Unbalanced Hearts - VMin (1/3)

Cím: Unbalanced Hearts

Alkotó: Nana & Amaya.ka

Hossz: Three-shot
Párosítás: VMin (Park Jimin & Kim Taehyung [V]) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance 
Összefoglalás: „Soha nem fog megváltozni. Mindig egy csalódott, lázadó kisfiú marad, aki ki akar törni, aki áthágja az íratlan szabályokat, és semmibe veszi a világ megmásíthatatlan törvényeit. De én így szerettem belé..." 

Hozzáfűzés: Hihi, Amaya.ka-val összedugtuk a fejünket, és írtunk nektek egy VMint (már jó régen, de most jutottam odáig, hogy át is nézzem). x) 
Igazából, van ebben minden, azt hiszem. :D Elég vegyes érzelmes lett, de reméljük, hogy nagyon fog nektek tetszeni! <3 
Jó olvasást! <3 

Amaya.ka írja Jimint!
Nana írja Taehyungot!

Taehyung

Mély sóhajjal, kelletlen nyögéssel konstatáltam, hogy az utolsó nadrágom is szarrá szakadt, méghozzá a térdemnél – nem lenne különösebb gond, de ha így megjelenek az egyetemen, már sejtem, milyen pletykák fognak keringeni arról, kit és hogyan szoptam le, hogy kikopott a nadrágom azon része. Rögtön ez villant a fejembe, nem tehettem róla, és előre forgott a gyomrom, mert kezdett már ebből elegem lenni. Emlékszem, mikor a barátaimmal beszélgettem az egyetem első hónapjaiban – már akkor is ennyire voltam megszorulva –, és mondták, hogy ez azért már más, mint a középiskola, itt azért már nem azzal foglalkoznak az emberek, hogy kit hogyan alázzanak, bántsanak meg. A francokat. Legalább annyira gyerekesek, görények, szabadidejükben azt sem tudják, mit csináljanak, pedig van tanulni valónk bőven, én például azt sem tudom, mikor aludtam utoljára a munka, és a rahegli tanulás miatt. Az új gazdag fiúcskáknak persze, egyszerű, nekik anyuci és apuci áll mindent, nem kell mással foglalkozni, mint a saját kis szemétre való életükkel… Egyszerűen mindegyiktől undorodom, s a szerencsémnek köszönhetően, szinte csak ilyen emberekkel vagyok körbevéve. Talán Jungkook az egyedüli, akire azt mondanám, hogy normális, mert habár, ő is új gazdag fiúcska, azért tudja, hol vannak a határok, és sűrűn segített be nekem is. Nem is tudom már, mennyivel lógok neki, amit fogalmam sincs, mikor fogok visszaadni.

Nem egyszerű az élet. Fos, szar, én pedig jól megmártózom benne, de az álmainkért küzdeni kell, én pedig akkor is az egyik legjobb táncművészeti egyetemen végzett ember leszek akkor is, ha belegebedek, és elérem az álmaimat. Bármi is történjék. – Igen, tánc művészeti egyetemre járok, és az egyik legjobb egyetem ország szinten, de nem csak tánc-ének-művészeti karból áll, van itt jog is, például, szóval három épülete van az intézménynek, és mind a három különböző, de előfordul, hogy hely, vagy valami más szűkében például a jogi kar épületében kell órát tartaniuk a tanárainknak. Ingázunk össze-vissza, ott meg még több ilyen kinyalt, nagyképű köcsöggel találkozom, mert miért ne. Megráztam a fejemet, majd azzal a lendülettel leültem az ágyamra, majd egy szusszantás mellett fogtam kezembe a régi, már szakadt farmeromat, és törökülésben ülve kezdtem el szétszabdalni, hogy nagyobb négyzeteket vághassak le róla, azt a mostanira varrva. Nem a legjobb ötlet, elég nevetségesen fogok kinézni, de még mindig jobb, mint szakadtan rohangálni – inkább legyen divatja múlt, mint szakadt, aztán remélem, hogy a mostani fizetésemből legalább pár ruhadarabra futja majd, és nem fogja minden pénzemet elvinni ez a koszos, dohos albérlet.

Mondjuk, egy szavam sem lehet, messzemenőleg ez a legolcsóbb lakás a világon is, szerintem, de a körülmények is ahhoz mértek. Csóró vagyok, mint az árva kisegér, és őszintén, utálok ilyen csóró lenni, de hát, azért kell tanulnom, hogy később ne legyek az. Lassan öltöttem fel a négyzetalapot a nadrágom lyukas részére, s mivel megtanultam hímezni is – mikre nem jó a szegénység, mikre meg nem tanít… –, hogy ne legyen annyira szörnyen átlátszó, miért van a farmeromon pár világosabb négyzet, ezért formákat hímeztem az oda nem illő darabokra. Jó pár órát elszenvedtem vele, de mi tagadás, tetszett, és elégedett voltam magammal, mert így talán még egy lány sem tudna varrni – mondjuk, két év nem volt rövid idő ahhoz, hogy tökéletesen varrjak, főzzek, vasaljak, végezzem a háztartásbeli munkát. Az igaz, hogy a főzéseim első alkalmával majdnem leégettem az egész épületet, de gyorsan tanulok, nem vagyok kifejezetten hülye gyerek, így pár hét alatt eljutottam arra a szintre, hogy már mindent meg tudok főzni, de addig… hát, erről nem beszélnék inkább.

Szóval, a ház körüli, mindennemű munkával kapcsolatban bármelyik nőt lealázom, és azt hiszem, jó dolga lesz a leendő barátomnak, ha kifog – igen, meleg vagyok, még egy ok, amiért tökéletes céltábla lehetek mások számára, mert nem, én nem titkolom, nem fogom azt megtagadni, aki vagy ami vagyok, és inkább elviselem az ez által kapott sorozatos ütéseket. Én sosem tagadom meg magam. Vagyok, aki, vagyok, ami, Jungkook például a forróságom ellenére is kifejezetten kedvel, mert tudja, nem vagyok az a fajta, aki rámászna. Bár, egyszer adódna lehetőségem rá, kő kövön nem marad, mert azt hiszem, olyan pasi, mint Jungkook, maga az álom. Hadd ne részletezzem, miért. Tökéletes, mindene, és volt alkalmam már látni meztelenül, és őszintén szólva, maga az álom. A hófehér, selymes bőre, a kidolgozott, izmos teste, a gyönyörű arca – nem olyan volt ám, mint én, dehogy! Én elég pettyhüdt vagyok, barnás a bőröm, nincs rajtam kocka, sem túl sok izom, nyurga vagyok, vékony – foghatjuk a szegénységre, nem nagyon tudok zabálni –, és az arcommal sem vagyok megelégedve, a mosolyomat pedig egyenesen gyűlölöm. Nem is szeretek emberek között mosolyogni. Gyerekkoromban rengeteget kínoztak a „doboz mosolyommal”, ez pedig már berögzült, és nem is nagyon látnak az emberek mosolyogni. Ha lehet, minden kacagtató, vigyorogtató helyzetet messziről elkerülök, esélyt sem adva egy újabb szúrásnak. – Haha, épp az előbb mondtam, hogy nem fogom megtagadni, ami vagy aki vagyok, a mosolyomat mégis rejtegetem, majdhogynem leragasztom a számat minden nap.

Azt hiszem, az ilyen kijelentésekkel vigyázom kell majd a közel jövőben, főleg, ha azonnal meg is tagadom a saját állításaimat. Már fél tizenegyet ütött az óra, és kelletlenül vettem tudomásul, hogy habár, amúgy sincs itthon semmi a száraz kenyéren, vajon kívül, de most még azt sem lenne időm enni, mert nem szeretnék elkésni. Evés helyett inkább fürdeni szaladtam, hajat mosni, s miután végeztem, villám gyorsasággal öltöztem fel, magamra véve az újonnan kreált nadrágomat, és egy fekete inget, amin hálIstennek, még egy szakadás, vagy folt sem volt. Talán 5 póló/ing van, ami használható, szóval a következő fizetésemet – már, ami megmarad belőle –, biztos pár ruhára költöm majd. Keresek valami ultra olcsó turkálót, hátha… hátha. Jó is lenne, ha. A hajam szárítása, és magam rendbehozása után fénysebességgel hagytam el a dohtól gyomorforgató lakást, kulcsra zárva azt – bár, tudtam, hülye lenne az, aki betörne, de tényleg –, és már rohantam is le a lépcsőházban, ki egyenesen az épületből, hogy még időben beérjek az egyetemre. Talán szerencsés napom volt, mert éppen, hogy elértem a buszomat, ami az iskolánál tett le, s mikor már az ajtónál markoltam a kapaszkodó állványt, megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, mert ez már azt jelentette, hogy ma nem fogok elkésni.

– Hol vetted a nadrágod, Taehyung? Rohadt menő! – hallottam meg Yoongi hangját, aki épp a haverjaival tespedett az egyetem kapujánál, éppen egy cigarettát tartva ujjai között. Szemeimet rögtön megforgattam, elhaladva mellettük, véletlenül sem kerülve ki őket, pedig lenne rá alkalmam, de nem voltam az a megfutamodós fajta.

