Unbalanced Hearts - VMin (2/3)

Cím: Unbalanced Hearts

Alkotó: Nana & Amaya.ka

Hossz: Three-shot
Párosítás: VMin (Park Jimin & Kim Taehyung [V]) (BTS)

Besorolás: +18
Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance, YAOI, EROTIKUS TARTALOM 
Összefoglalás: „Soha nem fog megváltozni. Mindig egy csalódott, lázadó kisfiú marad, aki ki akar törni, aki áthágja az íratlan szabályokat, és semmibe veszi a világ megmásíthatatlan törvényeit. De én így szerettem belé..." 

Hozzáfűzés: Hihi, Amaya.ka-val összedugtuk a fejünket, és írtunk nektek egy VMint (már jó régen, de most jutottam odáig, hogy át is nézzem). x) Igazából, van ebben minden, azt hiszem. :D Elég vegyes érzelmes lett, de reméljük, hogy nagyon fog nektek tetszeni! <3 
Jó olvasást! <3 

Amaya.ka írja Jimint!
Nana írja Taehyungot!

Taehyung

Zúgott a fejem – erre ébredtem, de a szemeimet nem tudtam kinyitni, ugyanis hihetetlenül gyengének éreztem magam ahhoz, hogy a szemhéjaimat felemeljem, bármennyire is szerettem volna azt, hiszen nem emlékeztem semmire, az ég adta egy világon semmire, így azt sem tudtam jelen esetben, vajon hol tartózkodom. Márpedig, azt nem ártott volna tudnom, vajon hol is lehetek... – Az agyam ugyan szüntelenül kattogott, mégsem voltam képes látni, csak szusszantottam egy nagyot, majd épp oldalra fordultam volna, de abban a pillanatban éreztem valamit az arcomon. Jobban mondva, forró levegőt az orromon, és az ajkaimon, s azt hiszem, nem is kell mondanom, hogy hirtelen mennyire dermedtem le, és nyeltem egy hatalmasat, halványan megremegve. Tudtam, éreztem, hogy a forró levegő, ami a bőrömön csapódott le, lehelet volt, de olyan kellemes illata volt, hogy akaratlanul is közelebb húzódtam az illetőhöz, minél közelebb eresztve őt magamhoz. Kellemes, férfias illat lengte körbe a helyiséget, és való igaz, kicsit félnem kellene, hol is vagyok, kinek az ágyában, de olyan szintű jó érzés fogott el, hogy ezzel egyáltalán nem tudtam, és nem is akartam törődni. Régen volt már, hogy bárkivel egy ágyban feküdtem volna – normális esetben tényleg azon kellene kattognom, kinél fekszem, és a legfontosabb: miért. Biztos van valami súlyos problémám, amiért nem ez a legfontosabb a tényállapotban – mondjuk, a súlyos probléma nem volt új keletű dolog, ugyanis azt hiszem, sosem voltam ép elméjű, nem arról voltam híres, sajnos. Viszont az idillt megtörte valami, méghozzá egy hangos valami: a gyomrom korgása fülsüketítő zajt hallatott, és ennek hatására hangosan felnyögtem, fájdalmasan, hiszen nem csak korgott a gyomrom, szabályos gyötrelmet éreztem, úgy mart bele a kín. – Szemeimet ekkor kezdtem el nyitogatni, eleinte laposakat pislogva, próbálva a homályt elűzni, ami zavarta a látásomat, de bár ne tettem volna! – Szám elé kellett tapasztanom az ujjaimat, nehogy hangos, éktelen ordításba, visításba kezdjek, ugyanis nem akárki feküdt mellettem, oh, nem! Park Jimin! Ráadásul neki volt ilyen kellemes, finom lehelete – rögtön felültem, összeszorított szemekkel tapasztva ujjaimat a gyomromhoz, ami egyre erősebb görcsben rándult össze.

Talán van nagyobb bajom is annál, kivel fekszem egy ágyban; kilyukad a gyomrom. Ha jobban belegondoltam, már elég régen ettem, s ha ettem is, csak pár falatot, ez pedig koránt sem jó egy olyan fiatal szervezetnek, mint amilyen az enyém volt. Késő bánat, ha nincs pénzem enni, hát nincs pénzem enni, sajnos mindenemet elviszi az a rettenetesen exkluzív, már-már luxus albérletem – ne nyafogj, Taehyung. Örülj, hogy van fedél a fejed felett. Felsóhajtottam, majd lassan visszanéztem Jiminre, aki teljesen ellazultan pihegett mellettem, lágyan szuszogva, lehunyt szemekkel, oldalra fordulva. Néha egy-egy mosolyt is megláttam az ajkain, s akarva-akaratlanul is el kellett gondolkodnom azon, ha így mosolyogna a normál, valós életben is, talán jóban lehetnénk. – Áh, miket gondolok?

– Ó, faszom! – nyögtem, mikor újra kínzó görcsbe rándult a gyomrom, és összegörnyedtem, előredöntve a fejemet, megremegve. Nem baj, Taehyung, semmi gond. Holnap után fizetést kapsz, addig meg túléled, végül is, éhen halni biztosan nem fogok – nem vagyok még annyira sovány/kiszáradva, hogy ilyen gyorsan feldobjam a talpamat, de annyit meg kell hagyni, a gyomrom az utolsókat rúgja. Szerintem már nem tudnék egy ültő helyemben megenni egy tányér sült húst sem, mert biztosan kidobnám magamból.

– Jól vagy? – Jimin hangjára felkaptam kissé a fejemet, és automatikusan odébb húzódtam – már amennyire tudtam –, akár egy riadt kisállat, mert akárhonnan is nézem, ez rohadtul nem az én szobám, rohadtul a ő birodalmában vagyok, és ki tudja, lehet, most akar rajtam revansot venni azért, amit mondtam neki az udvaron. Védtelen vagyok jelen helyzetben, gyenge, törött szárnyú madár. Étel nélkül bárki le lenne amortizálódva…

– Hogy kerültem ide? – kérdeztem halkan, az ágy sarkából pislogva rá, nyelve egy hatalmasat.

– Elájultál. Elhoztalak – válaszolta tömören, röviden, miközben a tincseibe fúrta ujjait, újra az én arcomat, tekintetemet kémlelve, majd lassú mozdulatokkal ugyan, de elfordult, s azzal a lendülettel az éjjeli szekrényhez nyúlt, amin egy tálca pihent, megpakolva mindenféle étellel. Rögtön összeszorítottam a szemeimet. Nem akarok ételt látni, sírni fogok. – Hé, ne viselkedj így! Félsz tőlem? – szórakozott rajtam, miközben hallottam az ágy nyikordulását, majd éreztem, hogy valamit a combjaimra fektetett, és mihelyst felnyitottam a szempilláimat, megláttam a tálcát, telis-tele olyan ételekkel, amikkel a büdös életben nem is találkoztam… – Mikor ettél utoljára? – kérdezte, velem szemben ülve.

– Miért érdekel? – sóhajtottam, rá sem nézve az előttem heverő dőzsre.

– Mert szörnyen sovány vagy. Mikor ettél utoljára? Szoktál enni?

– Hát, sajnos szutykos vagyok, csóró, pénztelen. Amit megkeresek, azt elviszi a dohos, retkes albérletem, nem sok marad kajára. Igazából, jól szoktam bírni, nem szoktam összeesni, csak nagyon ritkán – mondtam halkan, nyelve egy nagyot, hiszen éreztem az illatokat, amik az orromba szöktek. – Miért érdekelt? – néztem rá hirtelen, hitetlenkedve, már-már félve, bizalmatlanul mustrálgatva őt.

– Rossz nézni, ahogy kinézel, ráadásul mikor felemeltelek, nem is éreztem a súlyodat. Előbb-utóbb biztos éhen halsz – csóválta meg a fejét. – Egyél, neked hozattam. Nincs benne semmi mérgező, de azt nem akarom, hogy elpatkolj.

– N-nem kérek, de köszönöm, tényleg köszönöm – fordítottam el a fejemet, lassan tolva el a tálcát az ölemből, egyenesen az ágyra, hogy ne is lássam a sok-sok finom ételt, amikhez két éve nem volt szerencsém; a fene nagy büszkeségem fog egyszer a sírva vinni. Sőt, nem is egyszer, hanem nagyon gyorsan, de nem tehettem róla.

Nem éreztem úgy, hogy ennem kellene abból, amit ő felkínált, pedig majd meghaltam az éhségtől, de azok után, amilyen konfliktusokba keveredtünk… Meg aztán, féltem, hogy esetleg nehogy hátsó szándéka legyen. Nehéz megbízni bárkiben, aki előtte folyamatosan eltaposott.

Jimin

Kezdett ténylegesen az idegeimre menni ez a kis szutyok, ki láthatóan majd éhen veszett, akkorákat korgott a gyomra, mégis hajthatatlanul utasította vissza a felkínált ételt újra és újra, hiába noszogattam, és győzködtem, biztosra ment, hogy mérgező. Ha most alantas lennék, a fejébe borítanám, mondván „akkor nesze, szagolgasd”, de helyette óriásit nyeltem, majd ismét felé nyújtottam a tálcát, próbálva egy még édesebb énem elővenni, ki még számomra is ismeretlen, és anonim volt. Fura… mennyivel más lehetne az életem, ha így gondolkoznék; törődnék a másikkal, nem gondolkoznék azon, miért pont így kellett lennie. Riadt tekintetét elnézve tehetek én bármit, lehetek ezek után akár a jó isten is, akkor sem fog közeledni az irányomba, egyszerűen Ő eldöntötte, hogy elzárkózik, és úgy látszik, én csak azért is a rossz kulccsal próbálkozom. Rájöttem, az emberek elfelejtik, amit mondok, és elfelejtik, amit teszek, feltéve, ha az negatív irányú. Az egyetlen dolog, amire emlékezni fognak az, amikor hibát követtem el. Hiba lett volna?

– Miért utasítod, vissza mikor nyilvánvalóan majd megszakadsz az erőlködésben, hogy ne vesd rá magad? – billentem oldalra fejem, óriási szemekkel méregetve egyre sápadó arcát. – Csak neked készítették, fel tudod fogni, mennyit szenvedtek ezért? Képes lennél a kukába hajítani, nem csak az ételt, de más kemény munkáját is? – ciccegek lesajnálóan. – Hát rendben, akkor megyek, és kirepítem… – nézek rá nagy boci szemekkel, majd kelnék fel az ágyról, de abban a pillanatban Taehyung vékony ujjai szorosan kulcsolódnak felsőm szegélyébe.

– Várj… – rágcsálja meg idegesen kiszáradt ajkait. – Talán csak pár falatot… de tényleg csak párat..

– Helyes – vigyorodok el győzelemittasan, majd huppanok mellé vissza, egyenesen az ölébe helyezve a jól megrakott tálcát. – Egyél meg mindent, ne sajnáld magadtól. Hidd el, minden nagyon finom, én már csak tudom – nyalintom meg finoman vastag párnácskáim.

– Miért teszed ezt? – sóhajt egy hatalmasat folyamatosan az ételt fixírozva. – Te is tudod, hogy abszurd ez a helyzet… mi... mi nem vagyunk barátok, még csak jóban sem vagyunk... Nem félsz, hogy megfertőzöm az ágyad?

– De félek… ha elmész, úgyis kireptetem a francba – nevetek fel galádul, de mihelyst szembetalálom magam égető tekintetével, azonnal a torkomra forrnak a hangok. – Viccelek… vicc volt, Taehyung... ne vegyél mindent komolyan.

– Park, ez az egyetlen problémám. Nem tudlak komolyan venni, viszont a degradáló szavaidat nem tudom egyszerű viccként felfogni, mivel ismerem a gondolkodásmódod – jelenti ki komolyan, mire tényleg elszáll minden jó kedvem- – Túlságosan korlátolt vagy... pedig többre vihetnéd.

– Inkább egyél, így is kihűlt már… – morgolódom az orrom alatt, majd csendben figyelem, ahogy a kis pálcikákat rózsaszín ajkaihoz emeli, majd jóízűen tünteti el a közrefogott ételt. Ismét mosolyogni támadt kedvem, ahogy realizáltam, milyen aranyos is valójában, és milyen boldogan fogyasztja el az összes ételt, mi az egyre üresedő tálcán foglalt helyet. Bár, mellkasomat szorongatta valami, fájtak a szavai, mégis volt mellette valami pozitív, valami jóleső érzés.

– Ízlik? – somolygok teljesen rá fókuszálva. – Finom ugye?

– Nagyon… finom... soha nem ettem még ilyen finomat – úgy facsarja ki magából a szavakat, össze-vissza potyogtatva ajkai közül az ételt, ezzel teleszórva ágyam.

– Most látod, mit csináltál? Miért vagy ilyen szerencsétlen? Azt akarod, hogy ebben aludjak az éjszaka? – méltatlankodok, ahogy végignézek selyemlepedőmön, melyen a sok morzsa mellett már egy terjedelmes puding folt is éktelenkedik. – Ezt nem hiszem el… Még össze is pudingoztad?

– Mi? Erre gondolsz? Ez puding? – mutogat egy másik hatalmas paca felé, mire a szemeim tányérméretűre kerekednek, úgy tapasztom látószerveim abba az irányba.

– Nem Taehyung – felpaprikázottan szűröm fogaim közt a szavakat –, az a paradicsomleves… és a te fejed is hamarosan olyan színű lesz, mikor egy kettőt rávágok – szorítom ökölbe kezeim miközben próbálok méretes levegőket venni, hátha az elviszi a hirtelen fellobbant dühöm, de akárhányszor csak végignézek a nyugodtan eszegető fiúra, ki vállat vonva folytatja tovább az étkezést, mintha mi sem történt volna, egyenesen belecsomagolnám a retkes lepedőbe, felgyújtanám, majd kihajítanám az ablakon.

– Most mi a bajod? Mit hepciáskodsz? – teszi le az utolsó üres tányért is az ÁGYAMRA, az én ÁGYAMRA, véletlenül sem a tálcára, nem dehogy… gondolja, ha már lúd, legyen kövér. Rendben Kim Taehyung. – Ha látnád, én milyen helyen fekszem.. nem ám aranybevonatú ágyban, mint te, aki panaszkodik pár apró morzsa miatt… az enyémben még néha egerek is elő fordulnak. Na, és akkor mi van?

– Igen te kis koszos, de jelenleg nem otthon tartózkodsz. nem igaz?

– Szóval, már újra koszos vagyok?

– Eddig is az voltál.

– Rendben, akkor én most elmentem, Park. Véletlenül sem akarom tovább szennyezni a drága levegődet – kapja ajkai elé kezét. – Ohh, és köszönöm az ételt! Jól öblíttess ki mindent a szolgáiddal, tudod, minden, amihez hozzáértem az ragályos…

– Taehyung... várj... – sóhajtok kelletlenül. – Ne menj, maradj itt velem.

– Hogy mit mondtál? – neveti el magát cinikusan, mire újra összeszorul a mellkasom. – Úgyis tudom, mit gondolsz rólam, miért próbálod áltatni magad?

