Joker Game - Namjoon x Jungkook (8/?) +18!

Cím: Joker Game

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: Jungkook x Namjoon [RapMonster) (BTS)

Besorolás: +18!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  YAOI, erotikus jelenet!

Összefoglalás: Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie... ez a célpont pedig Jungkook. 

Hozzáfűzés: Huh! Folytatás, végre. :D 
Bár, a +18-as jelenet nem lett a legjobb, de Nam ittas, ne várjunk tőle túl sokat, hehe - meg tőlem se, igyekeztünk mind a ketten, eskü! :)
Remélem, hogy tetszeni fog nektek. <3
Jó olvasást! <3

Namjoon

 Üveges, kiüresedett tekintettel bámultam a plafont, míg a fiatalabb a kávét készítette nekem. Hallottam, hogy nem boldogul túl egyszerűen, még szitkozódott is, amit megmosolyogtam, de több cselekvésre nem voltam képes. Nem mondom, jól esett az alkohol mámoros hatása, csak volt egy kis bökkenő: az én házamban voltunk, ami tele volt aktákkal, iratokkal, és ha esetleg, netalántán beszabadul a szobámba, valami oknál kifolyólag, és megtalál valamit, az egész felépített kis tervem dugába dől, azt pedig nem szerettem volna. Sajnos, kapacitásom nem volt semmihez, így ahhoz sem, hogy ha megindulna a szobám felé, megállítsam; ismertem magam ittas állapotban, és olyankor egy lajhárhoz hasonlíthattam, aki még mozogni sem képes, beszélni végképp nem.

– Itt is van, remélem, ez majd segít neked egy kicsit. – A fiatalabb hangjára felkaptam a fejemet, lassított felvételben, s mihelyst átnyújtotta nekem a bögre kávét, nagy nehezen felültem, hogy egyenes tartásba tornázhassam magam, azt követően pedig ugyan úgy lassított felvételben kortyoltam a bögre tartalmába, le-lecsukódó szempillákkal. – Istenesen bebasztam, nem vitás. Már éreztem, hogy a gyomrom is háborog egy kissé, habár, nem bántam volna, ha elhányom magam, legalább talán kijózanodtam volna egy cseppet. Mondjuk, ez is nagy kamu, a hányás után senki nem józanodik ki, csak még inkább elfárad, még szarabbul lesz, és még tragikusabb lesz a közérzet. Az lehet, hogy az ember válogatja, kinek használ a hányás, kinek nem, de én éreztem, hogy nekem különösen nem tenne jót, ha kidobnám a gyomrom tartalmát.

Síri csendben ültünk egymás mellett, Jungkook nézelődött, én pedig üveges tekintettel iszogattam a kávémat. Akárhogyan is, de hálás voltam a kölyöknek, hogy nem hagyott itt – hiába veszélyes a jelenléte –, ugyanis azt hiszem, még soha, senki nem törődött velem, ha esetleg berúgtam, vagy ha magam alatt voltam. Szokatlan volt, hogy kávét csinált nekem, ahogyan az is, hogy tenyerével dörzsölgette a hátamat, mintha valami halálos kórban szenvednék, pedig szó sem volt róla, simán csak balfék voltam, és nem tudtam, hol a határ.

Jól esett kivágni a hámból, nem hazudtolom meg magam, de túlzásba estem, és őrültség volt megengedni, hogy felhozzon a lakásomba, azt főleg, hogy itt is maradhasson. Közel kerültünk már az időszak alatt, rengeteget beszélgettünk, éreztem, hogy nem lesz nehéz dolgom, ha a hátteret megtisztítom valamelyest, de ezzel mindent elronthatok. Mindent. A kapcsolatunkat, amit felépítettem, a felém táplált bizalmát, és ha ezeket elveszítem, szent biztos, hogy a tervem kudarcba fullad – milyen terv… –, és képtelen leszek akkor úgy megölni, hogy símaszkot húzok, mint egy amatőr gyökér.

– Rendesen berúgtál – motyogta, folyamatosan simogatva a hátamat, mire elmosolyodtam, gyéren, erőtlenül, újra a kávémba kortyolva, ami inkább volt tejeskávé, mint erős fekete, de gondolom nem akarta, hogy a szívverésem a plafonig nyúljon, hiszen ittas is voltam, az pedig alapjáraton megdobja az embert.

