Unbalanced Hearts - VMin (3/3) END

Cím: Unbalanced Hearts

Alkotó: Nana & Amaya.ka

Hossz: Three-shot
Párosítás: VMin (Park Jimin & Kim Taehyung [V]) (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance, YAOI, EROTIKUS TARTALOM 
Összefoglalás: „Soha nem fog megváltozni. Mindig egy csalódott, lázadó kisfiú marad, aki ki akar törni, aki áthágja az íratlan szabályokat, és semmibe veszi a világ megmásíthatatlan törvényeit. De én így szerettem belé..."

Hozzáfűzés: És itt is az utolsó fejezet. :c Imádtam ezt írni, személy szerint, és remélem, hogy ezzel drága író társam, Amaya.ka is így volt! <3
Reméljük, tetszeni fog nektek az utolsó rész is. :3
Jó olvasást! <3 

Amaya.ka írja Jimint!
Nana írja Taehyungot!

Taehyung

Szörnyen telt az elmúlt pár hét. Nem is gondoltam volna, hogy valaha fog ennyire fájni egy ember okozta sérülés, pedig volt már részem bennük, de azok egyáltalán nem hasonlítottak a mostanihoz. Messze nem voltak összefüggésben. Még az első párkapcsolatomban történő szakítás sem viselt meg ennyire, mint a Jiminnel való tragédiához hasonló incidens, ami merőben befolyásolta a napjaim hangulatát. Sok mindenen mentem keresztül – ki nem? –, borzalmas időszakaim is voltak, mint minden tinédzsernek, vagy fiatal felnőttnek, de bátran kijelenthetem, hogy a szüleim halála után ez viselt meg a legerősebben. Nem tudtam magamhoz térni bő két hétig, még munkát sem volt energiám keresni, csak otthon tengődtem, feküdtem egész álló nap és sóhajtoztam, néha még sírtam is. Nem mondanám, hogy egy kefélés után én halálosan beleszerettem Jiminbe, mert az elég irreális lenne, hiszen csak a fantasztikus könyvekben történhet meg hasonló, de a kis nyomorúságos életemben nem. Mindössze arról van szó, hogy szerettem volna neki segíteni, és tényleg elhittem neki, változásra képes, szeretne is változni, és már tervezgettem előre, magamban már eldöntöttem, ha úgy alakulna, milyen szép is lenne… mert én hittem abban, hogy van benne jóság, van benne szeretet, és komolyan nem érdekli, miféle-kiféle vagyok. Pár röpke órára kezdtem elhinni, hogy el tud vonatkoztatni attól, milyenek a körülményeim, és belátja, nem minden a környezet, vagy a külső megállapítás, de megint tévedtem. Minden túl hirtelen történt, és keresnem kellett volna az összefüggéseket, hiszen már akkor, mikor a földbe döngöltem, fel akart hívni magához, de amikor nála ébredtem, valamiért nem láttam párhuzamot az események között – hiba volt. Mocskosul nagy hiba, én pedig mocskosul idióta vagyok.

Az viszont tény, mennyire édes, aranyos volt, mikor simogattam, és csókoltam, és nagyon édes volt, amint próbálta a mozdulataimat utánozni, a szeretet visszaadni, amit „neki kölcsönöztem”, de ezek szerint az is színjáték volt. Tudta, így talán meg lehet nyerni. Hiába is, jó szívű vagyok, egészen addig, amíg nem tipornak el. Ő már megtette, azután is, hogy megnyíltam neki, innentől kezdve pedig nincs miről beszélni, azt hiszem. Idióta voltam, marha és ostoba, bíztam valaki olyan igazában, aki nem tett mást, csak ártott nekem. Persze, majd pont ő rohan a karjaimba. Ez megint csak egy játék volt, hogy bebizonyítsák, mekkora buzi, elfajzott ribanc vagyok – lehet egyáltalán a ribanc jelző férfira aggatni? Nevezhetem magam ezek után férfinak egyáltalán? Jó kérdés… Őszintén megvallva, fájt Jimint látnom az egyetemen, mert úgy járt-kelt, akár egy halott, egy zombi, és ahogy telt az idő, úgy kezdték őt is bántani, ahogy eddig azt velem tették. Nem szabadna éreznem semmit, nem szabadna szánnom, vagy sajnálnom, nem érezhetnék lelkiismeret-furdalást, mégis pocsékul voltam a látvány, és a tudat miatt, hogy mindez miattam volt. Azt kellene mondanom, hogy kijárt neki, ezek után ez a legkevesebb, de talán túlzásba estem.

Ez is csak én lehetek – megaláznak, szexuálisan zaklatnak a haverjai az egész intézmény előtt, és még nekem van lelkiismeret-furdalásom, mert ugyan ezt tettem. Nem szabadna ilyen hülyén éreznem magam… De hát, Kim Taehyung vagyok, egy hatalmas idióta, egy hatalmas balfék. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy odamegyek hozzá, legalább csak bocsánatot kérni, hogy így kellett megtudnia a rideg igazságot, de meggondoltam magam – minek tenném ezt? Ő kért bocsánatot talán amiatt, amit tett? Dehogy. Egészen addig, amíg nem ő lett a potenciális boxzsák, még talán elégtétellel is töltötte el a tudat, miszerint megint sikerült győznie. Nem győzött, én sem, itt nem erről volt szó, igazából, de azt tudtam, nekem vissza kellett volna fognom magam, hiszen így csak olyanná váltam, mint ők. Semmivel nem lettem különb. Semmivel. Talán ezért volt rossz érzésem minden egyes nap, mihelyst láttam, hogy Jimin a mosdóba sétál elfogyasztani az ebédjét – talán nem is őt sajnáltam, sokkal inkább magamra haragudtam. Ez már mondjuk mindegy. Úgyis csillapodnak majd a kedélyek, mert ő Park Jimin, és minden csoda csak három napig tart, aztán minden visszaáll majd a régi rendbe, mert neki van pénze. Annyi, amennyivel bárkit megvehet magának, így ez nem fog örökké tartani. Feleslegesen emésztem magam faszságok miatt. Megérdemelte, és kész. Érezze csak, miken mentem keresztül nap mint nap, és mi jár akkor, ha ilyen csúnyán átbasznak a palánkon – megérdemli.

Komolyan így gondolom, vagy csak magamat hitegetném ezzel a hamis magyarázattal? Fáradt sóhajjal sétáltam be a lakásomba, majd vedlettem le a kabátomat, és a cipőmet, s indultam a konyhába, hogy egy forró kávét készítsek magamnak. Nagy nehezen sikerült munkát találnom, annyit talán kapok jövő hónapban, hogy a lakbért kifizessem, a többi pedig… hát, ez szar időszak lesz. Nem tudom, miből, hogyan fogom ellátni magam, de legalább munkám volt valami, és a lakásom árát biztosan tudom majd finanszírozni. Talán megkérem Jungkookot, hogy segítsen – más választásom nem lesz, különben egy hónapig biztosan nem jutok élelemhez, s bármennyire vagyok pocsékul, meghalni azért nem szerettem volna. Mindig vannak mély pontok, mint ahogyan ilyenek is, de az is tény, hogy minden szörnyűség után jön valami kapaszkodó, valami pozitívum, valami, ami egy kicsit változtat az életen, s ki tudja, az mikor fog bekopogtatni az ajtómon. – A gondolatra elmosolyodva csóváltam meg a fejemet, majdhogynem hitetlenkedve, milyen baromságokat tudok magamban kreálni azért, nehogy a depresszióba süllyedjek. Épp a frissen főtt kávémba kortyoltam, mikor meghallottam a csengőm hangos, szinte fülsüketítő zaját – azonnal a fali órára néztem, konstatálva, hogy bizony-bizony, más hajnali kettő van, mégis ki lehet az, aki ilyen későn zaklat? Jungkook? Biztos nem. Van más barátom? Nincs. A bátyám meg biztosan nem utazott el ilyen messzire, főleg úgy, hogy felesége és egy három éves kislánya van.

Eleinte nem akartam ajtót nyitni, de az illető szabályosan rátenyerelt a csengőre, én pedig meguntam egy idő után a zaj forrását, és morgolódva tettem le az asztalra a kávés csészémet, az ajtó irányába nyargalva, már-már mérgesen. Fáradt voltam – hajnali ötkor keltem, és azóta folyamatosan talpon voltam, ugyanis először egyetemre kellett mennem, utána pedig egész álló nap dolgoztam. Nem volt energiám most senkihez és semmihez, de majd ügyesen elhajtom a zaklatómat. – Igen. Ebben reménykedtem, egészen addig, amíg fel nem téptem a merev falapot, s már nyitottam is volna az ajkaimat, miszerint kibaszottul takarodjon el innen a kellemetlenkedő, de akkor megláttam Jimin arcát. Jimin sápadt, beesett arcát, hatalmas karikákkal a szemei alatt, és elég elborzasztó pupillákkal az íriszeiben – rögtön lejött, hogy valamilyen szer hatása alatt lehetett. A szavaival ezt nem is vétózta meg, sőt, csak tetézte bennem a gondolatot, érzést. El akartam küldeni, rá akartam csukni az ajtót, ordítani akartam a dühtől, csalódottságtól, amit kiváltott belőlem, de ahogy végig néztem elanyáltanodott ábrázatán, rögtön mellkasomba kúszott egy elég bosszantó emóció: a szánalom. Megértettem őt. A családi idillkép összeomlott, rájött, mennyire tökéletlen az élete, mennyire átverik a szüleik, magára hagyják, mert csak a saját kis életük érdekli őket, ez pedig azt hiszem, nem lehet kellemes felismerés. Nekem azonban mégsem kellene őt szánnom, mert amit velem tettek állandóan, nap mint nap, ezzel az érzéssel bőven felér, s ha én tudtam magam tartani, benne is lehetne ennyi. Viszont annyiból igaz a helyzet, hogy más pár ismeretlen, degenerált ember játéka, mint a saját családunké, amiben felnőttük, és akiktől támogatást várunk. Megértettem őt, bár tudtam, rohadtul nem kellene.

– Elég az önsajnálatból – forgattam meg a szemeimet, megcsóválva a fejemet. – Legalább tudod, milyen az igazi fájdalom, és ahogy elnézem, nehéz túltenned magad rajta. Nem vagy egyenes, nem tudsz küzdeni, ez a helyzet. Ezért állsz most itt, pedig én rúgtam beléd. Az már más, hogy jogosan tettem. – A mondatom után lesütötte a fejét, mint aki elszégyellte magát, s szóra nyitotta volna ajkait, de nem hagytam: – Gyere. Elkapni nem foglak, a kezedet nem fogom meg, Jimin, mert a bizalmamat játszottad el, de segítek. Utoljára. Legeslegutoljára – súgtam magam elé, mire nyelt egy nagyot, én pedig azzal a lendülettel behúztam a lakásomba.