– Fogalmad sincs – fonom kezem csuklója köré. – Nem érdekel miből, és hogyan élsz. Azt akarom tudni, mire vágysz – suttogom szinte kétségbeesetten, nem akarom, hogy elmenjen. Most először nem érzem magam magányosnak, most először valami pozitív érzés leng körül, és ha annak az-az ára, hogy ez a kis szutykos a közelemben tartózkodjon, hát legyen. Percekig nem szól, és én sem teszem. Csend, mely körülvesz, csak ülünk egymással szemben. Egymásra nézünk, a szívem dobog gyorsuló ütemben.

– Park… megijesztesz… mire akarsz kilyukadni? – néz mélyen íriszeimbe, a pillantása szinte áthatol lényemen, el akarom fordítani a fejem, de nem hagyja.

– Amikor látlak, izgatott leszek… Úgy érzem magam melletted, mint eddig még soha...

Taehyung

Hihetetlenül jól esett az étel. Azt hiszem, nagyon régen ettem ilyen jót, ráadásul azt sem tudtam az ételek feléről, hogy micsoda, csak azt, hogy eszméletlen jó ízük volt – úgy hittem, már egy adag kaját sem tudnék megenni, de ezt az előbbi műveleteimmel teljesen megvétóztam, ugyanis majdnem mindent megettem a tálcáról. Mérhetetlenül hálás voltam Jiminnek jelen esetben, mert ha nem szán meg, és ad enni, akkor biztos, hogy előbb-utóbb a kórházban kötöttem volna ki, s való igaz, nagyon jó érzés volt ez, de tudtam, hogy… nem lesz alkalmam majd így enni legközelebb is, s legszívesebben sírnék bánatomban, hogy ki tudja, mennyi időre ettem utoljára ilyen jó ízűen – ez van, Taehyung, ne nyafogj és örülj neki, hogy van a fejed felett fedél. Igaz, az a fedél állandóan beázik, és penészedik, de hát, jobb, mint a semmi. Roppant kellemetlen arra ébredni az éjszaka közepén, hogy egy kövér, hatalmas vízcsepp esik pont a homlokomra, aztán sorozatban cseppen az arcomba.

Utálom, mikor esős, havas időszak van, mert olyankor mindig történik valami – ha nem beteg vagyok, akkor a lakás kezd omladozni. Mondjuk, annyi a szerencsém, hogy elég erős az immunrendszerem, de ha ez így folytatódik tovább, az sem fogja sokáig bírni a strapát, mert ha visszaemlékszem, már a múlt télen is állandóan beteg voltam. Sajnos fűtés nem nagyon van… nem igen tudom fizetni. Sanyarú, szomorú az élet. Szar, fos. Most mégis nagyon jól éreztem magam. Tele volt a hasam, tiszta, jó illatú környezetben lehettem, és még annak is örültem, hogy ezt pont Jimin adta meg nekem, pont ő töltötte meg a mellkasomat ennyi pozitív energiával, de mint mindent, persze, ezt is el kellett rontania.

Nem tudom, miért hív meg magához, ha még mindig koszosnak hisz. Igazán bántott ez a jelző, mert nem voltam koszos. Lehet, hogy szegény vagyok, lehet, hogy nincs pénzem, de minden nap többször is tisztálkodom, mindig fényes, csillogó a hajam, sosem zsíros, mindig figyelek arra, hogy testszagom se legyen, és rongyossá mosom a ruháimat. Nagyon allergiás vagyok az igénytelenségre, így bármit lehet mondani rám, csak azt nem, hogy igénytelen, vagy koszos lennék. Igen, ez bánt a leginkább, pedig illetnek ennél szebb jelzővel is.

Tényleg úgy határoztam, hogy lelépek, elmegyek, és végérvényesen hagyjon a picsába, mert egyáltalán azt sem tudom hová tenni, miért hozott fel magához, miért szánt meg, mikor még mindig ugyan azokat, ha nem rosszabbakat gondol rólam… – Pedig egy pillanatra elhittem, hogy változásra lenne képes. Nem vagyok naiv, buta ember, de őszintének tűnt a kedvessége, viszont ezt egy szemvillantás alatt fuccsba vágta a megszólalásával, megítélésével. Francbe veled, Park! Lelépnék, most mégis marasztal, azt sugallja, ne menjek, sőt, meg is kért erre, ezt pedig végképp nem tudtam hová tenni. Tényleg nem értem. Ambivalens az, amit mond. Egyszer ez, egyszer az. Egyszer koszosnak hív, aztán marasztal, pedig úgy tűnt, tényleg zavarja a jelenlétem, aztán kiderül, mégsem. Nem tudtam hová tenni, összezavart, de valahol mélyen jól is esett. Talán azért, mert láttam őt álmában, láttam őt olyan kedvesen, édesen mosolyogni, s ha visszagondolok rá, még az én ajkaim is felfelé ívelő görbületre húzódnának – csak az akadályoz, hogy doboz mosolyom lenne, és inkább megpróbáltam ezt a kényszert mélyen elnyomni magamban.

– Ezt nem egészen értem – néztem le rá teljesen komolyan, összevont szemöldökkel, résnyire összehúzott szemekkel. Miért mond nekem ilyeneket? Egyáltalán, miért akarja, hogy vele maradjak, mikor…? Miért vagy ilyen furcsa, Park Jimin? Esetleg beteg vagy? Agyadra ment valami? Komolyan nem értettem…

– Csak jól érzem magam melletted – fordította el tőlem a fejét, mintha főben járó bűnt követett volna el, de ezzel a válaszával igazán meglepett. Jobban, mint eddig bármi mással, mert az eddigi eseményeket foghattam volna akár szimplán empátiának is – amit eddig nehezen hittem el, hogy szorult volna belé –, de ez már egyáltalán nem pusztán az emberségről, empátiáról szól. Ez már komoly, és megijeszt. Egyben mégis valami furcsa melegség terjed szét a mellkasomban, ami lassan borítja el az egész testemet, forróvá varázsolva a bőrömet, főleg ott, ahol éppen érinti a karomat, még mindig maradásra késztetve.

Mi a franc folyik itt?

Tegnap még a szemetesbe akart dobni, most meg jól érzi magát velem? A detektoraim azt mondják, ne dőljek be semminek, ez egy kibaszott csapda lesz, de ahogy az arcára néztem, ahogy kutakodtam szemei, íriszeinek csillogása után, elbizonytalanodtam. Őszintének tűnt. Nem voltam képes arra, hogy megvétózzam szavait, pedig talán a lett volna a legbölcsebb megoldás; ellökni magamtól a kezét, telibe röhögni, hogy szórakozzon mással, mert nekem nélküle is elég bajom van, mégsem ment. Őszintének, igaznak tűnt az, amit mondott. Annak tűnt. Vajon az is?

– Ez elég abszurdnak hat. Tegnap még a kukába akartál dobni. Mitől változott a véleményed? – kérdeztem, közelebb lépve hozzá, úgy nézve le rá, kíváncsi, nagy szemekkel, várva a reakcióját, mivel hozakodik elő. Tényleg érdekelt, mi volt az, ami kiváltotta ezt belőle, mert kétlem, hogy az ájulásom ennyi érzelmet fejtett volna ki a szívéből, hiszen, ha ez egy héttel, hónappal ezelőtt történt volna, biztos voltam benne, ott hagyott volna a betonon. Sőt, még el is rugdalt volna a sáros földig, hogy még jobb legyen az egész.

Nem tudtam rajta kiigazodni, és féltem attól, hogy csak beugrat, átver, mert én vagyok Kim Taehyung, a koszos meleg fiú, akivel lehet szórakozni – hiába, túl sok ármánykodással illetett, nem csoda, miszerint nehezen hiszek neki. Mondjuk, hiszek neki, igazából, elhiszem azt, amit mond, mindössze azzal van baj, hogy a bennem élő paranoia nem enged ennek az emóciónak, bármennyire is bizonyul erősnek. Nem meglepő. Szerintem bárki a helyemben így vélekedne a dologgal kapcsolatban – aki nem, az biztosan hülye. Lehet, most én vagyok a legnagyobb hülye, ezt sem hazudtolnám meg minden áron…

– Muszáj mondanom? Miért nem elég a puszta tény? – Mély sóhaj hagyta el a dús, párnás ajkait, felemelve rám a tekintetét, egyenesen az enyéimbe fúrva őket, megemelve szépen ívelt szemöldökét, mintha éppen meg akarna róni azért, mert számon kértem – pedig az a minimum, hogy a tettek után számon kérem, mert ez a helyzet elég irreleváns.

– Azok után, amik történtek, nem. Komolyan, Jimin. A haverjaiddal keserítitek az életemet minden nap, és ha nem lennék elég szabad szellem, és nagy szájú, nem próbálnék kiállni magam mellett, szerintem már felköthettem volna magam az első fára. A szerencsém az, hogy kisebb gondom is nagyobb a faszságaitoknál, de attól még tény, ami tény: pokollá teszitek az így is nyomorúságos életemet. Elhordtok mindennek, elítéltek olyan dolgokért, amikről nem tehetek, mert nem tehetek arról, hogy nincsenek szüleim, sem családom, egyedül kell élnem és dolgoznom, és arról sem tehetek, hogy a farok jön be a pina helyett. Ezután azt hiszem, megkérdezhetem rossz, hátsó szándék nélkül, mégis miért próbálsz kedveskedni? – tettem fel a kérdésemet hosszasan, állva a pillantásait.

Jimin

Válaszolni akartam, ajkaim automatikusan szólásra nyitottam, de egyetlen hang sem volt képes feltörni bensőmből, mivel kérdésére én magam sem tudtam a választ. Megkeserítettem volna az életét? Igen, hát, persze. Már egészen kicsi koromban is azokat bántottam, azoknak nyúztam a fülét, kik valamilyen érzelmet csalogattak ki lényemből, kik valamilyen módon megfogtak, vagy csupán irigyeltem életük. Féltékeny voltam az ölelő karokra, melyek szorosan fogták körbe őket, féltékeny a gyöngéd puszikra, a szeretetteljes megnyilvánulásokra, melyek számomra teljesen ismeretlenek voltak, és én is vágyódtam utánuk. Bár, Taehyung mindig egyedül volt, magányosan, és magára hagyatottan, mégis körbe lengte valami elérhetetlen aura, mi arra késztetett, hogy irigyeljem tőle, hogy vegyem el, bántsam, hogy az ő tulajdonában sem legyen. Vágyódtam utána. Taehyung olyan személyiség volt, aki mellett nyugodtnak éreztem magam, kiegyenlítettnek akár egy lágy vizű tó. Más, mint a többi. Nem kell szólnia, a jelenléte is ringat. Mindig az volt a rögeszmém, hogy muszáj mindig valakivel járnom, és emiatt muszáj mindig fantasztikus srácnak lennem, okosnak, érzékinek, kivételesnek. Az erőfeszítés, hogy hódítsak, arra kényszerít, hogy mindig a legjobbat hozzam ki magamból, és ez talán nem is rossz, de a végeredmény mégis mindig csalódás. Nem hajlok a saját nemem irányába, ebben a pillanatban mégis Taehyung karjai közé vetném magam. Hogy biztasson, lássa meg bennem a jót, mondja, ismételtje el újra és újra, hogy nem vagyok olyan rossz ember, hogy méltó vagyok a szeretetre. Kívülről egy okos, gazdag, boldog és tehetséges fiúnak tűntem… de belül azonban elhervadtam, és haldokoltam. Kétségbeesetten nyúltam az első kar felé, mely egy kis reménnyel kecsegtetett számomra, mi egy kis boldogságot hozhat, még ha csak percekre, másodpercekre is. Ezek a karok Taehyunghoz tartoztak.

– Nem próbálok kedveskedni Taehyung – szusszantom hosszadalmas hallgatás után. – Sokkal inkább a kedvességedre vágyom – préselem ki nehézkesen a szavakat melyek igazán nyomják mellkasom, akármennyire tűnök ettől gyengének és elesettnek. – Kedvellek – mondtam. – Azt nem tudom, hogy miért, de kedvellek.

– Park… ugye megértesz engem, ha azt mondom, ez teljességgel kizárt? Elfelejtetted, hogy tegnap még a szemetesbe akartál hajítani mondván, hogy én is az vagyok? Elfelejtetted az egy héttel ezelőtti esetet, mikor beledobtatok a játszótér mögötti lápos tóba? Esetleg azt is elfelejtetted, mikor egy hónappal ezelőtt megaláztatok az egész egyetem előtt, miszerint az összes férfi tanárt leszoptam a jegyeimért, csak mert az elsők közt szerepeltem? Van fogalmad róla, mennyit szenvedtem az eredményeimért? Van fogalmad, hogy éjjel nappal tanultam, és dolgoztam, hogy ezt elérjem mindamellett, hogy még ennivalóra sem volt pénzem? Van fogalmad, hány éjszakán át sírtam? Tudod, mi a véleményem a sírásról? Az, hogy egyeseknek igazán meg kellene tanulniuk. De ha egyszer megtanuljuk, ha tudjuk, hogyan kell, akkor nincs is párja a sírásnak. Sajnálom azokat, akik nem ismerik a fortélyát, sajnállak Park, hogy te egyetlen könnycseppet sem tudsz ejteni. És tudod miért? Mert a könny a szenvedés jele, esetleg a boldogságé. Viszont te mindkettőben hiányt szenvedsz. Soha nem küzdtél semmiért, míg én nap mint nap vért izzadtam, megszakadtam, te gondtalanul élted a nem mindennapi életed – borult le mellém az ágyra, reakcióm figyelve, mintha csak tényleg olvasna a gondolataimban anélkül, hogy bármit is mondanék. Fájtak a szavai, hasogatott, szúrt, hogy ennyire érzéketlennek gondolt.

– Nem érted meg, hogy mindent azért tettem, mert rohadtul irigyeltelek? – fakadok ki szavai hallatán. – Irigyeltem, hogy ilyen büszkén vállalod azt, aki vagy, és én ezt el akartam pusztítani, megsemmisíteni, mert kétségkívül te vagy az, aki én, lenni akarok. – hunyom be fájdalmasan íriszeim. – Mutasd meg nekem, hogyan küzdjek, mutasd meg nekem, hogyan vállaljam önmagam úgy, hogy közben ne roppanjak össze…

– Park… – simít vállamra óvatosan, mintha attól félne, bármelyik percben elcsaphatom kezét, majd képébe röhögök. Láttam a tanácstalanságot szemeiben, még is közelebb húzódott hozzám. – Szórakozz, amikor szórakozni akarsz, légy dühös, amikor dühös vagy, és sírj, amikor sírni akarsz. Amikor magadban tartod a fájdalmat, és nevetésre kényszeríted magad, az árt meg a legjobban. Bátran vedd le a maszkot mások előtt is, először csak egyszer-kétszer, majd egyre sűrűbben, míg végül úgy érzed, hogy nélküle szabadabb vagy, a maszk csak megfojt, egyre szorítóbb lesz, viszont ha nincs, rajtad hirtelen jutsz levegőért.

– Taehyung, szükségem van rád… magam sem tudom, ne kérdezd, hogy miért... – hajolok hozzá közelebb, olyannyira, hogy arcunkat csak egy leheletnyi távolság válassza el. – Mutasd meg nekem hogyan érezzek, mutass meg nekem mindent, segíts rajtam – motyogom szinte ajkaira teljesen elveszve vonásaiban.

