Joker Game - Namjoon x Jungkook (11/?)

Cím: Joker Game

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: Jungkook x Namjoon [RapMonster) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; később YAOI, bromance és slash

Összefoglalás: Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie... ez a célpont pedig Jungkook. 

Hozzáfűzés: Huh! Folytatás, el sem hiszem, hogy ide is eljutottam... Végre! :D
Valószínűleg nem túl jó ez a fejezet, anya egyszerűen nem hagyott írni, de igyekeztem. ><
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Namjoon

Lassan szívtam a cigarettámba, miközben szétnéztem az egyáltalán nem bizalomgerjesztő társaságokon, akik hangos zsivajjal folytatták a beszélgetéseiket, szemérmetlen-módon, mintha csak ők lettek volna a helyiségben. Mit is vártam? Egy lepukkant kocsma-féleség volt ez, telis-tele olyan emberekkel, akik hasonlók voltak hozzám, mégis merőben mások; a többség élvezetből gyilkolt, nem parancs hatására, ez pedig már koránt sem volt hozzám köthető. Tény, én is szívesen ontottam ki egy-egy ember életét, sokszor még kacagva is a szerencsétlenségükön, azonban az ominózus eset óta valahogy, ha elképzeltem egy fószert, akit kicsinálnék, mindig elkap egy rossz, számomra elég ismeretlen érzés. Ha pedig arra gondoltam, hogy Jungkookkal is végeznem kell, szabályosan görcsbe rándult a gyomrom, és nem, nem azért, mert megdugtam, annak ehhez semmi köze, egyszerűen csak megkedveltem, és már azelőtt, hogy lefeküdtem volna vele. Maga a cselekmény semmin nem változtatott, hiszen láttam már ezelőtt is, miszerint Seokjinről nincs semmi érdemleges információ, mégsem tettem igazán semmit az ügy érdekében.

Össze kell kapnom magam, mert ha ez így halad tovább, előfordulhat az, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam: nem fogom tudni elvégezni a feladatomat. Az pedig végleges lenne, mert olyan információk birtokában vagyok, amiért felelősséget kell vállalnom, és ha kivégzem a fiút, alapjáraton el vagyok hallgattatva, de ha nem, fenn áll annak a lehetősége, hogy esetleg kikotyogok valamit. Ez nem esne meg, nem vagyok az a fajta, de mi erre a biztosíték? Semmi. Eltennének láb alól, akár pár nap alatt úgy, hogy még csak nem is gyanítanám. Nem volt sok kedvem meghalni, így mindenképp össze kellett szednem a gondolataimat, az érzelmeimet, nehogy azok túlcsorduljanak, és ostobaságra sarkalljanak. Nagyon nem kellene.

Vonatottan emeltem meg a whisky-s poharamat, az üveg szája felül pillogva a helyiség minden pontjára, végig fixírozva az embereket újra, azok mozdulatait, viselkedését, primitív hozzáállását, és magamban mosolyogva könyveltem el, mennyire alacsonyrendűek ezek az emberek – nem mintha én olyan hatalmas rangú lennék, de többre tartottam magam intelligencia terén.

Szemvillanások leforgása alatt pattant fel az egyik tag, teljesen kikelve magából, ordítozva, majd már rántotta is elő a kését, vörös fejjel, szinte köpködve a szavakat az asztalnál ülő egyedek felé – valami nagyon nem tetszett neki. A kocsmában lévő füsttől alig láttam a pasast, olyan volt, mintha valami köd borította volna el, a körvonalakat azonban ennek ellenére is tisztán ki tudtam venni, ahogyan azt is, milyen zaklatottan mozdul hol jobbra, hol balra, mintha éppen az életéért küzdene. Egy életért küzdő őzike jutott eszembe. Viszont az asztalnál ülők csak elnevették magukat, az egyik előrántott egy pisztolyt; a zene elhallgatott, mikor meghallották a dolgozók a lövés hangját, a pasas pedig felakadó szemekkel, rángó testtel borult hanyatt, az utolsókat lélegezve. – Nem rázott meg senkit az eset, a zene egy idő után tovább ment, klasszikus szólt, zongorával, hegedűvel, mintha gyászolnák az elhullót, pedig ez koránt sem így volt. Ez az élet rendje, az alvilág egyik Pokla – nem véletlenül szerettem az ilyesfajta kocsmákat. Piszkos, groteszk, undorító, olyan, amilyen én is voltam.