– Neked is varrok szívesen! Tudod, valakinek nem teremti anyuci, meg apuci a segge alá a guccit, meg az armanit. Bár, hogy őszinte legyek, irigyellek, hogy soha, semmiért nem kellett igazán megdolgoznod, a bandáddal együtt! – tettem szívemre a kezemet, színlelve a meghatódott hangot, mire összeszorította a fogait, arcának húsa és bőre takarásában is tökéletesen látható volt.

– Vigyázz a szádra, te olcsó kis buzi – sziszegte, idegesen szívva a cigarettájába.

– Vigyázz, a végén még elsírom magam, mert ezt a beszólást nem fogom túlélni! Nagyon gyengén nyomod ma, de nem gond, elnézem neked – kacagtam hangosan, a hasamat fogva, úgy haladva el mellettük, mint aki élete viccén szórakozik, de ez sem állt messze a valóságtól. Tényleg többet vártam volna egy ilyen gyönyörű napon, főleg Yoongitól, meg a haverjaitól – Jimin, Hoseok, Namjoon, Daehyun, Yongguk, és még sorolhatnám a neveket.

– Kibaszott nagy a szád, te szarházi! – ordított utánam Hoseok, mikor már az udvaron jártam, én azonban csak megfordultam, küldve felé egy puszit, kacsintva is egy nagyot mellé. Láttam, ahogy megremegett a dühtől, de még mielőtt megint neki kezdtek volna, én már az ajtónál jártam. Nagy a szám. Mit várnak? Meleg vagyok, szegény, csóró is, de van önbecslésem, büszkeségem, akárhányszor megpróbálhatnak megalázni, én nem hagyom. Jó dolgukban azt sem tudják, a picsájukat merre tegyék – elkényeztetett, nyámnyila barmok.

Jimin

Buzgón pakolásztam ki a megtömött bevásárlótáskákból a délután vásárolt dolgaim, majd mikor konstatáltam, hogy az utolsó szekrényem is csordultig tele van, idegesen rúgtam bele a falapba. Már kismilliószor elismételtem a komornyiknak, hogy az egy hónapnál régebbi cuccaim dobja a tűzre, vagy hajítsa ki a legközelebbi szemetesbe, erre ő mit csinál? Az égvilágon semmit. Mire kap ez fizetést? A két szép szeméért? Nem… az nekem van. Az első dolgom az lesz, hogy szólok apámnak, repítse ki őt is ugyan úgy, mint az előzőeket. Egyik sem húzta sokáig, mind puhány semmirekellő. Nem, hogy örülnének, hogy a Park családban szolgálhatnak. Mihelyst kellőképp lenyugodtam, ráérős mozdulatokkal öltöttem magamra a halványkék gucci ingem, majd az ehhez párosított szürke csőnadrágom, mit az egyik kedvenc fekete csöves sapimmal koronáztam meg. Ez az egyetlen ruhadarabom, amitől soha nem szabadulnék meg. Persze, ritkán hordom, nem akarom, hogy észrevegyék, hogy ugyanazt a textilt viselem magamon. Eléggé kellemetlen lenne.

Szüleim elég tehetős emberek, így a Park család óriási hírnévnek örvend, nem csak a környéken, de egész Szöulban. Apám nap, mint nap szerepel a híradásokban, pár nappal ezelőtt a luxus hajóról volt szó, mit az egy heti fizetéséből sikerült jutányos áron beszereznie. Ennek köszönhetően az egyetemen is tekintélyes hírnévre tettem szert, persze, tudom, hogy a pénz a mérvadó, viszont ez egyáltalán nem érdekelt. Természetesen, kihasználtam, imádtam, ahogy magasztaltak, istenítettek, és nem csak az egyetem hallgatói, a tanárok, sőt, még az igazgató is odáig volt értem, meg persze, a nekik szánt nagymértékű adományunkért.

Monoton mozdulatokkal szeltem a márvány lépcsőket rezes hajtincseim igazgatva, még egy utolsót belepillantva a falon elhelyezkedő ovális tükörbe, mi hibátlanul visszatükrözte arcom makulátlan vonásait. Ma is kifogástalan vagy Park Jimin, mint mindig. Mosolyodtam el magamban.

– Kicsikém ugye reggelizel? Aggodalomra ad okot, hogy egyre kevesebbet étkezel itthon, minden rendben van? – simít gyöngéden vállamra édesanyám, miközben a hosszú üvegasztalhoz vezet, mi telistele van ínycsiklandó fogásokkal. Nagyot kellett nyelnem, ahogy végignéztem a finom harapnivalókon, majd feszülten emeltem el tekintetem egyenesen szülőm gondoskodó íriszeibe meredve.

– Igazából, Yoongival és Daehyunnal reggelizem az egyetemhez közeli étteremben – tűröm sapkám alá az egyik szemembe hulló rezes tincsem, zavartan rágcsálva duzzadt alsó ajkam.

Soha, senkinek nem beszéltem az étkezési problémáimról, pedig az utóbbi időben egyre inkább elhatalmasodott rajtam, majd odáig fajult, hogy egy cseppnyi élelmet is alig tudtam letuszkolni a torkomon, mintha csak égett viaszt kellene ennem. Bár, figyelmen kívül hagytam, jóval akadtak utálóim a számos imádóim mellett, akik előszeretettel viccelődtek nem csak származásom, de testalkatomon is. Arcom enyhén pufók, és a magasságommal sem tudnék feltörni, azt hiszem, ezek miatt elterjesztették a „Mochi” jelzőt, mit persze, kizárólag akkor mertek használni, ha éppen egyedül találtak. Túlságosan fennhéjázó, és dölyfös voltam ahhoz, hogy ne törődjek a gúnyolódó szavakkal, így drasztikus éheztetésbe kényszerítettem magam, minek az lett az eredménye, hogy végül ténylegesen nem maradt meg semmi a gyomromban. Az arcom kissé sápatag lett, de a tükörképem nem hazudott, Park Jimin még így is észbontó.

– Kisfiam, tudod, hogy nemszeretem mikor kifogásokat keresel, és a szemembe hazudsz.. Ilyenkor mintha csak édesapád látnám – vonja vékony testem szerető ölelésébe, puszik áradatával halmozva el arcom, minek hatására enyhén megremegek. Nem szerettem ezt a fajta megnyilvánulását, de tűrtem, és hagytam, mert ez után következett, amiért megérte tettetni a jó kisfiút. – Tessék, édeském, tedd csak el, menj, vásárolj magadnak pár szép ruhát, és vegyél valamit a barátaidnak is – nyom kezembe egy vaskos borítékot, mire alattomos mosolyba szánt át ajkam. Cukorfalat módjára csúsztattam az összeget hátizsákomba, majd igazgattam meg magamon ruhám, hogy még fenségesebb látványt nyújtsak.

– Amúgy anya – nyomom meg az utolsó szót tüneményesen –, Rúgd ki a komornyikot, nem végzi jól a dolgát, nem tetszik nekem. Szerezzetek másikat.

– Mégis mi a problémád Gwon úrfival?

– Köpönyegforgató egy alak az – fondorlatosan kulcsolom össze ujjaim. – Nem elég, hogy felforgatja a szobám, de még az ékszereim felével is meglépett – szusszantom. – Nem akartam elmondani, mert túlságosan figyelmes vagyok az emberekkel, de eltűnt a karláncom, amit a tavalyi születésnapomra kaptam. Ugye, mondanom sem kell, hogy Gwon tette…

– Micsoda szörnyűség... – kapja szája elé vékonyka ujjait. – Ne aggódj, kicsikém, még a mai napon megszabadulunk tőle. Te csak koncentrálj a tanulnivalódra, édesapád pedig biztosan perre viszi az ügyet. Senki nem lophat a Park családtól.

– Tegye azt… – sziszegem galádul, majd mintha mi sem történt volna, kapom hátamra táskám, majd indulok meg az óriási márványajtó felé, mi a szabadságot jelenti.

Nem vagyok én rossz ember, egyszerűen csak nem tudom elviselni, ha valami nem úgy történik, ahogyan azt elterveztem, vagy ahogyan annak lennie kell. Ez a mocskos komornyik pedig kihúzta a gyufát azzal a megmozdulásával, hogy nem tett eleget a kérésemnek. Akármilyennek tűnök, bármit mondok vagy teszek, gondolok vagy érzek egy adott pillanatban, az mind-mind én vagyok. Bármely időpontban hitelesen képviselem saját magamat. Ha később visszagondolok arra, milyennek mutatkoztam, szavaimra, cselekedeteimre, eszméimre és indulataimra, talán ez vagy az tőlem idegennek tetszik majd. Akkor elvethetem azt, ami nem hozzám való, megtarthatom azt, amit lényemhez megfelelőnek bizonyult, és kitalálhatok valami újat ahelyett, amitől elfordultam.

