Love is another name for the devil (2/2) VHope - Amaya.ka

Cím: Love is another name for the devil
Alkotó: Amaya.ka
Hossz: 15017 szó
Besorolás: yaoi
Műfaj: OS, H/C, OOC
Figyelmeztetés: +18, Yaoi, slash, néhol trágár beszéd, erotikus tartalomÖsszefoglalás: „Már nincs visszaút a múltba, tudom, hogy túl késő megállítani a lenyugvó napot. Látod az árnyakat a távoli fényben, ez sosem lesz rendben. A záporok követni fognak, akármerre mész, a felhők elszürkülnek, a menny dörög. Vígasszal festem át az eget.” 
Hozzáfűzés: Vhope. A Love is another name for the devil fanfiction második része, avagy folytatása. Az előző résszel ellentétben, most V szemszögéből ismerhetjük meg a dolgokat. (Külön Kérésre*^^*)

Nana megj.: Annyira szeretem ezt a ficit Amaya.ka tollából, hogy ahw! :'( Egyszerűen eszméletlen jó, és remélem, nektek sem fog csalódást okozni, mert imádtam. :D Imádom. Szóval, muszáj voltam kirakni, ha már ő azt mondja, ugyan nem blogol, és nem érdekli az egész macera... :D 

NEM ÉN ÍRTAM A FICIT! Amaya.ka az író becses nevecskéje! 

„Vihar tombol az utcákon, de még nem futsz el. Nézed és várod a közeledő esőt. Ezek a szavak nem tartanak szárazon, és nem törlik el a megnyílt ég könnyeit…”

Fogd meg a kezem, és vezess az úton, ki a sötétből, a nap fényébe. Vigyél valahova, ahol biztonságban leszek. Belebetegedtem, és belefáradtam a félelembe, ha még többet sírok, a könnyeim fognak elmosni. Amikor hallom, hogy a nevemen szólítasz, a világnak suttogom azt, amit sohasem gondoltam, hogy valaha mondok. Istentől remélem, hogy figyelni fogsz, és megvédesz a bajtól, mert megtaláltam, amit hiányoltam, mikor beleestem a karjaidba. Érzem, ahogy közeledik a sötétség. Félek önmagamtól, mondd a nevem, és én futok. Mert csak egy kis segítségre van szükségem.

Nap mint nap el kellett viselnem, hogy bizony van egy különleges szuper erőm, amit nem kértem, mégis a birtokomba szállt. A láthatatlanság tudománya. Akárhányszor mentem végig lakásunkon, vagy az utcán, esetleg át az iskola folyosóján, soha senkinek nem tűnt fel, hogy létezem. Szüleimet repülőszerencsétlenségben vesztettem el, így bátyámmal együtt – aki hét évvel idősebb nálam –, nagyszüleinknél helyeztek el ideiglenesen. Így is szegénységben éltek, nem hiányzott még két kolonc a nyakukra. Jól tudom, hogy ezt gondolták. Testvéremmel ebben az időszakban romlott meg rohamosan a kapcsolatunk, ekkor öt éves voltam. Nem értettem mi történik körülöttem, hiányoztak a szüleim, és hiányzott hyung, aki bár, a közelemben volt, mégis mérföldekre távol. Teljesen összetörtem, közeledni akartam a többi gyerekhez az óvodában, majd próbálkoztam az első iskolai éveimben, de nem sikerült, olyan érzés volt, mint amikor hiába próbálsz összepasszítani két egyforma mágnest, egyszerűen eltaszít. Mindenki ezt tette velem. Senkinek sem kellettem. Így a tárgyakhoz kezdtem el beszélni, velük kommunikáltam, bár nem válaszoltak, mindig készségesen meghallgattak. Nem értettem, miben vagyok más, miért nem játszik velem senki, a bátyám miért távolodott el egyik pillanatról a másikra. Talán engem hibáztatott, egyszerűen még rám nézni is gyűlölt. Undorodtam magamtól. Más akartam lenni. Irigyeltem a szomszéd gyerek életét, irigyeltem mindenki másét. Talán a mérhetetlen irigység, és szeretethiány volt, mi befeketítette szívem. Bántani akartam másokat, ahogy ők bántottak engem. Érzéketlenné váltam. Bár, aranyos oldalamat mutattam, közel sem voltam az, jól tudtam, így kell tennem, különben nem érem el a célom. Mikor a nagyapám meghalt, a bátyámra hárult minden felelősség, hogy eltartson minket, mivel nagyanyám már nem volt rá képes, így is szűkölködtünk. Ekkor voltam tíz éves. Korban nem éltem még meg túl sokat, viszont a lelkem, a szívem, a tudatom ezernyi hasadással volt tele.

Idővel a kezdetbeli láthatatlanságom mellé kaptam még valamit. Céltábla lettem. Kezdtek felfigyelni rám, de egyáltalán nem pozitív irányban. Minden nap elkaptak, és az iskola hátsó udvarába vonszoltak, ahol jól megszokott módon, mindent kaptam, csak simogatást nem. Persze ez „otthon” sem volt másképp. Szeretett testvérem még meg is cibált, hogy micsoda egy rakat szerencsétlenség vagyok, a gyávaság mintaképe, egy semmirekellő. Szégyell, megvet, eltaszít, megtűr. Folyamatosan ezeket a szavakat véstem át újra, és újra az ágyam fejtámlájába. Minden nap átírtam, hogy egyre mélyebb legyen, akár az űr a testemben. Ilyen élet mellett lehetséges, hogy valaki pozitív érzéseket tápláljon bármi felé is? Nem. Eleinte hagytam magam, tűrtem, de eljött az a pillanat, mikor elmém már magától cselekedett. Az egyik iskolai napomon, mikor már bőven nagyobb voltam, odajött hozzám egy fiú. Barátkozni akart, meg akart engem ismerni. Azt mondta, nem akarja, hogy egyedül legyek. Mosolyra húztam ajkaim. Neki mindene megvolt. Család, barátok, jó kapcsolatok. El akartam venni mindent. Ő megbízott bennem, míg én csúnyán átvertem; boldog voltam. Megtapasztaltam, hogy ezek a dolgok azok, mik számomra örömet hoznak. Csúnya, mocskos, de legalább pozitív számomra. Mégis lehetetlen kérdések kínoztak minden egyes álmatlan éjszakán. Egy senki vagyok, semmit nem érek. Miért létezem? Miért kell élnem? Miért pont én? Hol vagy anya? Apa? Miért hagytatok el... Miért születtem meg?

Minden erőmmel kerestem a boldogságot, egy kis örömet, viszont a valóságban sehogy sem találtam, ezért az álmaim között kezdtem el kutatni. Így történt, hogy többet töltöttem a valótlan dolgok világában, ahol mosolyoghattam, játszhattam, nevetgélhettem. A két oldal lassan egybefolyt, nem tudtam megkülönböztetni, hol vagyok. Úgy viselkedtem, akár egy őrült, bár valójában az is voltam. A pszichológus, akihez elcibált hyung, teljesen nyugodt hangszínnel közölte, hogy tudathasadásom van. Tizenkét éves voltam. Mondhatta volna egyszerűbben is, miszerint elmeroggyant vagyok, teljesen megértem, nem vádoltam volna. Orvostól-orvoshoz jártam, de menthetetlen voltam, senki nem tudott segíteni, de nem is akartam. Fokozott figyelemre lett volna szükségem. Igen, lett volna. Ezek után végképp elüldöztem mindenkit a közelemből, pedig én csak egy kezet akartam, mi megfog, és átkarol, mielőtt minden végleg széthull. Gyűlöltek azért, amiről nem tehettem, így az érzéseket én is viszonozni kezdtem. Mérhetetlen harag, és undor gyülemlett fel szívemben, senkit nem akartam magam mellett, soha többé.

Tizenhárom voltam, mikor találkoztam Namjoonnal. Ő tényleg észrevette azt, aki vagyok, beszélgetett velem, elhívott, hogy megismerkedjek a barátaival, bár, láttam rajta, hogy ő is különcnek tart, így hát cinikus voltam vele szemben is. Berántott abba a világba, melyben ő élt. Megismertette velem, így immáron három világhoz tartozhattam. Kipróbáltam a cigit, az alkoholt, még a fűt is. Kibaszottul tizenhárom évesen. Sokszor azt sem tudtam, hol vagyok; míg az egyik világban tartózkodtam, elfelejtettem mi történt a másikban.

Kusza volt minden, és még mindig az.

Az emberek undorítóak, így hát én is az leszek velük. Már ha akartam, sem tudtam volna megtűrni mást a közelemben, hányinger kerített hatalmába, akárhányszor gondoltam rá, így az iskolában próbáltam minél inkább összébb húzni magam, hogy ne keltsek feltűnést, hagyjanak békén, legyek újra láthatatlan. Próbáltam egy teljesen más személyiséggé átalakulni, ki bennem volt, és egyre inkább felszínre akart törni, a többi másik mellett. Namjoon tudott minden problémámról, túl jól ismert, tudta, hogy mentális betegségben szenvedek, tudta, hogy nem az vagyok, akinek néha tűnök, vagy látszani akarok. Sokszor tört rám dühroham, mi egyik pillanatról a másikra tűnt el. Magam sem értettem. Azt sem értettem, miért vagyok, mit keresek ezeknek az embereknek a társaságában, hiszen gyűlöltem minden olyan dolgot ezen a Földön, minek tudata van, beszél és gondolkozik. Soha nem engedtem, hogy megérintsenek. Soha.

Tizenhat éves voltam, mikor középiskolába kerültem, egy neves helyre, mit eredményeimmel értem el. Tanultam, bár, nem volt kinek, mégis megtettem. Mi mást tehettem volna? Egyszerűen alkalmazkodtam az élet unalmas, együgyű körforgásához, mit a társadalom diktált. Be akartam olvadni, egyszerűen csak az átlagosságra vágytam, mit soha nem kaphattam meg. Elterveztem, hogy szuper erőmre hagyatkozva vészelem át ezeket az éveket, mik sötét árnyként tornyosultak szemeim elé.

Az iskolai nyitóünnepségen álltam, és próbáltam figyelni – ami persze, abszolút nem érdekelt –, mikor oldalra pillantottam. Egy velem körülbelül egy magas fiú álldogált, hol egyik, hol másik lábával dobolva, erősen szuggerálva végig minden egyes tanulót, aki a közelében tartózkodott. Szemei szinte kiestek helyükről, olyan erősen próbált koncentrálni, elnyílt ajkaival némán formázva a szavakat, miket saját magának címzett. Vicces látványt nyújtott, túlontúl belefeledkezett önmagába, gondolom, jelenleg azt sem tudta, hol van, és mit csinál. Valamiért idegesített. Mosolyogtam. Gonoszkás fény csillant szememben, miközben kezem felé lendítettem, de valami nem stimmelt. Erős szorítást éreztem csuklóimon, nagyon fájt, úgy éreztem összeroppant, nem tudtam menekülni a bilincsből.

– Megvagy! – hallottam meg az ismerős hangot, mi csöpögött a gúnytól, és haragtól, mitől még apróbbra húztam össze magam. Felnéztem rá. A tekintete felperzselt, porig égetett, a másvilágra küldött.

Válaszolni akartam, de nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam szétnyitni ajkaimat, olyan volt, mintha ragasztóval kenték volna be. Kapálóztam, hadonásztam, de semmi. Sírni akartam, mire újra meghallottam különleges orgánumát, de bár ne tette volna, bár ne hallottam volna. Füleimre akartam tapasztani kezeim, de azokat láthatatlan kötél fonta körbe.

– Megtaláltalak. Mindenért mocskosul meg fogsz fizetni, Kim Taehyung.

Ne, kérlek ne, nem akarom hallani! Kérlek, hagyd abba, eressz el! – Ki akartam mondani ezeket a szavakat, de lehetetlennek bizonyult, soha nem hagyták el szám. Vége volt. Csapdába estem. Éreztem, hogy erős kezek szorítanak nyakamra, olyan erővel, hogy a levegőt másodpercek alatt szorította ki tüdőmből, többé már nem juthattam levegőhöz. Meghalok. Végre, meghalok.

Nehezen nyitottam ki szemeim, fájdalmas volt az ablakon beszűrődő, vakító fény, mely retinámon kíméletlenül hatolt át. Ruhám verejtéktől átitatva tapadt, csatakos, izzadt testemre. Automatikusan nyúltam ajkaimhoz, majd nyitottam óvatosan szét, de semmi nyoma nem volt ragasztónak, vagy bármi másnak. Álmodtam. Megint ugyanaz a rémálom, örökké üldözni fog, lassan, és könyörtelenül emészt fel. Nem kapok levegőt, éget… fájdalmasan kapok mellkasomhoz, majd érzem meg ujjaim közt a vékony ezüst medált, mit eddig soha nem vettem le. Most mégis kiszakítom nyakamból, hogy fiókom legmélyebb zugába helyezzem el. Többé nem akarom látni.

Kótyagosan haladtam a konyha felé, lábaim még mindig remegtek, tényleg hatalmas lelkierőt kellett vennem magamon, hogy kimásszak. Majdnem hat hosszú év telt el, mégis minden éjjel újra és újra eljön kínozni, tudom, revansot akar venni tőlem. Nem akarom viszont látni, nem akarok újra szemeibe nézni. Undorodom bevallani, hogy hiányzik. Nem akarom az érintését, mégis vágyom rá, hogy körbefonjon. Utálom a hangját, mégis fülemben cseng. El akarom felejteni, mégis minden éjjel eljön hozzám, tudom, figyel engem. A mai rémkép még valóságosabbnak tűnt, mint máskor; még mindig érzem fojtogató ujjait nyakam körül, talán az oka, hogy újra Szöulban vagyok. Újra ott, ahol minden elkezdődött, majd véget ért.

Évekkel ezelőtt, miután eljöttem innen, egy kisebb városban folytattam tovább tanulmányaim, miközben a szabad perceim egy klinikán töltöttem. A betegségem eluralkodott rajtam, felülkerekedett, bátyám nem hagyott más választást. Vizsgálatok sokasága, tűk, injekciók, teljesen beleroppantam. Az elmém nem tudott lépést tartani, folyamatosan törölte azokat az emlékképeket, miket úgy gondolt, nincs rá szükség. Egy kész idegroncs lettem. Talán a sok felgyülemlett feszültség, a sok ellentétes érzelem, mivel nem tudott lépést tartani agyam. Ezelőtt is voltak ilyen gondjaim, nagyon feledékeny voltam mindig is, olyan dolgok tűntek el agyamból, mik hiányoztak, mégsem emlékeztem rájuk.

Mi a teljes igazság? El akartam menni, de amúgy sem volt a birtokomban a választás lehetősége. Ki akarna egy ilyen emberrel együtt élni? Mindig, mindenki eltaszított, előbb vagy utóbb ez lett volna a vége. Itt nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak”. Csupán az egyedüllét, a magány. Mégis hiányzott. Borzasztóan hiányzott az a személy, kit én hagytam magára, ki mindent félredobva rohant felém, de nem akartam bevallani, nem menne. Az a kéz, mi először megtartott, átölelt, körbefont. A kéz, melyet én csúnyán megharaptam, de nem tudhatta meg, ki is vagyok valójában. Nem tudtam volna elviselni az undortól csöpögő tekintetet, mi még most is kísért álmaimban. Rossz szándékkal közeledtem felé, a legmocskosabbal. Tönkre akartam tenni, el akartam venni tőle mindent, mi neki megadatott, nekem pedig nem. A barátokat, a céljait, mindent. Szét kellett őket választanom, látni akartam, ahogy tönkre mennek, ugyan úgy, mint én. Próbáltam hergelni őket, tudtam, hogy a kis vörös idegeire megyek, és ő áll legközelebb hozzá. Tehát ott kellett kezdenem. Ha már nem beszéltem, a tetteimmel kellett cselekednem. Hiába illettek gúnynevekkel, mocskoltak, vagy esetleg tettekkel cselekedtek, belül nevettem. Borzasztóan örültem. Utáltam, gyűlöltem őket. Viszont valami megváltozott. Ő, Jung Hoseok, szembeszállt a barátaival értem. Persze, erre számítottam, ezt akartam, de már nem tudtam örülni tetteim súlyának, mégis gyűlölni próbáltam, gyűlölni akartam. Megvetni.