Még érzékelem, ahogy félig lehunyja hosszú pilláit, ahogy egy hosszadalmasat lélegzik, ahogy egyre közeledik felém, s én felé… Akarom ezeket a gyengéd kezeket, és ezeket az ajkakat, bár, nekem nem kellene akarnom ilyen dolgokat.

Nem a csók volt nehéz, sokkal inkább az érzés, hogy kit csókolok. Ajkai lágyan érintették az enyéimet, óvatos volt, és tapintatos, mintha csak egyetlen érintésével elvehetné minden kétségem, és bánatom. Finom volt és bársonyos. Többet akartam. Ujjaim először bátortalanul csúsztattam tarkójára, úgy vonva közelebb magamhoz, elmélyítve csókunk, majd ahogy az érzés, a vágyakozás egyre többet és többet kívánt testemben, és elmémben egyaránt, úgy váltam egyre vakmerőbbé, egyre akaratosabbá. Ahhoz, hogy egy csók igazán jó legyen, jelentenie kell valamit. Azzal kell megtörténnie, akit nem tudsz kiverni a fejedből, hogy mikor az ajkaitok összeérnek, egész testeddel érezd. Olyan heves, és mély kell legyen, hogy ne akarj többé levegőt venni… és én nem akartam…

Ez idáig hittem abban, hogy jön valaki, és felitatja lelkemről a könnyeket. Immár azzal is beérném, ha örökké tarthatom karjaimban Őt, ha örökké megállna ez a pillanat. Talán boldog lehetnék, talán ő boldogságot adhatna számomra, egy kis darab szeretet, a mennyországnak egy kicsiny darabját. Óvatosan fektettem el a selymesen puha ágyon majd magasodtam fölé egy pillanatra sem elszakadva forró, lágy ajkaitól, melyek szintén egyre követelőzőbbé váltak velem szemben, szinte marták enyéim. Határozottan tetszett hevessége, a lobogó tűz, mi ereiben lüktetett, mely az én testem is felhevítette, felperzselte. Akartam őt, vágytam rá, azt akartam, hogy kizárólag az én tulajdonomban álljon, hogy csak engem érintsen, hogy szeressen meg. Szeretetre vágytam, az Ő szeretetére.

Taehyung

Mi történik? Mi történik Jiminnel, és velem? Miért hagyom magam, miért csókolok neki vissza? Miért karolom át a nyakát és húzom magamhoz még szorosabban a testét úgy, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban eltűnhet mellőlem? Miért érzem a bőröm forrósodását, és az övét? Miért érzem úgy, mintha perzselne a vágy, és a szenvedély? Pedig még csak csókot folytatunk egymással – tény, nem akármilyet, hiszen ilyen szenvedélyes, vad csókban nem volt részem még, vagy ha igen, akkor borzasztóan régen, már annyira, hogy nem is emlékszem rá? – Egyedül az érzés, az érzékiség hiányzott belőle.

Nem értettem sem magamat, sem pedig őt, a helyzetet meg aztán végképp nem, amiből ide eljutottunk. Elgondolkodtam azon, hogy nem ártana kételkednem benne, a szavahihetőségében, a mozdulatai, tette őszinteségében, de valamiért nem akartam engedni, hogy az agyam átvegye az irányítást felettem; élveztem, az egészet, és nem szerettem volna ennek véget vetni. Márpedig, ha elkezdek gondolkodni, ha logikusan elmélkedek, merengek mindenen, rájönnék, mekkora hibát is véthetek. Minden azért volt, mert irigy rám? Azért, mert a kicsi, pirinyónyi, maradék boldogságomat is el akarta venni, eltüntetni, megsemmisíteni azért, hogy neki „jobb” legyen a közérzete? Mindent csak azért tett volna, mert féltékeny volt arra, amit merek magamból mutatni, arra, ami, aki merek lenni? – Olyan hihetetlennek tűnt, olyan irreálisnak, hiszen én mindkét kezemet összetenném, ha legalább a fele pénzét megkaphatnám, ő pedig az én életemet irigyelné?

Létezik ilyen? Komolyan beszélt, vagy ez valami beugratós játék, aminek az áldozata én vagyok? El kellene döntenem, s arra kellene jutnom, ez mind csak szórakozás a részéről, de mélyen belül hinni akartam neki, el akartam hinni azt, hogy én tudnék változtatni rajta, hogy én esetleg tudnám a gondolkodását, érzéseit pozitív irányban manipulálni, megmutatva neki azt, miért is érdemes ténylegesen élni. Hiszen attól nem lesz boldogabb senki, hogy mások életét tönkreteszi, de azon, hogy segít másokon, sokkal örömtelibben telhetnek a napok, az utolsó órák is akár – jó érzéssel töltött el a feltételezés, miszerint én tudnék megoldást találni a gondjaira.

Miért is akarnék neki segíteni, miután ott, és úgy alázott meg, ahol és ahogy tudott? Mert úgy gondolom, mindenkiben lehet jóság, változni akarás, s ha komolyan gondolja, én örömmel adok elixírt a fájdalmára – megtanítom úgy érezni, ahogyan kell, és megmutatom, hogyan lehet saját önmaga elítélés nélkül. Ha még el is ítélik, legalább ő saját magát adta… senki nem tudja megtagadni a valóját, aki pedig megpróbálja, összeroppan, összeomlik a hatalmas súly alatt, s ezt kibírni nem lehet. Élő példa rá Jimin. – Ha igaz, amit előadott.

– Megmutatom neked, hogyan kell érezni. Hogyan kell lágyan simítani, érzékien csókolni, mert heves a csókod, de nem érzéki – váltam el tőle, mire felsóhajtott, bágyadtan nézve a szemeimbe, majd elmosolyodtam. – Ilyen szenvedélyes csókot még sosem kaptam, de hiányzott belőle az érzelem, az a töltet, amitől… megdobban az ember szíve – motyogtam, majd bátortalanul ugyan, de megemeltem a kezemet, finoman a tincse közé fúrva ujjaimat, lágyan két ujjam közé véve egy vastagabb részét hajzuhatagának, csavargatva, játszadozva vele, miközben akarva-akaratlanul is megsimogattam a bőrét. Szinte beleremegett az érintésembe.

Látszott rajta, hogy tényleg nem sűrűn törődtek így vele; ha szexben is volt része, biztosan nem szeretkezett még soha, nem érintett még soha senkit, és az ő testéhez sem nyúlt senki szeretettel. – Ekkor kezdtem érezni a mérhetetlen bánatot. Nem tudom, hogyan lehet így életben maradni, mert ugyan, én sem voltam közkedvelt személyiség, sőt! Mégis tudtam, milyen érzés, ha valaki szeret, akár a testével, akár a szívével, tudtam, milyen érzés, ha simogatják a hátamat szeretkezés után, és azt is, milyen, mikor sírva csókolnak. Annál édesebb nincs. A könnyes csóknál.

– Nem érintett még így senki, igaz? – tettem fel a kérdést alig hallhatóan, tovább cirógatva őt, játszadozva tincseivel.

– Nem. Még nem – vallotta be lehunyt szemekkel, mintha szégyellnivalója lenne, pedig ez nem kifejezetten az ő hibája. Nem ő tehet arról, hogy nem kapott meg valamit, amit meg kellett volna, és nem az ő bűne, hogy eddig nem is kereste a számára ismeretlent – végül is, miért keresnénk a szokatlant, ha már van egy megszokott rendszer az életünkben?

– Megmutatom, milyen egy igazi csók. – Ezután nem beszéltem már többet. Hajába markoltam ujjaimmal, úgy húzva őt magamhoz, majd a szájára tapasztottam a sajátomat, lehunyt szemekkel, szüntelenül dédelgetve tenyeremmel a haját, óvva, vigyázva, mintha csak porcelánból lenne az egész férfi.

Ajkaimat óvatosan mozgattam, nem mélyítve el azonnal a csóknak induló puszit, ő pedig láthatólag nem értette, miért húzom az időt – ennek ez a lényege, de rá fog majd jönni. Nyelvemmel aprókat mozdulva nyalintottam meg puha, dús száját, körbejáratva felületén az ízlelőszervemet, érzelemdúsan, mintha mindezen múlna az életem – csak azután mélyítettem el a csókunkat, hogy lesimítottam a hátára, ujjbegyeimmel, picike körmeimmel simítva meg izmait a pólón keresztül. Megremegett felettem, karjai – amikkel a fejem mellett támaszkodott –, úgy remegtek, akár a kocsonya. Tényleg nem kapott még ilyen pillekönnyű gesztusokat? Szájába toltam a nyelvemet, de továbbra sem erőszakosan, vagy vadan, könnyedén siklott szájüregébe a szervem, aprókat nyögve, sóhajtva szájába, végig simítva a nyelvén sajátommal, hogy ezzel hívjam őt egy keringőre, amit bizonytalanul ugyan, de elfogadott. Éreztem rajta, nem tudja, mit és hogyan csináljon, pedig jól csókolt az imént, magabiztosan – mindössze az hiányzott belőle, aminek soha nem lenne szabad.

Kezemet arcára vezettem, mindkét oldalára ráfogva, majd felnyitottam szemeimet, ellágyultan nézve rá, majdhogynem szerelmesen, hogy tudja, érezze, milyen az, ha valakivel így vesz fel szemkontaktust, a várt eredmény pedig nem is maradt el: elérzékenyült. Íriszeinek csillogása tompává vált, izmai elernyedtek, s ezután váltam el tőle, lehunyva a szempilláimat, hüvelykujjammal simogatva arcának bőrét, egy apró, pillangó csókot hintve szájára, felnyitva a szemhéjamat.

– Ilyen egy érzéki csók. Lassú, erőteljes, szívet dobogtató, remegtető. Meg tudod ismételni? – kérdeztem mosolyogva, kézfejemet húzva végig arcán, törődően, gondoskodóan – nem mondanám, hogy megjátszottam magam, hiszen az előző eseményeket elfigyelve őszintén cselekedtem. Tényleg segíteni akartam rajta. Megőrültem. Ez már biztos. Elment a maradék eszem.

Jimin

Az érzések, melyekkel elbódította, megajándékozta testem Taehyung, nem csupán ismeretlenek voltak számomra, sokkal inkább valószínűtlenek, szürreálisak. Létezhet ilyen, mely ennyire észveszejtő, és egyben szédületes? Érintése alatt egy naiv kisfiúnak éreztem magam, kinek minden egyes rezdülés, mivel örömet szerez nem csak testemnek, de egész lényemnek is teljesen új és mai. Soha nem éreztem még ehhez foghatót, bőröm nem csupán parázslott, lángokban hevert. Esetlen voltam, és kétbalkezes, csak mert soha nem nyújtott számomra még senki ehhez foghatót, így fogalmam sem volt róla, hogyan viszonyuljak a helyzethez, hogy hogyan biztosítsak az alattam heverő fiúnak olyan szintű szeretetteljes érintést, mint amivel ő szolgált nekem.

Ahogy tüzes nyelve játszadozott párnáimon, érzékien cirógatta, simogatta, hatására erősen meg kellett támasztanom karjaim, különben a remegéstől biztosan alá hullok. Szégyelltem az érzékenységem, a vágy mégis olyannyira elbódította elmém, hogy csupán apró morgások, hümmögések hagyták el ajkaim, még inkább többet és többet akarva a karjaim közt heverőtől, majd mikor közre fogta arcom, és úgy pillantott íriszeimbe magával ragadó tekintetével, melyben mintha a szeretet lobbant volna, szembogaraim akaratlanul is könnyesedésnek indultak.

Egész életemben arra vártam, hogy végre eljöjjön az igazi.

Erre feltűntél te, és egész más voltál, mint akit vártam, mert te különleges vagy... aranyos, egyben lehetetlen alak. De az az igazság, hogy a létezésednél jobb dolog sosem történt velem. Azt hiszem, minden esély megvan rá, hogy beléd szeretek. Ebben az elvarázsolt pillanatban úgy érzem, rátaláltam arra, akit egész életemben kerestem. Halkan kopog az eső az ablakon, amint újra meghallom csilingelő, bódult hangját.

– Meg tudod ismételni? – kérdezte apró, mégis vággyal teli mosollyal mialatt hosszú ujjai újra, és újra végigszántották arcom perzselő bőrét. Érintése gyengéd, gondoskodó. Fogalmam sem volt, mit kérdez, hogy mit tudok megcsinálni, ugyanis teljes kábulatban voltam, nem tartózkodtam a földön, sokkal inkább egy Taehyung által ébresztett csodálatos világban. Így hát aprót hümmögtem, de továbbra sem tudtam elszakadni csillogó tekintetétől, mely folyamatosan engem pásztázott. Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű és elragadó? – Jimin? Itt vagy? – neveti el magát halkan, mire fülig pirulok.

Hirtelenjében tértem vissza a jelenbe, de mihelyst újra összekapcsolódott tekintetünk, mintha csak tudtam volna, mire gondol, mire vágyik, úgy hajoltam lassan, ráérősen szája felé, majd nyelvem hegyével megfontoltan, gyöngéden cirógattam végig először alsó, majd felső ajka vonalát. Parányi, tüneményes nyöszörgést hallat. Óvatosan játszadoztam ízlelőszervemmel párnácskáin, miközben még inkább hozzá simultam, teljesen hozzápréseltem testem úgy, hogy immáron csupán bal könyökömön támaszkodtam, majdhogynem egész súlyommal rá nehezedve a törékeny fiúra.

Szabad kezemet figyelmesen csúsztattam be felsője alá, felfedezve bőrének minden egyes négyzetcentiméterét, mely annyira puha volt és bársonyos, hogy ha nem tudtam volna, nehéz lett volna elhinnem, hogy egy velem egynemű fekszik alattam. Mi történik velem? Mi ez a furcsa érzés? Minden egyes érintésembe beleremegett teste, aprókat pihegve vetette hátra fejét, enyhén elnyílt ajkakkal kapkodva a levegőt, mihelyst ujjaimmal lágyan belecsíptem pici mellbimbójába, majd kínozni, nyúzni kezdtem őket.

– Ahhh… Jimin… gyengédebben... – hallottam szavait, mégsem tudtam parancsolni a bennem forrongó érzéseknek, túl intenzív, és mélyreható, testem kétségbeesetten kiáltozott az övéért. Útjaink észrevétlenül, véletlenül futottak össze, s egy pillanatra összeforrtak, és ez az a bizonyos momentum melyre szívem mindig is észrevétlenül áhítozott. Egyszeriben megdermedtem, mikor Taehyung fordított a helyzeten, majd fölém kerekedett, így hosszú, vékonyka kezeit átvetve hátamon, szorosan magához ölelt, majd apró pillekönnyű csókokkal kezdte halmozni először nyakam vékony bőrét, majd egyre lejjebb haladva, kényeztetve mellkasom.

Az eső egyre zajosabb kopogását csupán a kettőnk halk szuszogása törte meg. Biztonságban éreztem magam mellette, és jól tudtam, ez soha mástól nem kaphatom meg. A felettem heverő fiú, forró bőre enyémhez simul, perzselő ujjai oldalam marják, miközben selymes haja édesen cirógatja kulcscsontom, amint ajkai érzékien tapadnak mellbimbómra. Szégyelltem, de nem tudtam visszafojtani, elhúzott nyöszörgés hagyta el torkom, levegőért kapkodtam, mélyen beszippantva a szobában terjengő fülledt levegőt, melyet testünk hevített.