Hogyan engedhetném el így? Azt azért még én sem akarnám, hogy megölje magát, vagy ilyen befolyás alatt elüsse valami, vagy holtan essen össze az utcán. A sérelmek nagyok, erősebbek, mint bármi, de a józan eszembe kell hallgatnom, s való tény, amit tett, megbocsáthatatlan, de ilyen büntetést még ő sem érdemelne. Persze, féltem tőle, milyen visszhangja lesz ennek az egyetemen, szabályosan rettegtem, hogy így próbálja visszanyerni a jó hírnevét – a kis koszos alázásával –, de most ennek nem volt itt a helye. Ha ez a célja, ha ez a terve, én akkor is tiszta maradok, és ez a lényeg. Nehezen ugyan, nagyon nehezen, de elcipelem a fürdőszobámig, ő pedig szó nélkül hagyta, hogy odabent levetkőztessem, és a zuhanyzóba állítva fürdessem meg, hideg vízzel, hogy valamelyest kinyíljon a csipája.

Persze, ordított, mint a sakál, hogy mit képzelek magamról, és azonnal engedjem el, de nekem eszemben sem volt – tudtam nagyon jól, mi a jó megoldás ittas/drogos állapotra, a hidegzuhany pedig ilyen volt. Persze, nem a legjobb megoldás, de legalább egy icipicit kitisztul az agya. – Én persze, ruhában fogtam meg őt, nehogy elmásszon, vagy összeverekedjünk a vehemenciájától a zuhanyzóban, amit a lehelet tart össze így is. Iszonyatosan fáztam, de jó tíz-húsz perc után Jimin lehiggadt, és már csak a karjaimban remegett, vacogott, fogai szabályosan ütköztek egymással, s ezt a pillanatot választottam ahhoz, hogy elzárjam a csapot. Gyors voltam, akár a villám, egyáltalán nem voltam törődő, sem babusgató, úgy tettem vele, ahogyan kellett – finom voltam, de nem dédelgettem. Megtörölgettem a testét, ráadtam pár tiszta ruhát, ami jó volt rá, utána már caplattam is vele a konyhába, még mindig csurom vizes ruhákkal, nem törődve azzal, milyen pacákat hagyok magam után. Nem ezzel szerettem volna foglalkozni maradék szabadidőmben, de nincs mit tenni.

– Ezt megiszod – öntöttem ki neki a bögre tejet, elé téve, ő pedig hatalmas szemekkel nézett rám –, ha nem, a torkodon öntöm le – emeltem meg a szemöldökeimet. Nem volt túl sok kedve akadékoskodni, szerintem energiája sem maradt volna rá, így lassan ugyan, de megitta a bögre tejet. Hogy biztosra menjek, öntöttem neki még egyet, kálciumot oldva fel benne – kettőt is –, majd mikor azt is lehúzta, a kávé következett. Egy egész bögrényit kapott abból is, s láttam, ekkor szívesen ellent mondott volna, de tekintetem, ábrázatom miatt meggondolta magát, így azt is inkább lehajtotta. Valószínű, hogy egész éjszaka nem fog aludni, de a tej remek méregtelenítő, a kálcium ilyenkor simán csak jót tesz, hiszen allergiára is tökéletes, a kávé pedig élénkít, vízhajtó, így talán hamarabb távozik belőle az a rengeteg mocsok, amit magába nyelt. – Bár, ki tudja, mit nyelt magába. Rideg, hűvös, távolságtartó voltam vele, ami azt hiszem, egyáltalán nem meglepő.

Míg a pultnak dőlve kortyolgattam a kávémat, egy szál cigaretta társaságában, folyamatosan őt, a pupilláit néztem, amik ugyan, még mindig nem voltak biztatóak, már sokkal jobbak voltak, mint amikor idekerült – másfél, talán két óra, és valamelyest kitisztul, aztán elalszik. Legalábbis, reméltem, mert nekem reggel dolgoznom kell, innen már nem késhetek, nem mondhatom, hogy nem megyek be. – Mégsem tudtam volna itt hagyni Jimint azzal a címszóval, hogy én lefekszem aludni. Nem ment, mert… akárhogyan is, ember vagyok, ő is emberből van – hiába a rosszabbik fajtából –, és aggódtam érte. Az más, mennyire nem mutattam ki, de… attól még aggódtam, és képtelen lettem volna itt hagyni, bármennyire voltam fáradt.

Jimin

Határtalan öröm járta át testem minden egyes atomját, mikor Taehyung beinvitált, bár, nem gyöngéden, sokkal inkább berántott lakásába, de legalább megszánt, és nem hajtott el abban a szent minutumban. Jól láttam a szemeiben megbúvó haragot, gyűlöletet, undort, mégis kétségbeesetten kapaszkodtam ruháiba, csak ne dobjon ki, ne hagyjon magamra, érte még ezt is elviselem. Mikor elkezdte villámgyorsan lehámozni rólam ruháim, melyhez egyáltalán nem párosított gyöngédséget, vagy megértést, még nyugodtan tűrtem, bódultam figyeltem zaklatott tekintetét. Csendes volt, és pihentető az Ő közelében, háborítatlannak éreztem lelkem, pedig jól tudtam, csak szánalomból fogadott be, puszta könyörületből segít rajtam, majd reggel úgy teszi ki a szűröm, mintha soha nem jártam volna itt. Durván érintett, mintha csak undorodna testemtől, és jól tudtam, ez így is van… elvégre mocskos, megbocsájthatatlan játékot űztem vele, egy olcsó színjátékot, melybe végül én is rondán, és kíméletlenül beleragadtam. Hasztalannak éreztem a bocsánatkérést, a magyarázkodásokat miszerint semmi közöm nem volt hozzá, mert igenis volt… én indítottam el ezt az egészet, és akármilyen szar, de vállalnom kell érte a felelősséget, hiába érzem azt, amit. Mindig kerestem valakit, azt a különleges személyt, aki majd megadja azt, ami hiányzik az életemből. Valakit, aki képes társaságot nyújtani, vagy segítséget, vagy biztonságot, és néha elhittem, ha nagyon keresem, megtalálom azt, aki képes mindhármat nyújtani. Igen, mindannyian keresünk valakit, és ha nem találjuk, csak remélhetjük, hogy ő talál meg minket. Én tudom, megtaláltam Őt, minden hozzá húz, nélküle semmi vagyok, és félek, hogy ezt soha nem fogom tudni a tudtára adni… Ő gyűlöl engem, megvet, azt gondolja csupán szórakozás volt az egész, miközben az én szívemben már azon az éjszakán megváltozott valami. Tudom, lehetetlennek tűnő ábránd, de én annyira vágyakoztam utána, hogy képes lennék mindenem neki adni, a karjaiba borulni, majd megalázkodni, ha ez kell hozzá. Feladnék érte mindent.

Ha azt kérné, az egész egyetem előtt valljam be micsoda egy féreg voltam, és ez a bizonyos féreg mennyire vonzódik, vágyik, szereti ezt a fiút… megtenném. Tudom, hogy bánat ül a szívében miattam, tudom mekkora törést okoztam neki az így is nyomorúságos élete mellé, de azt is tudom, hogy ezen változtatni tudnék, ha hagyná, ha utoljára bízna bennem, ha megértene… ha igazán belelátna a szívembe, a lelkembe.

Hatalmasat ugrottam, mihelyst megéreztem a rám zúduló jeges vizet, majd abban a minutumban kezdtem éktelen üvöltésbe, kapálódzásba, mint akit ölnek, mert igenis rosszul esett, kegyetlenül mart tüzes bőrömbe, mintha csak ezernyi késsel szurkálnák testem. Akkor éreztem meg először Taehyung finom, kedves érintését, mely felváltotta azt a bizonyos ridegséget, mi eddig uralta. Most gyöngéd volt és tapintatos, szinte ringattak kezei. Apránként csitultam el, majd bújtam óvó karjai közé, engedelmeskedve minden szavának. Majd mintha elvágták volna, úgy vált hirtelen érzéketlenné, és kimérté, mintha ez előbbi incidenst csupán képzeltem volna. Távolságtartóan csúsztatott elém egy bögre tejet, melyet csak azért sem akartam elfogadni, de pillantása olyan eltökélt volt és utasító, hogy végül megadtam magam. Ezután egy bögre kávét is sikerült rajtam letuszkolnia, mi határozottan rosszul esett, mivel soha nem kávéztam. A füst bűzös szaga pedig egyenesen émelyítette gyomrom, így hát enyhe fintorral meredtem rá, miközben Ő is engem szuggerált, közel sem kedves arckifejezéssel. Mintha csak a pokolba kívánná jelenlétem.

– Sajnálom Taehyung… – préseltem ki magamból hosszas hallgatás után a szavakat, bár, akadozva, lesütött szemekkel, de megtettem. – Nem akartalak bántani... miért nem hallgatsz meg? Miért nem hallgatod meg az igazságot?