Megrántottam a vállaimat, újabbat kortyolva az italból, majd lehunyva a szemeimet emeltem el ajkaimtól a pohár szélét, hogy a cigarettámba szívjam, elárasztva a tüdőmet a káros, gomolygó füsttel, hogy azután lassan fújjam ki azt számból, felhőket alakítva az égéstermékből, ami elhasználódott a tüdőmben. – Megnyugtató volt az ittlét, úgy éreztem egy minutumra, hogy hazataláltam, ez az én otthonom, nem a nyálas, romantikus világ, ami Jungkook mellett vett körbe. Észre sem vettem, mikor kezdtem megkedvelni; úgy csavart az ujjai közé, akár kígyóbűvölő a mérges, csúszó vadat. Hipnotizált, úgy, hogy nekem az egy percig sem tűnt fel, s kétlem, hogy tudatosan tette volna, mégis megtörtént, ezen pedig már nehéz lesz változtatni. Valahogy el kell magam határolnom az érzelmeimtől, hiszen a lavina már elindult, visszaforgatni nem tudnám, ugyanis az mindig omladozna lefelé, és talán egyre nehezebb is lenne. Azt kell elérnem, hogy az agyam legyen a cselekvőképes, ne pedig a szívem – mindenki emberből van, mindenki tudja, mennyire nehéz is ezt elérni. Nem véletlen, hogy a szív a legveszedelmesebb vadállat, nem véletlenül van az a test börtönébe zárva, örök magányra, halálra ítélve.

Felnyitottam pilláimat, grimaszba rándult arccal, ismételten belekortyolva a keserű italomba, mikor is megjelent Taemin. Engem keresett, a kocsma közepén állt, kezében egy csomó papírral, innen pedig tudtam, hogy bizony-bizony, talált információt, nem is keveset, ez pedig boldogsággal, elégtétellel töltött el. Mihelyst feltűnt neki, hol helyezkedem el, rögtön elvigyorodott, úgy haladt felém, párducokat, gepárdokat megszégyenítő mozgással, akár egy álnok kígyó; könnyedén járt a talpain, mintha nem is e világi lenne, de Taemin erről is volt híres. Ő volt a vad, a csábító, akinek egyetlen csókja is felért a halállal.

Hadd ne meséljem, mit csinált az előző miniszterelnökkel… – Egy kis morzsa: az ujjai közé csavarta, keféltek egy hatalmasat, aztán Taemin megkínozta, meggyilkolta, és a beleinél fogva akasztotta fel egy fára. Taemin szó szerint egy pszichopata, de ezért volt ő az egyik legjobb. Úgy férkőzött az emberek tudatába, ahogyan senki más. Úgy játszott ki mindenkit, ott, ahol a legjobban fájt neki, ahol a leggyengébb pontja található. Ő az, akivel soha, semmilyen körülmények között nem szeretnék rosszban lenni. A vonzalma ellenére benne volt a kéjgyilkos vágy; ha valaki tetszett neki, azt biztosan megölte. Beteg elme, őrült… – Jó arcokkal barátkozom, én is tudom, de nem véletlenül tartottam tőle egy bizonyos fokú távolságot. Méreg az egész férfi, olyan, amelyik áthatol a bőrön, bejut a véráramba, és leállítja a szívet, szekundumok leforgása alatt; elég csak a szemeibe nézni, hogy a halál biztos legyen. Profi, nem vitás.

– Rég láttalak – vigyorodott el szélesen, levetődve a velem szemben lévő székbe, kipakolva az iratokat az asztal közepére, szemérmetlenül, egyáltalán nem zavartatva magát. Ha valaki ránézne akár csak egy papírra is, az ember halott lenne másnap reggelre, neki pedig az csak jó.

– Már kezdtelek is hiányolni – húztam ajkaimat szemtelen mosolyra, előrébb döntve a testemet, az asztalra könyökölve, állam alatt fűzve össze az ujjaimat, úgy figyelve a fekete hajú férfi arcát, akinek megcsillantak íriszei, még a félhomály sötétjében is.