Valami nem stimmelt. Nem tudtam, nem akartam hinni neki, de ha együtt voltunk, ha velem volt, és én vele, nem tudtam magamnak parancsolni, egy teljesen más személlyé alakultam át. Így sokszor próbáltam távolságot tartani, mindenféle kifogással előhozakodni, de ő megtalált. Utánam jött, és én boldog voltam emiatt. Arra a napra jól emlékszem, mikor megcsókolt. Talán akkor változott meg minden, akkor éreztem először bűntudatot. A kezei lágyan, szeretettel érintették enyémeket. Azokat a kezeket, mik mocskosak, piszkosak voltak. Szerelmes lettem. Sírtam, üvöltöttem, ekkor nyúltam először pengéhez. Muszáj volt fájdalmat okoznom magamnak, az éles tárggyal ahol csak tudtam, végig szántottam a bűnös részt. A sors iróniája, hogy ő volt, ki lekezelte ezeket a sebeket. Ha tudta volna, miért tettem, Ő vájta volna belém, még mélyebben. Féltem, rettegtem, hogy megtudja.

Kétszínű voltam, mikor kiejtettem azokat a bizonyos szavakat. „Ugye soha nem fogsz elhagyni?” – Életemben nem éreztem ilyen eufóriát, birtokolni akartam őt, ezért neki adtam magam. Bár eltűntem volna a Föld színéről!

Emlékszem az utolsó nyárra. Viccelődtünk, nevetgéltünk, megkérdezte, hogy visszamenjünk-e arra a helyre, hol először beszélgettünk az iskolán kívül, de én rohadtul nem emlékeztem. Fogalmam sem volt, hol, merre van az a hely. Rohadtul nem. Majd minden, szép lassan kezdett eltűnni, elfelejtettem minden fontos dolgot, rettegtem a szemeibe nézni, ez volt a büntetésem.

Megérdemeltem. Cinikus voltam, előítéletes. Meg kellett tanulnom, hogy nem mindenki egyforma, de ehhez fel kellett nőnöm, és már réges-rég késő volt. Rettegtem a gondolattól, hogy mindent elfelejtek vele kapcsolatban, és hogy ezzel egy időben, megismeri gonosz valóm. Túl sok volt, azt akartam, hogy így emlékezzen rám, mennem kellett. El kellett tűnnöm, mielőtt ő tűnik el.

– Min gondolkodsz ennyire? Megint rossz volt az éjszaka? – szakít ki gondolataimból Namjoon, ki ilyen hosszú idő elteltével is készségesen segített rajtam. Bár, tudtam, elítél azokért a dolgokért, amiket tettem, mégsem lökte el kezem, mi segítségért nyúlt felé.

– Megint hangos voltam, mi? Azt hiszem, ez csak az új hely miatt van, lassan hozzá szokom, ne aggódj – szürcsölök bele teámba. – Gondolom, már megint nem tudtál aludni miattam.

– Nyugi, párnát nyomtam az arcodba, akkor egy ideig elhallgattál. – Viccelődik, de hiába, nem tud felvidítani. Fogalmam sincs, mikor nevettem utoljára. Talán a múlt évszázadban.

– Ma nem korábban kell beérned? Teljesen el fogsz késni... – mutatok az órára. Bár, kicsit sem érdekel jelen helyzetben, csak tegnap egész nap ezt szajkózta.

– Még van két percem indulni – villant egy teli fogsoros mosolyt. – Te mit akarsz kezdeni magaddal? Még mindig nem találtál munkát?

– Tulajdonképpen, találtam. Nem nagy szám, az egyik közeli kávézóba kerestek felszolgálót, szóval ráhajtottam – kacsintok rá. – A semminél jobb, valamiből meg kell élni. Egyelőre.

– Ügyes – borzolja meg a fejem tetején lévő hatalmas kócot, amiért harapni tudnék. Gyűlölöm, ha hozzám érnek, ráadásul nem tizenkét éves vagyok. – Mikor kezdesz?

– Már ma délután, és mielőtt megszólalnál, nem, nem kell meglátogatnod az egyetem után. Szépen gyere haza, és felejtsd el, hogy hol dolgozom – sikeresen megelőztem mondandójában, mire ő szomorúan szorította össze ajkait, majd fújtatva hagyta el a helységet. Igazából ,irigylem. Én nem azért vagyok itt, hogy tovább tanulhassak. Nem volt meg rá a lehetőségem. A sok vizsgálat, és kórház miatt teljesen lemaradtam, lerontottam jegyeim, így maradt ez az élet. Vissza is csak azért jöttem, mivel bátyám hirtelen tűnt el, így nem akartam azon a helyen maradni tovább. Mindig is ide kötött minden. Szomorú, és sanyarú sors az enyém, mibe lassan beletörődtem.

Szeptember vége volt, de az időjárás szórakozott, játszani volt kedve. Zuhogott, csontig hatoló hideg mart csontjaimba, mikor kiléptem az ajtón. Hiába a meleg kabát, a sapka, meztelennek éreztem magam. Lábaimat gyorsan kapkodva rohantam a buszmegálló felé, kezeimet folyamatosan fejem fölé tartva, mintha bármit is segítene. Napsütést, és jó időt jósoltak erre a napra, akkor mi a fene történt? Hihetetlen.

Mint egy ázott kutya úgy szálltam fel a szerelvényre. Minden pillantást magamon éreztem, olyan érzés volt, mintha mindenki engem figyelne. Hangyák mászkáltak az egész testemben, bár, hideg volt, a veríték folyt halántékomon. Pánikoltam. Menekülni akartam, a kiutat kerestem, de esélyem sem volt a tömött buszon. Éreztem, ahogy kezek simulnak rám, minden irányból, el akarnak kapni, meg akarnak fojtani. Fulladoztam, nem kaptam levegőt, éreztem, hogy bármelyik pillanatban összeeshetek, a lábaim nem akartak megtartani. A szívem egyre szaporábban vert, teljesen kipirultam, a forróság olyan szinten elöntötte testem, hogy már vártam, mikor gyulladok fel. Mi történik? Émelyegtem, a hasamat folyamatosan szúró érzések ostromolták, gombóc keletkezett a torkomban, képtelen voltam nyelni.

– Le akarok szállni! Le akarok! – kiabáltam, nyöszörögtem kétségbeesetten, de figyelmen kívül hagytak, helyette csak szúró tekinteteket kaptam válaszul. – Kérem! Állítsák meg a buszt... – Hangom elesetten csengett, minden erő elszállt belőlem. Nem éreztem a lábaim, melyek végül felmondták a szolgálatot, ingatagon guggoltam le, miközben görcsösen szorítottam a mellettem lévő kapaszkodót.

Senki nem figyel rám. Senkit nem érdekelte.

Szemeim lassan lecsukódnak, borzasztóan nehéz volt nyitva tartani, kizárólag elmosódott vörös pacákat láttam, mik beterítették az egész látóterem. Sírni akartam. Hangosan zokogni. Éreztem, hogy testem a levegőbe emelkedik, erős, határozott karokat éreztem magam körül. Valaki felemelt, biztos vagyok benne, hogy most levágnak a buszról. Biztosan feldühítettem magam körül a tömeget a vinnyogásommal. Meg akartam szólalni, hogy ha már ledobnak, finoman tegyék, viszont nem tettem, nem tudtam. Próbáltam felnézni, egy pillanatig mintha látni véltem volna arcát, de másodpercek alatt elfelejtettem. Elsötétült minden.

Óvatosan nyitogattam pilláim, miközben meglepődve konstatáltam, hogy bizony, nem a hideg, vizes kövön csücsülök, hanem egy kisebb kávézóban. Hogyan kerültem ide, és miként? Mi az Isten…

– Látom, felébredt, minden rendben? – szólít meg egy vékonyka női hang, gondolom az itteni felszolgáló. – Elég rosszul festett, bár, ébren volt, nem volt teljesen magánál. A fiatalember, aki behozta, megkért, hogy figyeljünk magára. Nincs szüksége orvosi ellátásra?

– Csak orvost ne.... – nyöszörgöm szenvedve. – Milyen fiatalember?

– Nem mutatkozott be, sietnie kellett. Szerencséje volt, manapság az emberek nem túl segítőkészek.

– Mennyi az idő? – Hirtelen ugrott be ez a lényeges információ. Úristen, biztosan elkéstem!

A választ meg sem várva csörtetek ki, még mindig ingatag lábakon. Nem hiszem el, hogy az első munkanapomon is ilyesmi dolgoknak kell történnie. Úgy fogok kinézni, mint akit nemrég halásztak ki az óceánból, mire elérem célom.

Fejem lehajtva vonulok be, csak röpke egy órát késtem. Szuper, jól kezdődik. Nem csodálkozom, ha azonnal reptetnek innen. Nem kicsit kellett megalázkodnom, mire a főnököm rábólintott, hogy most az egyszer ad egy esélyt. A munka fárasztó volt, az emberek lenézőek, és mocskosak, de végre úgy éreztem, én is élhetek kicsit. Nem is tudom, mióta éltem szobám rejtekébe, elzárkózva mindentől és mindenkitől.

Gyorsan telt el egy hónap, majd két hónap, mióta visszajöttem. A főnökömmel nem ápoltam túl jó viszonyt, mindig volt valami, amiért belém rúghatott. Tűrnöm kellett, egyre inkább depresszióba estem, nem találtam kiutat. Elég gyakori volt, hogy elfelejtettem a rendelést, többször meg kellett ismételnie a vendégnek, vagy szimplán elkevertem valamit. Nincs az a munka, ami nekem való, olyan szinten szerencsétlen, és ügyetlen vagyok. Így mint minden nap, nyúzottan, és kedvtelenül öltöttem magamra munkaruhám.

– Taehyung, menj, vedd fel a rendelést a hármas, és ötös asztalnál – adja ki a parancsot munkatársam, Jihu, aki egész nap csak henyél, mindent rám hagyva. Elvégre protekcióval került ide, megteheti.

Utálom.

Úgy lépdelek a kijelölt asztal felé, mint akit karóra húztak, biztosan szép látványt nyújthatok. Értek hozzá, hogyan is kell elvarázsolni, jobban mondva, elijeszteni a vendégeket.

– Üdvözlöm, mit hozhatok? – próbálok mosolyt erőltetni ajkaimra, de az csúf vicsorba szánt át.

– Egy cappuccinot kérnék, sok tejjel – löki hozzám szenvtelenül a szavakat, fel sem nézve.

Arrogáns.

Fekete kalapja félig eltakarja arcát, márkás ruhái jelzik, hogy elit körből való. Orromat felfújva csörtetek leadni a rendelést, majd billegek a következő asztalhoz. Bár megszoktam, hogy az emberek lenézőek, mégis idegesített, rosszul esett, akárhányszor eljátszotta ezt valaki.

– Itt a cappuccinója, uram – teszem le gondosan elé, majd helyezem el mellette a számlát. Már indulnék tovább, mikor meghallom hangját. Miért olyan ismerős? Rossz érzések kerítenek hatalmukba, újra úgy érzem, hogy egy rossz rémálomba csöppentem. Álmodok.

– Ez keserű, nem megmondtam, hogy sok tejjel kérem? – Most először pillant rám, mire én majdnem elejtem a tálcát. Érzem, hogy ereimben szélsebesen száguldozik a vér, szívem eszeveszett dübörgésbe kezd. Nem merek rá nézni, nincsen jogom, így hát erősen kezdem fixírozni a padlót.

– S-sajnálom – dadogom. – E-elfelejtettem. – A nyelvem teljesen összegabalyodott, nem emlékeztem, hogyan kell kiejteni a szavakat. Mi történik velem, miért lettem hirtelen ilyen?

– Szóval elfelejtette... – nyikordul meg a szék, ahogy lassan, kimérten áll fel. – Mégis milyen pincér az, aki elfelejti a rendelést? – Szavai hallatán apróra zsugorodok, semminek érzem magam. Nem ismer fel? Én felismerem. Ő az. Szándékosan tetteti? Szemeimet lesütve ugrálok egyik lábamról a másikra. – Most a fejére kellene, hogy borítsam, egyetért? – Arca nem mutat érzelmet, semmit nem tudok kiolvasni. Megijedek, ahogy hozzám beszél.

– Igen... – Adom meg magam. Szívem hevesen kalimpál, ki akar szakadni a helyéről, furcsán érzem magam. Létezik ilyen véletlen? Egyből eszembe jutnak a rémálmok, úgy érzem követett engem, szándékosan csinálja, az őrületbe akar kergetni, meg akar fojtani.

– Helyes – cinikusan ejti ki ezt a szót, de szavaival ellentétben az asztalra helyezi a csészét. Kabátját felkapva halad el mellettem, viszont egy pillanatra megáll. – Ezt Te állod – majd ezzel egy időben kilép az ajtón, magamra hagyva, döbbenten, lefagyva. Nem kellene, de megteszem, mihelyst észbe kapok, rohanok utána, ki a szakadó esőbe, azzal sem törődve, hogy a vendégek türelmetlenek. Épp az esernyőjével babrál, mikor megpillantom. Remegek, de nem a hidegtől.

– Hoseok! – kiáltom utána, miközben lábaimat is rendre szedem. Zavarodottan torpanok elé, fogalmam sincs, miért teszem, nem kellene, hagynom kellett volna, mégis itt vagyok. – Várj! – Muszáj volt mondanom neki valamit, hosszú évek óta kínoznak a gondolatok, ha most nem teszem, biztosan folytatódni fog, nem fog véget érni, le kell zárnom. Ez biztosan egy égi jel, nincs olyan véletlen, hogy pont vele összefussak. Meg kell tőle szabadulnom, különben felemészti szívem, a pokolra fog küldeni engem, tudom, ez a célja.

– Mit akarsz? – fúrja mélyen íriszeit enyéimbe, mitől görcsölni kezd hasam. Annyira szenvtelen.

– Meg akarok mindent magyarázni – sütöm le szemeim. Kétszínű vagyok, jól tudom, unalmas szöveg, de ezzel talán elérhetem, hogy örökre eltűnjön álmaimból. Ha tisztáznám a dolgokat…

– Nincs szükségem prédikátorra, úgyhogy ne mondd el azt, amiről úgy gondolod tudnom kéne.

– Fogalmad sincs mi történt, hogy mit miért tettem, hagyd, hogy beszéljek! – kérlelem, miközben keze után nyúlok, mit szívtelenül lök el. Kétségbe esek.

– Nincs szükségem az olcsó magyarázatodra, sem az együttérzésedre. Remélem, megtaláltad a boldogságot.

– Mindenben tévedsz, egyáltalán nincs semmiféle boldogság – folyik végig könnyem arcomon, mi egybeolvad az erősen szakadó esővel. – Semmi! – Nem tudom mi történik, de szavai mélyen hatolnak belém, egyáltalán nem akarok sírni, mi ez? Szavai bántóak, lenézőek.

– Tudod mit? Nem is akarom a boldogságodat, nincs szükségem rá, úgyhogy soha ne mutass nekem boldogságot. – Arcán most először fut végig egy számomra ismeretlen mosoly.

– Miért szakítasz félbe? – hüppögöm – Miért?

– Mivel a szavaid olyan kiszámíthatóak Taehyung, már ismerem a forgatókönyvet. Nem érdekel az igazság. Egy kutya vagy, aki mindig ugyanazokat a trükköket adja elő. – Itt volt vége mindennek, olyan erősen kezdtem zokogásba, mint eddig még soha. A szavai porrá zúzták alig dobogó szívem, jól tudtam, hogy ez lesz, mégis fájdalmas volt megtapasztalni. Megérdemeltem. – A boldogságot kerestem, míg te valami jobbat. Éreztél valaha ürességet? Megijedtél, hogy örökké tart majd? – Az egyre erősödő zokogásom miatt, képtelen voltam válaszolni, már nem volt értelme.Úgy lát, amilyen valójában vagyok, mindig ettől féltem, most bekövetkezett. Utoljára felé nyújtottam a kezem, miközben térdre rogytam a szakadó esőben, de ő csak hátat fordított. Néztem az egyre távolodó alakját, itt hagyott, pontosan úgy, ahogy én őt, évekkel ezelőtt. Bőrig ázva, megtörten, vörös szemekkel léptem vissza a meleg helységbe, ahol főnököm már óriási szeretettel várt, szinte láttam a fekete aurát, mi körbe lengte egész lényét. Alig várta, hogy megszabaduljon tőlem, hogy kitegye a szűröm. Megkaptam mindent a „szerencsétlentől” kezdve a „haszontalanig”, miképp semmit nem érek. Ezekkel a jókívánságokkal indított utamra, miszerint úgyis az utcán végzem.