Hatalmas mosoly játszadozott vonásaimon mikor a limuzin ablakából megpillantottam Yoongiékat. Lehetek akármilyen gőgös, és felfuvalkodott, viszont a barátaim mindennél többet jelentettek számomra, akár a tűzbe is mennék értük. Yoongi – avagy Suga – körülbelül egy magas lehet velem, persze, mindig én jövök ki, mint alacsonyabb. Csesszék meg. Menta szín haja rakoncátlanul hullt szép ívű arcába, melyen közönyös, nemtörődöm vonásai kaptak helyet. Ugyanolyan hatalmaskodó volt akárcsak én, viszont kevesen tudták, de a szíve terebélyesebb volt, mint bárkié. Egyszerűen csak tisztában voltunk vele, hogy többek vagyunk az itt tartózkodó legtöbb diáknál, avagy mindenkinél. Ez bűn lenne? Nem hiszem.

– Hé, Park! – veregeti meg vállam Daehyun, miközben egy cigarettát csúsztat rövidke ujjaim közé, mire értetlenül nézek rá, tudja, hogy nem dohányzom.

– Be vagy szívva ember? Vidd innen ezt a szart – vágom lekezelően mellkasának a bűzlő rudat, majd abban a pillanatban nyúlok táskámba, hogy elővegyek belőle egy illatosított kéztörlő kendőcskét. Gyűlöltem, ha büdös volt a kezem, vagy bármi más rajtam.

– Most mi az? Tudod, a cigaretta nem csak fogyaszt, hanem növeszt is! Hát nem nagyszerű? – vigyorogja önelégülten, mint aki egy istenes poént lőtt el az előbb.

– Dae… szerintem ezt fejezd be – szólal fel Yoongi is.

– Ne... hagyd csak– legyintek. – Aki fogyatékkal élő, azt nem szabad felelősségre vonni – köpök fölényesen a converse tornacsukája elé, és büszkén konstatálom, elértem a célom. Persze, csak viccelődtünk, imádtuk egymás vérét szívni, volt, hogy odáig fajult, hogy egymásnak ugrottunk, de a vége mindig ugyanaz volt. Láttam rajta, hogy valami tetemes visszavágásra készül, de mindkettőnket kiszakított Suga arrogáns hangja, mit vélhetőleg nem nekünk célzott. Hangszínéből ítélve nem lehetett más. Kim Homár Taehyung.

Jókat mosolyogtam a szócsatán, de mikor az a kis buzi jobban elengedte magát, ökölbe szorultak a kezeim, és határozottan vissza kellett fognom magam, hogy ne ragadjam tarkón, majd hajítsam az iskola udvarában található szemetes konténerbe.

– Várjunk csak, ez nagyszerű ötlet! Zseni vagyok! – mondtam ki hangosan gondolataim, mire a többiek érdeklődve fordultak felém, Yoongi még mindig a bajsza alatt morgolódva.

– Mégis miről beszélsz? – húzza fel ördögien szemöldökét Hoseok, mire kolosszális vigyort villantok, amolyan „majd meglátjátok”-féle mosolyt, majd céltudatosan megindulok a kis koszmók felé, ki már az udvar középén szelte a piszkos lábaival a talajt. Ha már mocskos, legyen még mocskosabb.

Egy szempillantás alatt fogtam közre vékonyka testét, mire ijedten ugrott egy aprót karjaim között, majd mikor realizálta a történéseket heves csapkodódásba kezdett.

– Ne félj már... csak megfürdetlek kicsit te kis buzi – vonszolom végig az udvaron egyenesen az óriási szemetes konténer felé, élvezve a körénk gyűlő diákok pillantásait, halk kuncogásait.

– Ha meg mered tenni – sipítozik lobbanékonyan, egyre inkább kicsúszva karjaim közül, mire derekánál fogva martam bőrébe, úgy emelve a magasba, patkány módjára vigyorogva megszeppent arcába.

– Micsoda tekintet – kuncogok álszentül. – Na mi lesz? Mit teszel? – gügyögök pimaszul még inkább hergelve az egyre inkább feldúlt fiút. Mosdatlan kis szutyok, nem is tudom, mit képzel ez itt magáról. Pöffeszkedve járkál az egyetemen, miközben keresnivalója sincs ezen a helyen. Érdekelne, hogyan jutott be. – Mit kapálódzol? Sietsz valahova? Esetleg szeretnél még leszopni pár farkat, mielőtt megmártogatlak a mocsokba, ahova való vagy?

Taehyung

Kezdtem elhinni, hogy tényleg ennyi volt, mehetek órára, folytathatom a szánalmas kis életemet ott, ahol az imént abba hagytam, de nem is én lennék, ha nem történne valami még mindig. Sosem szerette a kinyalt társaság a nagyszájú embereket, főleg azokat nem, akik válaszoltak nekik, vagy megpróbálták magukat megvédeni velük szemben – komolyan, felnőtt emberek vagyunk, és az ő számukra az a legfontosabb, hogy kit és hol tudnak megalázni. Egy normális gondolkodású egyed azt hinné, elég felnőttek vagyunk már a gyerekes civakodás befejezéséhez, de nem, nekik minden nap el kell kezdeniük, vagy épp folytatniuk, amit abbahagytak előző nap, pedig komolyan, én úgy sétálnék el mellettük, mint aki nem is ismeri őket, de erre nem, hogy lehetőséget nem hagytak, még engedni sem akarták. Nem értettem, miért jó ez, nem értem, miért kielégültség ez a számukra – mintha kevesebb lennék azért, mert nekem nincs tele a szekrényem gucci cuccokkal, mintha kevesebb lennék azért, mert meleg vagyok, vagy mintha kevesebb lennék azért, mert nekem nem érintőképernyős, hanem nyomógombos telefonom van. Örülök bassza meg, hogy van! De nem, ezek nem tudnak örülni semminek, nem tudnak megdolgozni semmiért, mindent a valaguk alá teremtenek, arany élet, tökéletes család, ami nekem sosem adatott meg, és még ők akarják elhitetni velem, hogy kevés, semmit nem érő vagyok? Nem fog menni. Nagyon nem fog menni, mert lehet, hogy szegény vagyok, lehet, hogy nem vagyok tele márkákkal, és lehet, hogy nem húztam a farkamra egy csajt sem, de ugyan olyan ember vagyok, mint ők – sőt, többet érek, méghozzá azért, mert bennem van szeretet, és emberség, ami belőlük hiányzik. Ezt viszont sosem fogják meglátni. Egyszer kívánom, csak egyszer, hogy kerüljenek ki a baszott nagybetűs életbe, és akkor majd rájönnek, mennyire kicsinyes dolog mások megalázásának érdekében áskálódni. Annyi gondjuk, bajuk lesz, hogy a világukról sem tudnak majd, mindezt miért? Mert anyuci és apuci nem termeli majd ki a temérdek pénzt – mondjuk, ez az ő esetükben sosem fordul elő, biztos milliárdokat hagynak rájuk, de ettől függetlenül én kívánom, hogy rohadtul csesszenek rá. Egytől egyig, mind. Érezzék a bőrükön azt, amit én, és majd meglátjuk, ki életre képesebb, mert én túlélek, bizony, erős vagyok, erősebb, mint amilyenek ők valaha lesznek – akár a csótány, engem nem lehet eltaposni, de ők már az első problémától haldokolva vergődnek a mocskos földön. Alig várom, hogy nevethessek rajtuk, ahogyan azt ők teszik velem minden egyes nap.

– Tegyél le, Park – sziszegtem, mire elnevette magát, gunyorosan, cinikusan, miközben szemeiben ördögi fény csillant. Erősebb vagyok nála, ha fizikailag nem is, de lelkileg igen.

– Mert? Mi lesz, te kis szutyok? Mi lesz? – röhögött, mire felsóhajtottam, összepréselve az ajkaimat. Vissza kellene fognom az indulataimat, csak szimplán hagynom, hogy tegyen, amit csak akar, akkor később nem fog fájni, meg amúgy is, el kellene engednem, hiszen kettőnk közül nekem kellene az okosabbnak lennem, és nem leállnom ilyen baromságokon. Kisebb gondom is nagyobb nála, vagy az idióta bandájánál – nem is tudom, hogyan kerültek be ebbe az iskolába ilyen mentalitással, viselkedéssel; ja, egy szó: pénz. Míg én vért izzadtam, és kórháztól kórházig jártam a kimerültségtől, mentális betegségeken tapostam át, hogy ide bejuthassak, addig nekik elég volt pár ropogóst felmutatniuk. Nincs bennük tehetség – nem mondom, hogy bennem több lenne, de én elértem, amit akartam, nem megvásároltattam a szüleimmel. Lehet jelzőkkel illetni, miszerint irigy vagyok, de ez nem igaz – nem vagyok irigy a pénzükre, én tényleg szánom őket, mélységesen.

Nem kellene visszatámadnom, sem védekeznem, de megígértem magam a középiskolai éveimben, hogy soha többé, senki nem fog megalázni nyilvánosan; fürdenem kellene a szemétben? Rendben Park, én odavaló vagyok, de te rosszabb helyre tartozol.

– Hazaküldelek – villantottam hatalmas vigyort ajkaimon; nem teketóriáztam tovább, egy határozott mozdulattal tekergettem magam, egészen addig, míg meg nem sikerült őt rúgnom, így egy hatalmas nyekkenés közepette engedte el a testemet.

Való igaz, a földre pottyantam én is, de ez semmilyen formában nem tudott érdekelni. Velem eztán egy kis patkány nem baszakodik, akkor sem, ha ő szarta a spanyol viaszt, mert kicseszettül nem tud érdekelni; ranglétrán alatta vagyok, ezt elismerem, de ez akkor sem ok arra, hogy megalázzon.