– Hát persze, nekem aztán ne hazudj, Kim! – nevette el magát hangosan, azzal egy időben pedig intett a pultosnak, hogy ugyan olyan whisky-t kér, amit én is, s mikor szóltam, hogy nekem is jöhet, akkor kettőt mutatott az ujjával. Ezután megköszörülte a torkát, megropogtatva a nyakát, erősen rántva a fejét jobbra-balra, s megnyalva az ajkait, kezdte el emelgetni a papírokat, hümmögve pislantva a nyomtatott sorokra.

– Őszinte ember vagyok, te is tudod – bazsalyogtam, aprócska mosollyal az ajkaimon, minek hatására csak felpillantott rám a papírokról elnézve, s elkuncogva magát csóválta meg a fejét, hitetlenkedve, mintha élete legnagyobb viccét hallotta volna.

– Hát persze, Nam, hát persze. – Egy kacsintás után fogta ujjai közé a lapokat, megköszörülve a torkát. – Térjünk a lényegre, mert ma éjszaka még van dolgom, de egy ideig itt leszek, szóval, bármi kell, csak csörögj – vigyorgott szélesen, mintha csak flörtölni próbált volna velem. – Ez a Kim Seokjin valóban nem akárki – hümmögött, megkomolyodott pillantásokkal illetve engem. Összevontam a szemöldökeimet, értetlenül meredve rá, várva a magyarázatot, de ő nem beszélt, nem szólt egy szót sem, ahelyett inkább felém fordította a lap egyikét, hogy én olvassam el a számomra fontos információt.

Szusszantva vettem ujjaim közé a lapocskát, és mihelyst sikerült elolvasnom a sorokat, elkerekedtek a szemeim, és még az államat is leejtettem egy pillanatra, erős fintorba rándult arccal. Na ne! Ez most komoly?!

– Mi az, hogy a szöuli maffia egyik kémje?! – fakadtam ki irreálisan hangosan, Taemin azonban felmutatta a mutató ujját, csendre intve engem. Hát, a rohadt élet! – Cseszd meg, ez azt jelenti, hogy kibaszottul tudja, ki vagyok! – sziszegtem, eldobva a papírt, minek hatására az előttem ülő, ében hajú férfi mélyet sóhajtott, biccentve egy hatalmasat.

Fel sem tűnt, de most már beugrik az emlék, mikor először beléptem a bárba, és végig mért a tekintetével, ahogyan az is, hogyan viselkedett velem. Egyszerűen a tudatomig sem jutott el azokban a pillanatokban, de így már minden világos, ráadásul áramütés-szerű felismeréssel is ért. Iszonyatosan dühös voltam, majdhogynem remegtek az ujjaim, és nem, nem azért, mert a maffia egyik kémje, hiszen abból sok van, külső, beépített ember is, sokkalta inkább az a gond, hogy kicseszettül tudja, ki vagyok! Ezek mindent tudnak, minden egyes emberről, minden egyes lépéséről, és van egy olyan érzésem, hogy ugyan úgy megfigyel engem, ahogyan én Jungkookot, csak ő a háttérből.

Ezért nem volt róla információ; tartottak tőle, mihelyst ezt elolvasom az aktában, eldobom az ügyet. Ez alapjáraton öngyilkosság, erre még a legmerészebb ember sem vállalkozna, és őszintén, szarban van a seggem, de nem csak a seggem, mert nyakig ülök a fostengerben. Már sokkal előbb ki kellett volna ezt derítenem. Figyelmetlen voltam, de iszonyatosan…

– Akkor az aktámban ál-információk vannak róla – szuszogtam, lehunyva a szemhéjaimat egy pillanatra.

– Azt nem tudhatom, Namjoon, de ezzel a faszival biztosan vigyáznod kellene. Profi, mert esküszöm, egész éjszaka kutattam utána, és tudod, hogy nekem maximum egy óra az infógyűjtés. Nagy fába vágtad a fejszédet, az egyszer biztos. Tuti tud rólad, még azt is, kit mikor öltél meg.

– Francba! Picsába! Taemin, most azonnal nézz utána Kim Taehyungnak, és Jung Hoseoknak – szuszogtam dühöse, a homlokomat masszírozva idegességemben, a férfi pedig szinte azonnal előkapta a laptopját a táskájának rejtekéből. Meg sem kérdezte, miért van erre szükségem, csak tette, amit mondtam.