– Igazság? – kacag fel elutasítóan. – Még papolni mersz az igazságról, Park? Még csak nem is tagadtad a fogadást… szótlanul, füled-farkad behúzva ácsorogtál mellettem, miközben a szánalmas haverjaid megaláztak… szóval miféle igazság? – köpi érzéketlenül a szavakat, mire erősen be kell harapnom alsó ajkam, hogy ne mutatkozzon rajtam semmiféle érzelem. Bár, nem lenne mindegy? Most már lényegtelen, így is úgyis megalázkodtam előtte…

– Nem tagadom… fogadtunk.. eleinte tényleg ez volt a célom, hogy bántsalak, hogy bosszút álljak… De tudod, miért akartam annyira? Mivel már akkor is súlyosan vonzott valami feléd, és én ezt egyáltalán nem akartam elfogadni! – fakadok ki olyan hangosan, ahogy csak tudok, megszeppent tekintetét figyelve. – Amikor felvittelek, semmi bűnös szándék nem volt abban, csupán segíteni akartam neked, és végül te segítettél rajtam… azóta is vágyom minden érintésed, ölelésed, csókod… értesz engem? – Érzem, hogy könnyeim végigmarják arcom. Takargatni, leplezni akarom, de vége volt, előtte nem tudtam visszafojtani az érzelmeim. – Akármennyire is próbáltam a szereteted nélkül élni, nem tudtam, így hát nem tehettem mást, mint minden egyes éjszaka csak lehunytam a szemeim, és rád gondoltam Taehyung! Rád… elképzeltem, hogy megölelsz, hogy hozzám bújsz, és elmondod, hogy ezek után is itt vagy velem.. Bárcsak visszaforgathatnám a történéseket… én annyira nagyon sajnálok mindent… mindent, amit veled tettem, és mindent, amit a barátaim.. azok a bizonyos érdekbarátok, kik szó nélkül magamra hagytak a történések után… Te nem tudod, de kiálltam érted, téged választottalak helyettük, csakis téged…. Haragudni akartam rád azokért a dolgokért, melyeket a fejemhez vágtál, de minden elszállt, amint azok a mocskok kezet emeltek rád... bár, nem cselekedtem, mert az elmém teljesen kikapcsolt, nem tudtam feldolgozni, de belül őrjöngtem, értesz? Érts meg, kérlek... könyörgöm…

– Park, most mit vársz? Mit mondjak? – nyomta el hanyagul a kezében pihenő cigarettát, majd újra rám emelte tekintetét. Láttam rajta, hogy küzd az érzéseivel, és láttam azt is, hogy legszívesebben azt mondaná: Menj el. – Ha még hinnék is a mesédnek, ennek már vége, nem akarok tőled semmit, és azt sem akarom, hogy te akarj bármit is… Mindenkinek vannak problémái, azt hiszed csak neked? Elhiszem, hogy szar, elhiszem, hogy nehéz elfogadni, de küzdjél, cseszd meg! Én nem leszek neked ott, hogy fogjam a kezed, és babusgassalak, nem vagy már kölyök! Tudod, Park… ennek ellenére sem vágyom az érintésedre, mert rosszul vagyok tőled… kegyetlen az élet, nem igaz? Szar lehet elfogadni, hogy végül te lettél az, akit nem szeret senki… tudod, lehet, hogy szegény vagyok, lehet, hogy buzi, egy piszkos, ahogy te mondanád… viszont veled ellentétben, nekem lesz még ki mellett ébrednem.. lesz, akihez hozzábújhatok, és lesz, aki igazán fog szeretni, azért aki vagyok. – Hangja merev volt ,és lélektelen, és én tudtam, tényleg vége van. Ő nem érzi azt, amit én érzek, és soha nem is fogja. Gyűlöl és megvet, ezen már nem tudok változtatni.

– Sajnálom… – súgtam újra. – Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom…. – Könnyeim újra és újra végignyalták arcom bőrét, miközben nehézkesen feltornáztam magam az ülőalkalmatosságról, majd bal karommal megtámaszkodva az asztalon, döcögve, de odahajoltam hozzá. – Szeretlek, Taehyung... – Gyöngéden érintettem ajkam övéhez, éppen csak érintve puha párnáit, lomhán végigvezetve nyelvem hegyét rajtuk, úgy, ahogyan azt ő tanította nekem. Nem mélyítettem el, csupán szabad kezemmel vigyázva közrefogtam arcát, miközben apránként elváltam tőle, majd homlokom, nekidöntöttem övének. – Ha megtanítottál szeretni, most taníts meg arra is, hogy hogyan felejtselek el.

Taehyung

Megbénultam. Kár lenne tagadnom, fogalmam sem volt róla, mit tehetnék, hiszen a szavai akármennyire is, de elindítottak bennem valamit, valami lavina féleséget, s való igaz, nem akartam már bízni benne, még csak megpróbálni sem szerettem volna, de mélyen elgondolkodtam, mi van, ha valósat állít? Mi van akkor, ha amit mond, nem csalás vagy ámítás, hanem érzelmeinek igaz kivetülése? Nem tudtam mérlegelni, és gondoltam, mit kellene tennem, mégsem tudtam volna cselekedni. El kellett volna taszítanom magamtól, ellöknöm, hogy hagyjon békén, takarodjon a büdös picsába, mert amiket tett, megbocsáthatatlanok, hagyott mindent, átvert, átvágott, ezek után ne várja, hogy bármit is megteszek majd érte. – Mégis tettem, méghozzá azt, hogy beinvitáltam a lakásomba, és még el is láttam őt, amennyire erőm, és itthoni anyagiak engedték.

Összezavart, a szívem vadul kalimpált, miszerint adjak egy esélyt, egy aprócskát, egy icipicit, próbáljam megbeszélni vele, de ott volt egy aprócska bökkenő: ki tudja, milyen szer hatása alatt van. Ki tudja, nem-e az mondatja vele a szavakat, ki tudja, nem-e az adja a szájába a szavakat, amiket mondjon, hiszen józan ésszel belegondolva is, mindenki elhagyta, aki számított neki; a családja, a haverjai, és lehet, most csak végső kétségbeesésében van itt, vigaszt találva, fel sem fogva, mit indít el, milyen lavinát görget le az így is méteres havas tájon, egyre nagyobb pusztítást végezve. Akárhogyan is van, most nem kezdhetek vele semmit. Nem akartam hibázni, nem akartam sem ellökni, sem pedig engedni neki, mert nem tudtam kiigazodni rajta – nem akartam sem bizakodni, sem kegyetlenkedni, így hagytam, hogy ajkaimat csókolja, hagytam, hogy nyelvével végig simítson alsó, majd felső ajkamon, a lehető leggyengédebben, miközben ujjait a derekamra fűzte, hogy jobban magához húzhasson. Nem tiszta az agya. Valószínűleg, ha reggel felébred, így is ki fog akadni, mit keres nálam, ugyanis kétlem, hogy bármire emlékezne ezekből az eseményekből, így nem tettem ostobaságot; megpróbáltam minden őrületet elengedni, részben ezért, részben pedig még a sérelmek okozta fájdalom miatt. Ne higgye, hogy ennyivel el van intézve, mert tegyük fel, nem érdekből cselekszik, akkor sem lenne olyan egyszerű most a karjaiba dobnom magam. – Ráadásul nem irreális, hogy egyetlen nap alatt belém szeretett?

– Neked csak törődés kell, Jimin. Nem szeretsz te engem, csak én voltam az egyetlen, aki nyújtott neked egy morzsát abból, amire szükséged lenne. Ez nem szerelem, ez a te szükségleteid kielégítésének szándéka – mondtam halkan, ajkaira súgva a szavakat, minek hatására rám emelte pilláit, kótyagosan, ködösen nézve szemeimbe, hatalmasat nyelve, mintha vagy fején találtam volna a szöget, vagy rosszul érintette volna a szavak súlya. Melyik is lehet ezek közül? Jó kérdés. Erre csak ő tudná a válasz, én nem.

– Nem így van, Taehyung. Én szeretlek téged, és nem emiatt, én… tényleg szeretlek – súgta maga elé, s már láttam is az újból előtörő könnyeit. Nyelnem kellett egyet, hátha így le tudom küzdeni a torkomban éktelenkedő, akadályozó gombócot, mert úgy éreztem, ha ez így megy tovább, nem fogom tudni tartani magam, nem fogok tudni ellenállni, mert sajnálom. Sajnálom, és hinni akarok neki, de rettegtem, hogy megint egy olcsó, hamis csapdába esek, hogy megint átver engem, megjátssza magát, és belepusztultam volna, ha hasonlót kellene átélnem, mint azon a napon, az iskola előtt. Nem, azt már nem éltem volna túl. Nem válaszoltam a kijelentésére, csak megfogtam a kezét, lassan húzva magam után – nincs mese, aludnia kell, mert én nem akarok többé a tűzzel játszani, márpedig ha tovább sajnáltatja magát, ha tovább esedezik, akkor meg fogom sajnálni, annak pedig beláthatatlan következményei lennének.

– Nem vagy magadnál, Jimin – ültettem le az ágyamra, eldöntve őt rajta. – Aludj.

– De… de itt leszel velem? – kapaszkodott a még mindig vizes pólómba, görcsösen szorongatva az anyagot ujjaival, rettegő tekintettel nézve fel rám, mint akit éppen az erdő sűrűjében akarnék hagyni, a fenevadakkal, hogy felfalhassák őt.

– Nekem reggel dolgoznom kell – léptem el tőle nagy nehezen, lefejtegetve magamról az ujjait. – Nem kell elmenned, maradj, amíg jól esik, én reggel nem leszek itt. Ha magadnál leszel, mire hazaérek, akkor… lehet szó arról, hogy megpróbáljuk ezt megbeszélni. Nem ígérek semmit, de… ha tényleg komolyan gondolod, ha tényleg szeretsz, be kell bizonyítanod, és nem azzal, hogy megalázkodsz az egész iskola előtt, mert azt leszarom – sóhajtottam, lenézve rá, majd azonnal oldalra is pillantottam.

– Akkor… akkor mivel bizonyítsam? Megteszek bármit, bármit, amit csak akarsz! – súgta, reményteli íriszekkel meredve rám, a válaszomat várva.

– Erre magadtól kell rájönnöd – ingattam a fejemet, a hajamba túrva, miközben elindultam ki a szobámból, még az ajtóban állva nézve vissza rá, hogy lekapcsolhassam a villanyt, remélve, hogy álomra fogja hajtani a fejét.

– De nem tudom, hogyan bizonyíthatnám – súgta remegő hangján, könnyáztatta szemekkel.

– Ha szeretsz, ha igaz, amit mondasz, akkor tudnod kell. Ha nem futamodsz meg, és délután még itt leszel, amikor hazajövök, akkor tudnod kell, mivel bizonyíthatod. Jó éjszakát – léptem ki az ajtón, fejcsóválva indulva a fürdőbe, hogy átöltözhessek, majd lefekhessek én is a nappaliba aludni. Bár, tudtam, ilyesmit nem lehet, vagy lehetetlen bizonyítani, hiszen mondani mondhat bárki bármit, tenni szint úgy, és ha jobban belegondoltam, én sem tudnám a helyében bizonyítani a szerelmemet. Azonban, ha itt marad… ha megvár délután, hogy „bizonyíthasson” utána, már az is egy lépés lehet, ugyanis még nem tudom azt mondani, minden rendben van – a drog/alkohol behatása miatt –, de ha tiszta fejjel is így gondolkodik, akkor talán adnék egy esélyt.