– Megtehetném azt, amit te teszel minden nap, mikor kivel – álltam fel a földről, majd löktem rajta egy nagyot, figyelve, ahogy hanyatt terül a piszkos, sáros földön. Láttam szemeiben a lángot fellobbanni, a hihetetlen, mérhetetlen gyűlöletet. – De én nem vagyok olyan, mint te. Hazaküldtelek, már csak a földnek kell megnyílnia, hogy a Pokolba juss, mert oda való vagy, a haverjaiddal együtt. Kiégett, elkényeztetett, felfuvalkodott hólyagok, mind, egytől egyig. Undorító, nagyszájú csótányok, akiket eltaposni sem lehet, mert a fejetek megmarad, és csúsztok tovább a földön, keresve a gyengébbet, akiken felül kerekedhettek. Anyuci, apuci mindent megtesz, mindent megad, de őszintén, Park. Őszintén válaszolj – hajoltam le hozzá mosolyogva –, küzdöttél te valaha valamiért? – simítottam hajába az ujjaimmal, komolyan nézve a szemeibe. – Izzadtál vért úgy, mint én, hogy bekerülhess ide? Éjszakáztál a könyveid felett úgy, mint én, hogy jó eredményeid legyenek? Küzdöttél valaha egy ember szívéért? Beleadtál valaha is bármit, bármibe? Kellett valaha is dolgoznod a pénzért, kemény munkával? Kellett munka után könyvet ragadnod, küzdve az álmossággal, fáradtsággal, hogy megcsinálj egy félévet? Tudod a választ: nem. Miért nem? Mert anyucinak elég volt egy szipogás, ő azonnal fizetett neked, lobogtatta a ropogóst mindig mindenért. Erre vagy büszke, haver? Lehetsz is, de kibaszottul! – röhögtem a képébe, jót szórakozva rajta. – Azt hiszed, azt hiszitek, azért, mert nekem nincs pénzem, kevesebb vagyok, de tudod mit? Nem, többet érek, mint ti összesen, és azt is tudom, hogy eddig senki nem mondta a szemedbe a véleményét, épp ezért teszem meg ezt én először! Bár én is lehetnék olyan pufi a sok bőségtől, mint te… nekem ez nem adatott meg. Bár nekem is az lenne a legnagyobb gondom, milyen gucci cuccot vegyek suli után… Kis naiv, kis édes. Nem baj, egyszer fel fogsz nőni, nem lesz ott mindig anyuci, és apuci, aki kimenti a picsádat mindenből, és én majd vigyorogva fogok lenézni rád, mikor már a csúcson leszek, mert én ott leszek, mert én harcolok, te viszont az első csatádon el fogsz hullani, akár egy féreg – paskoltam meg a piros arcát, ellépve mellőle, élvezve, hogy most minden tekintet rá szegeződik, de nem úgy, ahogy általában; úgy nézték, ahogy előtte engem. Nem megalázni volt tervem, csupán véleményt nyilvánítani. Lassú mozdulatokkal indultam meg az egyetem ajtaja felé, végérvényesen lezárva magamban az eseményeket, azonban, mielőtt még utoljára beléptem volna az épületbe, visszanéztem a fiúra, akit a barátai pucolgattak a sártól. – Te áldott, te szerencsétlen, még egyedül sem tudsz felkelni a mocsokból! Röhögnöm kell rajtad, még ehhez is a kutyáid kellenek. Szánlak, Park, mindegyikkel együtt! Ha majd egyszer egyedül próbálsz ellenem kiállni, nem a kis pincsijeiddel, akkor talán lehetsz valaki, addig senki vagy, ugyan olyan senki, mint én, akármilyen nagynak képzeled magad – nevettem fel, becsukva magam mögött az ajtót, szemforgatva sétálva az előadó terem felé, ahová nyugodtan tehettem be a lábam, s ülhettem le a középső sorba. Tudtam én, lesz ennek még böjtje, de magasról tettem rá; bántson, alázzon, én mindig a szemébe köpöm, hogy akkor is több vagyok nála, többet érek mindegyiküknél.

Jimin

Nagyméretű szemekkel fürkésztem a felettem elterülő eget, pár szekundumig fel sem fogva, hogy mi is történt pontosan, és mit keresek a földön, ott, ahol most a felettem ácsorgó fiúnak kellene lennie. Éreztem, hogy az arcom meggyszínben pompázik, miközben az egyetem udvara jelentősen elcsendesedett, mindenki az ominózus jelenetet figyelve, mi köztem, és a kis szutykos között folyt. Hallottam a szavait, minden egyes mondatot, mit fejemhez vágott, mivel engem illetett, és melyen jót kuncogott minden diák, ezzel megalázva engem, teljesen a sáros földbe tiporva büszkeségem. Reagálni akartam, mégsem jött ki egyetlen egy árva szó sem torkomon, és ha jött is volna, a kis buzi szemtelenül belém rekesztette. Fájt, rettentően fájt, mégis mosolyba fojtottam. Nem éreztem jogosnak, amiket fejemhez vágott, nem volt alapja a rágalmának, egyszerűen csak az irigység beszélt belőle, mert míg én bármit megtehettem, és felette álltam, addig ő a szutyokban fetrengett, ahova most mégis én kerültem helyette. Mégis mi az, hogy soha semmiért nem küzdöttem? És miért nem tudok erre még sem választ adni?

Hiába álltam a barátaim körében, hiába tartották rajtam kezeik, a megvető pillantások nem akartak szűnni, úgy éreztem ez egy vízelválasztó, és szorongtam a megalázottságtól, a következményektől. Magabiztos kiállású vagyok, határozott, és kellőképp rettegnek tőlem, mégis ezek a tekintetetek olyan áthatóak voltak, mintha csak a gondolataimban olvasnának, ezzel felfedve minden rejtett félelmem, minden elfojtott bánatom.

– Kim Taehyung, nem ismerlek, nem tudok rólad semmit, de azt ígérem, hogy mindent elveszek tőled – kiabáltam utána vérben forgó szemekkel, mialatt Yoongiék felkapartak a földről. Egy pillanatra láttam, hogy megtorpan, majd mintha mi sem történt volna, továbbállt, mint aki jól végezte dolgát. Rohadt kis homokos, csúnyán megfizetsz.

– Jimin, szegény, mint a templom egere, mégis mit akarsz elszedni tőle? Az alsógatyáját? – csóválja meg fejét Yoongi, mialatt még mindig ingemet porolgatja, mint egy igazi jó barát. – Egy alapos verés helyretenné azt az öntelt kis fejét a hominak, bízd csak ide.

– Nem… az nem elég – sziszegtem, akár csak egy mérges vipera, még mindig paradicsom színben pompázva. – Tönkre kell tennem.. el kell vennem tőle, ami a legfontosabb a számára.

– Még is mire gondolsz? – lép közelebb Hoseok, ki szintén látványosan tombolt a méregtől.

– A büszkeségét – húzom kaján vigyorra ajkaim, felvéve a sárból kedvenc sapkám.

– Tudom! – lelkendezik Daehyun most először szót nyerve magának, teljesen felspanolva, izgatottan csapva össze két tenyerét. – Szerezd meg magadnak, hódítsd meg – nyalintja meg alsó ajkát, csábosan húzogatva szemöldökét, minek hallatán felnevetek, majd mikor rájövök, hogy ez koránt sem tréfa, komoran meredek íriszeibe.

– Meg vagy veszve? – fintorodok el. – Én meg az a szutykos? Mi van, ha megfertőz valami undorító kórral? Ki tudja, miket hordoz... – színlelek öklendezést gondolatára.

– Park, megfigyelted már a kis buzit? Nem tűnik olyan mocskosnak, mint ahogy te beképzeled... és valljuk be, nagyon is bájos, nem gondolod? Olyan kis puszilgatni való – cuppogtat ajkaival a levegőbe Dae, mire szintén hivalkodó szemforgatással válaszolok.

– Nem vagyok köcsög – fújom ki tüdőmből a bent rekedt levegőt.

– Hé, ez nem is olyan hülyeség – áll ki Daehyun ötlete mellett Hoseok is. – Elvégre, gondolj bele, ki állna le a kis buzival? Biztosan nagyon vágyik a szerelemre… – gúnyolódik, utánozva Taehyung lányos menését. Határozottan el kellett gondolkoznom. Viszont a gondolatra, hogy hozzá érjek, hogy a bőre az enyémhez tapadjon, vagy esetleg az ajkai… Jézusom, nem. Addig soha nem mennék el. Akár csak egy villám, úgy cikázott végig gerincem mentén a mérhetetlen undor, mit a szutykos gondolata váltott ki lényemből.

– Mi lenne, ha mi is nyernénk rajta? Szórakozzunk kicsit – folytatja Daehyun, ezzel visszavonva magára a figyelmet. – Fogadjunk, hogy Park egy hét alatt megfekteti. Ki állítja az ellenkezőjét?

– Hogy MI? – sápadok le teljesen. – Nem nem és nem! Fejezzétek be, MOST!