Ez lett volna az én óriási nagy karrierem.

Sírva ölelem át a párnám, teljesen egyedül vagyok, sehogy sem kényelmes, nem tudok aludni. Összetört szívvel fekszem az ágyon, nem értem, hogyan kerültem ebbe az őrült helyzetbe. Esküszöm, próbálkoztam, hogy működjön, de nagyon nehéz időszak volt. Igazából szükségem van rád, de már soha nem lesz megfelelő időpont. Senki nincs mellettem. Elüldöztem mindenkit, aki közeledni próbált felém. Apu, itt kellene, hogy legyél... Magam előtt látom, ahogy anya mellett állsz, mindig dalolászva, kéz a kézben. Szükségem lenne rátok, jobban, mint bármikor.

Zokogva fúrom arcom az egyre nedvesedő párnámba.

Apa, ha itt lennél, vállon veregetnél vagy kritizálnál? Rám ismernél egyáltalán? Anya, azt kívánom, bárcsak rám szólnál, hogy túl sokat iszom, hogy munkanélküli lettem. Ha lenne egy percetek, nézzetek le rám, úgy hiányoztok. – Pityergek egyre erősebben. Még élek, bár alig kapok levegőt, olyan Istenhez imádkozom, kiben nem is hiszek. Tudom, nem csak az én szívem tört össze, szánalmas vagyok, és gyenge.

Azt hiszem, már sosem változunk meg, a szívünk mindig más ritmusra fog verni. Miért törtek felszínre ezek az érzések, miket oly gondosan takargattam? Miért fájnak ennyire a szavaid, miket mindennél jobban megérdemeltem? Elfelejtelek, el foglak felejteni. A dolgokat, melyeket sosem mondunk ki, sokszor jobb, ha úgy is hagyjuk. El fogom felejteni azt az időszakot. Már bármit is tennék, soha nem lennék jó neked. Én magam vagyok, ahonnan a gondjaim erednek. Te nem tudod, mennyire Szeretlek. Nem csak a tested, az, amire vágyom. Megkaptam a szíved egy kis időre, a legnagyobb hiba volt, amit valaha elkövettél, és elkövettem én. Megőrülök, most, hogy nem vagy velem. Sajnálom, hogy nem tudtalak jobban szeretni, sajnálom, hogy nem mondtam el. Az érzéseim annyira ellentétesek, nem azt érzem, amit érezni akarok.

Folyamatosan rémálmok gyötörnek, lázasan ébredek, ráz a hideg, pocsékul érzem magam. Próbálom kinyitni szemeim, de érzem, teljesen fel vannak dagadva, alig látok. Azt hiszem, minden könnyem elhasználtam az éjszaka folyamán. Ijedten ugrok meg az ágyban, mikor megérzek egy hideg tenyeret homlokomon.

– Sh, semmi baj, csak én vagyok – suttog Nam, amilyen halkan csak tud. – Bejöttem, mert elég hangos voltál, egész éjszaka kiabáltál, és dobáltad magad. A frászt hoztad rám – simít újra fejemre. – Mi történt? Forró vagy, majdnem 40 fokos lázad van, megmértem. Vagy hívom az orvost, vagy jössz velem, egy jeges fürdőt venni – pirít rám atyáskodóan.

– I-inkább a fürdő... – dadogom.

– Helyes, mindjárt jövök, előkészítem a vizet, vetkőzz le. – Levetkőztem volna én, ha lett volna bármiféle energiám is, de úgy éreztem, hogy egy csepp lélekjelenlét sem maradt üres testemben, ráadásul hasogatott a fejem is. Tíz kínzóan lassú perc telt el, mire visszatért, meglepődve konstatálta, hogy ugyanúgy fekszem előbbi helyemen, akárcsak egy sziklatömb.

– Segítsek? – pillant rám sajnálóan. Szívesen mondtam volna, hogy ne, mivel mocskosul szégyenlős vagyok, de a jelenlegi helyzetemben, teljes kiszolgáltatottságnak voltam kitéve. Nam meg ugye csak Nam. Nincs miért tartani tőle. Így hát hagytam, hogy kihámozzon verejtéktől átitatott pizsamámból, majd egy percig sem hezitálva kapott ölébe, akár csak egy játék babát.

– Eszel te mostanában? Alig érzem a súlyod, és valljuk be, a látvány sem túl bizalomgerjesztő.

– Kösz, most sokkal jobban érzem magam, de tényleg. – Piszmogtam volna még magamban egy ideig, de olyan hirtelen rakta bele testem a jéghideg vízbe, hogy szó szerint felvisítottam, akár egy rozmár. Borzasztó érzés volt, szinte éreztem, hogy jéggé válik mindenem. – Na, hogy festek? – vigyorogtam nem túl hihetően a mellettem aggódó fiúnak. – Akár csak egy jégkocka, mi?

– Inkább, mint egy pár hónapos hulla.

– Köszi, tényleg, köszi. Te mindig figyelsz az önbizalmamra – grimaszolok rá nem túl kedvesen. – Meddig kell még itt feküdnöm, mint valami partra vetett pingvin? – csapkodom meg magam mellett a vizet kezeimmel, imitálva ezzel az előbb említett állatot.

– Legalább a pingvin aranyos…

– Na, jól van, most szedj ki innen.

Kellett nekem a zuhogó esőben mártírkodnom, végül ennek is én ittam meg a levét. Vagy két hétbe telt, mire kikecmeregtem. Amúgy is elég szenvedős vagyok, de ilyenkor még elviselhetetlenebb. Szegény Nam. Két hét nyafogás; nem semmi, hogy még életben van, és nem akasztotta fel magát a legközelebbi fára, vagy vetette le magát egy szikláról. Örök hála neked. Bár, munkám nem volt, és lassan a tetőt is elfelejthettem, mi még a fejem felett volt. Namjoon felajánlotta, hogy segít egy darabig, amíg tud, nem is értem, hogy foghattam ki egy ilyen nagyszerű barátot. Mert igen. A barátom volt. Sajnos hosszú idő kellett, mire rájöttem. Bár ennek mind hiába, a gondolataim így is mindig máshol jártak. Beszélni akarok vele. Meg kell keresnem, legalább ha a telefonszáma meglenne.

Többet kaptam, mint vártam. Ugyanarra az egyetemre járt, akár csak Nam, bár, biztos vagyok benne, hogy anélkül is könnyedén jutott volna hozzá. Mindenkihez van kapcsolata. Így nem csak a számát sikerült megszerezni, a lakcíme is kezeim közé került. Szarvacskáim lassan bukkantak elő fejem tetején, miközben őrült gondolat fogant meg elmémben.

Úgy éreztem magam, mint egy szánalmas kukkoló, ki az áldozata körül legyeskedik, várva, hogy mikor csaphat le rá. Elmentem az egyetemre. Úgy akartam tenni, mint aki véletlen került ide, bután játszva az ártatlant. Boldog mosoly szántott végig arcom vonalán, mikor megpillantottam őt. Az egyik padon ücsörgött, laptoppal az ölében, valamit szorgalmasan pötyögve. Tudtam, hogy írói szakra jár, büszke voltam rá. Örültem, hogy nem sikerült tönkre tennem, hogy lett belőle valaki.

Indulni akartam hozzá, mikor egy kecses női alak lépett mellé, majd nyomott lágy puszit ajkaira. A mosoly, mi hosszú idő után először játszadozott szám sarkán, teljesen legörbült. Nem szimplán elszontyolodtam, sokkal inkább összetörtem. Örülnöm kellene, hogy végre talált valakit, aki számára Ő a legfontosabb. Utálom magam, mivel a kétszínű, önsajnálós érzések egyből ellepték agyam. Mégis mit kéne tennem, mikor a legjobb részem mindig is te voltál? Azt mondják, a rossz dolgok okkal történnek, de a bölcs szavak nem enyhítik a fájdalmat. Mert míg ő tovább lépett, én még mindig szenvedek. Tiéd a szíve és az enyém is, de a fájdalom csak az enyém. Jól tudom, a te legszebb napjaid lesznek az én legrosszabb napjaim. Bocsásd meg a gondolataimat. A könnyeim már megint gyülekeztek pilláimon, lassan elmehetnék egy borús felhőnek, ha már szakmát kell választani. Mit keresek itt, miért jöttem? Hiszen én nem akarom szeretni őt... Annyira, de annyira szánalmas vagyok. – Zokogtam fel újra és újra.

– Taehyung? – összerezzenek a hang hallatán. – Mit csinálsz te itt? – El akarok tűnni, kezeim védelmezően emelem arcom elé, nem akarom, hogy így lásson, bár, úgy is jól tudom. Látott.

– Épp ásót keresek – szipogok. – Valamivel csak ki kellene kaparnom a földet, mielőtt elásnám magam – pillantok rá könnyeim alól, tekintete teljes döbbenetet sugall.

– Ásót? – csatlakozik a beszélgetésbe a harmadik személy, történetesen az előző lány, ki nemrég még Hoseok nyakán csimpaszkodott. – Talán a mindenest kérdezd meg, általában arra szokott ilyenkor tevékenykedni – kezdett erős kalimpálásba hosszú, műkörmös ujjaival.

– Buta liba – piszmogom az orrom alatt, majd úgy teszek, mint aki meg sem szólalt, de az előttem ácsorgó egyből nekem támad ijesztő karmaival.

– Mondd még egyszer! Hallod? – lök rajtam egyet, de mikor rájön, hogy egyáltalán nem tulajdonítok neki figyelmet, Hoseokra pillant. – Hobi, hallottad? Miért nem állítod le? – nyavalyog.

– Taehyung, gyere! – ránt egyet pulcsim ujján, hogy magával vonszoljon valamivel távolabb.

– Nem vonom vissza – szegezem egyből hozzá mondandóm. – Az, és kész.

– Egyáltalán nem erre vagyok kíváncsi. Mióta jársz te erre az egyetemre? Mit keresel te itt?

– Elmondom, de mielőtt neki kezdenék, engem is érdekelne, hogy te miért és mióta vagy vele? – fintorgok majd mutatok az ujjammal a leányzóra, akár csak egy szemrehányó kisgyerek, mint aki épp az ovitársát köpi be, valami csúnya dologért. Nem tudom, mikor jött rám ez a hirtelen „őszinte” leszek roham, de minden ki akart jönni belőlem, amit eddig oly gondosan visszafojtottam. Mérges voltam. Határozottan az. Válaszokat akartam.

– Már ne haragudj, de pont én tartozok elszámolással neked? Hol voltál az elmúlt években? – csikorgatja meg fogait. – Várj... inkább ne válaszolj, nem vagyok rá kíváncsi.

– Elmondok mindent, csak kérlek hallgass meg – próbálkozok újra, annak ellenére, hogy tudom, az előző akcióm kudarcba fulladt. – Hazudtam neked – tekintetem cipőjére szegezem.

– Mondj valami újdonságot is – emeli fel fejem államnál fogva. – Túl egyszerű és átlátszó vagy – próbálom szavait figyelmen kívül hagyni, még is mardossa szívem.

– Hazudtam, igen. Elmentem. Ez is igaz – kapaszkodok kétségbeesetten csípőjébe. – Mindenről hazudtam, átvertelek, gonosz szándékkal közeledtem feléd – buggyantak elő újra könnycseppjeim. – Sokáig olyan rossz voltam, de sosem tudnék nélküled élni – nézek kétségbeesetten szemeibe. – Minden egyes nap gondoltam rád.

– Sosem? Emlékszel még arra az éjszakára, mikor megkértél, hogy soha ne hagyjalak el? Bolondnak néztél, sírtál, miközben belül majd szétvetett az öröm, ugye? – kacagott fel. – Megígértem neked, de te porig romboltál mindent. Azt hiszem. innentől nincs miről beszélnünk – rázza le kezeit rólam ugyanúgy, mint legutóbb.

– Kérlek... nekem is fájt..

– Fájt? Te nem érzel semmit, a szíved nem képes érezni. Igazam van? Akkor fogd be végre, nem akarom feleleveníteni ezeket a mocskos érzéseket.

– Mocskos? Szóval mocskos... – mosolygok, de majd belehalok a próbálkozásba, hogy ne essek össze. Most olyan távolinak tűnsz. Érzelmeim biztosan kirajzolódtak arcomra is.

– Hosszú évek óta nem láttalak, te mégsem változtál semmit. Miért vagy ugyanolyan?

– Te viszont megváltoztál – húzom szomorú mosolyra ajkaim.

– Neked köszönhetem.

– Nekem?

– Neked. Amiken miattad keresztülmentem. Hogy megvetlek? Nem. Sokkal inkább szeretném megköszönni. – Már megint sírásra kényszerít, erősen préselem össze ajkaimat.

– Azt mondtad, szeretsz.

– Szeretem a kutyámat is – tart egy kis szünetet, majd folytatja: – Nem, ez nem igaz. A kutyám legalább igazi. Őt ismerem. – Itt tört el a mécses. Olyan zokogásba kezdtem, hogy szerintem az egész egyetem felriadt. Bömböltem akár egy újszülött csecsemő, ki először vesz levegőt.

– H-hagyd abba, miért teszed ezt velem? – sírom a szavakat. – Hazudtam, igen... de fogalmad sincs, miken mentem keresztül! – üvöltöttem, ahogy csak tudtam. – Te mégis megszégyenítesz.

– Sajnálom.

– Mégis mit sajnálsz?

– Azt, hogy találkoztunk. Nem kellett volna idejönnöd. Akkor, nekem sem kellett volna abba az iskolába mennem. Rossz volt az időzítés. – Hangja olyan szinten ismeretlen volt számomra, hogy már azt sem tudtam kivel beszélek. Mérhetetlen düh szántott végig testemen, gyűlölöm. Ő már nem az a Hoseok, akibe beleszerettem, és aki viszont szeretett engem. Nem voltam szent, viszont ő sem... Újra bántani akartam őt, ahogyan ő teszi velem. Álszent vagyok.

– Én láttam a végét, már az elején. Láttam, hogy vak vagy, és tudtam, nyertem – nézek szemeibe, miközben nevetve ejtem ki ezeket a szavakat, bár könnyeimtől alig látok. – Örök jogom szerint, elvettem, ami az enyém. Lehet, vége van, de itt nem állok meg – csikorgattam meg fogaim.

– Helyes, mutasd csak meg, milyen is vagy valójában. Ettől én nem leszek kevesebb, viszont te annál inkább – húzza féloldalas mosolyra ajkait, mibe bele remeg szívem. Rohadtul fáj. Miért, miért, miért? Ennek ellenére, miért vágyakozom utána? Most is ugyanúgy akarom őt. Annyira fáj a mellkasom, szorít, szúr, éget.

Úgy futottam el, ahogy csak a lábam bírta, menekültem, akár egy űzött vad, miközben könnyeim hullattam érte.

Újra ugyanott voltam, ahol régen. Magányomban, egyedül bámultam ki a kopott ablakon át, nézve a csillagokkal telített eget. A szerelmem, az életem, a kedvesem... Elhagytam őt, rosszul vagyok, mert tudom, ez nem volt helyes. Az ég és a rajta sorakozó égitestek ugyanolyan gyönyörű látványt nyújtottak, mint régen, csak mi változtunk meg. Szerettem volna megérinteni őket, csatlakozni hozzájuk, én is ragyogni akartam az éjszaka sötétjében. Akkor mindig figyelemmel kísérhetném őt, és egyáltalán nem zavarnám, nem lennék a terhére. Így talán még hasznos is lehetnék. Csak neki szánnám fényem, neki mutatnám az utat a sötétségben. Újra felidéztem arcának lágy vonalait, még férfiasabb lett, határozott kiállású, büszke férfi. Eltörpültem mellette, holmi gyereknek éreztem magam. Íriszei ugyanúgy fénylenek, szája, orra, fülei még kedvesebbek számomra. Bár, szavai durvák, mégis hallani akarom. Bárcsak elfogadnál, így, ahogy vagyok.