Jimin

Hiába kérte, hogy aludjak, szavaival még több kérdést indított el elmémben, mellyel csupán azt érte el, hogy biztosan ne tudjam álomra hajtani a fejem. „Bizonyítsd.” – Megállás nélkül visszhangzott fejemben, már-már olyannyira, hogy az fájdalmas lüktetésbe kezdett. Émelyegtem, forgott velem a plafon, és én csak erre tudtam gondolni azon kívül, hogy Taehyung lakásában fekszem, és Ő itt van tőlem alig pár méterre. Rohadtul fájt, hogy azt gondolta, nem szeretem őt igazán, csupán szeretetre vágyom, mert mindenki más elhagyott, és Ő az utolsó mentsváram. Ez nem volt igaz, és az sem, hogy egyetlen nap alatt alakult ki bennem ez a mély érzelem. Mert nem. Már azelőtt is figyeltem, hiába bántottam őt és kegyetlenkedtem vele… ezekkel a tetteimmel egy visszafordíthatatlan láncreakciót indítottam el, mely egészen a szívemig vezetett, felébresztve ezzel. Mit ér az életem, ha nem vagy itt velem, hogy szeress... ha nincsen itt a kezed, ami keres, hogyha nem látom az ajkad, ami nevet. Mit ér az életem, ha többé nem láthatom a szemed. Tudom, te érdekek nélkül szeretsz, te tisztán ejted ki a nevem, velem lennél jóban és rosszban, akihez bizalommal fordulhatnék a mindennapokban. Te vagy az a cél, akiért érdemes reggel felkelni. Lehet, hogy nem vagyok tökéletes, sőt, tudom, de neked adtam a lényemnek egy részét, azt a részt, melyről te is tudod, hogy összetörheted. Taehyung… én tényleg szeretlek…

Órák telhettek el, míg végül elragadott az álom… Verejtéktől csatakosan ébredtem, émelyegtem, ahogy felnyitottam pilláim, úgy éreztem, hogy menten kijön belőlem, ami még a gyomromban tartózkodik, nem érdekelve, hogy hol vagyok. Várjunk... Kábultan néztem körül a kis szobában, mely egyáltalán nem volt ismerős, így joggal feltételezhettem, hogy valami őrültséget csináltam, mert akárhol is vagyok, de az biztos, hogy nem otthon. A falak kopottak voltak, több részen hiányzott a vakolat, a bútorok szegényesek voltak, de rendezettek, tisztaság uralkodott. Akkor pillantottam az ágy mellett elhelyezett kis éjjeliszekrényre, hol egy kicsi, szépen bekeretezett kép figyelt. Rögtön felismertem a fiút, ki vidáman mosolygott vissza rám. Gyönyörű volt. Pillanatok alatt hasított az elmémbe minden momentum, mi az előző nap történt, kezdve a drogokkal, egészen addig, míg Taehyung ki nem nyitotta nekem az ajtót. Semmit nem felejtettem el, minden élénken élt képzeletemben, és amint az utolsó képkocka is kitisztult és a helyére került, úgy mart a felismerés tudatomba. „Bizonyítsd.” – Sebtében pattantam ki az ágyból, hogy megkeressem a mosdót, de bár ne tettem volna... nem... nem Park Jimin nézett velem farkasszemet, sokkal inkább egy élőhalott, ki nem tudom, mikor vette át az irányítást testem felett, de rohadtul ijesztő látványt nyújtott. Zaklatottan jártam föl s alá a kis lakásban, mintha ez megoldást nyújthatna számomra, de egyszerűen semmilyen épkézláb ötlet nem jutott az eszembe, hiába törtem a fejem.

Így teltek-múltak az órák, míg végül azon kaptam magam, hogy a delet is átlépte az a bizonyos mutató, melyet már akkor ki kellett volna hajítanom az udvarra, mikor először jelezte, hogy bizony, kibaszott lassú vagyok. Ekkor gyúlt meg az a bizonyos kis sárga lámpa a fejem fölött. Zseni vagy, Park Jimin.

Taehyung biztosan éhes lesz, mikor hazaérkezik, és bár, nem mesélt erről olyan sokat, de jól tudtam, hogy bizony az étel az, mire igazán szüksége van. Így hát vehemens mozdulattal indultam meg az apró konyha felé, de szinte pillanatok alatt lohadt le a kedvem, mikor realizáltam, hogy bizony, nem csak a hűtő, de az összes szekrény üres, mi csak található. Nem, nem voltam dühös, sokkal inkább a keserűség, a sajnálat, a szomorúság, együttérzés, mi vegyült szívemben… ekkor jöttem rá igazán, hogy milyen sanyarú sors, miben Taehyung él, és még sem panaszkodik vagy nyavalyog, ahogyan azt én tettem.

Döntöttem.

Bár, az Ő elnyűtt ruhái voltak rajtam, nem foglalkoztam vele, úgy léptem ki az utcára előkutatva a pénztárcám, azzal a céllal, hogy bizony, bevásárolok, és olyat főzök neki, mit életében nem fog elfelejteni. A mosolyt le sem lehetett vakarni az arcomról a fáradság ellenére, miközben mindent söpörtem a bevásárlókosaramba, amit csak találtam. Mivel fogalmam sincs, mit fogok készíteni, így nem árt az elővigyázatosság, hogy mindenből legyen elég, és ne kelljen újabb köröket lerónom. Még pudingot is vettem, mert emlékeztem, mennyire ízlett neki, még ha a felét bele is folyatta az ágyamba... Halványan mosolyodtam el az emlékképre, annyira kedves volt nekem. Teljesen felpörögtem, amint kipakoltam mindent, büszkén végignézve szerzeményeimen, majd csak akkor jött az igazi fejtörés. Mégis mit csináljak, mikor még életemben nem főztem, vagy sütöttem semmit, de még csak a konyha közelében sem jártam…?

Hektikusan vettem kezeim közé a mobilom, mely az utolsó menedék volt számomra. Stresszesen bújtam hosszú percekig a készülékem, míg végül megakadt a szemem egy igen ínycsiklandozó recepten, melyet a szakácsunk is igen gyakran szokott menüre vinni. „Sült csirke, párolt zöldséggel és pirított krumplival.”

– Nem hangzik olyan bonyolultnak... – vakargattam meg fejem búbját újra és újra végigolvasva a leírást, de sehogy nem ragadt meg a fejemben az elkészítési módja, még csak azt sem tudtam, hogyan kapcsoljam be a sütőt… Egyáltalán melyik a sütő? Kétségbeestem. Így hogyan bizonyítsak? Maximum azt bizonyítom, hogy egy semmire sem való szerencsétlen vagyok, és jól a képembe röhög, miszerint ezt mégis hogy gondoltad?

Rettegtem, már olyannyira, hogy még a telefon is kiesett reszkető kezeim közül. Ki fog hajítani. Biztosan ki fog.

Nagy levegőt véve csomagoltam ki a nyers csirkét, vigyázva, hogy véletlenül se érjek hozzá a húshoz, mitől egyenesen rosszul voltam. Mégis hogyan képes bárki ezt a kezei közé venni? Olyan undorító… percekig csak böködtem ujjaimmal, mire végül elhatároztam magam, főként Taehyung arcára gondolva, majd elkezdtem előkészíteni úgy, ahogy azt a recept is írta. Folyt rólam a veríték, mire mindennel kész lettem, majd a sütőbe helyeztem, mit végül nagy nehezen, de megtaláltam, és bár, nem tudom, mit nyomogattam rajta, de végül életre kelt. Nem csupán büszke voltam, de a mellem hirtelen nőtt a többszörösére művemet figyelve, amint szépen pirult a sütő belsejében. Ekkor kezdtem a csokoládés puding kikeveréséhez, de mivel nem elégedtem meg ennyivel, gondoltam, ha már lúd, legyen kövér, így egy pudingos sütemény mellett döntöttem, természetesen a legegyszerűbb elkészítési móddal fűszerezve. Ekkor történhetett meg, hogy a cukrot összekevertem a sóval, a lisztet túladagoltam, a tojást meg héjastul törtem bele… elvégre az nem írta, hogy nem kell?! Talán Taehyung nem veszi észre, ha ropog egy kicsit… Áhhh… Vérben forgó szemekkel kezdtem újra a piskóta elkészítéséhez, de már nem csak az arcom, sokkal inkább az egész konyha liszttel és mindenféle beazonosíthatatlan alapanyagokkal volt beterítve. Óriási megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaim, mikor végre formába öntöttem, majd a sütőhöz sétáltam, hogy szépen betegyem, ekkor eszméltem rá, hogy abban bizony van már valami.

A csirke!

Nem igaz!

Sebtében nyitottam ki, majd nyúltam a tepsiért, és nem csak az miatt ordítottam fel, hogy az szénfekete lett, és a felismerhetetlenségig égett, hanem a tenyereimbe nyilalló mérhetetlen fájdalom miatt, melyet az átforrósodott fém okozott. Üvöltetni tudtam volna, reményvesztett volt az egész. A sült csirke nem lett zamatos és omlós, sem a krumpli finom és porhanyós. Kudarc az egész. Csalódott voltam, mérhetetlenül, bár, jól tudtam semmi tudományom, és keresnivalóm ezen a területen, mégis bíztam benne, hogy sikerülhet, ha nagyon akarom. Kedvszegetten helyeztem a füstölgő sütőbe a piskótát, mely végül nem égett oda, de az illata sokkal inkább hasonlított az égett szénhez, minthogy a finom vaníliáéhoz. Gratulálhatsz magadnak, Park Jimin, erre biztosan emlékezni fog…

Még fél óráig jártam keltem a lakásban, hogy mihez kezdjek, mert ezzel bizony nem várhatom, ráadásul a konyha is romokban hever. Végül újból a telefonom segítségét hívtam elő. Akkor rendeljünk valamit… Végül egyszerű sushi mellett döntöttem, az sosem rossz, és ugye amihez nincs közöm, az kizárólag jó lehet, és reménykedtem benne, hogy Taehyungnak is ugyanúgy ízleni fog, ahogy az nekem.

Már bőven elmúlt este hat, mire megérkezett az étel. Futtában vettem ki a futár kezéből, kit nem kevés borravalóval jutalmaztam, hogy megmentette életem, majd a konyhába siettem, hogy elhelyezhessem azt, mivel tudtam, Taehyung perceken belül megérkezhet. Az odaégett ételt visszaszórtam a sütőbe, gondolván, majd eltakarítom, mikor nem figyel, de már nem jutott rá több időm, így hát a rendetlenséggel kezdtem foglalkozni. Sebtében kaptam a lisztes tartó felé, de az azon nyomban csúszott ki kezeim közül, ezzel még inkább fehérré varázsolva a padlót. Remek, Park.

Elkeseredetten térdeltem le, kezeim arcomba helyezve, folyamatos szitkozódásba kezdve. Riadtan kaptam fel tekintetem, mikor két lábat pillantottam meg pontosan előttem, majd apránként, de feljebb vezettem tekintetem, míg végül egy fürkésző tekintetű Taehyung került a látóterembe. Még levegőt is elfelejtettem venni. Megrettentem, de kényszeredett mosolyra húztam ajkaim, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, pedig legszívesebben eltűntem volna a föld színéről. Mégis mikor jött meg, és én miért nem hallottam az ajtó nyitódását?