– Rendben, legyen izgalmasabb – somolyog Hoseok. – Fogadjunk Park, hogy egy kis betörhetetlen kancával van dolgod, és még két hét alatt sem éred el a célod, nem hogy egy hét! – öklel vállamba kihívóan, tudja, hogy erre ugrok. Én vagyok kibaszott Park Jimin, akinek elég pár óra, és az ágyában van a kiszemelt hölgyemény. Még, hogy egy kis piszkos buzi ellent tudjon állni a sármomnak... Lehetetlen. Túl egyszerű.

– Öt nap! – húzom ki hátam, provokatívan nézve végig az összes barátomon. – Öt kibaszott nap, és könyörögni fog nekem, hogy fektessem meg.

– Öt? Legyen négy, és mehet a fogadás – teszi hozzá Daehyun. – De ha veszítesz Park…

– Park Jimin nem ismeri a veszítés fogalmát – jelentem ki közönyösen.

– DE ha veszítesz – mosolyog teli fogsoros vigyorral –, akkor te vallasz neki szerelmet térden állva, az egész egyetem előtt, ezzel teljesen megalázva magad.

– Az soha nem fog bekövetkezni – túrok bele határozottan a most rakoncátlan rezes tincseim közé. – Kim Szutykos Taehyung észveszejtően belém fog zúgni.

– Őrültek vagytok – szólal meg most először Yoongi, kinek létezéséről teljesen elfeledkeztem, olyan csendben figyelte a kibontakozó eseményeket.

– Szóval akkor most hétfő van… péntekig van időd – ropogtatja meg ujjait Hoseok, sejtelmesen vigyorogva rám. – Ha addig nem fekteted meg, akkor pénteken a nagyszünetben várjuk a feledhetetlen mutatványod, Park. És, hogy hozzátegyem: nem elég megfektetni, érj el benne érzelmeket, érd el, hogy teljesen beléd bolonduljon csupán négy nap alatt.

– Ugyan – ciccegek eltökélten. – Elég egyetlen nap, és belém zúg a kicsike... az ilyennek elég pár szép szó, egy két drága ajándék, és szerelmesen rohan a karjaim közé – rázogatom meg a kezemben pihenő sártól latyakos sapkám, majd célratörően indulok meg az egyetem bejárata felé, ezzel el is kezdve a kis játékom, az én visszavágóm, egyetlen percet sem vesztegetve.

A szerencse rám mosolygott, hogy pont akadt a méretemben lévő váltócucc, így megszabadulhattam a saras ruháimtól, egyenesen a szemetesbe hajítva azokat. Mármint, sikeresen elszedtem az egyik gólyától, elég volt megfenyítenem egy kicsikét. Mivel a kis szutyokkal egy évfolyamra, és egy szakra is jártunk, így nem okozott nagyobb nehézséget a felkutatása. Már messziről kiszúrtam, amint az ebédlőben üldögélt egy apróbb péksüteményt majszolgatva, így vettem egy mély levegőt, majd összeszedetten indultam meg irányába, meg sem állva az asztaláig, hol magányosan ücsörgött, mindenkitől elszeparálva. Nem kérdeztem meg, hogy leülhetek-e, vagy esetleg foglalt-e a hely, mert tudtam, hogy nem, elvégre nincsenek barátai. Köszönhetően nekünk, akik sikeresen elterjesztették milyen kis homár, és a jegyeiért rendszeresen leszopja a dirit.

Büszke vagyok magunkra.

– Jöttem bocsánatot kérni – pattantam le közvetlenül mellé, még csak nem is vele szemben, ezzel teljesen belemászva a magánszférájába. Szemem sarkából láttam, hogy már megint minden szem kettőnkre terelődik, érdeklődve, hogy vajon most mi történik, de próbáltam figyelmen kívül hagyni, kizárólag a bosszúm érdekelt, és az, hogy tönkretegyem ezt a kis koszost.

– Ugye nem gondolod komolyan? – néz rám nagy mandulaszemeivel, majd ajkain szembeszökő fintor terül szét látványomra, mit sikeresen, de lenyelek. Nyugi, Park. Nem húzhatsz be neki.

– Komolyan átgondoltam azokat, amiket mondtál… és tudod, igazad van, tényleg önző voltam – harapom be vastag ajkaim, látványosan nedvesítve be azokat.

– Voltál? A te esetedben nem érvényes a múlt idő. Húzz el a picsába, Park. Szar sem kíváncsi a gerinctelen pofádra – löki felém ellenségesen szavait, miközben még a szeme sem rebben.

– Kedvesebb is lehetnél – fektetem tenyerem övére. – Illik elfogadni, nem gondolod? – nézek csábítóan óriási szembogaraiba még inkább közelebb húzódva testéhez. – Tudod Taehyung, most veszem csak észre, milyen bájos is vagy valójában. Mit szólnál, lenne kedved feljönni hozzám? A szakácsunk nagyon finom süteményeket süt... azt kérsz, amit csak akarsz – hajolok olyan közel hozzá, hogy leheletem perzselje arcának puha bőrét – Nem lenne nagyszerű? Hm? Kiengesztelnélek, tudod, nagyon rosszul érzem magam a történtek miatt… – felelem bűnbánóan, majd ahogy kiejtem ezeket a szavakat, érzem, hogy az ujja lassan végigsimít a gerincemen, érzem, ahogy felgyorsul a lélegzetem, kezemmel erőtlenül támaszkodom meg az asztal szélében, most először elképedve nézve vele farkasszemet.

Taehyung

Nem tudtam, hogy sírja röhögjek-e, vagy szimplán hagyjam-e ott a francba, minden szó nélkül. Komolyan ennyire hülyének néz? Tényleg ennyire idiótának hisz? Valóban, nem vagyok egy észkombájn, de őszintén, épp az imént aláztam meg az egész iskola előtt, és Park nem arról híres, hogy ezután még ő alázkodjon meg. Inkább gőgösen uszítja rám a pincsijeit, de nem ő kullog hozzám bocsánatért, szóval nem tudtam hová tenni a jelenséget, de nem is akartam különösebb figyelmet tulajdonítani neki, mert a gyomrom is felfordult attól, amit mondott, ahogy hívogatni, csalogatni próbált. Mintha egy olcsó kis szajha lennék – ebben az állapotban nem túl helyes ez a megfogalmazás, mert férfi vagyok, de tényleg úgy viselkedett, mintha le akarna kenyerezni, vagy mintha… – Miért is tenné azt, ami hirtelen az eszembe jutott? Mindenki tudja, hogy ő a nőkre bukik, nem a férfiakra, főleg nem az olyanokra, mint én, így még inkább bűzlött álszent, furcsa viselkedése. Szemöldökeimet összevonva hallgattam mondandóját. Bájos? Én? Eddig szutykos voltam, buzi, köcsög, és hasonlók, most hirtelen bájos lettem, hogy megaláztam az iskola udvarának kellős közepén, ráadásul pont úgy, hogy ne csak egy-két ember lássa az eseményeket? Azt kérek, amit csak akarok? – Nekem nincs szükségem tőle semmire. Az ég adta egy világon semmire. Ő akkor is az, aki, és mellesleg, nem hiszek neki. Tényleg ennyire hülyének néz? Hihetetlen. Elmosolyodtam, miközben ujjaimmal végig simítottam a gerince mentén, lágyan zongorázva hátának azon pontján, elmélázva nézve a szemeibe, majd azzal a lendülettel sóhajtottam egy hatalmasat, megcsóválva a fejemet, majd a hajába markoltam, felvezetve ujjaimat a hátán, végig cirógatva, simogatva őt. Miután elkaptam a haját, határozott mozdulattal fordítottam el magamtól a fejét; engem csak ne fürkésszen, ne nézzen a szemeimbe, mert szemközt fogom köpni, és akkor meg is érdemelném a szutykos, kulturálatlan jelzőt.

– Köszönöm, tudom, hogy bájos vagyok, ezzel újdonságot nem mondtál. Mit szólnék, ha felmennék hozzád? Nem szólok semmit, nem fogok felmenni, hozzád főleg nem. Sajnos egy olyan szutykos kis buzi, mint én, azt sem érdemli meg, hogy a padlótokat végig nyalja. Mintha tegnap ezt mondtad volna – morfondíroztam el magamban –, akkor már hogyan is léphetnék rá a küszöbre? Jaj, Park, nem akarom bemocskolni a ti szent házatokat, nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha a mocskos, undorító lábam a padlótokat érné, arról nem is beszélve, hogy nincs annyi fertőtlenítő a világon, amennyivel le tudnád szedni a kanalakról, evőeszközökről a fertőző, halálos kórral járó nyálamat, ha esetleg nálatok ennél valamiből! – színleltem szipogást, drámaian a szívemre téve a kezemet, miközben egy utolsót haraptam a pék süteményembe, eltüntetve az utolsó morzsát is – ma már többet nem fogok tudni enni, ugyanis szigorúan be kell osztanom a maradék pénzemet, és tudom, estére már sírni fogok az éhségtől, de hát, nincs más választás. Könnyes búcsúval intettem a sütimnek, tudván, hogy ez az utolsó. – Na, ez volt gond, ez volt igazi probléma, nem Park faszsága.