Nem hagyom, hogy félni láss, nem hagyom, hogy sírni láss... de belehalok, ha most nem ölelsz szorosabban át… most, hogy itt vagy, érzem, megszűnik a világ. Szinte már fájdalmasan sóhajtoztam, mikor Taehyung nyelve lesiklott egészen köldököm mélyedéséig, hosszú, nedves csíkot hagyva, majd farmerem korcánál kezdett gonosz játszadozásba. Soha nem éreztem ehhez hasonló vágyat, ehhez fogható örömet, soha senki nem nyújtott nekem ilyesfajta édes gondoskodást.

Gyöngéden harapdálta pici fogaival érzékeny bőröm, majd amilyen hirtelen belekezdett, olyan hirtelen maradt abba az érzés, hiába markolásztam kétségbeesetten puha tincseit a folytatásban reménykedve. Egyszerűen vágytam, hogy szeretgessen, hogy simogasson, csókoljon, édesgessen. Elégedetlen morranás hagyta el ajkaim miközben óriási hévvel löktem fel csípőmmel, ágyékomra csúsztatva kezem, mely keservesen lüktetett nadrágom szorításában. Erősen ragadtam meg a barna hajú fiú hajzuhatagát, gyöngéden, mégis követelőzően rántva hátra fejét, egy vad, egyben érzékeny csókkal adva tudtára, hogy mire is vágyom. Taehyung hevesen viszonozta nyelvjátékom, ahogy rajta is egyre inkább kezdett eluralkodni a vágy, melyet egyetlen érintéséből is észrevettem. Vehemensebb lett, és fékezhetetlen, körmeivel akaratoskodóan szántott végig oldalamon, mialatt egyetlen rántással szabadított meg a vékony felsőtől, majd farmeremtől, miközben én is vetkőztetésébe kezdtem. Elégedetten néztem rajta végig köd fátyolos íriszeimen keresztül, meztelen combját simogatva. A bizsergés egyre intenzívebben lüktetett testem minden egyes atomjában, bármilyen kisebb gesztussal ajándékozott meg. Azok, akik megérintették a lelkem, nem tudták fölébreszteni a testem, azok pedig, akik megérintették a testem, nem tudtak közel férkőzni a lelkemhez. Viszont Taehyung nem csak a testem, a lelkem, de az egész lényem fölébresztette, és magába szippantotta. A szívem vadul kalimpált, az ereimben lávaként száguldozott vérem, s mikor testünk, immáron mezítelenül újra egymásnak tapadt, éreztem, most vagyok igazán egész. Vele.

– Te vagy minden, ami belőlem hiányzik.,. – motyogtam ajkaira, újra fordítva helyzetünkön, immáron felülről szemlélve őt. – Szeress... – Ajkai elbűvölő mosolyra húzódtak, melyet íriszei is készségesen leutánoztak.

Az egész lénye nevetett. Elragadó volt. Boldognak szeretném látni. Nem számít, hogy kivel, vagy hogyan. Találjon valakit, aki megbecsüli, találjon valakit, aki úgy látja őt, ahogy most én. Tudtam, Ő engem soha nem fog szeretni. Tudom. És tudnom is kell. Mert különben belepusztulok, ha mással látom majd. Egybeolvadtam ölelésével. A vágy ölelése volt ez, a biztonság utáni vágyé, a szereteté… A miénk. A szíved kell az én szívemért.

Taehyung

Szívem hatalmasat dobbant az utolsó szavának hatására – megőrültem, ez már egyszer biztos. Az a személy, akit megvetettem, elítéltem, az a személy, akiben mérhetetlenül nagyot csalódtam, az a személy, aki az életemet megkeserítette – pedig az így sem volt túl örömteli –, most azt mondta, szeressem őt, és én önként adtam volna át magam ennek a kérésnek, teljesíteni akartam, megmutatva neki, milyen is az igazi boldogság. Milyen az igazi szeretet, az őszinte, tiszta érzés, amiben nincsenek elvárások, nincsen követelőzés, nincs feltétel, csak a tiszta, igaz szeretet, ami még talán a szerelemnél is sokkal nagyobb erővel bír. Meg akartam neki mutatni, be akartam vezetni az érzelmek világába, hogy megtapasztalja, eddig mit hagyott ki. Boldognak akartam látni, és hogy miért? Miért éreztem ezt annyira fontosnak? Miért éreztem ezt célomnak, miért hittem úgy, hogy teljesítenem kell? Ha ezekre a kérdésekre minden áron válaszolnom kellene, biztosan bukásra lennék ítélve, ugyanis fogalmam sem volt róluk.

Csak tudtam, hogy ezt akarom, ezt kell tennem, ez az, amiért minket talán összehozott a sors. Lehetséges, hogy az a gyűlölet, az a fajta unszimpátia, amit egymás iránt tápláltunk, mind ennek a hatására történt; talán egyikünk sem akarta elfogadni azt, ami nyilvánvaló volt. Menekültünk talán, gyáván, hátra sem nézve. Ez elég irreálisnak tűnhet, elég hihetetlennek, de tényleg így gondoltam ebben a szent pillanatban, tényleg ezt hittem, és ez is tűnt a legkézenfoghatóbb érvnek a tetteink súlyát elfigyelve. Mindketten tisztában voltunk mindennel a kezdetektől fogva, csak éppen egyikünk sem akarta elfogadni. Makacsul, konokul kötöttük magunkat a saját elképzeléseinkhez, esélyt sem adva másnak, hogy megnyilvánulhasson, kibontakozhasson közöttünk. Vagy csak olcsó, átlátszó magyarázatot keresek arra, miért fekszünk itt, egymáson, teljesen meztelenül? Csak kifogást keresnék arra, amit nem tudok? Valamit, amivel talán el tudom magamnak magyarázni, mi miért is történik, miért ilyen hirtelen, a semmiből, majdhogynem a vaksötétből felbukkanva. Lehet, hogy így van. Lehet, semmi köze nincs a valóságnak ahhoz, amit az imént megpróbáltam megfogalmazni magamban, lehet, életem legnagyobb hibáját követtem el ezzel, de bízni, hinni akartam, ettől pedig semmi sem tántoríthatott el, akármilyen erővel is próbált magával ragadni a kétség, és a kétkedés, szkeptikusság.

Nyelve odaadóan simított végig testemen, óvatosan harapdálva, szívogatva mellbimbóimat, miközben ujjaival a combjaimat simogatta, teljes beleéléssel, én pedig elmosolyodva figyeltem őt, s mikor túl izgató volt, amit tett, hátradobtam a fejemet, egy intenzívebb nyögés kíséretében.

Bár soha ne érne véget, bár ne kelnénk fel másnap, és ne működne minden úgy, ahogyan eddig, mert igen, féltem attól, hogy amint ennek vége szakad, az élet visszafordul a régi kerékvágásba; ambivalens érzéseim voltak, de ezzel nem is tudtam mit kezdeni. Ki ne lenne így a helyemben? Ki ne lenne tele kétségekkel amellett, hogy magabiztosan cselekszik? Olyan furcsa ez az egész helyzet, olyan megmagyarázhatatlan, idegen, különös…

– Jimin – pihegtem, gyorsan emelkedő-süllyedő mellkassal, mire felemelte a fejét, kérdőn nézve rám.

– Igen? Valami nem jó, vagy… – Azonnal belé fojtottam a szót, ugyanis felhúztam magamhoz egy csókra, elkapva arcának mindkét vonalát, lesütött szemekkel tépve, marva ajkait, a lehető leglágyabban, miközben karjaimat átfontam a nyaka körül, összekulcsolva őket tarkója mögött.

– Minden jó, hidd el. Minden varázslatos, de ígérd meg, hogy… hogy ilyen maradsz – mondtam magam elé az elesett szavakat, remélve, hogy nem vagyok se nem túl naiv, se nem túl nyálas – vicces, mert hát… az voltam, mindenképpen, de nem tudtam mit tenni. Az érzéseim túlcsordultak, tényleg hittem benne, hittem neki, tényleg akartam, amit, csak mellette ott volt az a picike bizonytalanság, ami képes volt ellentétessé változtatni minden gondolatomat, érzelmemet az irányában.

Csak megerősítésre vártam.

Hosszas ideig csak nézett rám, a szemeimbe, fürkészve csillogó íriszeimet, majd elmosolyodott, egy apró, érzéki csókot hintve számra, miközben egyik kezével a hajamba simított, tincseimre marva ujjaival.

– Miért? – tette fel a kérdését kissé sejtelmesen. Lehunytam a szemeimet pár szekundum erejéig, s nyelve egy hatalmasat kezdtem el cirógatni a babahajakat tarkóján, beharapott alsó ajakkal, hiszen nem tudtam, valóban ki kellene-e mondanom, amit szeretnék. Hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, miért ne? Ha vesztek is, vele együtt fogok veszteni.

– Mert… szeretném, ha ez valós lenne – nyitottam fel szempilláimat, ellágyultan nézve rá. – Szeretném, ha mindig így lenne. Ha így maradna – bújtam hozzá, akár egy kis macska, aki szeretetért könyörög a gazdájától, pedig ez a helyzet éppen fordítva volt az imént; ő akart egy kis morzsát a mindent elsöprő érzésből, de nekem is szükségem volt rá, s úgy hittem, ő meg akarja adni. Neki is ez a célja, és egymást segíthetjük.

– Ilyen maradok. Ilyen akarok maradni – bazsalyogta ajkaimra, én pedig mosolyogva biccentettem egyet, visszadőlve az ágyon, magamra húzva őt, hogy mindent folytathassunk ott, ahol abbahagytuk.

Tényleg hinni akartam benne… tényleg el akartam hinni, hogy képes a változásra, hogy innentől kezdve már minden más lesz, s igaz, befúrta a gondolat elmémbe, miszerint nem lesz így, én minden adandó alkalommal kiűztem azt agyamból.

– Köszönöm – hívtam újabb csókba, miközben átkaroltam lábaimmal a derekát, ezzel akarva-akaratlanul is összedörzsölve férfiasságunkat, minek hatására mélyen felnyögött, a combjaim két oldalára marva, jobban magára húzva, ezzel újabb sóhajt csalva elő belőlem. Mint derült égből villámcsapás, úgy érhette a cselekedetem, ugyanis szinte rögtön visszatért nyakam, mellkasom kényeztetésébe, míg én ott simogattam őt, ahol csak értem, vágytól túlfűtötten.

Mert minden rendben lesz. Igazat mond, és én segítek neki, hogy ez így is maradhasson.

Jimin

Szinte elvesztem mámortól gyöngyöző pilláiban, melyek bár, engem figyeltek, mégis teljesen más dimenzióban jártak. Úgy vonta nyakam köré vékony csuklóit, mintha mindennek ez lenne a mozgatórugója. Aprókat sóhajtott, mialatt ujjaim végigvezettem mezítelen oldalán, majd azok csípőjén állapodtak meg, lágyan masszírozva, markolva az érzékeny felületet. Az a tekintet… Ő bizonyosan egy angyal. Én pedig… egy halott voltam, egy nyomorult, akit pár légies, pehelykönnyű érintésével újjáélesztett ezekben a leírhatatlan másodpercekben, percekben, talán órákban… Lassan hunytam be szemeim, majd újra kinyitottam őket.

Rápillantottam.

Mindig őt akarom látni, hallani a hangját, az apró sóhajait, nyöszörgéseit, a halk, mégis éteri mosolyát, mellyel most akarva vagy akaratlanul is megajándékoz. Most, hogy ilyen közelről nézem őt, már sokkal többet látok. Mindenhol színek, a nevetése visszhangzik a szoba minden pici sarkában, akárcsak egy rég elveszett kagyló kürtjében a tenger halk, mégis megmásíthatatlan morajlása. Talán eddig csak Taehyungot láttam, viszont most a lelke tekint vissza rám. Soha nem voltam egy elveszett bárány, mégis az alattam fekvőnek egyetlen szó nélkül hagytam, hogy kezei navigáljanak, megmutassanak mindent, hogy könnyebbé tegyék ezt a felfoghatatlan, mégis mámorítóan meseszerű helyzetet.

Egyértelműen dominálni szerettem volna a törékeny fiú felett, bár, még soha nem létesítettem testi kontaktust a saját nememmel, mégis azt éreztem, mintha az ujjaim önálló életre kelnének, mintha öntudatlanul is kormányoznának. Kiderült, hogy te nem az vagy, akinek gondoltalak. Soha nem játszottad meg magad, végig őszinte voltál, mégis megaláztalak. Talán féltem, de már nem félek. F

figyelmesen cirógattam végig belső combjának vékony bőrét, majd játszadoztam el V vonalának finom kirajzolódásán, mialatt egy pillanatra sem szakadtam el finom, íves ajkaitól, melyek most kizárólag engem követeltek, engem akartak, mintha a gazdájuk elfelejtette volna, hogy milyen sötét, mocskos és egyben alávaló lélek terpeszkedik fölötte. Tenyere még mindig tüzes vasként tapadt tarkóm felhevült bőrére, miközben másik kezével az alatta lévő selymes lepedőt gyömöszölte, mellkasát ki-kidomborítva. mikor a kéj erőteljesebben cikázott végig ereiben. Olyan. mintha az érintése, az ajkai mesélnének, ezzel egy gyönyörű történetet tárva íriszem elé, melyből minden másodpercben tanulok valamit, átad valami megfejthetetlen, misztikus talányt, melyre soha nem fogok választ kapni, nem tudhatom meg a jelentését, csupán érezhetem, tapasztalhatom, melyet kizárólag Ő adhat meg számomra, az ő érintése a kulcs mindenhez. Olyan. mintha már ismerném valahonnan… az álmaimból, talán az előző életemből, nem tudom, de annyi biztos, hogy akarom a hangját, azt akarom, hogy csak rám figyeljen. Egyetlen pici törődő gesztusával elindított valami édes kis vibrálást valahol bennem, legbelül. Olyan, mintha kitárulna a világ szebbik oldala, talán boldog lehetek, de csak Ővele.

Mellkasom az ő mellkasához tapasztottam, miközben térdeimmel gyöngéden széttolva lábait helyezkedtem el azok között, egyik kezemmel játékosan túrva puha, lágy tincsei közé, ujjaim köré csavargatva azokat. Hagytam, hogy az egyre intenzívebben pihegő fiú ujjbegyei fenekem két gömbjére kulcsolódjanak, ki pezsgőn, és nyughatatlanul lökődött fel csípőjével, ezzel összedörzsölve merevedésünk. Soha nem éreztem ilyen mértékű sóvárgást, és gyönyört, pedig nem egy hölggyel volt dolgom, viszont Taehyung… Epekedve vágyódtam utána.

Éreztem, ahogy bőröm felülete egyre inkább átnedvesedik, halántékomon vonatottan gördültek le a vágy keltette izzadságcseppek, melyek csupán azon okból születtek, hogy az alattam lévő gyönyörű fiú olyannyira hozzám tapadt, és vonaglott testemmel egy ritmusban, hogy ilyen mélyreható folyamatot indított el bensőmben.