– Ja. Nem szoktam ennyire – nyögtem, majd kiittam az utolsó kortyot is a bögréből, ezután pedig letettem azt az asztalra, majd ködös tekintettel kezdtem el masszírozni a homlokomat ujjaimmal, grimaszba rándult arccal.

– Itt maradok veled éjszakára, rendben? Nehogy bajod legyen – mondta maga elé, kissé aggódva, én azonban nem reagáltam. Azt kellett volna mondanom, hogy nem szükséges, nyugodtan menjen csak haza, nincs szükség arra, hogy feleslegesen, potyára itt sertepertéljen nálam, mikor pihennie kellene – persze, ez csak kifogás lett volna. Én viszont nem mondtam semmit, az ég adta egy világon semmit. Biztos, hogy nem vagyok normális, és nálam már réges-régen elmentek otthonról, sőt! Az agyam az egyik vonaton integet nekem, és hangosan röhög rajtam, mekkora egy idióta vagyok.

– Kedves tőled – húztam gyér mosolyra ajkaimat, ő pedig viszonozta ezt, tovább istápolgatva engem. Nem is tudom, volt-e valaha, hogy valaki törődött velem. Igazán elgondolkodtam ezen, de akárhogyan forgattam a fejemben a vaskerekeket, egyszerűen nem jutott eszembe semmi olyan emlékkép, ami igazolná, volt már velem ehhez hasonló. Nem, talán csak gyerekkoromban, de még ezt sem merném száz százalékig biztosra mondani.

– Ugyan, nem tesz semmit – mosolygott, mire felsóhajtottam, majd lassan hanyatt dőltem, majdhogynem lecsúsztatva a testemet a kanapéról, egyenesen a háttámlának döntve a tarkómat, és ahogy Jungkookra néztem, az a nap jutott hirtelen az eszembe, amikor először elmentem a bárba, hogy láthassam. Eszembe jutott, mennyire helyesnek, kívánatosnak gondoltam, ez pedig még most sem változott; ugyan úgy láttam, ha nem helyesebbnek, és kívánatosabbnak. Ahogy az ing ujjait feltűrve tartotta, ahogy a mellkasa előtt finoman ki volt gombolva a két oldala, megindított bennem valamit, valamit, amit ilyen állapotban lehetetlenség volt visszafogni. Mikor az arcára siklottak íriszeim, és megláttam a csábító, cseresznyepiros ajkait, amik úgy csillogtak, mintha szájfény lett volna rajtuk, megrebbent az alhasam, nem is akármennyire. A kerek, hatalmas, boci szemeiről nem is beszélve. Még a haja is huncutul, csintalanul állt a fejbőrén, kissé kócosan, ami inkább hatott gyerekesnek, mint sem érett felnőttesnek. Igazán édes volt, csábító… – Végleg elvesztettem az eszemet, most már tényleg egy gyorsvonatról integetett nekem, hangosan röhögve rajtam, miszerint most megszívtam, és bekaphatom, amiért állandóan dolgoztatom őt.

Nem gondolkodtam, nem gondoltam bele abba, mekkora hibát követhetek el ezzel. Nem érdekelt semmi, csak az ösztöneim, amiket a munkám során mindig mélyen elnyomtam magamban. Csak az foglalkoztatott, hogy kielégítsem a vágyaimat; a gátlásom eltűnt, szertefoszlott, akár a tehetetlenségem is. Úgy fogtam a fiú tarkójára, s úgy húztam magamhoz, mintha az a nagykönyvben lett volna megírva, s habár, láttam íriszein a kétségbeesést, a megilletődöttséget, a sok kérdést megfogalmazódni bennük, egyáltalán nem tudott érdekelni, csak az, hogyha nem lehet az enyém, itt és most, akkor biztos, hogy begolyózok.

Előttem volt a kép, amikor nyújtózkodott egy-két ital után, előttem volt minden apró mozzanata, mozdulata, ami józanul is tettre késszé tett volna, csak én mélyen elnyomtam magamban mindent, azonban ittasan nem volt határ, nem volt gátlás, nem volt ész, semmi, ami visszafoghatott volna. – Akartam őt.