– Lehetnél kedvesebb! Épp kiengesztelni próbállak azért, mert szemét voltam veled! – csattant fel hirtelen, minek hatására megemeltem a szemöldökeimet, nagyokat pislogva, finoman lenyalva a hüvelykujjamról a süteményből ott maradt csokoládét, a plafon felé szegezve íriszeimet. Ja, persze. El is fogom hinni, nyilván. Nem tudom, miért közeledik, de őszintén, nem is akarom megtudni, még véletlenül sem; csak hagyjon kibaszottul kurvára békén.

– Nem arról vagy te híres, Park. Érdekelne, miért akarsz te felhívni magadhoz, de inkább nem szeretném megtudni. Egy szónak is száz a vége: veled sehová nem megyek. Ha te lennél az utolsó ember, akivel társaloghatnék, inkább felakasztanám magam. Ha csak veled léphetnék a mennyországba, inkább röhögve nyargalnék a pokol felé, ezzel pedig azt hiszem, mindent elmondtam, amit el akartam mondani – álltam fel a helyemről, megborzolgatva a tincseimet ujjaimmal. – Jaj, bocsi, most rád szórtam a tetveimet! Ne hari, a patikában lehet venni vény nélküli tetű irtót, mert ugye, szerintetek tetves vagyok! – vicsorogtam felé megvetően, majd azzal a lendülettel gyűrtem össze a papírzacskót, amiben a sütemény volt, és egy mély sóhajjal indultam ki az étkezdéből. Az azért felháborít, hogy még itt sem hagy/hagynak élni. Igazán békén hagyhatnának legalább akkor, mikor eszek, de nem, nekik még ez is terhes lenne. Nem is értem… Francba az egésszel, nem is akarom érteni. Forduljon fel, fulladjon a nyálába, és a büdös életbe ne merjen többé ilyen nyájasan beszélni hozzám, mert tényleg le fogom köpni legközelebb. Még, hogy azt kérek, amit csak akarok. – Ha őszinte akarok lenni magamhoz, normális esetben tényleg kaptam volna az alkalmon, mert akár megalázkodó, akár nem, rá lettem volna szorulva, de a büszkeségem nem hagyta, főleg nem úgy, hogy ezeket pont ő intézte felém. Nem, inkább éhen veszek, megdöglök egyedül, minthogy vele bármit, bárhol is kezdjek.

Jimin

Nem hittem a fülemnek, hogy imént ez a szutykos képes volt visszautasítani egy ilyen felemelő ajánlatot, ráadásul az után, hogy csúnyán megalázott, nem csak az utálóim, de még a csodálóim szemük láttára is. A nyakamba kellett volna, hogy boruljon egy ilyen visszautasíthatatlan dolog után, nem még, hogy neki álljon feljebb. Tudtam, hogy milyen szar helyzetben van, de úgy látszik a sütis elmélet sikeressége megborult, így hát egy következőhöz kell folyamodnom. Ugyan, egy ilyen apróság nem tántorít el a célomtól, sőt, nagyobb vehemenciával indulok neki. Figyeltem, ahogy szinte kilibben kecses alakja a hatalmas ebédlőből, majd mikor már csak a csend maradt, akkor normalizáltam a helyzetet, hogy bizony, az itt tartózkodók java része lelkesedve figyelte a köztünk lévő jelenetet. Persze, nem hallhattak semmit, mégis úgy éreztem, megint alul maradtam vele szemben, megint faképnél hagyott, akárcsak az udvaron, a mocskos sárban.

– Mit bámultok? Nincs jobb dolgotok? – ordítom el magam bosszúsan, mire a legtöbb tekintet azonnal elfordul rólam, kivéve egyetlen egy. Igazán, tényleg másra sem volt szükségem.

– Nagynak érzed magad, Park? – Jeon hangja szinte áthatolt dobhártyámon, nem akartam hallani a hangját, legfőképp nem akartam látni ő magát. Régről ismertem őt, velem egyetemben szintén jómódú család sarja, ki az egyik legjobb barátom volt, és kitől csúnyán eltávolodtam.

– Nincs kedvem hozzád, tipli van – morgom közömbösen felé a szavakat, nem akarok a szemeibe nézni, azt hiszem, nem menne. Jeongguk, az egyetlen ember, ki ismeri minden gyengeségem, ki ismeri minden gondolatom.

– Undorító, hogy mivé váltál... már a kisebbeket is szekálod? – billenti oldalra fejét. – Jaj, ne haragudj Chim… – nyomja meg erősen az utolsó szavacskát. – Kisebb nem, de legalábbis gyengébb. El sem hiszem, milyen egy undorító féreggé váltál. Jobban teszed, ha leakadsz Taehyungról, hidd el. El sem hinnéd, mennyi utálód van, nem pipiskednék itt a helyedben. Nézz magadra! Amit látok, az egy ember, aki túlságosan fél, hogy önmaga legyen.

– Na mi az, te vagy a buzik oltalmazója? – vigyorodok el ingerlékenyen. – Akkor menj, nyald ki a seggét, mire vársz?

– Nem tenném a helyedben. Szívd vissza. Most – jelenti ki komoran, mire csak egy újabb mosolyt villantok irányába. Jól ismertem Jeont, nem tartok tőle.

– Szopd ki, buzikám – kacsintok irányába majd vállamra dobva táskám rombolok ki az épületből, nem törődve azzal, hogy közel sincs vége a napnak, leszarva mindent indulok meg gyalog a hazafele vezető úton, életemben először.

Rohadtul szarul éreztem magam, szinte láttam, ahogy a negatív hullámok körözgetnek lényem körül, ezzel teljesen magába szippantva. Egyetlen árva falatot sem tudtam legyűrni a torkomon, és valamiért lelki szemeim elé vetült a kis koszos alakja, miszerint ő biztosan készségesen elpusztítana mindent, mi a lenti asztalon várta, hogy elfogyasszák. Nyugtalanul álltam a fürdőben található mérlegre, majd mikor a kis kijelzőn kivillant a számocska teljesen elsápadtam. „55kg” – Tíz kerek kilót fogytam az utóbbi két hétben, ami borzasztóan feltűnő volt, bár, édesanyám nem sok változást észlelt, elvégre a ruháimon nézett végig, nem pedig rajtam. Érdeklem egyáltalán, vagy csak az imponál számára, hogy jó megjelenéssel jelenek meg az emberek közt, hogy elmondhatja, hogy én vagyok a kicsi fia? Nem, mintha zavarna, elvégre ennek így kell lennie, nem igaz? Minden szülő ilyen...

Félreteszem az érzéseimet, és mosolygok a fájdalmam minden percében. Igen, jól vagyok. Bár, én nem születtem nyomorba, az élet mégis gyomorba rúgott, ahogy csak bírt. Iszonyúan fájt. De kibírom ezt a kínt, elvégre üres vagyok, mindenkivel szemben állok. Minden egyes másodpercben végig pörögtek a mai nap történései elmémben, és egyszerűen nem tudtam nem gondolni rá, a kis koszosra, valamiért iszonyúan idegesített, és azt hittem, mentem felőröl a tehetetlenség. Ha igazán magamba akarnék tekinteni, azt mondanám, gyűlölöm ezt az egész egyetemes dolgot, elvégre az év nagy részében kerülöm, és ennek ellenére is kitűnően állok, köszönhetően apám támogatásának. Van értelme ennek? Mi lenne, ha otthagynám, mi lenne, ha a saját fejem után mennék? Nem lehet...

– Anya, fogytam tíz kilót – foglalok helyet szülőm mellett ki már megint a papírokba van temetkezve. – Hallasz? Fogytam…

– Hallom, igen drágám, hallom, menj, egyél valamit – paskolja meg combom, majd mintha mi sem történt volna, folytatja az iratok lapozgatását, ezzel teljesen figyelmen kívül hagyva.

– Azt hiszed egy kibaszott sütemény segít a problémámon? – emelem fel hangom, teljesen kikelve magamból, szinte már kétségbeesetten vágva hozzá a szavakat. Soha nem engedtem meg ilyen hangszínt szülőmmel szemben.

– Mégis milyen szót használtál fiatalember? – képed el teljesen.

– Komolyan, ezt persze meghallod… – nevetek letörten, arcom tenyereimbe temetve egy pillanatra, majd további szavak nélkül faképnél hagyva a már újra a papírokba bújó édesanyám.

Egész éjszaka hánytam, azt hittem itt a vég, miért történik ez velem? Miért a jobbakkal? Jobb vagyok? Mindennek az a kis buzi az okozója, egyetlen nap leforgása alatt képes volt romba dönteni az önbecsülésem, pusztán a szavaival, ráadásul a tudta nélkül. Persze, tudom, hogy ez volt a célja, de nem akarom, hogy tudja, sikeresen elérte, nem akarom, hogy tudja, nem, nem és nem. Megviseltem nyomtam a fejemre párnám, hátha megszűnnek a zajok, melyek elmémben játszadoztak, nem foglalkozva azzal a csekély ténnyel, miszerint alvásra lenne szükségem.

A reggel fájdalmasan telepedett szobámba, és most először éreztem, nem akarok felkelni, mégis megtettem. A tükörképemre rá sem bírtam nézni, fájt a látványa. Aki szembe nézett velem, nem az a Park Jimin volt, akit annyira jól ismertem. Ez egy sápatag, megtört fiú volt, ki valami olyasmire vágyik, melyet soha nem kaphat meg. Szeretetet.