Azt mondják egy pár ital segít felejteni, bár, jól tudom sosem fogom, mégis elindulok. Éjszaka van, tizenegy óra is elmúlt, mégis most vagyok a legelevenebb. Nem vagyok rest utazni, egyenesen gangnamba vezet úti célom, mi hírhedt a neves bárjairól. Igazából, egyáltalán nem ihatnék, el vagyok tiltva tőle orvosaim által, de ki az, aki be tudná tartani? Ugyanolyan akarok lenni, mint bárki más. Nem akarok holmi intézetszökevény lenni, élni akarok.

A bárban alig van szabad hely, mindenki ilyenkor indul útnak. Mélyen szippantok bele az alkohollal, és füsttel átitatott levegőbe. Egyből három felest rendelek magam elé, a legerősebből; most nem játszunk. Nem sok pénz maradt kártyámon, mivel még bátyám kenyerezett le, mielőtt végleg eltűnt, de legalább jó célra használom, nem mondhatja, hogy nem.

A zene, és a hangos zsivaj folyamatosan dübörög hallószerveimben, rég nem jártam ehhez hasonló helyen, mivel az utóbbi időben teljesen be voltam gubózva. Nem tudnám megmondani, hányadik felest gurítottam le torkomon, de már éreztem, hogy nyelőcsövem teljesen szétmarta, de kellett, még kellett. Magamban röhögcséltem, és játszottam az előttem lévő poharakkal, kicsit sem zavart a körülöttem lévő tömeg.

– M-még... mindig....szeretlek! – gügyögtem az egyik pohárral a másiknak, próbálva kiejteni a szavakat, de olyan volt, mintha kínaiul próbálkoznék. Nem volt értelme. Mindig ilyen nehéz volt a nyelvünk?

– Én... is... szeretleeek! – toltam közelebb hozzá a másikat is.

– Micsoda... tömény.. romantika....

– Szó.. szerint... t-tömény - kezdtem hangos vihorászásba, miközben saját magammal folytattam nagyon érdekes párbeszédet.

Könyvre vele! – Gondolom mindenki azt hiszi őrült vagyok, de nekem ez a tökéletes állapot. Ez vagyok én.

– Elnézést... uram! – szólítgatom az italtöltő egyedet, miközben próbálom feltornászni magam a pultra, fogalmam sincs, hogy mi célból. – Még... kérnék... ebből a zöld löttybő’! – vigyorgok rá győzelem ittasan, mihelyst sikeresen kinyögtem ezeket a szavakat. – Ugye... ez nem... pisztácialé...?

– Elnézést, nem értem miről beszél, uram, de legyen szíves lemászni a pultról.

– Miről... beszééél... a pult van rajtam.....

– Jól van uram, értettem, a pult van magán. – Reagáltam volna még valamit, de abban a pillanatban éreztem meg a kezeket magamon, majd emeltek vissza a székre.

– Hol van... az italom? – hukk. – Kérnék abbó’ a…

– Zöld löttyből. – fejezi be mondatom. – Egy pillanat.

– Maga szerint... még... mindig szeret... engem? – nézek rá ártatlanul, kezeimmel szívecskét formázva, ezzel megadva a hangulatot.

– Mégis kicsoda, uram?

– Hát ő... itt, nem látja...? – mutatok az előttem lévő egyik pohárkára. – Ő itt H-Hoseok! – somolygok boldogságtól ittasan, úgy, hogy még szemeim is összepréselem a nagy igyekezetben. Mire ő csak köhint egyet, miszerint vegyem a célzást, bolond vagyok.

– Biztosan büszke magára.

– Maga... szerint is...? Biztosan... az! – kiáltok fel olyan hangosan, hogy túlharsogom az egész helységben összegyűlt zajt is. – Büszke.. rám, szeret... engem! – fonom magam köré karjaim, ezzel ölelést szimulálva. Egész éjjel a te nevedet fogom kiabálni. – Hobbi Hhhobbiiiii Hhhoooobbiiiii.…

– Kérem, odaadná a telefonját, hogy tárcsázzam valamelyik hozzátartozóját? Hány éves egyáltalán maga? Nem igazán szeretném, ha megbüntetnének. El kell mennie.

– H-hívja a H-hoseok nevű... számot. – nyögöm ki nagy nehezen, majd kezdek újra harsogásba, és kántálásba.

– Halló?! – hallom meg a mellettem lévő italtöltő hangját – Hoseokkal beszélek? Elnézést, hogy ilyenkor zavarom, de itt van egy férfi, aki jelenleg a világáról sem tud, és a maga számát adta meg. Oh, igen egy pillanat – hajol el a telefontól –, hogy hívják magát?

– Kúszó pinty... vagyok! – vigyorgok. – Neeeem, inkább – hökk – egy... tatu!

– Elnézést uram, de nem hajlandó megmondani a nevét – emeli vissza hallószervéhez a mobilt. – Most épp tatunak képzeli magát. Igen, igen... köszönöm. Elküldöm a címet – teszi le a készüléket. – Szerencséje van, név nélkül is tudta, kiről van szó... – Nem válaszolok, csak somolygok magamban, és egyre csak vigyorgok, mint egy rossz drogos, kinek a szemei előtt lebegtetik az anyagot.

Lassan homályosodik minden, összefolynak a tárgyak, ki kell mennem a mosdóba. Úgy csörtetek a kis helység felé, mint valami úti romboló. Próbálok öklendezni, de nem megy, nem jön semmi, semmi nem hajlandó távozni belőlem. Kótyagosan nézek bele a kis falra akasztott tükörbe, de nem ismerek magamra. Hajam ezer fele áll, hol beleragadva az alkohol, és a ropi, szám szélétől egészen állam vonaláig rá van száradva vagy a nyálam vagy pedig az alkohol, esetleg mindkettő. Szemeim véreresek, fel vannak duzzadva; komolyan ijesztő. Aki nem ismer, azt hiheti, az elmegyógyintézetből szabadultam percekkel ezelőtt. Már kínomban vigyorgok, miközben arcom folyamatosan hideg vízzel locsolom, de ezzel csak annyit érek el, hogy még rosszabbul festek. Dülöngélve totyogok el az egyik WC fülkéig, majd hajtom fejem az ülőkére. Aludni akarok, annyira álmosnak és fáradnak érzem magam.

Szinte nem is érzékelem, csak nagyon haloványan, mikor lassan, óvatosan felemel valaki alvóhelyemről. Erősen, görcsösen kapaszkodok az idegembe, majd hajtom vállaira fejem. Az sem érdekel, ha egy kibaszott ember csempész, nekem itt akkor is kényelmes. Gyorsan ragad magával az álom.

Fájdalmas volt az ébredés. Úgy éreztem magam, mint akit megdobáltak sziklával, majd le is dobtak egy szakadék mélyére, ahol jól megtaposott pár jól kifejlett antilop. Mégis mi a jó franc történt, és egyáltalán akarom én azt tudni? Azt hiszem, jobb, ha nem emlékszem, legalábbis egy ideig. Szörnyen éreztem magam, és nem akartam még ezen is rágódni.

Kimért léptekkel kezdtem sétálni, keresve a jól megszokott fürdőt, mikor vagy öt fokot csúsztam a csigalépcsőn. Várjunk csak. Miféle csigalépcső? Mégis hol vagyok?

Jesszusom, mit műveltem az éjjel?

– Vigyázz, lépcső! – hallok meg egy figyelmeztető hangot, de hanglejtéséből jól tudtam, hallotta vesztem. – Még mindig valamilyen állatnak képzeled magad? El kell, hogy szomorítsalak, nem növesztettél szárnyakat az éjszaka folyamán – kiabálja kicsit hangosabban, de hangja megremeg a visszafojtott nevetéstől. Remek. Erre inkább nem válaszoltam, helyette fülem-farkam behúzva indultam meg a zaj irányába. Viszont mikor megpillantottam Őt, nem vitt tovább a lábam, határozottan odaragasztotta valami földöntúli erő. Most komolyan miért vagyok itt? Nála?

– H-Hoseok... – kezdtem szánalmas dadogásba.

– Nyugi, ne félj – néz rám olyan tekintettel, mit utoljára évekkel ezelőtt láttam, mi ezernyi emlékképet hozott hirtelen a felszínre. – Mielőtt megkérdeznéd, hogyan kerültél ide, én is kíváncsi lennék rá. Hajnali háromkor szólalt meg a telefonom, majd egy ismeretlen hang szólt bele, miszerint menjek el egy bizonyos férfiért, aki tatunak képzeli magát. Vélemény?

– Az nem én voltam – húztam be nyakam, amennyire csak tudtam. – Összekevert a mellettem italozó személlyel – vigyorogtam kínosan. – Ha láttad volna... nagyon vicces volt a pasas…

– Hidd el, láttam – hagyta rám, majd terelte el a témát, minek borzasztóan hálás voltam. – Készítettem reggelit, rád fér, ahogy elnézem.

– Köszönöm – pironkodva fogadtam el a felkínált ételt, igazán éhes voltam. Még mindig nem tudom mi történt, de abban biztos vagyok, hogy nem csak egy tank ment át rajtam.

– Mesélj, hogy kerültél egy olyan helyre? – szegezte nekem kérdését.

– Tudnod kellene – nyelem le az ételt –, elvégre amilyen szavakkal illettél, biztosan jól kell, hogy ismerj. Igazam van?

– Egyáltalán nincs. Semmit nem tudok rólad Taehyung. Mindig is meg akartalak érteni, egy rejtély voltál számomra, mi folyamatosan vonzott, de mire kitölthettem volna, te eltűntél.

– El akartam mesélni a hiányzó részleteket, emlékszel? Viszont te szenvtelenül belém fojtottad a szavakat. Esélyem sem volt.

– Nekem sem volt esélyem, hogy marasztaljalak azon a napon. Semmi esélyt nem adtál, még egy kicsi magyarázatot sem, miszerint „már nem szeretlek te fafej” vagy valami…

– Ez nem igaz, soha nem gondoltam ilyesmire. Nem előled futottam, sokkal inkább magam elől. Rettegtem. Féltem, hogy elhagysz, mielőtt én hagynálak, féltem, hogy elfelejtelek. Önző voltam.

– Legalább ebben egyet értünk – húzza apró mosolyra ajkait, mi megdobogtatja elgyötört szívem. – Most itt vagyok, és itt vagy te. Kész vagyok meghallgatni mindent.

– Rendben – egyeztem bele. – Csak annyit mondj, mennyit tudsz? Tudom, hogy valamit elhallgatsz.

– Semmit nem tudok. Minden rajtad áll – fúrta mélyen íriszeit enyéimbe, bár, jól tudtam, hogy ez nem igaz, csupán az én számból akarta hallani.

– Minden nagyon régen kezdődött – vágtam bele mondandómba, majd nagy levegőt vettem, mivel éreztem, ez hosszú lesz. – Mindig is különcnek tartottak, nevettek rajtam, gúnyolódtak. Én voltam az a bizonyos levegő, mihez hozzá vághattak mindent, mikor már nagyon unatkoztak. Depresszióba estem. Elvesztettem a szüleimet, elvesztettem a bátyám. Onnantól kezdve, rohamosan csúsztam le a lejtőn. Céltábla voltam mindenki számára, képtelen voltam megvédeni magam, és senki nem állt ki értem. Képzeletbeli barátokkal kommunikáltam, gyagyásnak tekintettek, de nekem csak ők voltak. Elráncigáltak mindenféle orvoshoz, akik annyival betudták, hogy bizony, komoly problémák vannak az elmémmel. Azóta is klinikáról-klinikára járok. Teljesen egyedül voltam, gyűlölt mindenki, ezért én is ugyanezt tettem. Viszonoztam az érzéseket. Nem bírtam elviselni senki érintését, és közeledését. Talán ezért is tápláltam irántad olyan mérhetetlen ellenszenvet, mert a közeledben akartam lenni. Mégis gyűlölni akartalak. Neked minden olyan tökéletes volt. Nem akartam, de viszonozni kezdtem az érzéseid, soha nem éreztem magam még olyan jól, mint veled. Melletted mosolyoghattam, örülhettem. Viszont a rémképek soha nem hagytak nyugodni, mocskosnak éreztem magam, mivel be akartalak csapni, szét akartam zilálni a tökéletesen felépített barátságotokat. Az agyam egyre inkább bekattant, néha azt sem tudtam mi a valóság, vagy mikor álmodom. Mikor megcsókoltál, napokig gondolkoztam rajta, hogy csak álmodtam-e. Hihetetlennek bizonyult. Neked adtam magam. Viszont nem éreztem magam ép személyiségnek, az agyamban valami rendellenesség van. Féltem, mocskosul féltem, hogy esetleg a te neved is elfelejtem, vagy elfelejtelek Téged – préseltem össze ajkaim, majd lassan fújtam ki tüdőmben rekedt levegőt, hogy újult erővel folytassam. – Van fogalmad róla milyen érzés volt, mikor arra sem emlékeztem mikor, és hol találkoztunk legelőször? Mikor te olyan boldogan meséltél róla, én meg szégyenkezve bólogattam, miközben halványlila gőzöm sem volt. Ritka szarul éreztem magam. Szégyelltem... Ráadásul nem ez volt az egyetlen dolog, olyankor próbáltam elbújni előled, megijedtem saját magamtól. Miközben ezekkel a démonokkal küzdöttem, ott volt az a mocskos gondolat is, miszerint félrevezettelek – képtelen voltam tovább folytatni, a sötét, mély érzések újból felülkerekedtek rajtam, nem akartam újra és újra átélni. Nem megy, túl gyenge vagyok hozzá. Hallottam, ahogy nyikordul a szék, majd óvatosan lehuppan mellém. Nem vártam szánakozást, vagy sajnálatot, elvégre magamnak okoztam a bajt, ezzel együttvéve neki is. Tényleg tönkretettem. Az eredeti tervem sikerült, bár ne így történt volna.

Megfontolva simított vállamra, majd vont magához, úgy, hogy fejem mellkasán pihenjen. Édesnek éreztem, az illata olyan volt akár csak régen, hozzá akartam tapadni, mint egy pióca, soha el nem engedve. Érinteni akartam mindenhol, vágytam rá, hogy megvédjen, hogy oltalmazzon. Szükségem volt rá. Elpilledtem karjai közt, ráadásul még a másnaposság is erősen dolgozott szervezetemben, így hát nem küzdöttem tovább. Hagytam, hogy így aludjak el, miközben ő szorosan tart.

Mikor magamhoz tértem, őt már sehol nem találtam. Egyből az ugrott be, hogy az egész csupán egy illúzió volt, egy édes álom, mi kijátszott engem. Viszont ez lehetetlen felvetésnek bizonyult, miközben egy számomra ismeretlen helyen feküdtem. Fogalmam sincs miért, de mérhetetlen boldogság bujkált bensőmben. Nem változott semmi, de itt voltam, itt nála, és én nem akarok elmenni innen. Ha annyira el akar dobni magától, tegye, de küzdeni akarok, most életemben először. Cikkcakkos léptekkel haladtam lefelé, de nem azért mert részeg vagyok, csupán túlságosan elvarázsolt az adott helyzet. Egyáltalán nem akartam kutakodni, mégis valamilyen módon betévedtem dolgozószobájába. Tényleg nem szándékoztam meglesni a dolgait, már épp fordultam volna vissza, mikor megakadt a tekintetem az asztalon lévő jegyzeteken, mik gondosan össze voltak kapcsolva.

Ez lenne az, amit ír?

Tudom, nem szabadna, mégis kezeim közé veszem, majd halkan olvasom fel a kötésen lévő szöveget „A fiú, aki a csillagokból jött” – Elkuncogtam magam. Miféle cím ez? Komolyan, nem is ő lenne… Szívesen bele olvastam volna, nem tettem, nem éreztem jogot hozzá. Még biztosan nincs befejezve. Így hát szomorúan tettem vissza eredeti helyére miközben vágyakozva pillantgattam rá. Vajon miről szólhat? Nem teheted, Kim Taehyung. – Morgolódtam, majd szitkozódva vágtam be magam mögött a faajtót. Kezdeni akartam magammal valamit, gondoltam, hogy az egyetemen tartózkodik, így megint előbukkantak pici szarvacskáim. Én bizony sütni fogok. Méghozzá halpogácsát, tudtam jól, Hobi mennyire szereti.