Lehelet könnyedén csókoltam meg, ezzel egy időben óvatosan elmerítve benne ujjam. Olyan átható, erős nyöszörgést hallatott, melyet elénekelni sem lehetne szebben. Hallani akartam, örökké csak ezt hallgatni… Forró volt és szűk, le kellett hunynom szemeim. Akárhányszor beljebb nyomultam testében, Ő újra és újra összerezzent, fejét hátravetve, ajkait harapva, pici körmeivel még inkább húsomba vájva. Árgus szemekkel figyeltem minden egyes rezdülését, mely bennem is ugyanolyan kéjt szabadított fel, így nem tudtam tovább várni, egyszerre csatlakoztattam még két ujjam, ezzel már egyszerre hárommal mozogva benne. A sóhajai erősödtek, először tompa, majd egyre hangosabb nyögésekké alakulva át. Akartam őt, benne akartam lenni, egyé akartam vele válni, minél közelebb vonni magamhoz. A tulajdonommá tenni… nem… sokkal inkább valaki olyanná, aki szabad, de mindig visszatér hozzám. Tökéletes kontrasztot nyújtott, ahogy enyhén barnás bőre az én tejfehér bőrömmel egymásba fonódott.

– Taehyung… – suttogtam lehelet könnyen csókunktól duzzadt ajkaira – Akarlak… mindenestül, úgy ahogy vagy, most… – búgtam egyre inkább akadozó légzéssel, mire kérdőn emelte rám köd fátyolos pilláit, melyek szinte azonnal a háromszorosára duzzadtak, amint előzmény nélkül előrelendítettem csípőm, határozottan megtámaszkodva egyik könyökömmel feje mellett, másikkal nyugtatóan simítva pirospozsgás arcára, melyet most egy halovány, kósza könnycsepp szennyez.

Óriási morgás szakadt fel torkomból amint megéreztem forró bensőjét, mely olyan feszesen ölelt körbe, hogy úgy éreztem elrobbanok. Nem tudtam megmozdulni, nem ment, ilyen szintű kéj még soha nem söpört végig testemben. Taehyung enyhén elnyílt ajkakkal kapkodta a levegőt. Nem tudtam, hogy rosszul csinálok-e valamit, és ha igen, mit, mivel nem volt tapasztalatom, így féltem, hogy kárt okozok a törékeny fiúban, ki láthatóan feszengett alattam.

Tompa ijedtség cikázott végig ereimben így nyugtató csókokkal hintettem nyaka finom bőrét, jobbommal megállás nélkül cirógatva fülének tövét.

– Legközelebb…. – túr bele nedves tincseim közé, ezzel arra ösztökélve, hogy ijedten, de rá pillantsak, de amint találkozik tekintetünk, elmosolyodik. – Semmi… semmi… – puszil somolyogva ajkaimra, majd tenyereit visszahelyezi verejtéktől sikamlós tarkómra, lábait teljesen derekam köré fonva, enyhén körözve egy aprót csípőjével.

Félve, egyben kérdőn futtattam rajta végig íriszeim, majd homlokomat övének döntve kezdtem újra mozgásba.

Az elmém felmondta a szolgálatot, kizárólag az Ő szapora nyöszörgéseit hallottam, a saját zihálásom, és csak az járt a fejemben, hogy minél nagyobb gyönyört nyújtsak az alattam vonagló impozáns fiúnak. Rám mosolyog, és tudom, nincs semmi baj. Amint testünk egyé vált, megértettem valamit, és gazdagabb lettem általa. Nem pénzben mérhető gazdaság ez, sokkal inkább érzelmi értéke van. Az sem baj, ha fáj, mert gazdagabb lettem… és ezt neked köszönhetem. Soha nem felejtem el. Érted vagyok, aki vagyok, és én majd megpróbálok világítani Neked. Kim Taehyung… A remény angyala magával ragadott.

Taehyung

Hihetetlen érzések kerítettek hatalmukba, ugyanis Jimin érintései szinte felperzselték a bőrömet, égettek, mégis kellemesnek hatottak, így önként adtam át magam mindennek, amit tőle kaptam. Ahogy végig csókolgatta, szívogatta a bőrömet, ahol csak ért, szaporább légvételekkel sóhajtoztam és nyögtem alatta, tincseibe vezetve az ujjaimat. Lassacskán már csillagokat láttam magam előtt, hiszen ez a bódító, mámorító emóció majd szétszakította a mellkasomat – marcangolt, tépett, mart, mégis varázslatosabb volt bárminél. Nem hazudok, volt jó pár alkalmam, volt már párkapcsolatom is, de valamiért egyiket sem éreztem ennyire szenvedélyesnek, ennyire másnak, ennyire pezsdítőnek – mint egy álom. Mintha csak nedves, gyönyörű álomképnek lennék a főszereplője. Nehezemre esett is elhinni, hogy ez valóban megtörténik – én és Park Jimin? Talán gondolatban elröhögném magam, ha nem ebben a helyzetben lennék éppen.

Túl hirtelen nyomult belém, túl gyors volt, a fájdalom mérhetetlen alakot öltött bennem, mikor egész méretét éreztem magamban, s körmeimmel azonnal a hátába kaptam, ívben feszült háttal, kipattant szemekkel. Persze, tudtam én, a nők sokkal több tágulásra képesek, talán nekik nem ennyire fájdalmas a dolog, de a férfiaknál kicsit más a helyzet – vagy csak én gondolom rosszul, végtére is, nővel soha nem volt dolgom. Jimin azonnal ijedten, rémülten nézett rám, s már épp mondtam volna, hogy legközelebb legyen óvatosabb, de két okból is megállítottam nyelvemet a ajkaimat formálásában: legközelebb? Ha nem lesz legközelebb, csak magamat nézetem teljesen hülyének, így jobb, ha nem mondok ki semmi azzal kapcsolatos dolgot. A másik pedig: Legközelebb próbáljon meg jobban vigyázni, mert ha nem teszi, a menés kissé nehézkes lesz, de ha ügyel a dologra, meg sem fogom érezni másnap. Ha durva, akkor sajnos igen. Viszont megálltam, nem voltam képes beszédre, s egy mély nyögéssel húztam magamhoz, hogy egy varázslatos csókot lophassak tőle.

Nem várt sokat, azonnal elkezdett mozogni bennem. A nyögéseim eleinte fájdalmasak voltak, azonban idővel sikerült hozzászoknom a méretéhez, és a hirtelen lökéseihez – nem ment egyszerűen, hiszen azokkal, akikkel eddig együtt voltam, mind tudták, mi a menete, módja ennek. Persze, nem hibáztattam, nekem kellett volna szólnom, de nem volt hozzá lelkiismeretem.

Neki akartam adni magam, s azt akartam, hogy ő nekem adja magát; mindennek oka van, még ennek is. Nem figyeltem ezek után a tényekre, nem érdekeltek a gondolataim, az elképzeléseim, a hipotéziseim, vagy éppen a tényeim; alárendeltem magam az akaratnak, ahogyan ő is ezt tette. Testünk egy ütemben mozgott, egy ritmusra járt, miközben egymásba olvadtunk, ölelve a másikat, jobban magunkra húzva testünket. Egy másodpercre sem engedtük el a karokat, az ajkakat, amik jelen helyzetben a legnagyobb biztonságot, lelki megnyugvást biztosította számunkra. Nem akartunk véget vetni a pillanatnak, nem siettünk el semmit, élveztük a testünk és szívünk nyújtotta élvezetet, szeretetet, amit egy szemvillanásnyi idő alatt sem hagytunk elenyészni. Csókoltuk, martuk, öleltük egymást, bilincsbe fogtuk a másikat, elvágva a szabadulásunk útját.

Egymás csapdájába estünk.

Kalitkába lettünk zárva, majd hirtelen robbantak fel a rácsok, ezzel szabad utat nyerve, hogy szívünk is eggyé olvadjon, tova szárnyalva, tollpihékkel tarkított szárnyakon, repülve a messzeségbe, ahol a boldogságot találhatták meg. Nyögéseink és sóhajaink megtöltötték a szoba eddigi csendjét, az érzelmek, a vágy, a szenvedély elszabadult, eggyé vált a romantikával, a szeretettel, és ennél édesebb nem is volt. Pillekönnyűnek éreztem magam, szinte a felhők között sodródtam, vele együtt, mert őt egy minutumra sem engedtem el, nem hagytam, hogy magamra hagyjon, de úgy tűnt, nem is akarja ezt tenni. Ellentétesen mozogtunk egymásba, végig felvéve az intim szemkontaktust, amit tartottunk. Martam, téptem a bőrét, vonaglott alatta a testem, ahogy az övé is felettem.

A világ megszűnt létezni, nem volt külvilág, nem volt szoba, nem volt kültér, nem voltak beszűrődő zajok, csak ő és én, csak az az intenzív emóció, ami mindkettőnket körbeölelte, akár egy vörös selyemszál. Körénk fonódott, még szorosabbá változtatva eggyé a testünket, rabságba ejtve minket, örök fogságban tartva, bilincsbe, mit nem lehet széttörni és elszakítani; ezt hívják sorsnak. Ez a vörös szál, ez a téphetetlen, szakíthatatlan szalag, mi a szívünket is láncra verte, a sors volt, az ő játéka, az ő örök szórakozása, de alávetettük magunkat. Legyen, csak élvezhessünk, szerethessünk. Megkap bármit, amit csak akar, csak bontakozhassunk ki, ha bezárva, bezárva, de tehessük meg. Édes volt. Édesebb, mint a méz, euforikus, extázis, soha véget nem érő.

A ritmus, a mozgás nem volt gyors, lassú volt, lágy, óvatos és finom. Úgy ütköztünk egymásba, hogy egy percig sem okoztunk a másiknak fájdalmat, az érzelmek túlcsordultak, könnyé alakultak. Az a hihetetlen bomba, ami robbant a mellkasomban, s az övében, sós cseppekké vált, amik legördültek az én, és az ő arcáról is, majd ahogy tova hullottak, úgy lettek ők is egyvelegek, a selyemlepedő fogságában. A könnyeink voltunk mi. Sós, keserű, mégis édes, cukormázas… hihetetlen. Az űrben éreztem magam. Zokogtam, lábaim satuként fogták körbe a testét, ahogy magamhoz húztam, nem rejtve el érzelmem megnyilvánulását, miközben már a csillagokat véltem felfedezni; ott voltunk, a csillagok között, ott jártunk, egyikről a másikra ugrálva, egymás kezét fogva, mint a boldog párok.

Az akartam lenni. Boldog. Vele együtt.

Az a zóna, amibe beleléptünk, végtelen volt, hosszas, a szivárvány minden színében pompázott, lüktetett, vibrált, teljesebbé téve mindent, ami bennünk volt, amik voltunk. Kiteljesedtem, vele együtt. Tényleg úgy hittem, szeret engem, tényleg úgy hittem, neki az enyémre van szüksége, s ahogy beléptünk egy számunkra eddig teljesen más dimenzióba, ez bizonyosságot is nyert. A szívem meghasadt, megrepedt, ketté vált, ő pedig a hasadásba férkőzött, majd úgy öltötte össze a hatalmas sérülést, hogy ő a belsejében foglalt helyet, újra megdobogtatva azt, életre keltve.

Ugyanezt tettem én is; összeforrasztottam azt, ami fájt neki, adtam neki valamit, ami eddig számára szokatlan, elképzelhetetlen volt, és ehhez szavak sem kellettek. Robbanásra készek voltunk, ahogy az ütem, a ritmus növekedett, ahogy a szemeimbe nézett, lecsókolva arcomról a könnyeimet, majd ugyanezt tettem én is az övéivel, karolva a nyakát, magamra húzva őt, a fülébe sóhajtva, ahogy belemozdultam az ő lökéseibe. Egy álom. Egy álomkép. Illúzió, délibáb, miben örökké elvesztem volna a karjaiba bújva, mikor egymás testén pihegtünk kimerülten, fáradtan, s mikor magához vont, mikor a hátam mögé fúrta karjait, úgy szorítva testéhez az enyémet, akkor úgy éreztem, meghalt bennem valami.

Összetörtem, de tudtam, hogy pozitívan roppant meg a szívem.

Jimin

Hatalmas mosollyal bújtam a mellettem szuszogó puha, meleg paplankupachoz, mely olyan forróságot árasztott magából, hogy kedvem támadt volna belé bújni. Várjunk csak. Szuszogó? Hirtelen pattantak ki szemeim majd óvatosan húztam lejjebb a takarót, hogy megbizonyosodjak annak „tartalmáról”. Ahogy végigvezettem tekintetem a nyugodtan, egyenletesen szuszogó fiún, úgy tört elő elmémben minden egyes képkocka, mi a tegnapnapi nap emlékeit rejtette. A testem minden porcikáját ismeretlen forróság árasztotta el, ahogy felidéztem a finom érintéseket, az izzó csókokat, a gondoskodó, szeretetteljes öleléseket, a mindent elsöprő, perzselő szeretkezésünket. Csendes nyugalommal öleltem át Taehyungot, valamiért azt éreztem, az életem is rábíznám erre a fiúra, ki úgy szeretett tegnap este, mint még soha senki. Biztonságban érzem magam mellette, akármilyen, és akármennyi baj ért az életben, mindent feledtetett velem, legyek akármilyen zaklatott, tudom, ő megnyugtat.

Puhán csókoltam nyakhajlatába, mire édes nyöszörgést hallatott. Magam előtt látom, amint vágyakozva vonaglik alattam nyúlánk, kecses teste, ahogy rám pillant buja, egyben szeretettel teli íriszeivel, ahogy hosszú ujjai hátamba marnak, még többet és többet kérve. Mikor csak némán szemeimbe néz, mialatt finoman ajkaimra csókol. Úgy érzem, olyan titkom adtam neki, melyről még én magam sem tudtam, és most itt fekszik mellettem gyűrötten, kócosan, gyönyörűbben, mint bármikor, és én határtalanul boldog vagyok.

Mit tettél velem, Kim Taehyung, és mikor? Hogyan történt mindez? Gyomrom remegése csak erősödik, ahogy eszembe jut a fogadás, mely Ő ellen irányult, mellyel megfogadtam, hogy tönkreteszem, és megalázom, ezzel mindent elvéve tőle. Fájt, rettentően fájt. Már nem akarom őt bántani, és talán soha nem is akartam, csupán így kompenzáltam magam azért, mert valami ismeretlen mégis sóvárgó érzést tápláltam irányába, mit még saját magamnak sem mertem bevallani gondolatban sem.

Szívem a torkomba ugrik amint kézfeje bőrömhöz ér, mintha csak parázsló vassal égetnék, olyan intenzív hatással van érzékeimre. Ennyire vágynék egy apróbb érintésre is, vagy csupán az övé az, mely ilyen mélyreható reakciót vált ki lényemből? Nem tudok betelni vele, minden percben őt kívánom, fuldoklok a félelemtől, hogy miután felébred, eltűnik az életemből, úgy sétál ki ezen az ajtón, mintha az egész csupán egy illúzió lett volna, egy álombéli délibáb. Hirtelen mozdulattal rántom magamhoz, hogy érezzem őt, hogy magamhoz láncolhassam, mégha csak egy pillanatra is, egy apró momentumra, míg rá nem jön, hogy mekkora hibát követett el. Mert rá fog jönni. Tudom. És többé soha nem jön vissza hozzám. Csokoládészín íriszeit lassan nyitogatta, apró nyammogó hangokat kiadva, lágyan dörzsölgetve meg szemeit, melyben nem az ijedtség, vagy a félelem csillant meg, ahogy rám emelte óriás szembogarait, sokkal inkább érzelmek kavalkádja, a megnyugvásé, talán a boldogságé. Ritka pillanat volt amint tekintetünk egybeolvadt a felkelő nap fényében. A színek hirtelen színesebbek lettek, az érzékeim kiélesedtek, minden felderült, a nap, fényesebben tűzött, tisztábban láttam Őt, mint valaha.