Sejtek valamit, és ha jól sejtem, akkor igazi palimadár vagyok, és ennyit a nagyra becsült intelligenciámról; bár, jobb később megtudni a lényeges dolgokat, mint soha, és még nem vagyok elkésve semmivel. Már az elejétől kezdve el van ez baszva, most már aztán rohadtul mindegy, hogyan vergődök. Ha tudtam volna ezt az elején, akkor is ilyen cipőben ácsorognék, szóval… egyre megy – egyedül a tény bosszantott, hogy ilyen könnyű volt engem megvezetni.

– Óh, meg is van – emelte meg szemöldökeit Taemin, bő fél óra után. Kíváncsian néztem rá, összeszorított fogakkal, előrébb dőlve, az asztalra fektetve alkarjaimat, hallgatva őt. – Kim Taehyung rendőr – felelte, felpillantva rám, mire dühösen szívtam tüdőmbe a levegőt –, Jung Hoseok pedig a NIS egyik tagja, méghozzá a legjobb.

– Ez az – sziszegtem szarkasztikusan, megemelve a szemeimet, egyenesen a plafon irányába. – Szóval az akták azért voltak ilyen szarul összerakva, hogy összezavarjanak, és eltereljék a figyelmemet Seokjinről. Azért voltak feltüntetve testvérekként, miközben a valóságban egy párt alkotnak, ez pedig gyanúra adott okot, és teljesen elvonta a figyelmemet az igazi problémáról – mormogtam, tenyereimbe temetve az arcomat, nyúzottan. Őszintén szólva, az ő valójuknak sem örülök, de egy rendőr, meg egy ügynök nem olyan nagy dolog, őket reggelire fel tudnám falni, na de a maffia kémekkel véletlenül sem kezdenék neki.

A megbízom igazi szerencsétlen… – Kétlem, hogy direkt keverte volna így a kártyákat, mert neki az a célja a biztos küldetés teljesítés, ez pedig hátráltat… Nem is akármennyire.

– Szívás, haver. Jó szar ügyet bíztak rád, a megbízód meg nem túl alapos – hümmögött, lecsukva a laptopjának tetejét, időközben pedig a megkapott, kihozott whiskybe kortyolgatott, a pohár széle felől pillogva rám.

– Hát nem. Egyáltalán nem alapos. Tudod, a fostengerben úszok. Azt sejtettem, hogy Hoseoknak és Taehyungnak van valami köze a dologhoz, de… ah, francba! – dőltem hátrébb a székemben, összeszorítva a szemeimet. Valószínűleg Seokjinnel konzultál mind a kettő, Taehyung azért volt velem olyan, amilyen – nem, nem nehezen barátkozós, ó, dehogy! Nagyon jól tudja, ki is vagyok én, de valószínűleg nem olyan jártas azért a témában, ezért nem tudta véka alá rejteni az érzéseit úgy, ahogyan Hoseok, vagy Seokjin.

Elegem van, de tényleg. Kicseszettül elegem van.

– Ha tudok esetleg segíteni, csak szólj. Akármikor elteszem őket láb alól – ajánlotta fel Taemin, egy hamiskás, szelíd mosolyt engedve meg dús párnácskáin, én azonban csak intettem egyet, megcsóválva a fejemet.

– Nem, köszi, ezt nekem kel majd elintéznem, de mégis igénybe vennélek, majd szólok neked. Köszi – sóhajtottam, a plafon felé meredve.

Remek. Nagyon remek.

Jungkook körül ólálkodik a NIS, a szöuli maffia, és a rendőrség is – bár, mit vártam? Majd figyelmen kívül hagyják? Nem hülye az elnök sem, ahogyan annak tanácsadói sem.

Ha ebből kimászok, ha ezt valahogy mégis sikerül megoldanom, én vagyok a világ megfelelőbb bérgyilkosa. Mért nehéz ez az ügy? Szerintem nem kell részleteznem; a NIS-nek, vagy a maffia embereinek egy percbe kerül kideríteni, ki volt az elkövető, főleg úgy, hogy Jungkook lépéseit nap mint nap szem előtt tartják, ezáltal az enyémeket is.

Logikusan belegondolva, akármit csinálok, nekem annyi, és ha ezt túlélem, én vagyok a földkerekség legjobb embere.