– Ez nem az, aminek látszik… – somolyogtam még mindig a lisztben térdelve, zavartan túrva rezes tincseim közé, melyek most inkább tűntek hófehérnek, mintsem vörösnek. Kész, vége… ennél már semmi nem lehet rosszabb.

Taehyung

El sem akartam hinni, amit láttam, és ezt halálos nyugalommal, komolysággal mondom. Jimin a lisztben, egyéb beazonosíthatatlan piszokban/ételmaradékban térdepelt, próbálva feltakarítani a mocskot, nekem azonban két kérdés vetült fel elmémben. Az egyik: hogyan kerül a lakásomba liszt, mikor semmi ilyesmit nem tudok venni? A második: Jimin miért fürdik benne?! – Döbbenten pislantottam a másikra, aki zavart mosollyal túrt bele rezes tincseibe, miközben lesütötte a szemeit, mint aki elszégyellte magát a történtek miatt. Egyáltalán, mi is történt? Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy itt lesz még nálam, hiszen én elkönyveltem magamban, le fog lépni, amint felébred, megbánja az egészet, vagy nem is emlékszik majd semmire, csak megrémül a putritól. Azonban nem ez várt. Én tényleg erre voltam készülve, mellette még arra, hogy majd egyedül leszek itthon, kipihenem magam, és holnap kocoghatok is az egyetemre, mintha nem történt volna semmi – persze, titkon reménykedtem abban, ami most fogadott, de… azért nem pontosan így képzeltem el a dolgot. Meglepett Jimin, tagadni sem tudnám ezt az érzést, és legszívesebben ridegen örülnék – csak kifejezetten magamban, takargatva ezt –, hogy itt van, és ezek szerint tényleg komolyan gondolt mindent, amit mondott, de valamiért a látvány kissé a kedvemet szegte. Épp tegnap előtt takarítottam ki, a konyha pedig most romokban – csak a lisztes esetet emeltem ki, de ott volt még mellette a sütőn lévő különböző, beazonosíthatatlan foltok, a pulton lévő, hatalmas kupac, tálhalmok, amik már a mosogató felé nyújtózkodtak, és a szekrényen lévő különböző ujjlenyomatok, ilyen-olyan felületes pacákkal.

– Mi a búbánat történt itt? Atomrobbanás? – pillogtam, letéve a táskámat magam mellé, majd odébb rúgtam, hogy ne pont az ajtó közepén foglaljon helyet, kíváncsian vizslatva Jimint, aki megköszörülte a torkát, megtörölgetve lisztes, piszkos ujjait a nadrágjába – azaz nadrágomba –, körül nézve, konstatálva az apokaliptikus állapotot a konyhámban.

– H-hát… gondoltam, éhes leszel, mire megérkezel. Főzni akartam neked, de elég bénán sikerült. A sütőt ne nyisd ki! – sipákolt, amint megindultam a sütő felé, ugyanis beszéde közben automatikusan indultam, hiszen félig nyitva volt az ajtaja, és érdekelt, vajon meddig kell majd pucolnom. Nem is tudom, tudnék-e venni hideg zsíroldót hozzá… Viszont, ami meglepett, hogy egyáltalán nem voltam dühös. Normális esetben azt hiszem, minden ember üvöltene, ordítana, ha látná, hogy még a függönyön is valami ételmaradék figyelt, ami cafatokban lógott lefelé, de engem egyáltalán nem fogott el a düh, sem más negatív emóció. – Ne nyisd ki – nyöszörgött, mire hátra fordítottam a fejemet, azonban ő akkor már az arcát takarta, elfordított fejjel. Elmosolyodtam, és azzal a lendülettel lenyitottam a sütő ajtaját. A szag, ami benne volt, egyszerűen hányingert keltett, de akkor is kihúztam onnan a… nem tudom, mit, egyenesen a pultra téve.

– Hm, ha a tetejét levagdaljuk, talán még ehető – vontam meg a vállaimat, szórakozottan tűrve fel az ingem ujját, s azzal a lendülettel nyitottam ki a fiókot, kivéve belőle egy kést. Ezután a nemtudommihez emeltem a tárgyacskát, gondosan próbálva levágni róla a fekete részeket, amiket finoman odébb pöcköltem, majd levágtam a húsból egy jókora darabot. Felismertem innen már, ugyanis elég porhanyós volt – sőt, túlságosan is –, így azonnal lejött, hogy ez bizony, csirke. Hümmögve fordultam meg, majd döntöttem a fenekemet a pultnak, ajkaim közé véve a kést, aminek a végén a darab hús figyelt.

– Nem akarlak megölni, ne edd meg! – tette össze a kezeit, minek hatására csak megforgattam a szemeimet, ajkaim közé zárva a falatot. Nem túlzok, azt hittem, menten belehalok az ízbe, ugyanis olyan szinten elégett, hogy az egész hús ízét átvette az íz, a szagról nem beszélve, azonban én akkor is legyűrtem a torkomon, még akkor is, ha közben könnyesedett a szemem. Nem feltétlen a fájdalomtól, ami a csirke evés váltott ki – bár, az is hozzájárult –, hanem attól, amilyen édes volt. Tudtam, nagyon jól tudtam, hogy nem férkőzne a konyhába, méghozzá azért, mert elég sűrűn hallottam őt az egyetemen, és elég sokszor hangoztatta, mennyire rosszul van a nyers hús látványától és szagától, ráadásul soha, senki kedvéért nem főzne, meg sem próbálná.

Miért éreztem magam hihetetlenül boldognak? Mert ha ez igaz, akkor most az én kedvemért megtette, még akkor is, ha tönkretette a konyhámat, még akkor is, ha hatalmas, plusz munkát csinált nekem. Főzött, valami olyasmit tett nekem, értem, amit eddig még soha, senkinek. Mi ez, ha nem bizonyítás? Bár, többet kell ennél tennie, meg úgy hiszem, nekem is, hiszen én sem kis sérelmet okoztam neki, és nem lesz olyan egyszerű ezt helyrehozni – még akkor is, ha alig kezdődött el –, ugyanis akárhogyan is, de én voltam a legelső, aki mérhetetlenül belé rúgott. Nem is akármivel.

– Ne edd már meg – roskadt össze Jimin egy kissé, én azonban lenyeltem az ételt, majd megköszörültem a torkomat, a tepsiben lévő… beazonosíthatatlan valamit nézve, ami igazából, édesnek tűnt.

– Az süti?

– Meg ne kóstold, könyörgöm! Rendeltem sushit! Kérlek! – tette össze ujjait, én viszont figyelmen kívül hagytam, és szinte azonnal felvágtam a tepsiben lévő süteményt, a számba véve egy falatot belőle. A szemeim szabályosan kiguvadtak, de mosolyogva rágcsáltam, majd nyeltem le az édességet, aminek égett csirke, puding, és piskóta íze volt – a piskóta babapiskóta volt inkább, viszont a puding finom! Amint erre rájöttem, rögtön magam elé vettem a tepsit, és belekanalaztam a pudingba, aminek valóban finom íze volt. – Öngyilkos akarsz lenni? Ne edd már… – súgta maga elé, le is ülve a székre, mély sóhajt hallatva.

– Nekem ízlik, és ezt akarom enni, nem a rendelt sushit. Majd azt is, ha esetleg fulladásos halálom lenne – nevettem el magam, mire nyelt egy nagyot. – Csak viccelek. Te csináltad, szóval ízlik – mosolyogtam, a pultnak dőlve, kanalazva a pudingot a piskótáról. – Mellesleg, a puding tényleg finom – hümmögtem, újabb adagot véve ajkaim közé, elnyammogva rajta.

– Azokból öngyilkosság enni. Én hozzá nem nyúlnék – sóhajtotta szomorkásan, a hajába vezetve ujjait.

– Nekem ízlik, és kész – mosolyogtam rá –, és örülök, hogy maradtál. Annak is, hogy főztél nekem. A konyha állapotának nem örülök – nevettem el magam halkan –, de neked igen. Kapcsolatépítő program lesz majd itt összetakarítani, azt hiszem.

Jimin

Ajak beharapva figyeltem, ahogy Taehyung eltünteti a szénné égett csirkét, majd a füstös pudingot is, és bár, mosolygott mellé, mégis láttam a végeláthatatlan fájdalmat, mi szemeiben csillant. Haragudni sem haragudhattam érte, mivel tisztában voltam vele, mennyire pocsék is lett, nem kellett hozzá megkóstolni. Sokkal inkább mérhetetlenül hálás voltam a barna hajú fiúnak, ki ezek ellenére is megküzdött az én csapnivaló ételnek nem nevezhető moslékommal. Akaratlanul is örömteljes mosoly kúszott lisztes arcomra, és reméltem, hogy az eltakarja örömittas vonásaim, amilyen vastagon ült bőrömön. Majd amint kiejtette, miszerint „örülök, hogy maradtál”, abban a pillanatban dobbant egy óriásit szívem, melyet csodálnék, ha Taehyung nem hallott volna meg. Hevesen zakatolt bordáim ütlegelve, és egyre inkább áhítozott a tőle alig pár méterre álldogáló fiúért. Ölelni akartam, szorosan hozzá tapadni, mert ez a gesztus, melyet most felém nyújtott, többet jelentett bármilyen szónál. Ezzel mindent elmondott nekem, és tudtam, ő is érzi, amit én, még ha nehezebben is mutatja ki és fél. Bár, én is rettegtem, nem tudtam többé takargatni előtte. Sokáig csak bambán ácsorogtam őt elemezve. Meg kellett emésztenem a hallottakat, mivel biztos voltam benne, hogy amint haza érkezik, kiteszi a szűröm, sőt, egyenesen kirúg a francba. Hihetetlen, hogy mennyi fájdalmat okoztunk egymásnak, és még hihetetlenebb, hogy ennek ellenére itt állunk egymással szemben, ebben az egyáltalán nem mindennapi helyzetben.

– Örülsz nekem? – arcomon szembetűnő pír szaladt végig, éreztem, ahogy elborítja arcom, majd szinte azonnal takargatni kezdtem magam kezeimmel, nem akartam, hogy ennyire együgyűnek lásson, hogy csupán ennyivel képes ilyen szintű reakciót kiváltani belőlem.