Szerencsére nem kellett hozzá nagy tudomány, és a hozzávalók is csak az alap konyhai felszerelést igényelték, így mosolyogva kezdem előpakolni, miközben dúdolgattam. Bevallom, nem igazán szoktam sütni-főzni, ha mégis, csak a nagyon alap dolgokat, inkább élek rámenen. A halpogácsa nem igényel túl sok időt, hamar elkészíthető, lényegében palacsinta. Ezért voltam kicsit zavarodott, mikor már nem tudom, mennyi ideje bíbelődtem vele. Biztos vagyok benne, hogy még ezt is képes vagyok elrontani. A konyha úgy nézett ki, akár egy csatatér, mi ez a sok hozzávaló? Néztem az egyik tasakra, mi ismeretlen volt számomra, és fogalmam sem volt, mikor halásztam elő, de csak remélni tudtam, hogy nem raktam bele. Gyorsan kezdtem pakolgatni, és törölgetni, nem akartam, hogy erre érjen haza. Hazahozott, erre én leamortizálom neki a lakást engedély nélkül. Mármint, mi az, hogy engedély nélkül? Nem mintha valaha is megkérne ilyesmire. Elégedetten néztem remekművem, bár kicsit sem hasonlított a képen látható képecskére, de ezzel abszolút nem foglalkoztam. Már vagy fél órája dobolgattam lábaimmal, türelmetlenkedtem, mikor végre meghallottam az ajtó nyitódását, majd szélsebesen vágtattam a hang irányába.

– Sokáig voltál – lestem rá nagy szemekkel, pironkodva. – Egyetem?

– Dolgoztam – mondja teljesen egyszerűen, mi tényleg meglep, mivel fogalmam sem volt róla, hogy dolgozik bárhol is.

– Ezt nem tudtam – nézek bambán, elgondolkodva. – Milyen munka?

– Mi vagy te, valamiféle nyomozó? Azt hittem már elmentél – pöcköli meg homlokom, mitől érzem, újabb piros foltok jelennek meg eddig is forró arcomon. – Saját könyvet jelentetek meg. Évek óta dolgozom rajta, már csak apró simítások vannak vissza – mosolyog úgy szívből jövően.

– Ez valami elképesztő... – merülök el teljesen az előbb hallottakban. – El akarom majd olvasni, szabad?

– Ne kérdezz butaságokat, nem, nem szabad. Az elején, külön apró betűvel ki lesz emelve, hogy Kim Taehyung számára tilos elolvasni.

– Komolyan? – pislogok rá óriási boci szemekkel.

– Jólvan, TaeTae aludj. – Szavai hallatán, olyan széles mosolyra húzom ajkaim, hogy félő, úgy is marad. Annyira régen hívott így utoljára, annyira, de annyira jó érzés. Csak álltam, földbe gyökerezett lábakkal, miközben arcom csapkodtam, hogy kicsit észhez térjek, vagy legalább a bennem lévő forróság csituljon.

– Tudod, mi érdekel legjobban? – szökkenek boldogan elé. – Az utolsó sora.

– Miért pont az utolsó? – kérdezi teljesen értetlenkedve.

– Mert az a legfontosabb – mosolygok rá. – Mindig azt olvasom el először. – Erre már nem válaszol, de látom, hogy majdnem elneveti magát, így inkább elfordul, majd tovább megy. Én meg csak bambán merengek, hogy mi lehetett ilyen vicces.

– Ez micsoda? – kiabál a konyha irányából, mire azonnal mozdulok, majd szó szerint bepattogok az előbb említett helységbe.

– Most csináltam – húzom ki magam büszkén, amennyire csak gerincem engedi. – Halpogácsa.

– Hogy micsoda? – forgat meg egy darabot az ujjai között. – Ez hol hal? Olyan, mint egy elkenődött ropogós massza – emeli közelebb szemeihez. – Ráadásul lapos is.

– Hát igen, mivel nem volt forma, kézzel készítettem – biggyesztem össze ujjaim –, de sajnos valamilyen módon ilyenné változott... pedig esküszöm, tökéletesen nézett ki – sápítozok.

– Így is az – emel egyet óvatosan szájához, bár látom, nagyon küzd vele, úgy ropogtatja, mint aki kavicsot eszik. – Finom – néz rám kedvesen, bár, szemeiben némi szenvedést vélek felfedezni.

– Adj egyet! – kapok kezeimmel az említett darabért, de félúton megakadályoz. – Mondom, én is meg akarom kóstolni! – hadonászok egy fapálcikával, mi kezeim közé került. – Nem ettem még belőle, azt akartam, hogy te legyél az első – pironkodok.

– Nekem készítetted, ugye? – emeli el előlem az egész tálcát. – Meg akarom enni mindet! – Szavai édesen simulnak szívemre, de nem tudom visszafogni magam, tudom, hogy hazudik, egyszerűen érzem. Nagy levegőt vettem, majd minden erőm bevetve rontottam neki, akár csak egy óriási úthenger, magam alá gyűrtem, minek hatására a tálca a levegőbe repült, az összes tartalmát szétszórva körülöttünk. Gyorsan kaptam egy darabot ajkaim közé, de bár ne tettem volna, biztos vagyok benne, hogy elvesztettem pár fogam, ezzel egy időben, ízlelőbimbóim is hősi halált haltak. Mi ez az íz? Mit műveltem?

– Ez rohadtul rossz – kámpicsorodok el. – Miért etted meg? Kiköphetted volna – szontyolodom el még inkább. Képes voltam egy ilyen egyszerű dolgot is elrontani.

– Nekem ízlett, nem olyan rossz, mint amilyennek beállítod – néz fel rám, nagy barna szemeivel, és csak most ugrik be, hogy még mindig rajta tehénkedek, mégsem vagyok képes mozdulni. – Na meg, te csináltad – húzogatja meg tincseim, mintha vigasztalni akarna; biztos ez volt a cél. Pancser vagyok. Észrevétlenül simultam még inkább testéhez, erősen préseltem magam hozzá, remélve, hogy nem tűnik fel neki, de eszem ágában sem volt felkelni. – Tae? Kényelmesen elhelyezkedtél? – nyomogatja meg oldalam. – Túlontúl el vagy lazulva, tudod, nem te fekszel a hideg kőlapon, miközben valaki teljes nyugalommal tehénkedik rajtad – köhint.

– Csak egy icipicit.... – fúrom kábultam íriszeim övéibe. – Egy icipicikét…

– Tényleg nem változtál – nyúl tarkómra, majd egyenesen mellkasára vezeti fejem, ugyanúgy, mint legutóbb. Érzem szívverését, tökéletes összhangban dobban újra és újra, csodálatos hang, mindig erre akarok ébredni, és elaludni.

– Miért vagy velem hirtelen ilyen kedves? – bukik ki belőlem hirtelen a kérdés, mi ébredésem óta fejemben járt.

– Csak tudatni akartam, hogy nem vagy egyedül – húzza sejtelmes mosolyra ajkait.

– Ugye nem mondtam semmi hülyeséget részegen? – bámulok rá hatalmas szemeimmel.

– Nem... – hunyja be szemeit – Semmi hülyeséget...

Ahogy oldalára simítok, hallom, hogy gyorsabb ütembe vált át, az eddig oly nyugodt ritmus. Véletlen lenne, vagy ő is azt érzi, amit én? Az ő szíve is ki akar szakadni a helyéről, miközben egymást érintjük? Nem tudok tovább várni, választ akarok a kérdésekre, tudni akarom a gondolatait, érezni az ő érzéseit.

Gyengéden, észrevétlenül hajolok ajkaira, majd olyan hévvel tapadok rá, mint akit bármelyik pillanatban elszakíthatnak tőle. Kezeinket szorosan összefonom feje mellett, miközben egyre inkább hozzá préselem magam. Lángolok, észveszejtően égek, minden egyes testrészem remeg, ha akarnám, sem tudnám megtartani magam. Biztosan lángra kaptam. Lágyan nyalok végig alsó ajka vonalán, mire halk morranást hallat, így résnyire szétnyitja párnáit. Elveszek ebben a tekintetben, mi olyan érzéki, és túlfűtött, testem forróvára válik, akár a viasz. Érzem, ahogy bársonyos ujjai hajamba kúsznak, majd közelebb húzza arcom, így néz szemeimbe. Megbabonázott, ködös pillákkal hajolok újra ajkaira, majd nyelvem finoman, mégis erőszakosan tolom át párnái között. Hangosan tudtam volna nyögni, olyan szinten élveztem ezt a helyzetet, oly nagyon hiányzott már, tudom, képtelen leszek elszakadni tőle. Nyelvünk őrült tempóban simította a másikét, bármit megtettem volna neki, bármit.

– Várj – szakítja meg nyelvcsatánk, mitől meg tudnék őrülni, olyan szinten felhevültem. – Valami kemény nyomja a hátam – tornázza fel magát olyannyira, hogy ki tudja emelni az oda nem illő tárgyat. – Ohh, ez csak az a rohadt kemény massz... mármint halpogácsa – javította ki magát gyorsan, mitől kuncognom kellett.

– Csókolj meg újra – lihegem, kicsit sem visszafogottan párnáira, miközben rá emelem vágyakozó tekintetem.

Hoseok annyira gyönyörű volt kipirult arcával, hatalmas barna szemeivel, piros duzzadt ajkaival... Most, hogy ülőhelyzetben volt, kezem bejárhatta széles hátát, kitapogattam a fenséges izmokat, felsőjét egyre feljebb gyűrve. Imádtam minden egyes porcikáját, olyan helyeken is érinteni akartam, mitől egyre vörösebb árnyalat kúszott végig orcámon. A fejem vállgödrébe temetem, a textilen keresztül szívom be bőre illatát. Érzem, hogy erős kezei végigzongoráznak gerincem mentén, majd megállapodnak fenekemen, mitől jóleső borzongás fut végig fejem tetejétől egészen a lábujjam hegyéig.

Beleremegtem.

Akartam őt, most azonnal, mindennél jobban. Semmi finomkodás, semmi előjáték. Türelmetlenül nyúlok nadrágja cipzárjához, ezzel jelezve komoly szándékaim. Rettegtem, hogy eltaszít magától, hogy véget vet a pillanatnak, de az nem történhet meg, egyszerűen lehetetlen. Kívánom Őt. Megőrjít. – Lágy mosolyra húzom ajkam, mikor megemeli csípőjét, ezzel is segítve leráncigálni nadrágját. Kezem vágyakozva simított végig kőkemény testrészén, mitől éreztem, ő is teljesen megremeg. A bőre tüzel, szinte serceg érintésem alatt, szaporábban lélegzett, mint eddig bármikor. Lágyan cirógatom végig meztelen bőrét, miközben ő újra elterült a hideg kőlapon, ezzel átadva magát az élvezetnek. Éreztem tüzelő tenyereit hátamon, mi egyre vágyakozóbban, birtoklóbban marták puha bőröm, ezzel egyre inkább felfűtve engem. Alig hallhatóan morog alattam, ajkait folyamatosan nyálazva, mitől ég, bukfencezik az alhasam. Szorosan ölel körbe izmos karjaival, majd fordít a felálláson, így én kerülök alulra. Csábos mosolyra húzza ajkait, miközben felettem térdel, folyamatosan szemkontaktust tartva, így veszi le magáról a felsőt. Borzasztóan szexi látványt nyújt.

Ő több mint egy férfi, ez több mint szerelem.

Követelőzően rángatja le rólam is a szoros farmert, majd szabadul meg felsőmtől a másodperc törtrésze alatt, szinte fel sem fogtam, de már majdnem pucéran fekszem magasan tornyosuló alakja fogságában. Olyan, akár egy tigris, mély íriszeiben mérhetetlen éhség csillog, ahogy szája sarkát megnyalva közeledik felém. Ekkorra már mindketten szuszogtunk, egyikünk sem tudott a világáról, egyedül egymásnak léteztünk, csak mi számítottunk. Alig fogtam fel, hogy mindez most megtörténik, és nem holmi ábránd, illúzió, esetleg képzelet.

Finoman csókolok bele nyakába, szívom, ízlelgetem a számomra oly finom bőrt, elő akartam csalogatni hangját, akartam, hogy most azonnal a magáévá tegyen. Elidőztem vastag nyakán, melyen az ér szinte dudorodott az izgalomtól, legszívesebben bele haraptam volna. Érzem, hogy keze lassan kúszik le hasamhoz, majd egyenesen az ágyékomra tapad, mit lágyan masszírozni kezd. Izmaim akaratlanul is megfeszülnek, szívem egyre hevesebben ver, még inkább megrohan a vágyakozás, mibe biztosan belepusztulok, ha most azonnal nem cselekszik. Kérlelően néztem gyönyörű szemeibe, majd félgömbjeire marok, próbálva legyűrni róla az utolsó ruhadarabot, mi borzasztóan zavaró és akadályozó. Egyetlen percig sem teketóriázott, értette néma szavaim, így rólam is lesegítette, mi még halványan fedte vékony, remegő testem.

Átszalad rajtam a vibrálás, ahogy hirtelen feljebb ránt csípőmnél fogva, majd lábaim szorosan körbefonom izzadt, verejtékes testén. Így faltuk egymást perceken keresztül, miközben sikamlós testünk folyamatosan egymásnak dörzsölődött. Bizsergett a bőröm, az ágyékom körül még inkább forróság érzet kapott el, ahogy érintkezett övével, úgy éreztem, mentem szétrobbanok, szabályosan szédültem. Tekintetem csípőjére téved, minden domborulat tökéletesen festett, mit kótyagosan látok az íriszeimre tapadó, mindent elsöprő vágytól. Egyik kezével óvatosan hátsómra fog, majd másikkal szélesebb terpeszbe invitálja remegő lábaim, mit készségesen teljesítek, amennyire csak tőlem telik. Ujját érzékien, vigyázva meríti el testemben, mitől teljesen kész voltam, a combom megfeszült a jóleső érzéstől, bár minimálisan szúrt, a kéj sokkal inkább eluralkodott rajtam. Lágyan, ringatva emelgettem csípőm, közben egyre vadabbul nyögdécseltem, miszerint ez nem elég, még többet és többet akarok. Mikor már a harmadik ujja sem volt elég, hozzám igazította férfiasságát, majd egy utolsó csókcsatába invitált, mielőtt elkezdett volna beljebb nyomulni.

Egyre vadabbul téptük egymás száját, mint akik csak egymástól kaphatnak levegőt. Nem volt szükség sem síkosítóra, sem semmi másra, szerintem ennél nedvesebb már nem is lehetnék. Viszont mivel a konyha hideg padlóján estünk egymásnak, és mint gondolom, nem a hűtőben tárolja azt a bizonyos kis tubust, így semmi esélyét nem láttam, hogy elváljon akár egy pillanatra is. Miközben ajkaival voltam elfoglalva, úgy éreztem meg magamban lüktető tagját; felhördültem, mikor összekapcsolódtunk. Hoseok élvezettel teli morgása betöltötte minden érzékem, örökké ezt a hangot akarom hallani, mindig elő akarom csalogatni belőle. Fájt, viszont ez a boldogság, és a mérhetetlen öröm fájdalma volt, mi mindent elsöprő vággyal keveredett, ezzel megadva a tökéletes aromát.

Gerincem erősen bizsereg, amint mozogni kezd forróságomban, hangomat ezzel folyamatosan fenntartva, egy pillanatig sem vagyok képes csendben maradni. Ahogy egyre vadabbul mozgatja csípőjét, úgy én egyre inkább bevadulok, amilyen ütemben csak bírtam, lökődtem fel magam. Teljesen elbódított ez az érzés, kéjesen marok fekete tincsei közé, tépem, cibálom, ahogy izzadt testünk egymásnak csapódik. Egyre inkább hajszoltam az orgazmust, sikítani tudtam volna, a testemet ostromló erős ingerektől, mikkel Hoseok ajándékozott meg. Mikor eltalálta a gyönyörközpontom, beindultam, megbolondultam, mint holmi állat, teljesen kifordultam önmagamból, szinte már vonaglottam a csúszós kőlapon, nem bírtam leállni, ki akartam élvezni minden egyes pillanatot, másodpercet.