Újra gyalog indultam az egyetem felé, nem törődve az újdonsült komornyikunkkal, kinek még csak a nevét sem tudtam. Hol van Gwon? Ja, igen… kirúgattam.

Még csak Yoongiék hívásaira sem válaszoltam, úgy éreztem, egyedüllétre van szükségem, és ha nem kapom meg, belebolondulok, de súlyosan. De vajon tényleg arra van szükségem? Miért van ennyi kérdés körülöttem, és miért nem tudom egyikre sem a választ?

Amint beléptem a frissen festett kapun, a szomorúságom hirtelen váltott át határtalan dühbe. A kis szutykos, és Jeon ácsorogtak több diák társaságában, majd mikor észrevett, fölényes vigyort engedett meg magának velem szemben. Milyen egy rohadt..

– Na mi az? Mit bámulsz? Nem jutott krumpliföld? – kimérten vágom hozzá szavaim, ma még a kötekedés sem megy úgy, mint általában. De hogy én mennyire undorodom ezektől…

– Tudod, Park, lehetsz te a világ legfantasztikusabb embere, ha mindenki más a Pokolba kíván. Mikor veszed észre magad? – Jeon hangja nyugodt, mégis van benne valami, amit nem tudok hova tenni és ez roppantul zavar.

– Szóval védelmet kértél, Taehyung? Félsz tőlem? – mosolygok a közel sem ártatlanul pislogó fiúra, ki szorosan Jeon mellett helyezkedik el.

– Félni? – szakít félbe az ébenfekete hajú fiú. – Nézd meg, mennyi ember gyűlt ide… nincs kedved mesélni kicsit? Például, hogy olyan fantasztikus barát vagy, aki elpártol a másik mellől, mert a családja lejjebb esett a ranglétrán? Hm, Park? Szívesen vállalom, hogy az a bizonyos barát én vagyok, viszont te meg egy alávaló patkány. – Éreztem, hogy az összes vér az arcomba szökik és ezzel egyetemben hófehérre sápadok. – Szóval ennek ellenére még van merszed ítélkezni mások felett? – vonja magához közelebb a megszeppent fiút. – Pont neked? Taehyung lehet, nem olyan tehetős, lehet, hogy szegény, viszont tudtodon kívül te még szegényebb vagy, Park. Sajnállak. Tudtad, hogy még a saját szüleid is így vélekednek rólad? Hát én tudom… apám sokat mesélt.. – húzza cinikus mosolyra vékony ajkait. – Gyerünk, Taehyung… – néz rá a nála kisebbre. – Tedd meg.

Taehyung

Őszintén szólva, szívesen tettem volna meg azt, amit Jungkook megbeszélt velem, és még kacagva mondtam is, hogy bármikor, de abban a helyzetben valami olyasmi érzés lett úrrá rajtam, ami eddig még nem jelentkezett nálam; ettől csak én is a szintjükre süllyedek. Tény, Jungkookkal egész jóban voltam, ráadásul tegnap megvárt az egyetem után, és haza is kísért – sűrűn lógunk együtt a viszonylatokhoz képest, de meglepett, hogy annyi mindent kezdett el mesélni hirtelen Jiminről. Nem tudtam hová tenni, nem is érdekel, miért szakadt félbe a barátságuk. Mármint, az érdekelt, de az nem, Jimin mennyire szörnyű ember, mert tudtam én ezt magamtól is nagyon jól – tisztában voltam, milyen ő, nagyon jól tudtam, hogy jó dolgában azt sem tudja, hová tegye magát, mégsem volt jogom ahhoz, hogy tudjam az anyja piszkos titkát, azt, hogyan kefél félre az apja és a gyereke tudta nélkül, minden egyes nap, mikor nincsenek otthon a férfiak. Nem tartozott rám, nem érdekelt, de a bogarat elültette a fülembe, hogy talán nekem kellene megmondanom, ha már ennyire cseszekedni van kedve, és valóban, vigyorogva biccentettem, miért is ne. Megérdemelné azok után, amiket tett, azonban abban a szent pillanatban megállt a bátorságom. Még otthon, az éjszaka folyamán elképzeltem Jimin összetört arcát, és azt, hogy most aztán felébresztem, megmutatom neki, mi az igazi, az igazi fájdalom, és úgy éreztem, talán elégtételt vehetek mindenért, s rájön, vannak nagyobb gondok is a kinézeténél, vagy annál, hogy milyen cuccokban jár. Vannak nagyobb gondok is a szutykosoknál, mint amilyen én vagyok, és vannak nagyobb slamasztikák annál, minthogy pufi az arca – nem véletlenül fogyhatott ennyi idő alatt ilyen sokat. Szinte lesült róla, milyen étkezési problémákkal küszködik, de ki vagyok én, hogy törődjek vele? Velem sem törődik senki, főleg nem ő, én aztán végképp nem fogok neki prédikációt tartani, mennyire rossz úton járt. – Lényegtelen. Csak jó érzés lett volna szembesíteni azzal, mi az igazi fájdalom; mikor széthullik a család, a szemünk láttára, na, az fájdalom, az egy igazi szenvedés.

Tudja csak meg, hogy az anyja félrebaszik, tudja csak meg, hogy az apjának egy komplett családja van rajtuk kívül, egy kislánnyal, akit nap mint nap babusgat, ölelget, dédelget a város másik részében lévő, családi házban, egy csinos, aranyos csajszi társaságában. Tudja csak meg, milyen kibaszottul szegény – szegényebb, mint én, pedig nekem már nem élnek a szüleim, mégis tudom, mi az a szülői szeretet. Most itt állok, szembesíthetném a keserű valósággal, szembe állíthatnám a tényekkel, mégsem ment. Ahogy az arcára néztem, ahogy a szemeibe néztem, nem láttam mást, csak egy elkényeztetett, elveszett gyereket, aki szeretetre éhes – én képzelem be? Az is lehet. Könnyen megeshet, hogy mindenre van szüksége, csak nem a szívecskékre, a rózsaszín felhőkre, de valamiért ez az érzés eluralkodott bennem, rajtam, és cselekvőképtelenné tett, egy szempillantás alatt. Ugyan olyan senki vagyok, mint ő. Nem ítélkezhetek fele – az más, hogy ő megteszi, nekem akkor sincs jogom hozzá. Én különb vagyok, mint ő, és hiába szeretem Jungkookot, tudom, ő csak a saját céljára használna fel; tudja, hogy nem csípem Parkot, tudja, hogy szívesen beledöfném a kést, csak ne neki kelljen megtennie. Neki ez a bosszú így is tökéletes. Én viszont nem teszem meg. Meggondoltam magam. Én nem taposok el senkit, akkor sem, ha Park Jiminről van szó, aki megkeseríti azokat a perceimet, amik boldogok lehetnének.

– Na – noszogatott Jungkook türelmetlenül –, azok után, amiket tett veled, megérdemelné, hogy te… – A szavába vágtam.

– Nem teszek meg semmit – mondtam mély sóhajjal, miközben elrugaszkodtam mellőle, hogy kisétáljak a tömegből.

– Tae… mi? Mi van? – Elkapta a kezemet, és maga felé fordított, hatalmas szemekkel, hitetlenkedve, mintha szellemet látott volna. – Te komolyan? Megalázott, ahol csak tudott, a szemétbe akart dobni, mert azt mondta, oda való vagy, féregnek, minden szemétnek elhordott, és te nem akarsz beolvasni neki?! Ráadásul ezzel?! – fakadt ki, mire felsóhajtottam, elszakadva tőle, ismételten.

– Nem.

– Ne hősködj már, cseszed! Megérdemli! Romlott! Rohad a szíve, a lelke, nincsenek érzései, ez egy élő halott, aki abból nyer erőt, hogy az olyanokat, mint te, eltapossa! – kezdett vad kapálózásba, én azonban csak Jimin felé fordultam, végig mérve az egész testét, figyelve, az arckifejezését, amin semmi sem tükröződött. Elmosolyodtam, szinte azonnal.

– Megérdemelné. De ki vagyok én, hogy becsméreljek, vagy elmondjak olyan dolgokat, amikről nem kell tudnia? Jungkook, inkább a saját házad táján sepregess, azt teszem én is, és tegye azt Jimin is – néztem a fiúra, állva a szúrós pillantásait. – Hagyjatok békén inkább, jó? Nézzetek levegőnek, tudom is én, de én nem akarok senki háborújába, barátságába, drámájába belecsöppenni, van nekem elég bajom nélkületek is. Jelen esetben, rohadtul dolgoznom kellene, szóval sziasztok – csóváltam meg a fejemet, majd beletúrva tincseimbe, lassú mozdulatokkal indultam meg a kapu felé, ugyanis az óráim ma már véget értek – kemény egy óra volt –, szóval, mehetek dolgozni. Lehet, életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy nem forgattam meg a kést Jiminben, lehet, hogy megbánom, mert ő fordított esetben elvágná a torkomat is, de én nem vagyok olyan, mint ő, mint ők. Nekem van szívem, én érzékelem, mi a helyes, mi nem. Jobb ez így. Nem szárad a lelkemen semmi, Park meg előbb-utóbb úgy is rá fog jönni, hogy a viselkedésével csak elmarja maga mellől az embereket, és senki nem fog mellette kiállni.