– Jimin… – lépett hozzám közelebb olyannyira, hogy csupán fél méter válasszon el bennünket. – Soha nem mondtam, hogy nem örülök… egyszerűen kivívtad a haragom, és nem könnyű ezen átlépni, határozottan nehéz és körülményes. Én mégis örültem, mikor megpillantottalak tegnap éjjel az ajtómban... bár, kissé pipás voltam, de ettől eltekintve boldog. – Szavai igaznak tűntek, soha nem láttam még ilyen komolyságot ülni íriszeiben, és én minden szavát elhittem… tudtam, hogy nem akart bántani, csupán azért tette, mert én szintén fájdalmat okoztam neki, és elkeseredettségében már nem tudott milyen lépéshez folyamodni.

Igazából, Ő így adta ki a fájdalmát, az én fájdalmammal közvetítve. És én mérhetetlenül hálás voltam érte, mert ugyan fájt, tudtam, hogy ez a fájdalom édes… mivel nem sajogna ennyire ez a hatalmas seb, ha nem számítanánk egymásnak. Már réges-régen más utakon járnánk.

– Hogyha ugyanúgy szeretsz, mint én téged… kérlek... – Itt vettem egy nagy levegőt – Bizonyítsd. - Szavaim hallatára leplezetlenül elmosolyodott, majd egy pillanatig sem vacillálva hajolt olyan közel arcomhoz, hogy újra érezhettem perzselő, mámorítóan forró leheletét. Teljesen elbódultam közelségétől… már vártam a puha érintéseket, a gyöngéd csókokat, de helyette érzékien suttogott fülembe.

– Majd én összetakarítom ezt a sok piszkot helyetted, Park – simított végig ujjbegyével nyakam vonalán, melybe teljesen beleremegtem, minden egyes porcikám sikítozott érte. – Látod.. én ezzel bizonyítom a szeretetem… Ha nem így lenne, most azonnal rád parancsolnék, hogy takarítsd össze magad után ezt a végeláthatatlan mocskot…

– Ez nem elég – fújtam fel az orrom durcásan. – Ha akarod, mindent összeszedek, egyetlen foltot sem fogsz találni, sőt! Akarnod sem kell, megteszem – billentem oldalra fejem, hogy jól szemügyre vehessem vonásait, melyekben oly’ nehéz olvasni, most íriszei még is játékosan fénylettek. – Mit szólsz? – kihívóan húzogatom fel szemöldököm, és jót derülök ábrázatán, miként látványosan kiül arcára, hogy nem tudja, mit tegyen.

Azt mondják, mikor megtaláljuk életünk szerelmét, megáll az idő... ez igaz… egyáltalán nem érzékeltem a perceket, csupán Taehyung kakaó barna mandula szemei léteztek számomra, melyek kifürkészhetetlenül engem szuggeráltak. Érinteni akartam őt, szorosan hozzábújni, annyira nagyon vágytam a szeretetére, hogy képes lettem volna sírva a karjai közé rohanni mondván: „Szeress.”

– Azt mondom – búgta érzékien rekedtes hangján miközben teljesen hozzápréselt a koszos konyhapulthoz, úgy, hogy szinte levegőt se tudjak venni –, hogy most végképp kihúztad nálam a gyufát... Ha játszani akarsz, játszunk... most megtudod milyen, amikor én bizonyítok neked... – nyalintotta végig ajkait, miközben aprót morgott, két tenyerét vállamra helyezve.

– M-mármint? – Próbáltam határozottan felállni vele szemben, de látványától összeszűkült gyomrom, az egész férfi olyan attraktív, és impozáns volt számomra, hogy még nyelni is elfelejtettem, így csak bután habogtam elragadó íriszeibe meredve. Előzmény nélkül hajolt ajkaimra, most először Ő kezdeményezve, mely’ olyan szinten meglepetésként ért, hogy nem csak szemeim kerekedtek ki, de még számat is hatalmasra tátottam, mire ő halkan kuncogott csókunkba.

– Engedd el magad – sutyorogta csöndesen miközben kezei közé fogta arcom, úgy hajolva egy újabb csókért, mely már felkészültebben ért, így csak lágyan lehunytam pilláim, úgy élvezve finom érintéseit, csókjait.

Görcsösen szorongattam a mögöttem elhelyezkedő csúszós pultot, ahogy a vágy is egyre inkább elhatalmasodott testemen. Taehyung olyan tapintatosan és óvatosan érintett, hogy minden rezdülésére reagált testem. Ahogy ujjai édesen végigzongoráztak bőrömön, a vágy lassan a tetőfokára hágott lényemben, így aprót nyöszörögtem csókunkba, mire elégedetten simította rá tenyerét éledező férfiasságomra. Akarva-akaratlanul vetettem hátra fejem, fájdalmasan kapaszkodva immáron derekába, hagyva, hogy ujjai mocskos játékot űzzenek testemen. Kívántam őt, úgy, mint eddig még soha, és tudtam, ha ezt itt abbahagyja, abba biztosan menthetetlenül beleőrülök.

– Taehyung… – Szinte már szűköltem érintése alatt, és amint határozottan rámarkolt merevedésemre, azt hittem mentem elévezek. Ennyire áhítozott volna már testem az övéért? Ennyire ki lenne éhezve rá?

Vadul téptem ajkait, majd ruhái marcangolásába kezdtem, szinte teljesen elvesztve fejem, majd olyan odaadással tapadtam testéhez, mint életemben még senkihez, teljesen kiszolgáltatva magam számára, és Ő is számomra. Szükségem volt rá, erre a kiszámíthatatlan fiúra, ki úgy ölelt, mint még soha más.

– Lassabban. Nem sietünk sehová, ugye? – lehelte nagyokat szusszantva miközben rá fogott csuklómra majd egyenesen a kicsike szoba felé kezdett húzni.

Kényelmetlen volt bárminemű lépést megtenni, nadrágom keservesen szorított, és tisztán kivehető volt, hogy ezzel a kezemet szorongató fiú sem volt másképp. Akkor miért ilyen nyugodt, miért ennyire piszmogó és vontatott? Szólni akartam, de mintha több lépéssel előttem járna, durván vágott hanyatt az ágyon, mégis volt abban valami gyöngédség, valami vigyázni akarás, ahogy fölém kerekedett. Percekig csak bámultam tüzelő tekintetébe, majd fékezhetetlenül tapadtam testére úgy, hogy fordíthassak helyzetünkön, de szinte egy szempillantás alatt fogta közre csuklóim, miközben egy sejtelmes mosolyt villantott felém. Vehemensen gombolta ki farmerem, másik kezével még mindig bilincsben tartva csuklóm. Egyetlen kézzel rángatta le rólam a szoros ruhadarabot, lábaival segédkezve, majd tűrve le bokámról, végleg száműzve az ágyról.

Nem beszélt, és nem hagyott szóhoz jutni. Heves mozdulatokkal lökte terpeszbe lábaim, minek hatására az elmém elborította valami ismeretlen vörös köd, mire kérdőn pillantottam vágytól fűtött íriszeibe, melyet nem viszonzott, helyette újabb és újabb csókkal hintette forróságtól túlhevült bőröm.

Taehyung

Olyan gyengéden, törődően érintettem, mintha porcelánból lett volna minden egyes testrésze, de én nem voltam olyan típus, aki könnyedén beszél az érzéseiről, ráadásul amellett elég durva dolgokon mentünk keresztül, hogy nem éreztem, szimplán elég lenne egy „szeretlek” szó. Annál én sokkal többet akartam neki, sokkal, de sokkal többet akartam neki. Szeretni akartam minden egyes érintésemmel, minden egyes csókkal, hogy miközben az ajkait csókolom, vagy a bőrét simogatom ujjaimmal, érezze, mennyire fontos nekem. Mérhetetlen boldogság járta át a szívemet, amint hallottam apró nyögéseit és sóhajait, mihelyst a belsőcombját kezdtem el szívogatni és harapdálni, nem sietve el semmit, a lehető legkellemesebb érzést adva neki.

Mosolyoghatnékom támadt, mikor megpróbált felülkerekedni rajtam egy pillanatra, de ebben az esetben nem engedtem – most én voltam az, aki dominált, s valóban, édes, mennyei volt múltkor, de ebben a helyzetben én szerettem volna megmutatni, milyen, ha én szeretem, milyen, ha én irányítok. Nem mondom, hogy jobb, mint amikor ő tette ezt, mert ez butaság lenne, csak így akartam érzékeltetni, semmi több. Ujjaival a tincseimbe markolt, miközben folyamatosan haladtam beljebb, ellepve csókjaimmal, nedves puszijaimmal a bőrét, egészen addig, míg el nem értem férfiasságát, ami a kielégülésért lüktetett, ami még elég messze volt. Elmosolyodva néztem fel rá, majd finoman végig nyaltam merevedése hosszán, minek hatására éles, magas hangon nyögött fel, úgy kapva a tincseim közé, hogy azt hittem, egy marékkal meg is szabadít tőlük, de szerencsére a hajhagymáimnak nem esett semmi bajuk. – Lassú mozdulatokkal nyalogattam körbe ékességét, folyamatosan az arcát, a rezzenéseit figyelve, s meg kellett állapítanom, Jimin milyen gyönyörű volt így.

Kipirosodott arccal feküdt alattam, hevesen emelkedő-süllyedő mellkassal, alsó ajkát intenzíven harapta be, de még így sem tudta elnyelni a hangokat, amiket én váltottam ki belőle, ez pedig elégtétel volt számomra. Nem vártam tovább; mielőtt tovább mentem volna, három ujjamat gondosan benyálaztam, és a mutatóujjamat bejáratához illesztettem, s mihelyst kíméletesen elmerítettem azt benne, és feltérképeztem arca minden vonását, elnyeltem merevedését, a lehető legmélyebben. Hangos, velőt rázó nyögést hallatott, feltolva a csípőjét.

Még sosem volt senkivel ilyen helyzetben, éreztem, mennyire szűk volt, így a lehető legtörődőbben próbáltam őt tágítani, lehunyt szemekkel nyalogatva, szívogatva merevedését, intenzíven mozgatva a fejemet rajta. Idővel éreztem, hogy nem sok lenne vissza neki, ekkor visszább vettem a tempómból, ráérősen, komótosan mozgatva a fejemet, már a második ujjamat csatlakoztatva az előzőhöz, kellő síkosságot kölcsönözve testének, hogy később ne legyen majd neki kellemetlen.

Merevedése minden egyes minutumban összerándult, nyögései szaporábbak, hangosak lettek, testének remegése olyan fokú intenzitással mutatkozott meg rajta, hogy kénytelen voltam végleg elválni merevedésétől, mert attól tartottam, gyorsan ajkaim közé robban. – Persze, engem ez nem zavart volna, de szerettem volna, ha velem együtt élvezi majd az együttlétünket, és nem idő előtt sül el. A harmadik ujjamat csatlakoztattam az előzőhöz, mosolyogva hajolva nyakához, hogy forró csókokat leheljek így is felhevült bőrére, amit lágyan, óvatosan marcangoltam, apróbb, nagyobb szívás-harapás folttal tarkítva hófehér bőrét, mi így még jobban tetszett.