Érzem, hogy nincs sok vissza, mikor gerincem töve erős bizsergésbe kezd, lüktetek, az érzés, hogy az alhasamban lévő csomó egyre inkább növekszik, teljes extázisba hajt. Erősen, nyakába kapaszkodva élvezek el, hangos sikítással, majd nem sokkal később ő is követ, miközben erősen a csípőmre mar. Fejét hátra vetette, fekete haja csatakosan a homlokára tapadt, miközben minden izma tökéletesen kirajzolódott, ahogy az élvezet hatására erősen befeszült. Földöntúli; ez felért egy újabb orgazmussal, legalábbis, a szemeimnek biztosan.

Lihegve terültünk szét a hideg csempén, mi megváltás volt felhevült testünknek. Szorosan, birtoklóan, simultam oldalához, miközben újra ajkaira tapadtam. Annyira szeretem. Fél óra biztosan eltelhetett, mire hajlandóak voltunk megmozdulni, bár én még tovább így maradtam volna. Mikor mocorogni kezdett, még inkább rá tapadtam, akár egy kullancs, de nem tehettem róla, egyszerűen képtelen voltam elengedni Őt, főleg egy ilyen alkalom után.

– Hoseok – nyalom meg kiszáradt ajkaim. – Mit érzel? – remegek a választól, de meg kell tudnom. Tudnom kell, hogy ő is ugyanazért tette ezt, amiért én.

– Nagyon sok érzelem kavarom a fejemben – szusszant. – Próbálom külön választani őket.

– Miféle érzelmek?

– Rólad. Igyekezek elkülöníteni a jó és rossz oldalad.

– Nem siettetlek – simítok arcára. – Nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek gondolsz.

– Tudom.

– Mi van azzal a lánnyal? – bukkan elő hirtelen belőlem ez a fontos kérdés. – Együtt vagytok?

– Csak néha összejárunk, semmi érdekes. – Tudtam, hogy valami ilyesmi, mégis bánatos leszek egy pillanat alatt.

– Szakítasz vele? – hajolok egyenesen az arcába. – Vagy, velem is csak úgy összejársz?

– TaeTae, nem vagyunk szerelmesek... Ugye? – Ez, az egy rövid mondata, képes volt romba dönteni mindent, mi a mai nap folyamán történt.

– Nem vagyunk? Akkor mégis, mi volt ez az egész? – marok fájdalmasan vállaiba. – Miért tetted? Miért nem állítottál le?

– Mindketten élveztük, kihasználtuk a helyzetet. Bármikor megismételném.

– Igen? Szóval csak tegyünk úgy, mintha lenne bármi is? – szám széle erősen megremeg, ahogy a szavakat formázom. – Nem akarok színlelni, inkább elveszítelek, véget vetek mindennek – szipogom. – Tudod mit? Egy óriási seggfej vagy – vádlón nézek íriszeibe, miközben mellkasát kezdem el csapkodni. – Bocsásd meg ezeket a szavakat, amiket még kimondok – vettem erőt magamon –, viszont te sokkal rosszabb vagy nálam. Te vádolsz engem? Mindent elmondtam neked, olyan dolgokat is, melyet még soha senkinek, egyedül te hallhattad őket. Erre te előrukkolsz egy ilyen kétszínű szöveggel? Miért nem mondod ki nyíltan, és tisztán, hogy hagyjalak békén a francba? Ha már ekkora férfi vagy, egyáltalán ne ködösíts – löktem rajta egy hatalmasat, majd ruháim összekapkodva rohantam a fürdő felé.

Nem akartam ránézni, nem voltam kíváncsi a tekintetére, nem voltam kíváncsi rá sem. Kihasznált. Úgy dőltem a zuhanyzó hideg csempéjének akár egy eltaszított, semmirekellő idegen. A könnyeim újból záporozni kezdtek, azt hittem, nem múlhatom felül gyerekkorom sötét démonait, de tévedtem.

Itt nem én vagyok az ördög.

Te vagy az Jung Hoseok. Szóval játszani akarsz... Akkor játszunk úgy, ahogy én akarom.

Dühösen, mégis összeszedetten meneteltem kifelé, hátra sem nézve, egyetlen pillantással sem keresve a másikat. Nem fogja ennyivel letudni ezt az egészet, most megismerheti majd az igazi Kim Taehyungot, kit mindig is próbáltam elnyomni. Szerelem, rózsaszín köd, sok-sok nyál? Végeztem vele. Megtudja, kivel is kezdett ki, kivel próbált szórakozni. Hamarosan meg. Egyetlen embernek sem viseltem el soha az érintését, mégis neki hagytam mindent, bármimet odaadtam volna egyetlen szó nélkül. Lementem volna érte akár a tüzes pokol bugyrai közé is, de rájöttem, szükségtelen. Mivel mindig is ott volt a helye, jól érzi ott magát, minek avatkozzak bele? Inkább még mélyebbre küldöm. Gonosz tervek sokasága fogant meg bűnös elmémben, vigyorogva dörzsöltem össze tenyereim, miközben mocskos ábrándokat szövögettem.

Másnap első utam az egyetemre vezetett, egyáltalán nem akartam egyetlen percet sem elvesztegetni, így is egész éjjel rágtam a körmöm. Olyan szinten foglak besározni, ahogyan te taszítottál engem a mocsokba, ahogy te használtál ki engem, miközben a karjaidban feküdtem, megbízva benned, átadva neked minden félelmem. Amit te készségesen sutba vágtál, csupán egy élvhajhász vagy, semmi más, nem érdemelsz többet.

– Elnézést, hölgyeim – léptem oda egy nagyobb lánycsoporthoz kik az udvaron vihorásztak, biztos valami nagyon komoly dologról. – Ismeritek ezt az alakot? – nyújtottam telefonom egészen a képükbe, mit még Hoseokról készítettem.

– Látásból igen – szólt közbe az egyik hosszabb hajú cicababa. – Hoseok, ha jól emlékszem, egy Jimin nevű sráccal szokott lógni. Őt jól ismerem, nagyon édes – kuncogta el magát. Hmm, szóval a kis vörös is ide jár? Miért nem láttam eddig? Mondjuk, egyetlen egy alkalommal jártam erre.

– Messziről kerüljétek, egy perverz homokos – húzom gonosz mosolyra ajkaim. – Nem mellesleg cukorkát árul gyerekeknek, de psssz... – mondom halálos nyugalommal, de nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne röhögjem el magam, úgy érzem, hogy a visszafojtott ingertől majd elpattan egy ér a fejemben. Komolyan elképzeltem a jelenetet.

– Ez most komoly? – sápítozik egy másik, szemüveges leányzó is. – Mindig is furának tartottam, ráadásul mindig feketébe jár, elég ijesztő…

– Igen, igen... jó, hogy mondod, a feketét is csak azért hordja, mert jól passzol a sötét aurájához. Nem tanácsos a közelébe menni, különben biztos vagyok benne, hogy kiszemel... – dramatizálom túl. – Nem azért, csajok, de tényleg nem szeretném, ha valaki közületek hirtelen eltűnne hazafelé menet…

– Úristen – toporzékol most már három is. – Mit kellene tennünk?

– Csak terjesszétek az igét, hölgyeim... – Túlságosan belejöttem a szerepbe. – Az sem probléma ha a tanárok tudnak róla... elvégre, őket is bármikor megtámadhatja... Azt említettem, hogy szektavezető?

– N-nem... – Pislogtak nagyokat, miközben én ittam meglepődött, félelemmel átitatott tekintetüket. Annyira buták, hogy kerültek egy ilyen neves egyetemre? Egy szó: Pénz.

– Akkor hajrá hölgyeim, csak szaporán, még ma jusson mindenkihez el a hír. – Majd, mint aki jól végezte dolgát, öröm ittasan andalogtam odébb, akár egy mit sem sejtő, teljesen ártatlan kisgyerek. Komolyan mondom, ez nagyon jól esett a lelkemnek. Megérdemelte, viszont ez még semmi volt ahhoz, ami rá vár.

Fel-alá járkáltam kicsiny szobámban, újabb gonosz ötleteken törve kobakom, miközben szarvam egyre inkább növekedett fejem búbján. Valami egészen, velejéig mocskos dolgot kellene kitalálnom, amitől mindig is rettegett. Anyuci-apuci szeme fénye, mindig is jó magatartásáról volt híres. Talán itt kellene kezdenem, ezt a tévhitet kéne porig rombolnom. Öröm ittasan huppantam az ágyamba, miközben terveket forraltam. Sírás, könyörgés, megalázkodás? Nem is értem, hogyan tehettem, hogyan élhettem úgy, teljesen elvesztettem a fejem. Álmosan pislogtam, nézve a poros, pókhálós plafont. Most jutott eszembe, hogy holnap még a kórházba is el kell látogatnom, mihez tényleg nem fűlik a fogam. Havonta egyszer igazán kibírhatom.

Csípős hideg uralkodott Seoul színes utcáin, miközben arra a helyre igyekeztem, mit mindig is el akartam kerülni, mi minden baj okozója. Gyűlöltem ezt az egész helyzetet. Teljesen jól voltam, egyáltalán nem éreztem magam sem betegnek, sem megtörtnek, teljesen rendben volt az elmém. Kizárólagosan bebeszélik maguknak, nem értik meg, hogy bizony ez egy olyan dolog, mi az évek alatt javulhat, beforrhat. Az orvosom nagyon idegesítő személy volt, már olyannyira, hogy néha hányinger kerülgetett, akárhányszor hosszabb ideig kellett vele egy légtérbe maradnom. Úgy kezelt, akár egy kölyköt, talán még nyalókát is dugott volna a számba, ha megteheti. Utáltam a fejsimogatásokat, a gügyögve beszélést, mintha nem fognám fel a szavak értelmét, mintha most tanulnék újra mindent, olyannyira lealacsonyítóan viselkedtek velem. A betegségem miatt? Azt hiszik, hogy szellemileg ennyire le lennék épülve? Ilyenkor nagyon is hiányoztak azok a személyek, akik kiállnának értem, akik hazavinnének erről a fertőről, mondván, hogy az égvilágon semmi bajom nincs, egyszerűen ilyen a személyiségem, nem mindenki egyforma. Ha valaki kitűnik és más, nem kell egyből betegnek titulálni.

Akaratlanul is bátyámra gondoltam. Ő volt az egyetlen személy, kihez rokoni kapcsolatok fűztek, mégsem volt a közelemben. Mindenféle kifogással tűnt el a szemem elől, pénzzel lekenyerezve, minta azon szeretetet is vehetnék. A hitelkártya nem fog megölelni esténként, és nem ad jó éjt puszit, nem mondja, hogy szeretlek. Ezzel megint csak annyit ért el, hogy magamat hibáztattam mindenért, azt gondoltam, én cselekedtem rosszul, én űztem el őt. Tévedtem. Mindig is utált, megvetett, egyszerűen csak eltűrt maga mellett. Mert hozzá ez a személyiség tartozott, és ezért én sem okolhatom. Egyedül, magányosan üldögéltem a váróban, mire végre beinvitáltak.

– Kedveském, örülök, hogy itt van – simít hajamba, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna.

– Én is örülök – szűröm ki fogaim közt cinikusan a szavakat. – El sem tudja képzelni, mennyire…

– Maga mindig jókedvvel érkezik, ez dicsérendő – pakolja elő gondosan a rólam készült aktáját. – Hogy érzi magát mostanában?

– Remekül. Tudja, drogozok, piálok, néha részt veszek egy.két embercsempészetben is, szóval teljesen átlagos életet élek – súgom neki halkabban, mire szemei tányérméretűre kerekednek. – Viccelek, viccelek…

– Aranyoskám, nem jó ilyen dolgokkal viccelődni, nagy kárt tehetsz az egészségedben, mint tudod, egyáltalán nincs tökéletes állapotban. – Most komolyan süket az öreg? Nem megmondtam, hogy csak viccelek? – Mesélj el mindent, hogy érezted magad az elmúlt időszakban, a gondolataid az érzéseid. Jelentkeztek szédülések, emlék kiesések? Hallgatom. – Uramisten, ez nagyon hosszú lesz, előre látom. Addig nem fog békén hagyni az öreg, míg pontosan meg nem tudja, mit reggeliztem tíz nappal ezelőtt.

– Rendben, van egy nyalókája? – nézek rá kínosan, mert semmi kedvem ehhez az egészhez... még az előbb említett édességet is szívesebben nyalogatnám el, akár egy jó kisfiú, miközben a hátam veregeti. Vagy két órán át dekkoltam a rendelőben, míg végre kielégíthettem mindent, mi a kíváncsiságát hajtotta. Tényleg azt hittem, hogy ott pusztulok meg. Nem hazudhatok, tényleg gyakori a szédülés, a pánikroham, az emlékek gyakori köddé válása. Viszont ez egy teljesen normális állapot, bárkivel előfordulhat, ebbe még nem fogok belehalni, ez nem egy veszélyes vírus vagy bármi más.

Amilyen gyorsan csak tudtam, úgy hagytam el ezt a hangulat gyilkos épületet. Cikkcakkban haladtam a macskaköves járdán, hol az egyik, hol a másik, hol világosabb, hol sötétebb színű kőre lépdelve. Talán tényleg él bennem egy hatalmas gyerek, ki előszeretettel akarja felfalni egész lényem. Sziréna hangjára lettem figyelmes, mikor az egyik közeli szökőkútnál jártam. Hatalmas szemekkel néztem a csobogó víz irányába, mibe valaki habfürdőt önthetett, folyt mindenfelé a szappanos, buborékos víz. Csendben osontam közelebb, miközben hallottam, hogy a rendőrök épp kikérdezik a járókelőket, hogy láttak –e valamit az incidensről. Ártatlanul somolyogtam annál is közelebb, majd szólítottam le az egyiküket.

– Elnézést, én láttam, épp a szemben lévő kávézóban ücsörögtem – nézek rá nagy boci szemekkel. – Sajnos ismerem a személyt, én szégyellem magam helyette, hogy nekem kell elmondanom…

– Mégis mi történt pontosan? – veszi elő jegyzetfüzetkéjét, majd újra rám emeli tekintetét.

– Tudja, még én sem fogtam fel igazán, épp vele voltam, mikor egyszerűen az-az ötlete támadt, hogy ő bizony itt akar megfürdeni... Tudja, szereti, ha nézik az emberek – húztam ördögien össze szemeim. – Egyszerűen bele öntötte a habfürdőjét, azt ne kérdezze, mit keresett nála, én is meglepődtem... – színlelek meglepődöttséget. Szarvacskáim szinte ficánkolnak hajam rejtekében az örömtől.

– Elképesztő, mikre nem képes a mai fiatalság... – mormogja bajsza alatt. – Kérném a nevét, és az elérhetőségét, hiába gondolta tréfának, bizony nagy károkat okozott. Le kell engedni az egész medencét, ez nem kis összegbe fog kerülni.

– Természetesen – veszem elő mobilom, miben a címét őrzöm, majd diktálom be, lelkiismeret furdalás nélkül. – De kérem, vigyázzon vele, szektavezető – súgom oda pimaszul.

– Micsoda? Mik vannak... le fogjuk ellenőrizni. Köszönjük a segítségét fiatalember, vannak még rendes kölykök a városban – borzolja meg hajam.

Remek. Miért csinálja mindenki ezt velem?!

Mint egy jóllakott óvodás, úgy ücsörgök örömittasan az ablakom párkányán. Bár, nem az ételtől, sokkal inkább gonoszságokkal szívtam tele magam. Hiába, sokkal jobban érzem magam. Most nem rágódok felesleges dolgokon, egyszerűen élvezem a pillanatot, nem érdekel semmi más. Remélem, megkapja Hoseok, az a felfuvalkodott, beképzelt hólyag, amit érdemel. Nem folyamodtam volna ilyen aljas módszerekhez, ha nem játszadozik velem. Senki nem teheti ezt. Kedves és aranyos vagyok addig a pontig, míg az illető megérdemli, míg okot ad rá, viszont ő pont az ellenkezőjét harcolta ki magának. Ő akarta.