– Jó reggelt – ásított hatalmasat még inkább ölelésembe bújva, keresve a meleget. – Még mindig álmodom, Park? – kuncogott aprót, pedig jól tudtam, hogy tudja, ez bizony a valóság, melyet még én sem dolgoztam fel teljesen, és azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy nem is lehet.

– Talán… – mosolygok. – Mi lenne, ha így maradnánk? Nem akarok felkelni, nem akarok kilépni ezen az ajtón, és nem akarom elhagyni a házat. Maradjunk itt, ne menjünk sehova… – sutyorgom illatos tincsei közé, melyek édesen csiklandozzák állam, ahogy aprókat mocorog, fészkelődik.

– Miért? – helyezi fejét mellkasomra úgy pislogva szemeimbe. – Miért lenne az jó? Még csak szerda van… kibírod péntekig, Park – csipkedi meg pufók arcom, mire enyhén elfintorodom.

Nem miatta, sokkal inkább a péntek szócska miatt. Péntek… a fogadás vége. Én megfektettem őt, viszont semmi köze nem volt a fogadáshoz, ezt mégis hogyan érthetné meg Ő? Hogyan mondhatnám el? Taehyung…

– Mert még szükségem van rád… – Mielőtt végleg elhagynál. Suttogom tovább gondolatban a szavakat, melyeket nem merek kiejteni, félvén, hogy összetörne, és összetörném én.

– Tényleg? Szükséged van rám? – a huncut mosoly mely ajkain tűnik fel, vidámabb, mint valaha. Olyan felhőtlen és életvidám, melynek még talán soha nem láttam. Gyönyörű a mosolya. Szeretem. Boldoggá tesz, ha látom, és mindig látni akarom, mert szükségem van erre a boldogságra, és legfőképpen szükségem van Ő rá.

– A mosoly az arcodon megmutatja, hogy neked is rám – simítok tarkójára gyöngéden. – A szemeid az súgják, hogy nem akarsz elhagyni… A kezed érintése azt mondja, ha bármikor zuhanok, te el fogsz kapni – hunyom be íriszem, egy pillanatig sem hagyva abba arca cirógatását. Nem akarom látni a pillantását, nem akarom látni a reakcióját, mert ha őszinte akarok lenni, rettegek. – Az a legjobb, ha nem mondasz semmit – suttogom halkan, majd szeretetteljesen húzom ajkaimra, nyelvemmel simogatva kiszáradt ajkait, melyek ugyanolyan finomak és édesek, mint legelső alkalommal.

Örökké tudnám ízlelgetni. Taehyung, törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor el akarsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

– Dühös vagyok rád, nem tagadom – szólal meg hosszas csókcsatánk után, halkan kapkodva a levegőt. – Melyik az igazi éned? Ki vagy valójában? Ki vagy te, Park Jimin?

– Nem tudok választ adni a kérdésedre, Taehyung… teljesen kiforgatsz önmagamból, olyan mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne.

– Elképzelhetetlen, ha azt mondom, ugyanez érzem? – biccenti oldalra fejét, határozottan nézve szemeimbe, és én tudom, nem hazudik. Miért vagyok ilyen boldog? És miért nem tudom levakarni a mérhetetlen örömöt az arcomról? Miért nem tudom elrejteni előtte, mikor más előtt olyan könnyedén megy?

– Nem engedlek el, Taehyung – jelentem ki minden bátorságom összeszedve. – Azt hiszem, mindvégig meg voltam őrülve érted.

– Mindvégig éreztem a szereteted – kacag fel hangosan, de jól látom az arcán végigfutó pírt, hiába próbálja rejtegetni. – Elvégre romantikusan hajítottál a szemét közé, érzelgősen löktél a lápos, bűzös tóba, és ámulatba ejtően gáncsoltál ki minden egyes szünetben, nem igaz?

– Látod, épp ez a lényege! – csattanok fel. – Ki másért tettem volna meg ennyi mindent?

– Túlságosan báránylelkű vagy velem szemben… vigyázz, mert a végén még beléd szeretek – kacsint felém bűbájosan egyben ártatlanul, s fogalma sem volt róla, hogy egyetlen ilyen apró megnyilvánulásával miféle lavinát indít el szívemben. – Készülnünk kellene, Park… elkésünk, és én nem akarok elkésni.. Mellesleg csörög a telefonod. Vedd fel – morog nem létező bajsza alatt, miközben kikászálódik az ágyból.

Taehyung

Olyan meghitt, örömteli volt minden, hogy lassan már elhinni, felfogni is képtelen voltam a helyzetet. Létezik ilyen? Előfordulhat ilyesmi, ehhez hasonló? Megtörténhet ez két ember között, főleg úgy, hogy eleinte gyűlölték egymást? Vagy ahogy ő mondta, már akkor is más volt minden, csak éppen nem vettük észre? Fogalmam sem volt róla, hiszen, ha visszagondoltam a múltbéli eseményekre, sosem láttam Jimint igazán vonzó férfinak, egyedül az arcát irigyeltem, mert olyan szépen ívelt volt az orra, dúsak, érzékien vastagok az ajkai, és tökéletesnek tűnt minden vonása – az arcát tagadhatatlanul irigyeltem, de azon kívül nem hiszem, hogy intenzíven vonzódtam volna hozzá. Vagy csak nem akartam észrevenni… Ezt már nem fogom megtudni soha – végül is, egyre megy, mi történt a közel, vagy távoli múltban, a lényeg a jelen, és az, hogy még mindig mindent ugyan olyan komolysággal ad elő, mint a tegnapi nap folyamán, ez pedig arra engedett következtetni, hogy nem vert át.

Mérhetetlenül örültem ennek, hiszen bíztam benne, és nem hiába. Miután kikászálódtam az ágyból, és a ruháimat kezdtem el keresni, Jimin magára öltött egy alsót, majd egy pólót, és halk szusszantás mellett vette fel a telefonját, miközben kisétált a szobából – igazából kicsit furcsálltam, miért nem hallhatom a beszélgetést, de igazából azon kívül, hogy most lefeküdtünk, semmi ilyen információt nem adtunk egymás tudtára, ami nagyon bensőséges lenne, így megértettem valamilyen szinten. Lehet, én is elsétáltam volna, ha kapnék egy olyan hívást, aminek tartalmát egy „idegein” fiúra azért nem bíznék, még akkor sem, ha azzal az idegen fiúval szűrtem össze a levet az éjszaka folyamán. Nagy nehezen felöltöztem, s leültem az ágyra, megdörzsölgetve a szemeimet, majd ezután jutott eszembe, hogy tegnap nem mentem el dolgozni – rémképek hada borította el az elmémet, már szabályosan remegni kezdtem, míg a telefonomhoz nyúlva kerestem ki a főnököm számát, zaklatottan próbálva őt elérni, miért is nem jelentem meg a tegnapi nap folyamán.

Veszett fejsze nyele, ezt én is tudtam, hiszen az elkerülhetetlent nem kerülhettem el, és mi volt az? Ordítás, üvöltözés, elhordott mindennek; haszontalan vagyok, megbízhatatlan, nem ez volt az első alkalom – persze, mert iskola közben nem tudok bemenni, de ebben állapodtunk meg –, és innentől kezdve nem érdeklem. Szóval, páros lábbal rúgott ki, telefonon keresztül, én pedig teljesen lefagyva néztem magam elé, összeomolva. Remek. Most már munkám sincs. – Frusztráltan, kétségbeesetten túrtam a hajamba, az életem lepergett előttem, már az is, hogy az utcán végzem, egy olcsó kis hajléktalanként, és szörnyű volt még csak elképzelni is. Lehet, szörnyű körülmények között lakom, de még mindig volt a fejem felett tető, és nem az utcán lézengtem, de ha egy héten belül nem találok valamit, ennek az lesz a vége. – Túl boldog volt a tegnapi nap, és a mai kezdet, így nem is csoda, hogy ilyesfajta probléma ütötte fel a fejét; mindig akkor történik valami rossz, ha boldognak érzi magát az ember, ez már csak ilyen, de én reméltem, hogy ez elkerülhető lesz valamilyen úton-módon. Hát nem, nem volt az…

– Itt is vagyok. – Jimin mosolyogva lépett be, én pedig viszonoztam neki ezt, elrejtegetve a problémámat, és nem azért, mert nem akartam neki elmondani, hanem mert… nem kell róla tudnia. Miért mondanám el?

– Akkor szerintem készüljünk – álltam fel nyújtózkodva, összeszorított szemekkel, kizárva magamból a negatív tényezőket, amik egészen eddig marcangolták a szívemet-lelkemet. – Mert nem szeretek késni – néztem rá vigyorogva, majd komótosan helyeztem a nadrágomba az övemet, hogy magamon tarthassam azt, a fekete ingemet pedig betűrtem a nadrágomba, próbálva megigazítani a hajamat.

– Gyorsan készülsz – mosolygott, a szekrényéhez tipegve.

– Ugye? Bár, nem ártana fürdeni, de mivel nem akarok késni, így majd otthon. Addig kibírom, azt hiszem – vontam meg a vállaimat, figyelve, ahogyan kiemel a szekrényéből pár ruhadarabot, majd egy fehér ingnél állapodva meg, elkezdte magára ölteni azt, én pedig árgus, nagyra nőtt szemekkel néztem végig. Feltűnt, mennyit fogyott az utóbbi időben, de őszintén? Tökéletes izmokkal volt megáldva, és azok a karmolás nyomok, amik a hátán éktelenkedtek, elég tétellel töltöttek el, méghozzá azért, mert csodálatos volt az este. – Amúgy, mostanában sokat fogytál – ültem török ülésben az ágyára.

– Igen. Nem baj az, szerettem volna fogyni. Elég pufók voltam – rántott egyet a vállain, begombolva magán az ing két szárnyát.

– Nem voltál pufók – csóváltam meg a fejemet, kinyilvánítva nem egyetértésemet a dolog irányában –, csak te spilázod túl. Egyáltalán nem voltál pufók.

– Te is mondtad, elég sűrűn – fintorgott egyet, a nadrágját öltve magára, felhúzva a csípőjéig, hogy begombolhassa azt.

– Mert tudtam, hogy harapsz rá, mint én a koszosra. Egyáltalán nem voltál pufók, sem dagi, csak valahogy bántani akartalak, ha már te sportot űztél belőle – motyogtam lesütött szemekkel, majd felnéztem rá, de ő csak mosolygott, nem válaszolt rá semmit.

– Érdekes, hogy te vetted észre először, mennyit fogytam. Furcsa. Kicsit talán fáj is – csukta be a szekrényének ajtaját.

– Elég látványos. Aki nem vette észre, az hidd el, nem törődik veled. Nem látnak, én viszont igen, és azt mondom, kicsit vastagabban cukibb voltál, de ha neked így jó, nem szólok bele különösebben, így is jól nézel ki, igazából, csak… úgy egészségesebb voltál. Mármint az arcod, a vonásaid, és tudod, az ételhiánytól lehet az ember depressziós, szomorú – taglaltam, a plafon felé emelve íriszeimet.

– Erre máskor visszatérünk, de most igyekeznünk kellene, ha már annyira nem akarsz késni – vigyorgott szemtelenül, én pedig azonnal az órára néztem, ami a szekrénye felett helyezkedett el, s amint érzékeltem, mennyi az idő, rögtön felkaptam a táskámat, ami a szoba egyik sarkában volt, és rohantam volna ki az ajtón, csak egy gond volt; két folyosó, és vagy négy elágazás.

– Ez most komoly?! Mi ez, labirintus?! – fakadtam ki, körbenézve.

Jimin

Jót derültem Taehyung esetlenségén, amint kilépve szobám ajtaján, azt sem tudta, merre forduljon vagy menjen, és ez roppant mulatságos látvány volt számomra. Én már hozzászoktam a hatalmas épülethez, melyben életem tengettem, mely hiába volt óriási, és fényűző, szikár és kietlen volt, akárcsak én magam. Tanácstalanul rebegtette felém hosszú szempilláit, miszerint mutassam már az utat, különben ő menten elveszik, és soha többé nem akad rá senki. Igazán szórakoztató egy arckifejezés, meg kell hagyni. Ahogy íriszei segélykérően kapcsolódtak össze enyéimmel, fájdalmasan mart a tudat elmémbe.

Az a bizonyos telefonbeszélgetés.

Yoongi hívott, hogy hova a búbánatba tűntem tegnap, mikor megbeszéltük, hogy az egyetemi órák lejárta után shopping túrán veszünk részt, és beszerezzük a legújabb darabokat, melyeket még csak most dobtak a piacra. Ruhák, fényűző holmik? Hol érdekelnek engem, mikor előző este karjaimban tarthattam a legnagyobb csodát, ki jelenleg most is ugyanolyan szeretni valón álldogál az ajtómban, kizárólag rám várva? Rám mosolyog, és a szívét adja... Olyan érzéseket kapok tőle, melyeket mindig is kerestem. Ő az egyetlen, akire vártam, akire várok, és várni fogok mindig, történjen bármi. Persze, barátom csak nevetett, és gratulált, amint megtudta, hogy Taehyung nálam tartózkodik, sokkal inkább a szobámban, ahol az egész éjszakát töltöttük. Még Daehyun sápítozását is hallani véltem a vonal túlsó végéről, miszerint milyen büszke, hogy idő előtt sikerült megdöntenem a kis piszkost, és büszkék rám, és persze, erre mindenképp iszunk pénteken. Nem volt semmi kedvem telefonon keresztül magyarázkodni, hogy semmi köze a fogadáshoz, és már nem érvényes az egyezség, mert akaratomon kívül felbomlott, és egyáltalán nincs kedvem ehhez a gyerekes játékhoz, mellyel egy ember életét tennénk tönkre. Úgyhogy hatalmas erőt kell magamon vennem, hogy képes legyek mindenről kitálalni. Bár, ezzel még ráérnék, nem? Ez egyáltalán nem olyan egyszerű, sőt, nem is tűnik annak, határozottan bajos és körülményes. Tudtam, hogy Yoogiék nem értenék meg ezt az egészet, még a végén ráfognák, hogy valamivel megzsarolt Taehyung, valamiért a markában tart, mert az kizárt, hogy Park Jimin leálljon egy ilyen kis mitugrász szutykossal, akinek még ennivalóra sincs pénze, és akinek még az érintése is fertőz, ráadásul hímnemű.

Igen.

A legnagyobb probléma, mellyel még nekem is szembe kell néznem, mert minden ködös és elmosódott, legfőképp a tudat, hogy bizony egy velem egyneműt dugtam meg az éjjel. Park Jimin és egy másik férfi. Senki nem hinné el, aki ismer, vagy hallott már rólam. Elvégre nagyon is népszerű voltam, és az igazság, hogy soha egyetlen férfire nem tekintettem más szemmel, soha nem találtam a saját nemem vonzónak, sőt, egyenesen taszított a gondolat, mikor szó esett a témáról. Talán ezért is bántottam Taehyungot amellett, hogy megfogott. Láthatatlanul vonzott magához, mialatt én tudomást sem akartam venni róla, pedig akaratlanul is ártatlan hálójába akadtam, mit észrevétlenül szövögetett körülöttem.