– Taehyung… – szuszogta remegve, feljebb húzva a lábait, hogy jobban érezhesse ujjaimat, én pedig próbáltam ezt megadni neki.

Próbáltam egyre mélyebbre és mélyebbre nyomulni a testébe, megkönnyebbülten konstatálva, hogy nem fájt neki annyira, sőt, már egészen hozzászokott. Remegtem érte, minden egyes porcikájáért, de szerettem volna vigyázni rá, és a világért sem akarnám, hogy holnap bicegjen – főleg úgy, hogy én már nem egy férfival voltam –, így óvatos, törődő és gondoskodó voltam.

– Mondd csak – mosolyogtam ajkaira, megharapdálva puha párnácskáját, félig lehunyt szemekkel, behajítgatva ujjaimat a testében, minek hatására majdhogynem felsikoltott, a hátamba kapva ujjaival. Rögtön felszisszentem, amint körme a hátamba mélyedt, de csak elvigyorodtam, egy lágy, érzéki csókot kezdeményezve bele, miközben elhúztam kezemet a fenekétől, szabaddá téve a nyílását. Csalódottan nyögött a számba, pedig ezután sokkal jobb lesz majd neki – legalábbis, reméltem, hogy legalább azt az élményt nyújtom majd számára, amit még ő kölcsönzött nekem, amikor fent voltam nála.

A csók közben gyorsan emeltem le magamról a ruháimat, felhevülten, kissé talán tüzesen, ő pedig a mámorból, gyönyörből felócsúdva segített nekem, a lehető leghevesebben, el sem szakadva ajkaimtól, másodpercekre sem. Hihetetlenül vágytam rá, remegett érte minden porcikám, a gyomrom folyamatosan bukfencezett, mikor már egy kézzel támaszkodtam felette, a másikkal pedig magamat igazítottam a bejáratához, ajkaira sóhajtozva, pihegve, szerelmesen nézve azokba a gyönyörű, vágy ittasságot tükröző szemeibe. Olyan édesen pislantott fel rám, hogy legszívesebben elevenen faltam volna fel. Szemei a lelkem mélyébe hatoltak, szétszedtek, szétmarcangoltak, de én ezt egy percig sem bántam; önként adtam volna magam újra az ő kezeibe, és csak remélni mertem, most nem fog velem semmilyen galádságot elkövetni – bár, most már hittem abban, hogy nem fog.

Olyan őszinte volt az imént, olyan őszintén szeretett, amit tegnap este az alkohol hatására nehezen tudtam volna elfogadni, de úgy, hogy tiszta, érzékeli a tettek súlyát, már teljesen más.

– Szeretlek – súgtam a szájára, lehunyva a szemeimet, édes csókot hintve puha párnácskájára, miközben lassan hatoltam a testébe, óvatosan, vigyázva rá, majd amint tövig merültem benne, másik kezemet is a feje mellé illesztettem, aprócska sóhajokat eresztve meg szájára, figyelve arcának minden rezdülését, mennyire fáj neki.

Eltorzulásából láttam, hogy egyáltalán nem érezte eleinte kellemesnek, de ezt észrevéve csúsztattam kezemet férfiasságához, ütemesen, gyengéden izgatva őt, ajkait csókolva, harapdálva, hogy a lehető leghamarabb hozzá szokhasson a méretemhez, s mikor átkarolta lábaival a derekamat, és nyöszörögve emelte meg a csípőjét, úgy hittem, már eléggé felkészült. A szívem minden egyes dobbanásával egyre hangosabb lett, körmeivel aprócska csíkokat vájt a hátamra, a szemei könnyfátyollal voltak eltakarva, arca vörös volt, akár a most, frissen nyíló rózsa, ajkai bíbor árnyalatot vettek fel, az én remegésem pedig egy pillanatra sem hagyott alább. Persze, az élvezet is beleszólt abba, hogy a testem minden porcikája összerezzent, de az még inkább, hogy menthetetlenül szerelmes voltam.

Jimin

Ahogy a méz barna hajú fiú testembe hatolt, egy pillanatra tényleg elhittem, hogy szétszakadok, hogy fel kell szólalnom, miszerint nekem ez nem megy, hagyja abba, de amint pillekönnyű csókokkal kezdte beborítani bőröm minden egyes négyzetcentiméterét, mintha a fájdalom határozottan csillapodni látszott volna. Nem mondanám, hogy keserves és gyötrelmes, sokkal inkább valami új, valami számomra intenzív, mégis bizsergető érzés, melytől kizárólag nyögdécselni és vonaglani tudtam Taehyung teste alá szorítva. Amikor teljesen belém csusszant, a szívemben, a lelkemben szinte azon nyomban oldódott fel minden eddigi felgyülemlett feszültség, félelem, bánat. Úgy csimpaszkodtam, majd fontam át lábaim dereka körül, mintha mindig is erre vágyott volna minden porcikám, kizárólag érte sikítozott, ő érte epekedett. Többé nem számított, hogy egy velem egyneművel vagyok, többé már az sem, hogy az a bizonyos fiú nem más, mint akitől titkon mindvégig rettegtem, és aki rejtélyesen csábította, majd vette el örökre szívem. Megbabonázva figyeltem, ahogy Taehyung ütemesen ringatja csípőjét, ahogy verejtéke végiggördül arccsontján, majd mellkasomon hal el örökre, ahogy karjai birtoklóan fogtak közre, és az óceánnál is mélyebb íriszei, melyek úgy fonódtak össze enyéimmel, mintha soha többé nem akarnának szétválni. Vadítóan mozgott fel-le, minek hatására izzadt tincsei édesen csapódtak homlokába. Testünk gyöngyözve olvadt egymásba, ahogy még inkább magamhoz préseltem mindenét, lábaim olyannyira felhúzva, amennyire csak lehetséges, olyan közel vonva ezzel magamhoz, hogy ennél közelebb ember még nem volt a másikhoz. Érzékien mozogtam bele szeretkezésünkbe, ezzel a felettem lévőből egyre hangosabb morgásokat és nyögéseket kicsalva, ki az élvezettől csábítóan vetette hátra fejét, intenzíven hajszolva kielégülésünk.

– Csodaszép vagy – húzta végig perzselő ujjait elnyíló, levegőért kapkodó ajkaim vonalán, melyeket kéjesen vettem párnáim közé, gyöngéden szopogatva azokat, mialatt egész testével rám feküdt, finomabb lökésekkel ostromolva testem, mintha csak lágy zenére mozogna csípője, kecsesen, lassan nyomulva előre. A felhevült szoba fényében úgy nézett ki, akárcsak egy angyal, ki kizárólag értem él, ki azért jött, hogy örök boldogságot hozzon életembe, mindvégig mellettem maradva.

– Szeretlek, Taehyung – hajoltam parányikat nyöszörögve ajkaira, tapintatos csókba invitálva, apránként felvéve az ő ritmikusan mozgó testét, immáron tökéletes összhangban mozogva vele. Óvatosan simítottam feneke két gömbjére még inkább magamba vonva, hogy mélyebben érezhessem forróságát.

Önző módon akartam többet, és többet, puha barnás bőrét szívogatva, és harapdálva, bár, kíméletesen, de annál birtoklóbban. Tudtam, hogy nincs messze a kielégülés, miként zilálva mart tincseim közé, egyre erőteljesebb lökéseket leadva, mire teljesen görcsbe rándult minden porcikám, ezzel óriási sikolyt csalva ki belőlem. Soha nem éreztem még ehhez foghatót, a forróság másodpercenként cikázott végig fejem búbjától egészen a lábujjam hegyéig, ahogy Taehyung rágyorsított az eddig oly ringató ütemre. Ráharaptam kezemre, hogy tompítsam az egyre sűrűsödő ordításaim, de semmi haszna nem volt, szinte azon nyomban tolta odébb tenyerem.

– Hallani akarlak… – búgta hatalmas légvételek között, kapocsként zárva össze fejem mellett ujjaink. – Nézni akarlak, miközben együttesen élvezünk el – nyalta végig nyakam vonalát, teljesen belebújva kulcscsontomba, jókorát mozdulva belém, melynek hatására tátva maradtak ajkaim, óriási könnycseppet előcsalogatva íriszeimből, mik potyogtak a mérhetetlen gyönyörtől.

Nem bírtunk elszakadni egymástól, nem akartuk, hogy végelegyen ennek a csodálatos, mindent elsöprő aktusnak, bár már alig bírtunk magunkkal. Éreztem, hogy csupán percek, esetleg másodpercek vannak vissza a robbanásig. Az utolsó szekundumokban is téptük egymás ajkait, egy pillanatig sem válva el, pedig a levegőnk is vészesen megfogyatkozott, még sem tudtunk leállni, viharosan csókoltuk a másikat, olyan hévvel, hogy fogunk össze-össze koccant. Éreztem a szeretetét, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy visszafordíthatatlan melegség öntse el szívem, ezzel teljesen bekebelezve azt. Minden erőmet összeszedve válok el ajkaitól, majd köd fátyolos tekintettel nézek fel rá, mikor a sorozatos, kemény ostromlásokat nem bírja tovább testem, mely már olyan szinten reszket, hogy azt még a bennem lévő fiú mozgása is átveszi.

Elmosolyodok, mikor látom, visszanéz rám. Ezeket a kimondhatatlan, gyönyörű érzéseket csakis veled élhetem meg. Remegő kézzel kapok arcához, hogy homlokunk összeérinthessem, majd szinte együttesen, összhangban nyögünk fel, ahogy az utolsó lökés célt talál. Érzem, ahogy megfeszül bennem, ahogy forrósága teljesen kitölt, és én örökké eggyé válok vele. A mindent elsöprő orgazmus végeláthatatlanul magába szippantja lényünk, megszűnünk létezni, a kis szoba zavaros köddé folyik össze. Rápillantok. Látom, ahogy arca eltorzul a gyönyörtől, és csak a látványától, a boldogságától újra el tudnék élvezni. Ezt az arckifejezést csak én láthatom. Együtt semmisülünk meg.

Kimerülten hull rám verejtékben úszó teste, melyet szorosan karjaim közé vonok, úgy várva, hogy csillapodjon mindkettőnk zilálása. Tökéletes biztonságban éreztem magam mellette, döbbenetes, milyen gyorsan köddé vált az eddig oly’ fojtogató, maró félelem, kiegyensúlyozottság, megnyugvás véve át annak helyét. Egymást ölelve feküdtünk az ágyon, Ő szorosan a vállaimba temetkezve.