Újra nevetnem kellett, amint elképzeltem a szituációt, miként a rendőrök bekopogtatnak hozzá. Bárcsak látnám az arckifejezését, bármit megadnék érte. Most jut eszembe, még mindig jóban van Jiminnel, fel kellene keresnem őt is. Bár, nem hinném, hogy bármiféle reakciót elérnék nála, de egy próbát biztosan megérne. Túl okos hozzá, túl agyafúrt, mindig is tudta, hogy valami nincs rendben velem. Ezért nem értem, miért nem figyelmeztette Hoseokot, miért nem próbált meg beszélni a fejével. Talán hagyni akarta, hogy járja a maga útját... ha akkor cselekedett volna, én sem tartanék itt ahol. Minden más lenne. Hibáztathatnám őt a történtekért, de értelmetlen, ennyi erővel mindenki bűnös, mindenkire rá lehetne fogni valamit. Ennek ellenére, akkor is gyűlölöm. Biztos vagyok benne, hogy még mindig rá van tapadva, ugyanúgy, mint a középiskolában. Nem változott a véleményem.

Egyszerűen nem jött álom a szememre. Miért nem, mikor úgy érzem, mindent megtettem, amit akartam? Valami nem stimmel, valami nagyon rossz. Idegesít ez a csend. Fülesem hallószervembe igazítom, majd halk zenére kapcsolok. Nem megy, egyszerűen csak forgolódok. Idegesen lépdelgetek youtubeon a dalok között, mikor megakadnak íriszeim az egyik címen. „You’re my only hope” – Furcsa. Nagyon rég nem hallottam, azóta... Akaratlanul is ráléptettem, majd behunytam szemeim, ahogy a dal lágyan megszólalt. A szívem annyira bánatos, minden olyan rossznak tűnik. Végig akartam hallgatni, de elaludtam, mielőtt vége lett volna...

„ébren vagyok a végtelen hidegben,
de te nekem énekelsz újra és újra..”

Vakító fényre ébredek, bár, tovább aludtam a kelleténél, mégsem éreztem magam kipihentnek. Fájt mindenem, zsibongott az agyam. Egyáltalán nem éreztem jól magam, sőt, sokkal rosszabbul. Soha nem voltam egy ártatlan, tiszta lélek, most mégis egyenesen szörnyű lelkiismeret furdalást éreztem. Kezdenem kell valamit magammal, munkát kell, hogy találjak, mert ez nem állapot, hogy csak lopom a napot. Szükségem van a pénzre, a hitelkártyát teljesen lemerítettem, és mégsem élősködhetek Namjoon nyakán. Talán el kellene hívnom őt a szokásos helyre, ahol régen annyit jártunk. Mostanában még jobban elhanyagoltam, miközben a saját együgyű, önző érzéseimmel voltam elfoglalva. Igen, határozottan mennünk kell. Ő itt volt nekem, nem lökte el kezeim, pedig tőle sem vettem búcsút, egyetlen árva szó nélkül léptem ki barátságunkból, minek akkoriban nem értettem jelentését. Tudom, hogy ma korábban végez, tudom, hogy minden hétvégén azon a helyen lóg még a régiekkel, és azt is jól tudom, nekem nem mondana nemet, akármilyen is voltam/vagyok vele.

Borzasztóan lassan telik ez a nap is, miért nem hív? Hoseok… Miért nem keresel? Biztosan minden a fülébe jutott… Szándékosan ignorál. Talán átlát rajtam, látja a szándékaimat? Keresnie kellene, meg kellene kérdeznie, le kéne szidnia, amiért ezt tettem... El kellene hordania mindennek, de akkor miért nem? Azt akarom, hogy megkeressen, azt akarom, hogy felelősségre vonjon, amiért így viselkedem. Tennie kéne, akármit, csak mozduljon… tegyen egy lépést felém.

Amint beesteledik, elkezdek hanyagul öltözködni, egyáltalán nem érdekel, mit aggatok magamra, nem érdekel a harmónia. Soha nem figyeltem ilyen apró dolgokra, úgysem figyeli senki. Ezért egy szimpla fekete nadrágot öltök, egy zöld, kötött pulóverrel, amihez fehér bakancsomat húzom fel. Színek és összhatás? Ugyan.

Nem beszéltem Namjoonnal, úgy indultam újra útnak az éjszaka sötétjébe, bár, kétségtelen volt, hogy úgyis találkozunk. Annak ellenére, hogy érdektelenül viselkedtem vele szemben, nagyon is jól ismertem. Átfagyva léptem be a fülledt helységbe, a zene ordított, még a saját gondolataim is elvesztek valahol fejemben. Oly sok ismerős érzés csapta meg érzékeim, oly sok szép emlék, mi ide fűzött, semmi nem változott, mióta utoljára érintette lábam ezt a bizonyos padlót. Jó érzés volt. Borzasztóan jó és megnyugtató. Talán mégis éreztem egy kis boldogságot akkoriban, csak egyszerűen nem vettem észre? Elmentem mellette... Kizárólag a saját problémáim éltettek, saját magammal voltam elfoglalva, a saját nyűgeimmel. Azt hittem, én cipelem hátamon a világ fájdalmát, mártírkodtam, miközben minden voltam, csak az nem. Miért ilyen későn jön rá az ember a hibáira? Miért nem tudtam az adott pillanatban felfedezni a boldogságot, az örömöt, miből nekem is jutott?

Szemeimmel Namot kezdtem keresgélni, tolakodtam át a tömegen, de helyette teljesen más valakit pillantottam meg. Ahogy megláttam szőke üstökét a szürke tömegben, egyből mosoly futott végig arcomon. Bár, a haja már nem menta zöld színben pompázott, ígyis bárhol felismertem volna beállásáról, hiába állt nekem háttal. Nem változott. Talán mindannyian ugyan azok vagyunk, mint régen, egyedül a mellettünk elmenő idő hagyott némi nyomot rajtunk.

– Suga! – fogok rá a nyakánál szabadon hagyott bőr felületre jéghideg kezeimmel, meg akarnám ijeszteni, de rá kell jönnöm, nála minden hatástalan. Még csak meg sem ugrott, úgy néz hátra álmos tekintetével rám. Meg sem rezdül, ajkát tipikus mosolyra húzza.

– Mi az isten? Visszamentem az időbe? – ejti ki lustán a szavakat.

– Bárcsak – mosolygok rá vissza én is. – Megtehetjük? – böködöm meg vállait.

– Megtehetjük-e? Itt minden lehetséges – súgja oda nekem, miközben fejemnél fogva magához húz. – Isten hozott, kölyök. Vártam már, hogy mikor jelensz meg. Azt hitted, titokban tarthatod? „Sajnos” Namjoon nem éppen arról híres, hogy lakatot tudjon tartani a száján. Kíváncsi voltam, mikor jössz el.

– Jöhettem volna előbb is – somolygok. – Viszont, most itt vagyok – csipkedem meg hófehér arcát, mit igazán gyűlöl, ugyanolyan mérges grimaszt kapok tőle, mint évekkel ezelőtt. – Mellesleg még fakóbb lettél ezzel a hajjal… ijesztő – öltöm rá nyelvem, majd gyorsan tovább állok, mielőtt utánam kapna kezeivel.

A bárhoz megyek, úgy ülök le, hogy még mindig keresgélek a tömegben. Túl sok ember, Nam sincs sehol... Hihetetlen ez az alak. Biztos vagyok benne, hogy már megint fűz valakit, valamelyik eldugott kis sarokban. Most nem szándékozom annyit inni, mint legutóbb, nem akarok emlékezni arra az estére. Szörnyen viselkedtem. Az lenne az igazi énem? Állítólag olyankor mindenki felszabadul… hát én túlságosan is szabad lettem. Amúgy is, Namjoon miatt jöttem csak, bezzeg ilyenkor máshol eszi a penész.

– Egy whisky kólát kérnék – intek a pult mögött ácsorgó férfinek. – Erőset. – Esküszöm, ez lesz az egyetlen egy pohárka, amit legurítok ma a torkomon. Semmi több. Egyetlen egy másikat sem..

Hoseok… Egyáltalán nem keresett. Én tennék még egy kísérletet, elviselnék egy csalódást, bevállalnám érted. Kellesz nekem, ahogy a szívnek kell a dobbanás. Már talált magának valaki mást, esküszöm, nem tudom ezt elviselni, hogy tudom, Ő már valaki másé. Nem adtam át az egész szerelmemet, ezért fizetek meg most. Azt hiszem ez a szerelem nem volt elég, állandóan erre gondolok, egyedül vagyok. Azt kívánom, bárcsak felhívna telefonon, de döntést hozott, továbblép, mert elrontottam. Már túl késő bocsánatot kérni. Csalódtál bennem? Cserbenhagytalak. Érezzem magam bűnösnek, hogy a bírók elítéljenek? Miért vagy még egy ilyen estén is a gondolataimban, mikor szabadnak kellene éreznem magam? Egyszerűen nem megy... Miért erősödtek fel bennem ezek az érzések?

– Uram, itt az újabb itala – teszi le elém a pohárkát, merengésemből kiszakítva.

– Micsoda? – hökkenek meg. - Újabb? - Nézek le magam elé, ahol már nem egy, hanem sokkal inkább hat kisebb-nagyobb pohár sorakozik. Ezt én mikor ittam meg? Annyira gondolkoztam volna? Remek. Ennyit arról, hogy ma nem iszom le magam a sáros földig.

– Látom, nem is kell neked társaság, egyedül is képes vagy elpusztítani az egész készletet – röhög Nam a képembe, mire szúrósan nézek fel rá, de érzem, beleszédülök a mozdulatba.

– Te meg mégis merre jártál? – vonom ok nélkül felelősségre, elvégre nem szóltam neki, hogy itt leszek. – Ne is válaszolj, úgy is tudom. Iszol?

– Ittam eleget – ül le a mellettem lévő bárszékre. – Mesélj.

– Miről meséljek? – nézek rá értetlenül, nem bírok gondolkozni. Nem érzem magam olyan ittasnak, mint legutóbb, az érzéseim egyre inkább felerősödtek, mintha az alkohol azon részem célozta volna be.

– Hoseok?

– Hoseok… – vigyorgok magamban, miközben lassan ejtem ki nevét.

–Igen?

– Igen… – vigyorgok most már az ő arcába, akár egy lökött.

– Szereted?

– Szeretem… – nézek a semmibe andalogva, úgy érzem, éppen elszállok egy nagy óriási rózsaszín buborékba, fel, az ég felé.

– Akkor mire vársz? Miért velem vagy? – csapkodja meg arcom, mi kicsit kijózanítóan hat, legalábbis a buborékot sikeresen kipukkasztotta. – Hívd fel.

– Mégis mit mondjak neki? – kétségbeesetten dobolok az előttem lévő üres pohárkával az asztalon.

–Tudni fogod.

–Felhívom.

Kabátomat gyorsan magamra kapva lépek ki az éjszakai fagyba, fel akarom hívni, de még hezitálok, miközben a hideg, párás levegőben andalgok. Tudom, hogy részeg vagyok, de ki fogom mondani a szavakat, és még ha össze is folynak, meg fogja hallgatni őket. Tárcsázom a számát, és bevallom neki, hogy még mindig szeretem, de csak a semmit hallom, semmit nem mondott. Szavakat akartam, de csak a semmit hallottam. Semmim nincsen.

Ha látja, mennyire szenvedek, biztos visszafogad. Az egész városban a te nevedet ordítom. Elesel, mikor rájössz, hogy senki sem vár. Jobb lenne, ha halott lennék? Jobb lenne, ha kiszállnék?

Reggel egy üzenet fogad telefonomon, mi tőle jött. Hevesen dobogó szívvel nyitom meg, majd olvasom el. Találkozni akar. Mellkasomra kell fognom, különben biztosan kiszakad bordáim közül lüktető szívem. El sem hiszem, hogy hamarosan látni fogom, találkozunk, én meg ő! Úgy, hogy ő hívott engem, teljesen magától. Újra visszacsöppentem a régi szép álmokba. Annyira szégyelltem magam az elmúlt időszakért, el akartam felejteni ezeket a rossz dolgokat. Persze, egyszerű csíny volt, nem akartam rosszat neki, egyszerűen a figyelme központjában akartam maradni, még ha ez is volt az ára.

Ki tudtam volna ugrani a bőrömből. Világoskék cső farmert, és egyszerű sötét, csíkos meleg pulóvert öltöttem magamra, mihez a fekete conversem választottam. Majd ezt a sötét pufi kabátommal koronáztam meg, ami ebben a hidegben elengedhetetlen kellék volt. Gyűlöltem, úgy néztem benne ki, mint egy jól megtömött fióka bébi. Sokáig nézegettem magam a tükörben, minden oldalról szemügyre vettem magam, még az a kilógó cérnaszál is zavart mi pulcsim ujján himbálódzott. Szökdelve indultam útnak. Majd sietős tempóra váltottam, féltem, rettegtem, de rohantam, mintha bármelyik pillanatban visszavonhatná ajánlatát.

– Hoseok? – rebegtetem meg pilláim, miközben vonakodva hajolok be személyes légterébe, ezzel elhalászva előle minden levegőt.

– Dehogy zavarsz, egyedül vagyok, mint láthatod, ki is vagy? – Erre egyáltalán nem számítottam, sokkoltak szavai. Viszont az emlékképek olyan erősen rohamozták meg elmém, hogy fejemhez kellett kapnom. Itt találkoztam vele először az iskolán kívül, itt ismerkedtünk meg.

Mindenre emlékszem.

Szemem pillanatok alatt válik köd fátyolossá. Én is ezeket a szavakat használtam... pontosan ezeket. Ő képes visszahozni minden elfeledett emlékem.

– Én vagyok az... Taehyung – mosolygok rá, miközben rettegve helyet foglalok mellette.

– Tudom, csak egyszerűen nem ismerek rád. – Nem pillant rám, csupán a kávéját kevergeti. – Mit akarsz pontosan? Hívogatsz, miközben olcsó trükkökkel próbálsz besározni. Melyik az igazi valód, miért nem mutatod meg, miért játszol? Miért nem mondod ki nyíltan, amit érzel? Mitől félsz? – döbbenten pislogok rá, miközben rohamosan elszégyellem magam.

– Az csak egy vicc volt... gyerekes, buta tréfa – sütöm le szemeim.

– Az is tréfa volt, hogy feljelentettél? Túlságosan kölyök vagy még... Alig tudtam kimagyarázni magam, szerencsére épp az egyetemen tartózkodtam, de ez nem poénos Taehyung, nőj már végre fel, régen elmúltál tizenkettő. Örülj neki, hogy nem veled fizettetem ki ezt az egészet, megérdemelted volna.

– Te pedig kihasználtál.

– Egyáltalán nem használtalak ki, egyszerűen nem mondtam konkrétumot, egyszerűen kíváncsi voltam a reakciódra, miért nem veszed észre az apró jeleket, az apró szavakat? Te egyből mindent beleképzelsz, olyan, vagy akár csak egy rossz nőnemű egyed, folyamatosan, mindenért sápítozol – szusszant. – Elhiszem azt is, hogy szar életed volt, de elhiheted, mindenkinek megvannak a maga problémái, nem jöhetsz állandóan ezekkel a kifogásokkal. Meg van a jogod ahhoz, hogy változtass a dolgokon, miért nem teszed? – Tudom, jól tudom, minden szava igaz.

Arca egyáltalán nem sugároz dühöt vagy megvetést, sokkal inkább csalódottságot. Csalódott bennem. Megint. Egyszerűen nem tudok uralkodni magamon, a személyiségem úgy váltakozik, akár csak a nappal és éjszaka. Míg ő keményen tanul, dolgozik, hogy lehessen valaki, addig én gyermeteg csínyekkel próbáltam keresztbe tenni neki, tévútra csalni céljait, sikereit. Megint megcsináltam. Meg akartam neki mutatni, hogy nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek tűntem, erre még inkább belekeveredtem, még inkább bemocskoltam magam előtte.

– Sajnálom. Igazad van – cincogtam elvékonyodott hangon. – Befejeztem.

– Tudni kell bocsánatot kérni. Szóval én is sajnálom – simít lágyan kézfejemre. – Lépj ki a komfortzónádból, tegyél magadért valami jót, valami becsülendőt. Legyél valaki.

– Biztosan így lesz – érintem meg lágyan kezét. – Változni fogok.

– Helyes – mosolyog rám úgy, akár csak az első nap, ugyanazzal a bizalommal, és érdeklődéssel, mi újra és újra felmelegíti haldokló szívem. – Nem vagy kíváncsi, miért hívtalak, miért ilyen hirtelen? – mosolyog olyan tipikus Hobisan, mit mostanában kevésszer mutatott meg, mégis valami szomorú árny fut végig arcán. Igazából nagyon is kíváncsi voltam.

