztél? - hallottam a hangját a vonal másik végéről. Elvigyorodtam, hanyatt fekve az ágyon.

- Aha! Iszonyú jó érzés volt végre hazajönni. Hiányoztak – sóhajtottam, a plafont nézve, szeretetteljesen.

- Igazán szólhattál volna, hogy odaértél – dünnyögte, mire elmosolyodtam. Kár, hogy nem láthatom az arcát, és az arckifejezését. Szerintem majd kinyüszögöm, hogy videó hívásozzunk valahol. Most nem, mert lassan mennem kell le vacsorázni, és szerintem Yoongi sem ér rá annyira, de ha végeztem, akkor biztos, hogy szóvá teszem neki.

Mi lesz velem egy hét szeretkezés nélkül?

A hirtelen gondolatra összevontam a szemöldökömet.

Én teljesen hozzászoktam már ahhoz, hogy mindig van valami szinte. Meg fogok halni…

- Bocsi, kiment a fejemből – mondtam, apró sóhajjal, a plafont figyelve. - Yoongi…

- Hm?

- Hiányzol – sóhajtottam, megadóan. - Elbúcsúzhattál volna tőlem – motyogtam, halkan, nehogy valaki esetleg meghallja itthon. Nem akartam akkor sem, hogy bárki tudja az együttlétünket. Nem, nem tudhatják meg. Bármit, csak azt nem.

Nem szégyellem azt, hogy egy férfiba vagyok szerelmes, mert nem. Csak… félek, hogy nem szeretnének úgy, mint eddig. Vagy csalódnának. Ők unokákat akarnak majd, és még így is nehéz lesz találnom valakit, aki azért szeret, akiért…

Miken gondolkodom…? Úr Isten! Miken jár az eszem?! Legszívesebben gondolatban felpofoznám magam, hogy ilyesmiken gondolkodom. Én Yoongival maradok…

- Hát, amilyen bunkó voltál, inkább nem…

- Nem voltam bunkó! - Azonnal felültem, szúrós szemekkel nézve magam elé. Dehogynem, tapló voltam, de még mennyire. Viszont nem fogom ezt neki bevallani, telefonon keresztül főleg. Az én bocsánatkéréseim nem olyanok, mint általában az embereké. Vagyis, lehet, hogy azok, igazából túl sok emberrel nem beszélgetek, így nem tudom.

- De, az voltál. - Éreztem a hangján, hogy mosolyog. Finom, lágy ajakgörbülettel felsóhajtottam, majd törökülésben ülve, hümmögtem a mondandójára.

- Mit csinálsz, amúgy? - kérdeztem, rögtön belekezdve a tématerelésbe, mielőtt esetleg megint veszekedni kezdenénk. Szeretném, ha legalább telefonon keresztül nem lennének akkora viták, amekkorák lenni szoktak, nálunk normális esetben.

Jó lenne, ha a telefonhívásaink meghittek, békések lennének, hiszen… most nem látjuk egymást egy darabig, ami azért megrázó részből, mert a debüt óta szinte minden nap együtt voltuk, egy lakásba zárva. Na, jó. Sűrűn előfordult, hogy Yoongi napokig a stúdióban aludt, és haza sem jött, szóval azért előfordult, hogy nem láttam, de egy hétig, folyamatosan még nem. Kicseszettül fog hiányozni a hét végére, és előre tudom, mennyire fogok szenvedni nélküle, főleg, hogy egy párt alkotunk.

Remélem, hogy legalább ő is annyira fog szenvedni, amennyire én. Főleg, hogy nem búcsúzott el tőlem. Vajon furdalja, legalább egy ici-picit a lelkiismeret?

Nem. Yoongiról van szó…

- Stúdióban vagyok. Zenét próbálok írni. - Megforgattam a szemeimet. Gondolhattam volna…

- Te nem mész haza a szüleidhez? - kérdeztem, felvont szemöldökkel, amit ugyebár nem láthatott, de az arckifejezéseimet attól függetlenül nem tagadhattam.

- Majd hazamegyek. Ha kihúzták egy évig, ezt a pár napot is ki fogják.