Tudtam, hogy szeretjük egymást, tudtam, hogy minden szép és felejthetetlen, és mindig emlékezni fogunk erre az éjszakára. Köszönöm a mosolyod. Köszönöm, hogy időt szánsz rám. Élvezem a pillanatot. Együtt nem vagyunk magányosak, minden rendben lesz már. Mi leszünk a legboldogabb, de annál furcsább szerelmes pár. A legfestőibb és legemberibb módon olvadtunk össze a boldogságban.

– Olyan jó téged szorosan ölelni – tűrtem el homlokából csatakos, izzadt tincseit, újra és újra végigsimítva verejtékben gyöngyöző testén, mely még mindig gyors ütemben emelkedett s süllyedt. – Soha többé nem engedlek el.

– Ne tedd... – mosolygott huncutul bőrömbe, édesen pislogva fel rám, apránként feltornázva magát, úgy, hogy orrunk súrolja a másikét. – Szóval Park Jimin, végül nem csak te nyertél..

– Mire gondolsz? – húzom félmosolyra ajkaim, szórakozottan játszva tincseivel.

– Rád… pontosan rád, Jimin – szeretgetően karolja át nyakam. – Ugye most már minden rendben lesz? Ugye semmi nem fog változni? Mindig mellettem leszel?

– Mindig… – csipkedem meg pirospozsgás arcát, mire grimaszolva csücsörít felém. – Vagyis…valami változni fog Taehyung… de ne félj.

– Park…

– Holnaptól együtt járunk egyetemre.. kéz a kézben – villantok teli fogsoros vigyort, de jól látom, hogy arcán enyhe rémület lesz úrrá. Csak nem fél? – Taehyung… félsz ettől?

– Nem… csupán téged féltelek – süti le szemeit. – Nem akarom, hogy miattam…

– Ezt ne is folytasd! – vágok azon nyomban szavába, mert nagyon is tudom, mire akar kilyukadni, és én nem akarom hallani. Nem, és nem. Miért nem látja, hogy milyen csodálatos is Ő valójában? Egy földöntúli lélek.

– Nem fogod elengedni a kezem?

– Fogadjunk, hogy nem fogom – öltöm rá nyelvem, mire azonnal ráncba szalad homloka, csípősen keresve velem a szemkontaktust.

– Csak semmi fogadás – szűri fogai közt komótosan a szavakat.

– Akarom mondani, soha! – nevetek fel, majd hintek finom csókot ajkaira, minden szerelem elvegyítve benne, melyet ez iránt a szeleburdi, de annál bámulatosabb fiú iránt tápláltam.

Az elmúlt napokban sok minden végezhetett volna velem, de egyiktől sem lettem erősebb. Sőt, borzasztóan törékenynek éreztem magam, mintha egy szótól is darabokra törnék…. de te, Taehyung, egyetlen pillanat alatt forrasztottad össze sebeim, és én már csak arra vágyom, hogy szeress, mert én mindig szeretni foglak téged.

Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de legfőképp arra, hogy te rád figyeljek.

Taehyung

Több volt, mint csodálatos. Jimin egyszerűen gyönyörű volt, lélegzetelállító, szemet kápráztató, ahogy kipirult arccal, elnyílt, vöröslő ajkakkal vonaglott alattam, hajszolva az ő, és a saját élvezetemet is. Az alhasam folyamatosan beleremegett a mozdulatokba, a pillantásaiba, abba, ahogyan rám emelte íriszeit, ahogy éhesen tekintett vissza rám, s hátamba, húsomba vájta a körmeit. A szűk forrósága extázisba juttatott, úgy éreztem, soha nem tudnék kikeveredni ebből a mámoros csodából, de nem is bántam volna, ha örökké a fogságába ejtene. Túl mesés volt, mint egy álom. Mint egy tökéletes álom… Bántam, mikor az utolsókat mozdultam benne, bántam, mikor szaporábbak lettek a nyögései, s hiába próbáltam magamban lassítani a tempón, hogy minél tovább húzhassam a dolgot, minél tovább érezhessem a teste melegét, minél tovább nézhessem a gyönyörű arcát, sajnos utolért a végzet – a varázslatos beteljesülés. Túl tökéletes volt minden… Mintha tényleg csak álmodnám az egészet, mintha nem lenne valós, mintha a képzeletem szülte világban ragadtam volna, s attól féltem, ha reggel felébredek, ha egyszer felnyitom a szemeimet, akkor fogok összeroppanni. Jimin, mintha ezt érezte volna, pár pillanat után elsimította a tincsemet a szemeimből, gyengéden cirógatva. Elmosolyodva néztem le rá. Olyan meghitt, idilli volt minden. Annyira tökéletes… megismételhetetlen boldogsággal rendelkező intervallum, amit soha, semmiért sem adtam volna át senki másnak – önző akartam lenni, csak magamnak akartam a boldogságunkat, ezt az elképzelhetetlen, leírhatatlan pillanatot. Örökké vele akartam lenni, örökké szeretni akartam őt, s azt is, hogy örökké engem szeressen ő is. Talán nyálas vagyok, talán nem hozzám illik ez a viselkedés, de jelen helyzetben gyengébbnek éreztem magam, mint a harmat, méghozzá azért, mert a lelkemet túl hirtelen árasztotta el az örömteli melegség, amitől összetörni is képes lettem volna, de boldogan tenném. Önként.

– Nagyon helyes. Ne engedd el a kezem soha – súgtam, összekulcsolva ujjaimat az övéivel, miközben lehajoltam hozzá, hogy egy szenvedélyes, forró csókra hívhassam ajkait. Azzal együtt terültem el mellette, magamhoz ölelve a vékonyka testét, a lehető legszorosabban húzva az enyémhez, mintha csak attól félnék, bármelyik pillanatban eltűnhetne mellőlem – tényleg így éreztem, tényleg rettegtem, és azt nem éltem volna túl. Viszont már hittem neki. Töretlenül, ugyanis a tekintete, a mozdulatai, a viselkedése olyan őszinteségről tanúskodtak, amit nem lehetett volna megcáfolni, és nem is akartam, véletlenül sem. Tényleg hittem abban, hogy most már minden rendben lesz, hogy… az enyém lehet, s én az övé.

– Soha nem tenném – súgta ajkaimra, átvetve kezét a derekamon, finoman simogatva, cirógatva ujjaival a bőrömet, s én is épp ugyan ezt tettem, csak éppen a gerince vonalán húztam végig ujjaimat, bágyadt, de annál örömtelibb mosollyal nézve a szemeibe. Fixíroztam a gyönyörű, mandulavágású szemeit, és nem bírtam ki, odahajoltam hozzá, hogy ismét ajkait csókolhassam az enyémekkel, de egyáltalán nem erősen. Csak lágy puszikat hintettem rájuk, olyan könnyűeket, mintha csak pillangó lettem volna – ő pedig élvezte, hiszen a karjaimba simult, mellkasomra téve szabad kezét, a csókba mosolyodva. Ha valaki azt mondta volna, hogy bele fogok szeretni Park Jiminbe, valószínűleg hangosan röhögtem volna ki, de lehet, még a Pokol legmélyebb bugyraiba is belöktem volna az illetőt – soha nem gondoltam volna ilyen helyzetre, még a legmerészebb álmaimban sem, de egyáltalán nem bántam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire varázslatos lehet a kettőnk közti pillanat, hogy lehet valami ennyire tökéletes köze és köztem, erre mégis. Mindig olyan dolgok következnek be az ember életében, vagy történnek, amik ellen kézzel-lábbal hadakozik, vagy amiket elvből, alapjáraton elvet – ez az élet rendje. Ha valamire számítunk, biztosan nem sikerül, ha pedig nem, az szent biztos, hogy az ajtón kopogtat. Mint tegnap éjszaka Jimin.

– Szeretlek, Jimin – húztam ajkaimat lágy görbületre, lehunyva szemeimet, homlokomat az övének döntve, szusszantva egy hatalmasat. Szinte éreztem, ahogy egyszerre dobban a szívünk, s tudtam, innentől kezdve elválaszthatatlanok leszünk. Nem voltam bizonytalan, nem éreztem kétséget, félelmet, csak a puszta, őszinte, tiszta szeretet, de azt mérhetetlen erősséggel. Ennél több azt hiszem, nem is kell.

– Én is téged – simította tenyerét arcomra, s még éreztem, hogy ajkát az orromhoz illeszti, minek hatására automatikusan elmosolyodtam. Habár, úgy hittem, nála rosszabb ember nincs; undorítónak láttam, egy utolsó féregnek, de… valójában nem az. A legédesebb ember a Földön, csak éppen maszkot mutatott az emberek felé, olyasmit, amivel el tudták fogadni, és örültem, végetlenül örültem annak, hogy én lehettem az, aki a valós arcát megmutatta neki, s bebizonyította, mennyivel jobb, ha önmagát adja. Boldog voltam, hogy nekem önmagát adja. Nem érdekelne az sem, ha az egyetemen minden úgy menne tovább, ahogyan eddig. Addig nem érdekel, amíg minden este megölelhetem, minden este szerethetem, s minden este nézhetem mosolyát, a gyönyörű szemeit, s csókolhatom kívánatos, dús ajkait. Ilyen lenne a szerelem? Igen, ilyen, és én az egész valómat alárendelem a szerelemnek, mert tudom, innentől kezdve minden csak szép és jó lehet, ha ő mellettem van. Minden apróságnak fog tűnni, ha ő átölel éjszakánként. Ő lesz az én mentsváram, s én az övé; őszinte, tiszta szeretet, amit úgy hiszem, immáron semmi nem pusztíthat el.

– Ha kipihented magad, utána megyünk takarítani – törtem meg az idillt, elhúzva tőle a fejemet, eszelős vigyorra húzva az ajkaimat.

– Hogy mi van? Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezután…?

– Simán. Szóval csipkedd a segged, mert reggel dolgozom, és egyelőre nem tudok a konyhába sem bemenni – nevettem el magam, felülve az ágyban. – Mellesleg… valahogy le kell takarítani a pultot – emelgettem meg a szemöldökeimet, mindent tudó mosollyal. Egy ideig összevont szemöldökkel nézett rám, majd hirtelen vörösödött el az arca, azonnal felém lendítve egy párnát, ami elől mosolyogva hajoltam el, még a kezemet is arcom elé tartva. Ezt a boldogságot semmi nem ronthatja el, soha.

Vele együtt lett teljes az életem, s tudom, hogy az övé is velem együtt lett igazán egész.