Jimin

Rossz, felettébb rossz előérzetem volt az előttem kibontakozó jelenetet figyelve, mégsem cselekedtem, hiába tombolt bennem a mérhetetlen düh mindkét személy irányába. A kíváncsiság erősebbnek bizonyult, így még szégyenem is legyőzve vártam, hogy végre kinyögje azt az iszonyú fontos dolgot, mi így összehozta az egyetem diákjainak felét. Próbálkoztam a vonásaim rendbe szedni, hogy semmiféleképp ne mutatkozzon azon egy csöppnyi érzelem is, mitől még inkább felbátorodnának ezek a senkiháziak. Nemtörődöm módjára doboltam lábaimmal, hallgatva a kis koszos, és Jeon közt lefolyt párbeszédet, mi egyre inkább felkeltette a figyelmem. Tudtam, hogy a fekete hajú fiú keze van a dologban, és azt is sejtettem, hogy alaptalan dolgokkal próbál rágalmazni, hogy feljebb törhessen, de ezzel nagyon mellé fogott. Ettől nem leszek gyengébb, csupán még éberebb.

Valami baj volt.

Talán velem, a világgal, az emberekkel, az élettel. Valami sötét, félelmes árnyék feküdt lelkemre, mint valami eloszlani nem akaró köd. És egyre sűrűbb lett. Gyanakvóan méregettem a kis szutykos alakját, amint ellép Jeon mellől, majd megindul egyenesen a hatalmas kapu felé. El akartam fordítani a tekintetem, az előttem morgolódó fiúra koncentrálva, de nem tudtam elszakítani pillantásom Taehyung vékony lábairól, melyek most ingatagul szelték az egyetem nyüzsgő udvarát. Valamiért roppantul taszított a látványa, legszívesebben belé rúgtam volna még egy hatalmasat, visszaadva neki mindazt, amit az előző nap velem tett, nem pedig nyalni a seggét, akár egy kezes kis pincsi, lábaim mégis akaratom ellenére cselekedtek, majd indultak meg irányába.

Hallottam Jungkook pofázását, hallottam a körülöttünk lévő morajlásokat, az elégtelen ciccegéseket, hümmögéseket, én mégsem álltam meg, egyenesen rohantam a vékonyka fiú után, kit az utolsó pillanatban zártam karjaim közé, ezzel megakadályozva, hogy a kemény föld vonja fájdalmasabb ölelésbe. Vigyázva fogtam át törékeny testét, úgy emelve az ölembe, minek hatására úgy csuklott hátra feje, akár csak egy játék babának. Elájult. Sovány, csontos karjai esetlenül hullottak csenevész alakja mellé, és akkor döbbentem rá, milyen könnyű is ő valójában, szinte elveszik ölelésemben. Az egész fiú csont és bőr volt. Nem mondanám magam egy erős testalkatú srácnak, viszont biztos voltam benne, hogy Taehyung még vagy tíz kilóval könnyebb nálam. Borzalmas volt érezni, sokkal inkább nem érezni, hogy tartom őt. Pedig határozottan így volt.

Fejét gyöngéden helyeztem vállamra, hogy véletlenül sem tegyek benne kárt – mármint ennél is jobban –, majd óvatosan indultam meg vele kizárólag az előttem elhelyezkedő utat figyelve, és nem törődve az innen-onnan jövő kurjongatásokkal. Furcsa, idegen érzés lengett körbe, mihelyst megéreztem lágy szuszogását nyakam bőrének csapódni, és valamiért a feszültség még inkább feljebb tört lényemben, roppant nyugtalan lettem.

Idegesen, türelmetlenül doboltam lábaimmal a komornyikunk várva, ki felettébb ráérősen érkezett a helyszínre, ezért még biztos számolok vele. Ezek a korcsok nem tudják hol a helyük. Láttam a rosszalló pillantását, mihelyst a számára nevenincs fiút beemeltem a limuzinba, majd bepattantam mellé, jelezve a sofőrülésben elhelyezkedőnek, hogy indulhat. Nem értem, miért, de ujjaim ügyelve fűztem puha mogyoróbarna hajtincsei közé, lágyan simogatva azt, mintha csak ennyivel könnyebbé tehetném számára a helyzetet. Egyáltalán miért érdekel ez engem? Miért nem hajítom ki a legközelebbi szeméttelepen, ahova amúgy is való? Miért nem döngölöm a földbe, ahogy azt ő is tette velem, és alázom meg? Igen, kizárólag a fogadás miatt. Bármeddig elmegyek, hogy az igazam bizonyítsam, mégpedig Park Jiminnek mindig igaza van, soha nem veszít, legfőképp nem egy ilyen kis koszossal szemben. Kelletlenül, mégis valami ismeretlen oknál fogva, de nem tudtam levenni róla pillantásom. Magam elé képzeltem bánattól fénylő, őzike szemeit, melyek még a bennük ülő fájdalom ellenére is mosolyogtak. Ahogy fejét vállamra hajtotta, annyira jó volt, egyáltalán nem magányos. Összetörhetetlenül jó, mintha soha semmi nem fordulhatna rosszra. Ódzkodva simítottam végig ujjam hegyével arcának sápatag bőrén, majd ezt a mozdulatsort újra és újra megismételtem, míg meg nem érkeztünk a kúriánkhoz.

– Ki ez a fiúcska kicsikém? – sopánkodik elő édesanyám a dolgozószobából, hol eddig tartózkodott, mint aki megérezte, kiszagolta, hogy egy idegen tartózkodik a lakásban. – Az egyetemre jár? Mi történt vele? Bántottad?

– Igen persze, kicsináltam majd hazahoztam, hogy büszkélkedhessek vele. Hát nem nyilvánvaló? – csóválom meg fejem. – Felmegyünk a szobámba, mondd meg az új komornyiknak, hogy hozzon fel egy kis enni és innivalót, de iparkodjon! – emelem fel hangom, majd határozott lépésekkel megindulok az ölemben szunnyadó fiúval.

Egy pillanatra sem ébredt fel, ennyire rossz lenne a helyzet? Ennyire kiéheztette volna magát? Evett egyáltalán valamit? Éreztem, hogy az aggodalom egyre inkább ellepi elmém, ahogy gyöngéden elfektettem testét a hatalmas selyemlepedővel bevont ágyamon, majd a fejét megemeltem kicsit, a tarkója alá helyezett párnákkal. Hiába csapkodtam sápatag arcát, semmire nem reagált, a vonásai nyugodtak voltak, és kisimultak, mint aki valami nagyon szép dologról álmodik éppen. Kedves látványt nyújtott, talán még én is vele mosolyogtam egy pillanatra.

– Hallasz Taehyung? Ne, hogy itt meghalj nekem… – suttogtam zaklatottan hallószervébe. – Mondanom kell valamit. Tudod… néha elképzelem, milyen jó lenne úgy élni, mint a legtöbb ember. Mint egy átlagos ember. Lehet, nem vetted észre, de sokszor figyeltelek. Amit teszel, ahogyan gondolkodsz, ahogyan mosolyogsz, amikor látlak… - ijedten harapok bele alsó ajkamba, magamba fojtva mondatom folytatását, majd egy teljesen újba kezdek. – Elképzeltem, milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni... minden pillanatot mélyen átélni. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni… – hunyom be szemeim, annyira gyengének érzem magam, annyira átlátszónak, és erőtlennek. Eltakartam az arcomat, bár, jól tudtam, úgy sem lát. – Nem adhatom ki soha önmagam, mert védtelenné válok, akár csak te Taehyung – mosolyodok el kényszeredetten, hosszú percekig csak bámulva hófehér arcát.

Nem is tudom, melyik fáj jobban… hogy utálnom kellene őt, vagy az, hogy ez nyilvánvalóan nincs így. Riadtan ugrottam fel, mint akit csak rajtakaptak valamin, mikor a kedves komornyikunk kopogás nélkül belibbent szobámba egy jól megrakott tálcával kezében.

– Itt van a kívánt étek, úrfi – helyezi el az élelmet az ágyam előtt elhelyezkedő üvegasztalon, majd egy mély meghajlás után eltűnik az ajtó mögött. Lendületes mozdulattal kapok a narancslét rejtő pohárkáért, majd gyöngéden emelem meg Taehyung fejét úgy, hogy ajkai közé tudjam juttatni az innivalót. Hosszadalmasan, körülményesen, de végül sikerül leküldeni torkán a folyadékot, majd tartózkodóan ugyan, de mellé helyezkedem úgy, hogy rögtön észrevegyem, ha felébred, esetleg életjelet mutat.

Nem sok idő telik el, mikor előzmény nélkül gördül végig hamvas bőrén egy hatalmas könnycsepp, majd veszik el örökre füle rejtekében.

– Szóval ilyen az, amikor egy angyal sír – húzódok hozzá közelebb, ujjam hegyével végigkövetve könnyének útját, végigcirógatva ezzel bőrét.

Ekkor már fél öntudatlanságban heverhettem, mert ekkor csak úgy egyszeriben elragadott az álom.