– Jimin, figyelj már rám… tíz perce csak bámulsz magad elé, nem óhajtasz esetleg megindulni? – méltatlankodik Taehyung az ajtónak támaszkodva, vonásai egyáltalán nem árulkodnak nyugalomról. Úgy látszik, tényleg fél a késéstől, vagy valami nagyon aggaszthatja. Látom rajta, hogy valami nagyon nincs rendben, a tekintete rohamosan váltott át borús árnyalatba.

– Valami probléma van? Történt valami? – lépek hozzá közelebb, éppen hogy megérintve vállát, mi alig érezhetően megremeg érintésem alatt. Mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát. Talán rájött, hogy milyen fatális hibát követett el? – Figyelj… tudom, hogy egy senki vagyok számodra, és azt is tudom, hogy furcsa pont tőlem hallani ezt, viszont bármit elmondhatsz… segítek neked, hidd el, bármiben segítek – vonom magamhoz közelebb gyöngéd puszit hintve ajkaira. – Segíteni akarok…

– Csak ölelj át… ölelj át szorosan, és mond, hogy minden rendben lesz.. ennyi éppen elég... – kuporodik össze apróra, úgy bújva karjaimba, vékony kezeit maga köré vonva. Akárcsak egy csöppnyi kisfiú… annyira édes és ártatlan…

– Minden rendben lesz… minden… most már itt vagyok, és itt leszek neked – ölelem át olyan szorosan, hogy félő, örökre elveszik karjaimban… bárcsak az történne… és én vele együtt vesznék a sírig tartó kárhozatba. – Ne félj kitárulkozni előttem, mondj el mindent. – Szavaim hallatán egyszeriben csak akaratosan mégis hitevesztetten mar ajkaimra, görcsösen szorongatva csípőm. Éreztem minden bánatát és félelmét, a rettegést, a végeláthatatlan elkeseredést, mit egyetlen csókjával adott tudtomra. Könnyek, sebek, halál…

– Ezzel a csókkal mindent elmondtam neked… remélem értetted – hajtja fejét vállamra, próbálva kerülni tekintetem, de nem engedem, látni akarom, azt akarom, hogy a szemei is üzenjenek nekem, minden egyes porcikájával együtt, ha már beszélni nem beszél.

– Nem, mondd el még egyszer – fogom közre gyönyörű arcát, majd újabb és újabb csókokat hintek rájuk, finomakat, és puhákat, mintha csak gyógyítani akarnám, mintha beforraszthatnám sebeit, ezzel eltüntetve mindent, mi ennyire nyomja szívét, hogy beszélni se tudjon róla.

Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. De ez egészen más volt, soha nem éreztem ehhez foghatót, nem tápláltam irányába negatív érzéseket. Talán valamikor igen, talán nem is olyan régen… talán még mindig kétségeim vannak, de akárhányszor találkozik ajkunk egymáséval, akárhányszor simul össze bőrünk, és forr össze tekintetünk, úgy halványodnak az aggályaim vele szemben.

Szerelem lenne? Szeretném őt? Lehetséges? Szerelem a gyűlölettel szemben… egy érzés kibontakozása a tudtom nélkül, egy érzelem mely legyőzi a gyengébbet. A gyűlölet könnyedén vesztett a szeretettel szemben… és én szintén könnyedén vesztettem Taehyunggal szemben.

Az egyetem felé vezető út tartalmasan telt, csupa meglepetéssel, mellyel a mellettem ücsörgő fiú szolgált, mialatt életvidáman hajolt ki a limuzin ablakát, nagyokat ámuldozva, sóhajtozva. Meseszép látványt nyújtott, amint a pajkos szél belekapott méz barna tincseibe, csintalanul szórakozva azokkal. Miért vagy ennyire szép és bűntelen? Sárosnak érzem magam melletted, úgy érzem, egy hatalmas gombóc keletkezik tokromban, amint azokra a pillanatokra gondolok, mikor bűnös szavakkal mocskoltalak. Kicsinyes és alávaló, van erre bocsánat? Létezik? Megbocsájthat nekem? Remélem, könyörületes leszel velem szemben.

Szórakozottan szálltunk ki a koromfekete járműből, mihelyst megérkeztünk az egyetem épületéhez, vagyis sokkal inkább Taehyungot úgy kellett kirángatnom, mivel annyira tetszett neki, mert még soha nem utazott hasonlóban.

Elragadó.

Egész úton be nem állt a szája, folytonosan csipogott akár csak egy kismadár, és én akármeddig elhallgattam volna, így én is sajnáltam, hogy az út nem volt hosszabb.

– Ne tűnj el a szemem elől, rendben Taehyung? – igazgatom meg a vállán lógó táskájának pántját, mialatt szorosan mellette lépdelek, úgy haladva az ismerős kapu irányába.

– Ezt, hogy érted? – pislog nagyokat, elnyílt ajkakkal meredve szemeimbe. – Lenne rá okom? – viccelődik. – Ugye nem akarsz a szemetes konténerbe hajítani, mondván a szereteted már nem érvényes az egyetem falai közt, hátha valaki gyanút fog?

– Szóval ezt gondolod? – ropogtatom meg látványosan ujjaim. – Akkor hát legyen, irány a szemetes – kapom fel törékeny testét ölembe, majd nagyokat nevetve indulok meg az egyetem udvara felé, nem törődve a karomban kapálódzó és viháncoló fiúval.

– Gyűlöllek, Park! – nevetgél önfeledten miközben játékosan, apró, mégis heves ütésekkel bombázza vállam.

– Szóval gyűlölsz? Tegnap még nem ezt mondtad… – nyalintom meg ajkaim szemöldök húzogatva, mire látványos pírba szalad arca, melyen jót mosolyognék, ha nem váltana az rögtön mérhetetlen döbbenetre, félelemre.

– Mi az?- ráncolom meg homlokom kíváncsiskodva, mire csak aprót biccent az udvar irányába, hol ezernyi diák tömörül, mind egytől egyig párosunkat figyelve.

Nem csupán mi, még a levegő is megfagyott. Az idő, mely eddig kacarászva haladt mellettünk, most döbbenten állt meg, talán örökre. A hatalmas embertömeg közepén barátaim véltem felfedezni, mindegyikük ott volt, kivétel nélkül, és ez valamiért mérhetetlen félelmet és gyanakvást szabadított fel testemben. Féltem. Majd mikor egy hatalmas táblát emeltek a magasba, miszerint: „Sikerült, nyertél. Megfektetted a kis szutykos buzit. GRATULÁLUNK” – úgy éreztem, egy egész világ omlik össze körülöttem. Érzékeltem, hogy Taehyung teste intenzíven megremeg karjaimban, majd csillapíthatatlan reszketésbe kezd. Ráz a hideg, jeges érzés fut végig testemen, amint barátaim figyelem. Alantas mosolyra húzódtak ajkaik, majd ezzel egy időben mindenki fülsüketítő fütyülésekbe, tapsolásokba kezdett, lealacsonyító szavakkal illetve a még mindig ölemben kuporgó fiút.

– Egy… fogadás…? – hangja halk volt, mégis örökre elmémbe égett. Az a végeláthatatlan fájdalom, mi átitatta azt.

Szomorúság, elkeseredettség, reményvesztettség, csalódottság…

Néztem két szemét, hogy telik meg könnyel, néztem alakját, amint kiválik ölelésemből… Gyűlölöm magam, bocsáss meg kérlek, ne tépd szét a szívemet, egy őrült pillanat, hidd el, mindenről az tehet…

Ott álltam mellette, olyan közel, hogy akár megérinthetném, és mégis olyan távol, mintha csak a képzeletemben élne. A szeméből csorgó könnyek, mindkettőnk könnyei voltak.

Taehyung

Egyszerűen minden túl boldognak tűnt, túl tökéletesnek… meg is lepődtem, hogy egy magamfajta kis senkiházi miért érdemel ennyi szeretetet és törődést, mikor nem kapott szinte egész életében – kivéve gyerekkoromban, amikor még éltek a szüleim, de az már szörnyen régen volt, és azóta is egyedül voltam, igazából, néhány kilengéssel. Túl szép volt minden ahhoz, hogy igaz legyen, s lám-lám, semmi sem volt igaz a gyönyörű illúzióból.

Sejthettem volna, gondolhattam volna, mennyire vak vagyok, és hülye, amiért elhittem Jimin átlátszó, hazug szavait, mégis annyira reménykedtem szava hihetőségében, hogy nem vétóztam meg semmit. Átvert, kibaszottul, kurvára átvert, de meg is érdemeltem, ha már ennyire hülye voltam – megérdemeltem, mégis hihetetlen düh, csalódottság, fájdalom járt át, s legszívesebben neki estem volna őrjöngve, ordítva, üvöltözve vele, de nem így tettem. Könnyes szemeimből kipréseltem a maradékot, majd megtörölgettem az arcomat, halvány félmosolyra húzva az ajkaimat, egyenesen a szemeibe nézve, érzékeltetve vele, hogy most aztán végleg kihúzta nálam a gyufát.

Nincs visszaút. Kegyes voltam hozzá, innentől kezdve már ne várjon irgalmat, mert nem fog kapni – játszani akar? Hát jó, játszhatunk, én többet tudok róla, a pereputtyáról, a szégyenletes családjáról, mint bárki más, és ha szeretné, akár az egész egyetem előtt elmondhatom, hogy az anyja egy igazi kurva, az apja meg szimplán azért szarik a fejére, mert még egy családja van, még egy gyereke, aki sokkal jobb nála. Fájdalmat akar okozni? Tudok én is, ha akarok. Márpedig most rohadtul akarok – érezze, égjen, szenvedjen annyira, amennyire most én.

El sem hiszem, hogy tudtam hinni neki, hogy tudtam hinni azoknak az álszent, megjátszott szavaknak – mindez csak arra ment ki, hogy megfektessen. Valószínűleg a reggeli telefon tárgya is ez volt, azért tűnt el olyan hirtelen, én naiv, én buta pedig nem is törődtem vele. Kirúgtak a munkahelyemről, megint megaláztak, méghozzá brutális módon… Lehet ennél is szebb, idillibb ez a nap? Nem. Hazamegyek. Esküszöm, kiiratkozom az egyetemről, és hazaköltözök a bátyámhoz, keresek egy normális, teljes munkaidősé állást, és tengetem az életemet, ahogyan kellett volna. Soha nem szabadott volna ebbe az egyetembe jönnöm, soha nem szabadott volna ilyen emberek közé kerülnöm. – Persze, Kim Taehyung vagyok, aki ennyivel nem adja fel, de megfordult a fejemben, hiába tudtam, nem tenném meg, mert megtörhető vagyok, de nem szétzúzható.

Nem ugyan az.

– Gratulálok, Chim! – kapta el Hoseok Jimint, átkarolva a nyakát, végig mérve engem. – Mennyire volt szűk a lyuka? Vagy már szétbaszták? – röhögött hangosan, magához dédelgetve Jimint, aki csak sóhajtott egyet, de nem jutott szóhoz:

– Szerintem tágabb volt, mint a kráter, úgy szétbaszták már! – röhögött Yoongi teli pofával, a hasát fogva, Jimin másik oldalához sétálva. Soha többé, esküszöm, a közelembe nem jöhet többé senki. Ez… ez már sok. Túl sok. Az egész egyetem előtt úgy, hogy mindenki minket néz… Megszólalni is alig bírok.

Én, Kim Taehyung, én, aki bármikor ki tud állni magáért. Lefagytam. Megbénultam.

– Szerintem, mivel már kráternek megfelelő nagyságú volt a segglyuka, inkább leszopta Jimint. Így van, haver? Leszopott, mi? Legalább mélytorkozni tud? – vihogott Daehyun, én pedig azonnal Jiminre néztem, vádlón, a fejemet csóválva, megtörten, megszégyenítve.

– Tuti tud! Kipróbálom én is! – vigyorgott Hoseok, majd elém állt egy pillanat alatt, két ujja közé fogva az államat, maga felé fordítva, emelve az arcomat. – Szép vastag a szája, akár fleshlight-ként is funkcionálna! Jimin, mesélj már, lehet, kedvet kapok hozzá! Gyakorlott a kicsike! – hajolt közelebb hozzám Hoseok, megcsípve az arcomat.

Legalább szólalnál meg, te seggfej! – Ja, miért tennéd? Ez volt a célod. Gratulálok, elérted.

– Hát, még mindig nem vagyok akkora kurva, mint Jimin anyja – találtam meg hangom, ellökve magamtól Hoseokot úgy, hogy ő Jiminnek essen, aki hirtelen nézett fel rám, tüzes tekintettel. – Óh, csak nem rosszul esett? Ne haragudj! – kaptam a szívemhez, bár, fájt így viselkednem, ezek után nem tudtam magam visszafogni. Nem ment. Ha akartam volna, sem tudtam volna. Vége. Jimin soha többé nem jöhet a közelembe, de most megkapja, ami jár neki, kibaszottul, kurvára megkapja, és remélem, bele fog roppanni, legalább annyira, mint én ebbe.

– Mit mondtál, te koszos? – sziszegte Daehyun, mire elnevettem magam, a hasamat fogva, de nem jó kedélyű nevetés volt ez, hanem inkább keserű, fájdalmas, csalódott…

– Jól hallottátok! Tudtad, Park, hogy anyád azért nincs otthon, mert mindenkivel összefekszik? És tudod, miért? Mert apádnak van egy másik családja, egy tündéri, édes kislánya, és egy gyönyörű, szöszi felesége, a város egyik szélén, fasz tudja, hol! Bizony, anyád ezért kefél félre, ezért telefonál állandóan, ezért szopja le az összes faszt a városban, de apádat még ez sem érdekli! Gyűlöli anyádat, így gyűlöl téged is! – köptem felé, minek hatására elnyíltak egymástól az ajkai, a haverjai pedig döbbenten meredtek rám, jó pár másodperc hatás szünettel. – Tudod, eleinte sajnáltalak, azt mondtam, ennyire szar senkinek nem lehet, és ezért nem is mondtam el neked, mikor Jungkook biztatott, de tudod mit? Hibáztam! El kellett volna mondanom, akkor a közelembe sem jöttél volna, de tudod mit? Nem is bánom, hogy megtörtént! Ráébresztettél arra, Park Jimin – léptem oda hozzá, teljesen elé állva, a szemeibe nézve, a lehető leghatározottabban –, hogy semmivel sem vagy különb sem anyádtól, sem apádtól, sem a mocskos haverjaidtól. Megérdemled. Kurvára megérdemled, hogy senki nem szeret, és ez így is fog maradni.

– Te aljas kis senki házi! – sziszegte Daehyun, majd egy szempillantás alatt kapta el a vállamat, fordított maga elé, hogy egy hatalmasat mosson be nekem, minek következtében azonnal elborultam a földön, hanyatt fekve.

Az éggel néztem farkas szemet, megemelve karomat, hogy letörölhessem a szám széléről kiserkenő véremet, majd ezután az alkarjaimon támaszkodva emeltem meg a testemet, a bandát nézve, megvető pillantásokkal.