- De kegyetlen vagy. Nem hiányoznak?

- Hiányozni hiányoznak, de nekem tényleg a zene az életem. Számomra ez fontosabb. Ihletem van, írni fogok. Lehet, hogy mire hazamegyek, addigra elszáll, mert izgatott leszek, és túl boldog.

- Miért, most nem vagy boldog? - kérdeztem halkan, lesütött szemekkel, a szabad kezemmel gyurmászolva a lábujjaimat. Nem volt túl szép szokás, bevallom, de mindig ezt csinálom, ha kínos témáról van szó, és esetleg törökülésben ülök.

Talán valami gyerekkori megszokás, ami rajtam maradt.

- Nem vagyok az. Miért lennék boldog? - kuncogott. - Hoseokkal vagyok együtt a dormban, meg Taehyunggal… - mondta, apró sóhajjal.

- Mi bajod velük? - mormogtam.

- Semmi. Csak tudod, milyenek. A két marhát, ha összezárod, annak apokalipszis a vége. Délutánra már mindenki lelépett, Taehyung pedig mondta, hogy holnap után megy haza este, mert a szülei úgy dolgoznak, neki meg az új zárakhoz nincs kulcsa, így kénytelen várni, mert nem akar nagy felhajtást. Aztán mondtam neki, hogy akkor szerintem megyek én is, és akkor mondta, hogy menjünk együtt. Hoseok pedig gondolkodott, hogy akkor ő is jön velünk, majd szétválnak útjaink valahol. Gondolhatod… két napig össze leszek zárva velük – sóhajtotta, mire elvigyorodtam magam.

- Annyira begyöpösödött vagy, nem is árt, ha a két mókamester kiképez – nevettem, megcsóválva a fejemet.

- Ha-ha-ha! Nagyon vicces – nevetett cinikusan. - Taehyung igazán bosszantó volt ma. Egész délután mesét nézett, és mikor rászóltam, hogy kapcsolja ki, olyan szemtelen volt – mormogott. - Utána Hoseokkal ugráltak az ágyon, énekelve a mese daljait. Szerinted? És még engem néztek hülyének… Utána gyorsan felkaptam magam, hogy eljövök zenét írni. Nem bírtam velük sokáig.

- Szerintem neked tényleg nem volt gyerekkorod – vigyorogtam, megcsóválva a fejemet újra, miközben a plafonra emeltem a tekintetem.

- Miért? Mert nem viselkedek úgy, mint egy fogyatékos? - A hangja szinte már-már vádló volt.

- Ők sem viselkednek úgy, ne bánts őket – mosolyogtam.

- Taehyung komolytalan, igazad van.

- Gonosz – mosolyogtam, mély sóhajjal.

Ezután nem válaszolt, szerintem ő is ugyan úgy nézett maga elé abban a pillanatban, mint én. Legalábbis, valószínűleg, mert nem mondott semmit. Vagy dolgozik még, és a monitort bámulja bőszen, vagy néz maga elé úgy, mint én.

- Szóval ja. Össze leszünk zárva pár napra – mondta halkan, egy hosszúkás szünet után.

- Nem baj az – sóhajtottam lágy hangon, elgondolkodva. - Hiányzol.

- Te is nekem. De remélem, hogy hamar eltelik az az egy hét. Ha hazamegyek, gyorsabban fog telni. Nem nagyon van munka azért, ihlet meg nem minden nap. Neked még egyszerű… - nyögte, fáradt hangon.

- Igen. Azt hiszem, engem kellőképpen le fognak…

- Jungkook! - Anya hangja félbeszakította a mondandómat. Szomorkásan lebiggyesztettem az ajkaimat, majd mélyebben felsóhajtottam. Nem akartam letenni a telefont, de nem beszélhettem Yoongival úgy, hogy anyáék hallják. Féltem, hogy esetleg… kiveszik a hangomból, hogy szeretők, egy pár vagyunk, és azt semmilyen okból kifolyólag nem akartam. Kockáztatni főleg nem. Azért nem mondtam neki, hogy jöjjön el.