– Mit… mit csin… – Nem engedtem, hogy végig mondja, ajkaimat az övére tapasztottam, miközben határozott mozdulatokkal döntöttem el úgy a kanapén, hogy alattam feküdjön. Két tenyeremmel feje mellett támaszkodtam meg a puha anyagon. Számat eleinte csak finoman, lágyan mozgattam az ő puha párnácskáin, majd hirtelen, mikor elnyitotta őket – gondolom, a döbbenettől –, nem várakoztattam tovább magamat: szájába toltam a nyelvemet, hogy egy heves, szenvedélyes csókot kezdeményezhessek vele. Eleinte ellene volt, nem akarta, sőt! Még megpróbált magától el is tolni, ahogy mellkasomra fektette az ujjait, láttam, ahogy összevonja a szemöldökeit, láttam, mikor összeszorította a szemeit, de engem… nem foglalkoztatott. Képes lettem volna megerőszakolni is őt. Fájt bevallanom, de képes lettem volna rá.

Szerencsére, hosszas idő után megadta magát. Kezei lecsúsztak a mellkasomról, egyenesen az alhasamra, esetlenül, beleremegve a csókomba, s mikor eltűnt a homlokán lévő ránc, és kisimult az arcán lévő összes vonás, felbátorodtam, hogy még durvábbá, erőszakosabbá tegyem a csókot, közben pedig elvettem az egyik kezemet, ami addig a feje mellett foglalt helyet, s azután becsúsztattam tenyeremet az inge alá, hogy végig simíthassam felsőtestét. Izmos volt, bársonyos, selymes… nem is tudtam mihez hasonlítani a bőre tapintását, csak azt tudtam, hogy eszméletlen érzés volt érinteni őt, már az felért volna egy orgazmussal, kielégüléssel. Vagy csak ennyire fel voltam ajzva? Az is lehetséges. Idejét sem tudom, mikor volt részem utoljára aktusban, vagy csak egy ilyen előjátékban! – Bérgyilkosok, magányos farkasok örök átka a magány és az egyedüllét. Senkit nem engedhetünk közelebb magunkhoz, mert annak végzetes következményei lehetnének, és nem szerettem sosem azért kinyírni valakit, mert többet tudott meg rólam, mint kellett volna.

– Ah! – nyögött fel Jungkook, miután kigombolgattam az ingét, és végigcsókolgattam a bőrét, lehunyva a szemeimet. A mellkasa, hasa is édes volt, akár a méz, állandóan tudtam volna ízlelgetni a bőrét, szívogatni, csókolgatni, kényeztetni őt. Hosszú, vékony ujjait a hajamba túrta, megráncigálva kissé a tincseimet, ezzel fejezve ki, mennyire tetszik neki a játékom. Hosszabb ideig is csináltam volna, elnyújtottam volna az előjátékot akár órákig is, de nem volt hozzá elég kapacitásom – ittas voltam, csoda, ha a farkamat be tudom tenni oda, ahová kellene, és nem a köldökébe akarom beleerőszakolni…

Nem várattam őt sokáig, mikor sikerült megszabadítanom a nadrágjától – hozzáteszem, nagyon ügyetlenül, még segítenie is kellett –, azonnal elnyeltem férfiasságát, megszívogatva, szopogatva farkát, megízlelve előváladékát is, ami édes volt, akár a szirup. Szívesen kielégítettem volna a számmal, de más terveim voltak, így mikor sikerült teljesen felizgatnom, nem várattam tovább őt sem, és magamat sem. Azonnal elmerítettem ajkaim között az ujjaimat, benedvesítve őket, és azonnal kettőt helyeztem el benne. Arca összerándult, megremegett a teste a fájdalomtól, de nem hagytam, hogy szenvedjen, így számmal újra a lankadásnak induló férfiasságát kezdtem izgatni, lehunyva a szemeimet. Egy bizonyos idő után már nem a szenvedést, a vesződést véltem hallani hangjában, hanem a vágyat, a gyönyört és a kéjt, ami elborította az agyát – mikor felnéztem rá, lesütött róla. Gyönyörű látvány volt.