– Az igazság fáj. Legalább most nem csak nekem fáj. Remélem, Jimin, a mostoha húgod nem lesz annyira gerinctelen, aljas féreg, mint te – mosolyogtam szenvtelenül, a lehető legjobban taposva belé.

Hoseok persze, azonnal ugrott, hogy ő adja meg nekem a kegyelemdöfést, az pedig nem is maradt el; oldalba rúgott, nem is akármennyire, de őszintén? Nem tudott érdekelni, ugyanis utána nagy nehezen felálltam, megtörölgetve még a számon lévő vörös véremet, Jimin arcát fürkészve. Őszintén, fájt, hogy ilyen ábrázattal láthatom őt, főleg a reggeli, és tegnap éjszakai után, ezt pedig palástolni sem tudtam – tényleg hasította a szívemet, de nem lehetek kegyes. Kihasznált, átvert… megalázott, a lehető legundorítóbb módon.

– Remélem, jót nyertél a fogadásodon – vágtam hozzá még utoljára, végig nézve az összes tagon, akik dühösen fújtattak, akár a felbőszült bikák. – Aztán ne felejtsd el fertőtleníteni az ágyneműd, hátha a gecim is fertőző – morogtam, elfordulva tőlük, hogy kisétáljak az egyetem kapuján, a lehető leggyorsabban hagyva hátra mindet, vissza sem nézve rájuk, rá, ahogy kihaladtam a kapun.

Ekkor eresztettem el a könnyeimet, a hajamba túrva, megrökönyödve, mikor már nem látott egy kíváncsi szem sem. – Bele fogok pusztulni. Ennyire még sosem sajgott a mellkasom. Ennyire még sosem fájt semmi… Pedig tényleg azt hittem… tényleg elhittem. Hogy lehetek ennyire buta, ennyire naiv?

Kim Taehyung, te sosem tanulsz semmiből… Az emberek patkányok, főleg a Jimin-félék, te ezt tudtad, mégis önként rohantál a csapdájába.

Jimin

Taehyung megvető szavai szakadatlanul visszhangoztak fejemben, melyeket olyan cinikusan, és gunyorosan vágott fejemhez, hogy pár pillanatig nem tudtam párosítani az eddig oly’ kedves, és szerető fiúhoz. Üvölteni akartam, ordítani, de egyetlen hang sem jött ki torkomból, éreztem, hogy könnyeim ellepik íriszeim, hiába próbáltam visszafojtani. Meredten bámultam a talajt. Nem tudtam elhinni, nem akartam felfogni, és legfőképp hallani sem akartam, melyekkel Taehyung illette a szüleim. Ez lehetetlen… mármint, hogyan lehetne valóságos? Jól ismerem őket. Elvégre édesapám sokat dolgozik, hogy megteremtse nekünk a jólétet, viszont… igen… csupán pár órákra jár haza, mindenféle gyanús indokkal tűnve el, akár hónapokra is. Viszont édesanyám nem tenné… mélyen magamba kellett néznem, mire felfogtam, értelmeztem, hogy igenis, megtenné, és meg is teszi.

Hogyan lehettem ilyen vak? Taehyung… miért éppen te? Rosszul esett, nagyon rosszul. Nem gondoltam volna, hogy épp most, épp te. Hideg zuhanyként ért, de nem mutattam. Rideg voltam, magabiztos. Úgy tettem, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig fájt... Iszonyatosan fájt. Éreztem a megvető pillantásokat, hallottam a halk sutyorgásokat, még barátaim döbbent tekintetében is volt valami szánalmas, valami sajnálatos… Ennek ellenére Taehyung okozta számomra a legnagyobb bánatot. Utána akartam nyúlni, kérlelni akartam, hogy ne menjen, ne hagyjon magamra, mert ha most megteszi, én biztosan összeroppanok… és össze is fogok. De ő elment.. hátra sem nézett, csak ment, és én akkor eresztettem el könnyeim. Keservesen rogytam a földre, nem foglalkozva a nézőközönséggel, sem barátaimmal, akik bár, mellettem voltak, látszott rajtuk, hogy meginogtak velem szemben. Senkim nincs. Egyedül vagyok.

Ahogy teltek a napok, majd a hetek, mindenre fény derült, semmi nem maradt leplezetlenül. Apám egy nagyobb veszekedés következtében végül elhagyta a családot, azzal biztatva, hogy ugyanúgy támogatni fog, és ha tud, meglátogat. Ekkor undorodtam meg tőle végérvényesen. Édesanyám persze, mindenről tudott, és én is tudtam minden piszkos ügyéről, mégsem szóltam egy szót sem, hagytam a menthetetlent, és beletörődtem mondván már úgy sem változtat semmin. Ez a család halálra volt ítélve, velem együtt.

A napok kínzó lassúsággal teltek, és egyre inkább rádöbbentem mennyire hiányoznak Taehyung törődő ölelései, csókjai, érintései.. Annyira szükségem lenne rá, hogy elmondja, Ő itt van mellettem, hogy minden rendben lesz, hogy lecsókolja minden fájdalmam, ahogy azon az éjszakán tette. De nincs itt… és már soha nem is lesz. Nem búcsúzott el, egyszerűen csak kisétált az életemből, teljesen magamra hagyva.

Az egyetemi napok rémálommá váltak, a hírek gyorsan terjedtek, miszerint Park Jiminnek az édesanyja egy egyszerű szajha, miközben az apjának már komplett különálló élete van rajtuk kívül. Nap, mint nap megkaptam a csípős megjegyzéseket: „Park, anyád szopott ma eleget?” „Hé, Park, hallom még te is dugod anyád” „Az a hír járja, hogy te szintén beálltál mellé szopni”

Odáig fajultak az események, hogy rettegve léptem át azt a bizonyos kaput, melyet eddig büszkén szeltem. Egyedül Yoongi maradt mellettem, a többiek undorító módon váltak köddé, azok a bizonyos érdek barátok, kikre oly’ büszke voltam. A kapucnit mélyen húztam fejembe, úgy jártam-keltem az egyetemen, az ebédem pedig rendszeresen a mosdóban fogyasztottam, mivel még megkaptam volna a „hány faszt szopott ezért anyád” dumát. Végérvényesen összeroskadtam. Néha látni véltem Taehyung vékony alakját a tömegben, de hiába eredtem az irányába, ő nyomtalanul eltűnt, mint minden egyes alkalommal. Hívtam, de a vonal szüntelenül süket volt. Üzenetekkel bombáztam miszerint „szükségem lenne rád” „hiányzol” „ne tedd ezt velem” „bele fogok halni” – Persze jól tudtam, hogy csupán önsajnáltatásnak véli, mivel mindenki elpárolt mellőlem, viszont tényleg ezt éreztem. Nem akartam őt bántani. Rettentően fájt, mikor megalázták az egész egyetem előtt, szólni akartam, de időt sem hagyott. Akkor a végtelen elkeseredettség mellett a kimerítetlen düh, harag is fellobbant testemben. Émelyegtem, amilyen szavakkal illették a törékeny fiút, ki könnyáztatta tekintettel ácsorgott mellettem, hitevesztetten. Ölni tudtam volna érte, gyilkolni, de Ő előbb szólalt fel nálam. Akkor megdermedtem. Késve ugyan, de felelősségre vontam barátaim, megvédve a méz barna szín hajú fiú becsületét, ezzel magam is a porba döngölve. Mindnyájuknak visszaadtam az őrá mért csapásokat, mellyel fájdalmat okoztak neki. Nem emelhetnek rá kezet, senki nem teheti. Először olcsó poénnak fogták fel, majd mikor rájöttek, hogy ez bizony a keserű valóság, egyszerűen elmentek.

Magamra hagytak.

Bár, Taehyung szörnyű, megbocsájthatatlan dolgokat vágott a fejemhez, nem csak őt vádolom, magamat is. Mindenhol őt keresem, Ő az egyetlen, kibe belekapaszkodhatnék, ki reményt adhatna.

Egyre keservesebben teltek a napok, az étkezési zavarom még súlyosabbá vált, immáron egyetlen falatot sem tudtam leküzdeni hosszú időkön át, csupán kényszeresen csipegettem. Az összes ruhám lógott rajtam, az arcom beesetté, szürkévé vált, elszörnyedve néztem a tükörbe, könnyekkel küszködve, úgy hunyva le szemeim. Elképzeltem, ahogy Taehyung mellém áll és átkarol, mondván, átsegít mindenen, ne tegyek semmit, várjak rá, mert Ő el fog jönni hozzám. De nem jött. Nem akartam élni, többé már nem… semmi értelme nem volt. Eszembe jutott, hogyan beszélgettük át az órákat, vagy egyszerűen csak egymás karjaiban feküdtünk a meleg ágyban. Ekkor döbbentem rá, mennyire szeretem őt, de már késő, nem mondhatom el neki. Összetört a lelkem, hiába próbáltam tartani magam, és nem sírni. Így ölsz meg szép lassan. Apránként. Csak addig volt könnyű nélküled az élet, míg nem tudtam, hogy létezel. Fájón vettem kezeim közé mobilom miközben egy rövid, de annál szókimondóbb üzenet írásába kezdtem, bár tudtam, soha nem érkezik rá válasz: Nekem te vagy az élet, te vagy a jövő… bárcsak meghallgattál volna.. bárcsak elmondhattam volna, mennyire…. Szeretlek... de többé már nem tehetem. Azt gondoltam, te elkapsz, de helyette a mélybe zuhantam. Szükségem lenne rád, annyira nagyon…

Reszketve engedtem csurig a kádat, majd ereszkedtem bele azzal a szándékkal, hogy többé nem jövök ki onnan. Legalábbis élve nem. Itt most véget érhet minden. Egy ideig még meredten bámultam mobilom képernyőjét várva Taehyung válaszára, de az soha nem érkezett meg. Sajnálom, annyira sajnálom… Féltem bárkinek is elmondani, mennyire szeretlek, mert akkor rájöttek volna, mennyire magányos vagyok. Megígérem, hogy többé nem látsz engem, nem foglak megint ilyen helyzetbe hozni, olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna… Kezemben szorongattam azt a bizonyos gyűrött cetlit, melyre a lakcíme volt felírva. El akartam hozzá menni, de gyáva módon nem tettem. Ujjaim közé vettem öngyújtóm, hogy porig égessem, hogy elhamvasszam, de cselekvésre képtelen voltam. Így hát utoljára felidéztem arcának kedves vonásait, szemeinek lágy csillogását, tincseinek finom tapintását… majd alámerültem a víznek.

Először nyugtató volt, amolyan fájdalmat csillapító, mintha minden egyszeriben eltűnt volna, csupán én, és a körém olvadó víz létezett. Elmosolyodtam. Jó érzés volt. Lomha, ráérős mozdulatokkal eresztettem ki a tüdőmben felgyülemlett levegőt, hogy ezzel engedjem őket a víz felszínére, szabaddá téve, akár csak önmagam. Olyan volt, mintha egy hatalmas óceánban lebegnék, közel a felszínhez, bár egyre inkább süllyedve, le a mély felé. Láttam a vakító, tűző napsugarakat, és láttam Őt. Taehyung arca élénkebb volt, mint valaha, akárcsak egy vágyálom úgy vetült íriszeim kereszttüzébe, gyöngéden mosolyogva rám. Viszonoztam gesztusát. Mondani akartam valamit, de a tüdőmből úgy szökött ki minden levegő, mintha csak erre ítéltetett volna. Kapálódzni kezdtem, de ennek ellenére nem mozdult felfelé a testem, a fejem ólomsúlyúnak éreztem, mi egyre inkább húzott lefelé. Már Ő sem mosolygott. Helyette rémület lett úrrá vonásain, láttam, hogy kiabál, de nem hallottam szavait. Felém nyújtotta kezét, de nem értem azt el. Olyan, mintha valaki gyomorszájon rúgott volna, mintha megállt volna a szívem. Ekkor ért a felismerés, hogy mit művelek. Szélsebesen törtem a felszínre, annak ellenére, hogy éreztem, tüdőm megtelítődött vízzel, és amint levegőért kaptam, kínzó nyilallás hasított tüdőmbe, majd köhécselni, fulladozni kezdtem. Tényleg azt hittem vége, hát megtettem, mégis sikerült. Talán órákig heverhettem az immáron jeges vízben, még inkább összetörve. Még ehhez is haszontalan vagyok, hogy végezzek önmagammal.. micsoda gyáva, semmirekellő alak. Undorodom magamtól.

Sikertelen próbálkozásom után dideregve öltöttem magamra pár ruhát, nem törődve vizes tincseimmel, csapzott kinézetemmel, úgy indultam az éjszaka sötétjébe. Tudtam, hogy bekattantam, már semminek nem volt értelme. Már csak a drog segíthet, talán az anyag elfeledtet velem mindent, talán az elragad magával… el hozzá, Taehyunghoz… Halvány fogalmam sem volt róla, miféle tablettákat szedtem be, és a mennyiségével sem voltam tisztában, miután beütött az egyik, szedtem a másikat. Egybefojt minden, nem láttam színeket, nem hallottam hangokat, még a saját végtagjaimat sem éreztem, mégis annyira bódító érzés volt, annyira nyugodt és önfeledt. Örökké ebben az állapotban akarok maradni.

Taehyung… Miért tűnsz fel mindenhol? Te voltál az kiért feláldoztam volna mindent, te vagy az, ki miatt már nincs miben hinnem… bármit megtettem volna, hogy felszárítsam könnyed. Hol vagy? Mit csinálsz? Gondolsz rám? Miért ignorálsz, miért hagysz figyelmen kívül? Annyira fáj… kérlek.. segíts rajtam… Nem kapok levegőt, ha nem vagy velem, és függetlenül a percek folyamatos egymásutániságától, minden szabálytalan és szétszórt.

Semmi nincs a helyén, sehogy nem áll össze a napom. Reszkető kezekkel halásztam elő zsebemből azt a bizonyos gyűrött papír darabot, mely talán elvezethet a méz barna hajú fiúhoz. Bár, minden lépésem után elestem, mégis felkeltem, hogy közelebb jussak hozzá. Nem tudom, hogyan és mennyi idő alatt jutottam el addig a bizonyos lakótömbig, de éreztem, hogy nem sokáig bírom. Forgott az egész világ, útközben még inkább darabjaira hullottam. Keservesen nyomkodtam a nevéhez fűződő gombocskát, dörömbölni akartam, de annyi erő nem volt bennem, hogy ennél nagyobb erőkifejtést alkalmazzak. A tüdőm még mindig hasogatott, melyet még a drog sem tudott mellőzni. Csak álltam, és vártam… hunyorogva kaptam fel tekintetem, mikor hallani véltem az ajtó halk nyitódását. Próbáltam kivenni vonásait, de olyan nehezen ment, nem láttam, csak remélni mertem, hogy Ő az. Így hát szólásra nyitottam ajkaim.

– T-Tae… hyung… belehalok, hogy neked nem jelentek többet, mint egy idegent, akit bár ismersz, de legszívesebben elfelejtenél…. Kérlek, gyere vissza hozzám, vagy ha nem, ölj meg… mert én túl gyáva vagyok hozzá... – hebegtem-habogtam, miközben kétségbeesetten kapaszkodtam vállaiba, néma zokogásban törve ki. – Zuhanok… kérlek… kapj el…