Szívesen láttam volna itt, szívesen elhívtam volna a családomhoz, de én tényleg rettegek a gondolattól, hogy megtudják anyáék az igazat. Nem akartam, hogy tudják. Ahogy csak lehet, és lehetőségem van rá, titkolom.

Tudom, Yoonginak nem tetszik a gondolat, de… én nem akarom. Nem, és kész. Féltem a csalódó pillantásoktól, féltem a megvetéstől, attól, hogy letesznek róla, hogy unokái legyenek tőlem, attól, hogy apa lehajtja a fejét, frusztráló sóhajjal, hogy soha nem gondolta volna, hogy a fia meleg. Borzasztó érzés lehet. Nem. Nem. Nem merem vállalni. Tudom, hogy akárhányszor ezt éreztetem, vagy elmondom, megbántom Yoongit. Tisztában vagyok vele. Viszont akkor sem mertem vállalni. Rettegtem…

- Mennem kell. Vacsora – mondtam magam elé, miközben felkeltem az ágyamból.

- Persze, menj csak. Ha este ráérsz, majd hívj még, jó?

- Persze. Majd foglak, vagy ma, vagy holnap reggel. Szeretlek, szia – suttogtam.

- Azért ennyire ne, Jungkook. Ennyire ne… szia – sóhajtotta, majd bontotta a vonalat. Elkerekedtek a szemeim, és elhúztam a számat.

Már azért is duzzog, hogy suttogok?! Basszus, jó, hogy suttogok! Megmondtam, hogy én nem akarom, hogy bárki tudjon bármit! Most visítsak, hogy szeretem, vagy mi?

Mérgesen, a reakciójára akartam sms-t írni, már csak azért is, de anya hangja megállott a mozdulatokban.

- Jungkook! - Újra felszólt, én pedig egy mélyebb sóhajt hallattam, és nyugtáztam magamban, hogy majd holnap, vagy ma este, ha időben végzünk a beszélgetésekkel, majd felhívom, hogy kapja be. Azt mondom, hogy szeretem, neki meg ez a reakciója, mert suttogok? Nem bunkó dolog? De. Bunkó dolog.

- Megyek! - kiabáltam le, miközben letettem a telefonomat az ágyra, majd mély szusszanással az ajtóm felé sétáltam, és lenyomva a kilincset, kiléptem rajta, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Olyan rég jártam itt…

Emlékszem, mikor a bátyámmal a lépcsőn rohangáltunk, és verekedtünk. Istenem, hányszor ránk szóltak, hogy hagyjuk abba, mert megöljük egymást.

- Segítsek valamit? - kérdeztem, mikor láttam a konyhába érve, hogy anya terít. Felém pillogott, meghitt, kedves mosollyal nézve rám, végig mérve.

Meghitt pillanatok egyike. Anya sürög-forog a konyhában, apa próbál neki segíteni, a bátyám valahol rohad a szobájában, én meg állok és toporzékolok, van-e valami, amiben esetleg segíteni tudnék.

Jó, nem ennyire rossz a bátyám, ő is szokott segíteni anyának, most tudom, hogy mióta elmentem, főleg, szóval, nem olyan rossz ő. De a bátyám, miért mondjak róla jót, és emeljem az egekbe?

- Kész férfi lettél… annyira hihetetlen, hogy rohan az idő – súgta maga elé, keserű mosollyal. - Emlékszem, mikor itt húzogattad a szoknyámat, hogy kakaót és sütit szeretnél vacsorázni – nevetett, letéve a tányérokat az asztalra.

Épp válaszoltam volna a kedves szavakra, amik átölelték a szívemet, mikor a bátyám bejött a konyhába.

- Azért az túlzás, hogy férfi – vigyorgott, a hajamat borzolva.

- Hé! - morogtam, ellökve magamtól a kezét, mire szélesen elvigyorodott, a hátamat veregetve a tenyerével. - Igen is férfi vagyok! Fiatal férfi – húztam fel az orromat, sértetten.

- Az… hogyne. Szeretnéd, Jungkook, szeretnéd – vigyorgott.

Hiányoztak. Rettenetesen…