– Igazából.... de... – motyogom halkan orrom alatt.

– Találkozni akartam veled, még egyszer utoljára, ugyanúgy, mint régen – sütötte le szemeit.

– Utoljára? – teljes volt a döbbenetem. – Készülsz valahová?

– Külföldre utazom. Ott fogok tovább tanulni és dolgozni – súgja halkan, hangja megtört. – Én sem voltam tisztességes veled szemben, TaeTae – von magához közelebb. – Ugyanazt a játékot űztem, mint te, egyszerűen az önbecsülésem nem engedte, hogy csak úgy a karjaidba rohanjak. Nem akartam engedni, féltem, hogy megint veszítek veled szemben. Viszont a játék most véget ér. Sokat szenvedtem miattad, de ha te nem lettél volna, nem lennék az, aki ma vagyok. Apám álmait akartam követni, csupán azért, hogy büszkék legyenek rám, de nem tett volna boldoggá. Nem voltál mellettem, mégis odaképzeltelek, egyetlen pillanatra sem engedtem, hogy elhagyj. Te motiváltál. Hagytalak, hogy szabad légy, de jól tudtam, hogy egy napon meg foglak keresni. Mindig ez a cél lebegett a szemem előtt. – Nem mert rám nézni, még is felemeltem a fejét, és biztatóan mosolyogtam. – Már az első napokban tudtam, hogy visszatértél Szöulba. Állandóan figyeltelek, ha szabad időm volt, csak utánad jártam. Szerinted véletlenül ültem be pont ugyanabba a kávézóba? Nem. Jól tudtam, hogy ott foglak találni, ismertem minden egyes lépésed – vett egy mélyebb levegőt, majd újult erővel kezdett neki, mit én csak könnyes szemekkel, még is mosollyal arcomon hallgattam. – Emlékszel, amikor rosszul lettél a buszon? Akkor is végig melletted voltam. Próbáltam vigyázni rád, annyira esetlen, és felelőtlen vagy. Nem akartam, hogy megláss, ezért biztonságban hagytalak, de nem mentem el. Figyeltelek. Figyeltem, ahogy kétségbeesetten siettél a munkahelyedre, miközben olyan rossz állapotban voltál. De én akkor sem léptem elő – gördül le egy kövér könnycsepp arcán. – Szidtalak, ronda szavakkal illettelek. Bántani akartalak, ahogy te bántottál engem, bár, nem gondoltam egyetlen szót sem komolyan. Sajnálom... nagyon sajnálom. – Mihelyst kimondja az utolsó szavakat, a szívem szakad meg érte.

Amilyen szorosan csak tudom, úgy vonom magamhoz, most olyan, akár egy elveszett kiskutya. Szomorú vagyok, mégis határtalanul boldog. Kitárulkozott előttem. El akartam felejtetni vele minden gondot, minden szomorúságot, mely a szívét nyomta, tudatni akartam vele, hogy könnyű szívvel induljon útnak, mert én így is határtalanul boldog leszek. Csodálatos nap volt, olyan volt, akár a kezdetekkor, beszélgettünk, viccelődtünk, nevettünk, úgy mintha nem teltek volna el évek, mintha csak egy átlagos iskolai nap után találkoztunk volna. Ez az utolsó esély, hogy érezhesselek, hogy öleljelek... most utoljára. Kimondtuk azokat a dolgokat, melyeket már rég nem mondtunk.

Mosolyogtunk, bár könnyes volt a szemünk, mert most annyi év után, ugyanazt érezzük, mint mikor először találkoztunk. Ez a nehéz időszak bolondot csinál belőlünk.

– Ne mondj le rólam... – suttogtam ajkai elé, mielőtt megcsókolnám. – Ne mondj semmit, menj, de ne felejts el – csókolom meg újra és újra puha, édes párnáit, mi könnyeinkkel keveredik, miközben ő szorosan tart engem.

– Soha.

Ez volt az a bizonyos pillanat, mikor mindketten felnőttünk. Nem kellettek hozzá hosszú évek, elég volt egyetlen perc, mialatt tisztáztunk a bennünk dúló érzéseket. Beismertük hibáinkat, gyerekes füllentéseinket. Mind a ketten ugyanazt akartuk. Közelebb kerülni a másikhoz, bármi áron. Egyikünknek sem számított, hogy eközben egymás lelkén taposunk, nem figyeltünk ilyen „jelentéktelen” dolgokra, felszínesen néztünk körül.

Bármerre jársz, és bármit teszel, én itt leszek, és várni fogod rád. Nem akarok élni nélküled. Megérintetted a lelkemet, a szívemet, megváltoztattad az életemet, a céljaimat. A szerelem vak, erre én is rájöttem, mikor elvakítottad szívemet. Ajkaid csókoltam, fogtam a kezed. Illatod bárhol felismerem, függője lettem neked. Ahogy tovább lépsz, emlékezz rám. Emlékezz ránk, és hogy milyen voltál. Egy dolog van, amiben biztos lehetsz. Én soha nem fogok többet kérni a szerelmednél. Ez nem egy búcsú, mert újra látni foglak. Addig is, itt bent emlékszem rád. Ha az idő a mi oldalunkon áll, nem lesz több könny, és sírás.

Kimentem a repülőtérre. Ő nem tudta, de ott voltam. Mihelyst eltűnt alakja, a beszálló kapu mögött, fejvesztve rohantam az utcára. Figyeltem, amint a magasba emelkedik, kezeimmel el akartam kapni, utána nyúltam, közre fogtam a kis repülőgépet tenyereim között, kis kört alkotva. Olyan érzés volt, mintha én tartanám… majd végleg eltűnt a magasban, irigyen takarta el előlem a szürke, borongós felhőréteg. Zokogtam, de mosolyogtam. Esőcseppek hullnak mindenhonnan. Kinyúlok érted, de nem vagy ott. Álltam, várva a sötétben, a képeddel a kezemben. Ez egy összetört szív története. Maradj velem, ne engedj el, mert nem tudok nélküled lenni. Most próbálom összeszedni magam, valami értelmet találni a folytatáshoz. Meg tanulom a nehéz utat járni. Az a kis darab mennyország túl sötétté válik. Nem tudom, hova mész, és nem tudom, miért, de hallgass a szívedre, mielőtt azt mondod, viszlát...

Néha eltöprengsz mit ér ez a harc, minden értékes pillanatot elmos az ár. Elsöpri őket, és már nem látszik az álmodban, hogy hová is tartozol.

A kettőnk közt lezajló szerelem vadabb volt a szélnél…

2 évvel később

Homlok ráncolva csörtetek végig az irodán, már megint mindent nekem kell elintéznem, miért nem tudnak az újoncok egyszer is odafigyelni? Miért? Már megint rossz iratokat adtak le, én meg rohangálhatok kijavítani a dolgokat. Nem érek rá egész nap, miért kell minden héten eljátszani vagy harmincszor? – Fújtatva, nagyokat lélegezve ülök végre megérdemelt helyemre, hogy nekilássak napi feladatainak. Egy nagyobb reklámcégnél dolgozok, így mindennél fontosabb a pontosság, semmivel nem csúszhatunk el, mert végzetes hiba keletkezhet belőle. Egyáltalán, hogy fogom kibírni a céges vacsorát?

Minden egyes napom ilyen monotonon telt. Dolgoztam, tanultam, céges összejövetelekre jártam. Teljesen felfordult az egész életem, természetesen jó irányba. Biztos, jövedelmező állásom volt, nem álltam ingatag lábakon. Az otthonom Gangnamban helyezkedett el, mi a legjobb környéknek számít a városban. Nehezen, de felkerültem a ranglétrára, és innen már csak feljebb vihet az út. Orvosra sem volt többé szükségem, megszabadulhattam az összes felgyülemlett gondomtól. Bár, a memóriám nem volt tökéletes, nem akadályozott az életben. Nem voltam többé az a törékeny kisfiú. Eltűnt.

Visszagondolva még mindig, elmosolyodom miket tettem, az a két év nem tűnik nagy időnek, számomra mégis mérföldkő lett. Ez idő alatt teljesen átalakulhat egy ember személyisége, lehetősége van megváltozni, jobbá válni. Én éltem ezzel a lehetőséggel. Boldog voltam az én sajátos, átlagos életemmel. Büszke, határozott férfi vált belőlem.

Gondolataimból a futár toporzékolása szakított ki. Úgy érzem, soha nem fogok végezni a mai feladataimmal, mielőtt nekikezdhetnék, biztosan lesz valami, ami megzavar. Már megint eltévesztette az irodát? Nem lepődnék meg, elég gyakran előfordul nála.

– Elnézést, Kim Taehyunghoz van szerencsém? – mosolyog rám barátságosan.

– Igen én vagyok – vicsorgok rá, amilyen szépen csak tudok.

– Csomagot hoztam magának – nyújtja felém a kisebb dobozt. – Aláírná itt, kérem? – nyomja kezembe tollát, majd mutogat a kis rublika felé. – Köszönöm. – Majd ezzel a lendülettel távozik is.

Meglepődtem, egyáltalán nem vártam semmit. Kíváncsian tépem fel az unalmas barna csomagolást, mi egy annál színesebb könyvecskét rejtett. Gyönyörű volt. Ezernyi csillag díszítette, olyan volt, akár az éjszakai égbolt, mintha teljesen lemásolták volna. Elkápráztatott. Címét elolvasva tudtam, ez ugyanaz a könyv, mit Hoseok szobájában érintettem.

„A fiú aki a csillagokból jött”

Többször átsimítottam a kacskaringós betűket, ujjaimat újra és újra végig vezetve az íveken.

Író: „Jung Hoseok”

Mérhetetlen büszkeség töltötte el bensőm, szinte dagadt a mellkasom, végül sikerült neki, megcsinálta. Amint kinyitottam, egy apró cetlivel találtam szemben magam: Lapozz az utolsó oldalra, majd olvasd el a legutolsó sort.

„A beszélgetésük jó volt, akár csak azon a napon. Ő ott állt, a holdfény árnyéka alatt, a csillagok megérintették haját. Jól tudtam. Szeretem.”

Hatalmas mosollyal arcomon szorítottam magamhoz, miközben megtámaszkodtam egyik kezemmel az íróasztalban, különben biztosan szétesnék. Remegtem, de a boldogságtól, a mérhetetlen szerelemtől. Ennyi idő után is… Azon töprengek, hol lehetsz, és hogy mit csinálhatsz.. elvagy valahol magányosan, vagy szerelmes már beléd valaki? Már úgy várom, hogy láthassam a hajad ragyogását, és hogy időről időre elismételgethessem, mennyire szeretlek…

Zuhogott az eső, amint kiléptem a védelmező épületből, egyenesen rohantam, míg elértem parkoló autómhoz, de hiába, elég volt ennyi idő, hogy teljesen bőrig ázzak. Csodálatos. Miért kell mindig esnie? Nem Angliában vagyunk, szórakoznak velem az égiek. Alig indultam el, mikor megszólalt a telefonom, jelezve, hogy valakinek biztosan nagyon hiányzok. Persze. Óvatosan érintettem fülemhez az eszközt, közben erősen koncentrálva az útra, mivel szó szerint ömlött a víz, nagyon rosszak voltak a látásviszonyok.

– Halló? – szólok bele sietősen, de a vonal olyan szinten recseg, hogy alig hallok valamit. Az időjárás tényleg nagyon szórakozott ma.

– Úgy látszik, még mindig ugyanaz a számod – szól bele egy férfihang, mitől automatikusan hatalmasat fékezek. Felelőtlen vagyok ilyen téren, tudom. Szerencsém volt, hogy nem jött mögöttem senki, így lassan húzódtam félre az útpadkához.

– Úgy látszik, betartottad az ígéreted – húzom féloldalas mosolyra ajkaim, próbálva nyugalmat erőltetni egyre hevesebben dobogó szívemre. Nem akarok sírni, egyáltalán nem, a hideg ablaküvegnek döntöm fejem, miközben halkan csitítgatom eleredő könnyeim. Nem akarom, hogy hallja a hangomon, mivel mérhetetlenül örültem. Úgy éreztem, itt az idő, hogy a mi boldogságunkra is sor kerüljön, eljött a mi pillanatunk.

– Úgy látszik, mindketten – hallottam halk nevetését, mitől kedvem támadt volna átmászni hozzá telefonon keresztül, egyáltalán nem érdekelve, hogy elég nehéz mutatványnak bizonyult. Meg akartam tenni. Látni akartam az arcát. Két hosszú év. Oly kevés, nélküled még is oly sok. Eleget vártunk, eleget szenvedtünk.

– Hiányoztál. – Nem válaszol rögtön, lelki szemeim előtt látom édes mosolyát, végül mégis megtöri a csendet.

– Te is nekem. El sem hinnéd mennyire... – Mély szuszogása megnyugtat – Találkozzunk, azonnal. – Mihelyst kimondja ezeket a szavakat, szárnyalni tudnék... Itt van... Itt van a közelemben…

– Hol vagy, merre menjek? – Próbálok nyugalmat erőltetni hangomra, de egyáltalán nem sikerül, szinte beleordítok a kis készülékbe izgalmamban.

– Han folyó? Ugyanott, mint legelőször?

– Sietek. – Ezzel megszakítva a vonalat, indítottam be szélsebesen a motort, majd adtam gázt, mint akinek az élete múlik ezen.

Hihetetlen, hogy eljött ez a pillanat, annyi napon át vártam, és most itt van. Itt van, és készen áll, hogy velem legyen.

Ahogy kiszálltam a járműből, úgy kezdtem szélsebes rohanásba a zuhogó esőben, kerestem azt a bizonyos padsort, ahol Ő várt rám. A mi különleges, védett helyünk. Nem számított, hogy az öltönyöm csurom vizes lett, sem az, hogy vacsorára kellene mennem az ügyfelekkel. Semmi nem számított, egyszerűen csak rohantam. Mikor már messziről megpillantottam, akkor sem voltam hajlandó lefékezni lábaim, sőt még rá is gyorsítottam. Arcán olyan óriási mosoly játszadozott, mit kilométerekről is kiszúrtam volna. Csak állt, ázottan, karjait kinyújtva felém, mik készek voltak befogadni engem. Csak rám vártak.

Látom a szemeden, látom a mosolyodon, hogy te vagy, akit mindig is akartam, karjaimat széttárom. Olyan erővel csapódtam belé, hogy csodálkoztam, nem a földön kötöttünk ki, helyette magasan a levegőbe emelt, miközben én hangosan nevetve néztem le rá. Nem voltam rest hallatni a hangom. Mélyen szemeibe pillantottam, miközben ő még mindig tartott, olyan volt akár egy mesében. Visszamosolygott.

– Szeretlek! – kiabáltam nevetne, miközben még mindig nem tudtam letörölni a mérhetetlen vigyort arcomról, örökké rám ragadt. – Szeretlek! – harsogtam újra és újra a záporozó esőbe.

– Szeretlek! – nevetett velem együtt. – Mindennél jobban szeretlek, Kim Taehyung.

Minden tökéletes, most először egyetlen hiba sem volt a forgatókönyvben. Lábaim lassan fontam dereka köré, hogy megtartsam magam, miközben egyetlen szó nélkül hajoltam ajkaira. Sírtam. Egyenesen zokogtam, mit a sűrű esőcseppek készségesen elrejtettek. Életemben másodszor történt velem, hogy nem a bánattól, hanem a boldogságtól eredtek meg könnyeim. Mindkét alkalommal Ő csalogatta elő. Az én szerelmem. Az én boldogságom melletted felébredni, látni a felkelő nap fényét arcodon. Tudni, hogy mondhatom: Szeretlek. Bárhol és bármikor. Ezek azok az apró dolgok, amiket csupán mi tudunk. Azok a dolgok, melyek részemmé tesznek. Amiktől úgy érzem, szárnyak nélkül repülök… Mert te vagy az én különleges dolgom. Te vagy az a hely, ahol életem elkezdődik, és te leszel ahol véget ér. Ez az a boldogság, amit te hoztál el nekem. Az idő megáll. Örökké fiatal.

Zuhogott az eső. A Han folyó partján ücsörögtünk, kéz a kézben, miközben olcsó bort iszogattunk. Tökéletes pillanat volt. Tökéletes befejezés.