Mikor elég tágnak éreztem, felálltam a padlóra, és vadul kezdtem el vetkőzni, végig nézve egész testén, figyelve a bőrén lévő aprócska, vörös foltokat, amiket ajkaimmal hagytam rajta, és meg kellett állapítanom, hogy ezzel csak még szebb volt, mint előtte. Hát még a könnyes szemeivel, a remegő testével, a folyamatosan, gyorsan süllyedő, emelkedő mellkasával, a kicserepesedett, kissé kiszáradt, vörös ajkaival, és az arcán végig futó pírral. Már csak ez a látvány képes volt szexéhes őrültté tenni, hát még maga a cselekedet! – Képtelen voltam tovább várni, miután megszabadítottam magam a ruháimtól, visszamásztam hozzá, s szenvedélyesen megcsókoltam őt, nyelvemet a szájába tolva, hogy táncra hívhassam az övét, ő pedig átkarolva a nyakamat húzott magához, s a mozdulat közben összedörzsölődtek férfiasságaink, aminek hatására mind a ketten felnyögtünk. Ez volt a végszó.

Hirtelen voltam, gyors, kapkodtam. Nem bírtam tovább, bármennyire is szerettem volna: térdhajlatai alá nyúltam, megemeltem a lábait, majd ügyesen a bejáratához illesztettem a farkamat – persze, csak azután, hogy végig nyaltam a tenyeremet, és benedvesítettem –, és nem várva tovább, azonnal elmerültem a testében. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki, de ismertem az emberi testet, így azt is tudtam, hogy minél lassabban hatolok be, annál kínzóbb, annál fájdalmasabb az egyesülés. Ha gyorsan belököm magam, csak egyszer érez hirtelen fájdalmat – habár, erőset, de nem nyújtom el azt. Remegett az egész teste, nekem pedig szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy megvárhassam, amíg megszokja az érzést, de utána semmi nem volt, ami megállított volna: úgy lendítettem benne magam, ahogyan még soha, senkiben. Vad voltam, követelőző, akaratos, neki pedig tetszett. Ívben feszült a háta, folyamatosan vonaglott, hangosan kiáltozott és nyögdécselt alattam, marta körmeivel hol a hátamat, hogy a kanapén lévő huzat vékony anyagát, miközben az élvezettől összeszorított szemei alól buggyantak elő a könnyei.

Pihegve, lihegve mozgattam benne férfiasságomat, ki-be húzódzkodva benne, s mikor visszalöktem magam a testébe, felsikkantott, ezzel jelezve, hogy pontot értem benne: idióta vigyorral az ajkaimon ismételtem meg mozdulataimat, gyorsan, hiszen éreztem, hogy nem sok van hátra, és láttam, hogy neki sem, ezzel együtt pedig merevedésére fogtam, az ütemben megegyezően mozgatva nemességén ujjaimat.

Az orgazmus elsöprő hatással nyújtózkodott el a fejünk felett: előbb élveztem el – azt hiszem, nem is csoda, egy ilyen testben –, ő pedig pár pillanat múlva követett, szüntelenül vonagló testtel, felakadt tekintettel. Még levegőt is elfelejtett venni. Annyiból örültem, hogy előbb mentem el, hogy láthattam a kielégülés közben az arckifejezését, ami majdhogynem még egy orgazmussal ért fel, annyira csodálatos volt.

Pihegve húzódtam ki belőle, majd feküdtem el mellette a kanapén – igazán szűkösen voltunk a kis fekvőalkalmatosságon, de ezzel egyikünk sem tudott foglalkozni –, ő pedig zihálva hajtotta a fejét a mellkasomra, még mindig meg-megremegő testtel.

– Tudod… még sosem voltam… férfival – szusszantotta, kissé akadozó lélegzettel.

– Éreztem – mondtam halkan, már félálomban. Hiába, ittas is voltam, ráadásul most keféltem egy igazán rohadt jót, naná, hogy már érzem az álommanókat a fejem felett lebegni.

– De… nagyon jó volt. Megismételhetnénk – motyogta, halványan remegve, lehunyva hosszúkás szempilláit.

– Meg fogjuk, ne aggód. Meg fogjuk… annyiszor, amennyiszer csak lehet.

Nem éreztem szavaimnak súlyát, bele sem gondoltam, mekkora őrültséget csináltam, és vállaltam is egyben! Valahol, az agyam egyik eldugott szegletében tudtam, hogy holnap reggel idegösszeomlást fogok kapni, s tovább nem tudtam ezen elmélkedni, ugyanis Jungkookkal együtt nyomott el az álom.