Joker Game - Namjoon x Jungkook (10/?)

Cím: Joker Game

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: Jungkook x Namjoon [RapMonster) (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  slash, bromance

Összefoglalás: Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie... ez a célpont pedig Jungkook. 

Hozzáfűzés: Huh! Folytatás, el sem hiszem, hogy ide is eljutottam...
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Namjoon

Teljesen szétestem, elvesztettem a józan ítélőképességemet, a hidegvéremet, és minden olyan tulajdonságot, amit meg kellett volna őriznem. Minden a feje tetejére állt, és legszívesebben ordítva vágtam volna magam szájon, vagy legrosszabb esetben lőttem volna fejbe magamat, ugyanis fogalmam sem volt arról, ezen a helyzeten hogyan tegyem túl magam; kétségbeestem, és való igaz, jó pár napig a színét sem láttam Jungkooknak, tudtam, ez nem maradhat így, mert akármennyire kedveltem meg, akármennyire is töltöttem el vele egy forró éjszakát, ő még mindig az én célpontom, és annak is kell maradnia. Hozzá kell férkőznöm, a bizalmába kell fúrnom magam, ezzel nem is lett volna gond, de képtelen lettem volna tovább játszani, ha meg nem végzem el a munkámat, akkor csorba esik a népszerűségemen, a hírnevemen, azt pedig semmi esetben sem akartam.

Amúgy is, ha én nem, akkor más fogja kioltani az életét, menekülni pedig nem fog tudni, az alvilág keze mindenkit utol ér, bárhol is legyen az illető, nem is ezzel volt a gond, hanem azzal, hogy úgy éreztem, nem tudnám megtenni. Meg kellett keményítenem a szívemet, és mikor a cigarettámba szívva kortyoltam a whiskymből, és elhatároztam, hogy erős, törhetetlen falat építek a szívem körül, vagy kitépem onnan, és a seggembe dugom, mindig eszembe jutott az arca, a gyermekies csillogás a csokoládébarna íriszeiben, az az ártatlan tekintet, az az édes mosoly, ami az ő jellemének tökéletes megtestesítője volt. – Legszívesebben üvöltve borítottam volna fel az asztalomat, hogy minden dokumentum, akta leboruljon róla; az egész világot a Pokolba akartam kívánni, magammal kezdve, hiszen ha nem akarok ennyire közel kerülni hozzá, ha nem rúgok be abban a bárban, az egész nem alakult volna ilyen szerencsétlenül. Sőt, talán el sem kellett volna vállalnom az ügyet a nehézséggel való tekintettel – honnan is tudhattam volna, mi alakulhat ki ebből? Honnan is tudhattam volna, hogy egy ilyen édes, érzékeny lelkű fiú úgy oldja fel a szívem jeges fagyottságát, mint a tavasz első Napsugara a kemény téli napok után? Nem tudhattam előre. Ez mégsem mentség a bűnömre, a hibára, amit elkövettem, és amiket még el fogok követni.

A lehető leghamarabb kell végeznem vele; ki kell gondolnom egy tervet, és még ebben a hónapban valóra váltani azt, mert ha tovább húzom, halogatom az időt, akkor nem csak őt, de engem is kivégeznek. Ki kell tépnem a szívemet, és a seggembe dugnom, más választásom nem lesz; nem volt kedvem meghalni azért, mert nem tudtam elvégezni egy feladatot, és ha bárki tudomására jut ez a kis botlás, úgy, hogy nem sikerült őt megölnöm, annak beláthatatlan következményei lehetnek. – Az ördög sosem alszik; rám fognák, hogy segítek neki, még akkor is, ha esetleg az ország másik pontjába költöznék, ezt pedig senki kedvéért nem vállalnám magamra. Gyorsan kell cselekednem, döntéseket hoznom, terveket szőnöm, visszatérnem ahhoz a Namjoonhoz, akinek a munkája a legfontosabb az egész világon, s úgy cselekednem, ahogyan azt eddig tettem: hidegvérrel kell gyilkolnom.

Természetesen, ez koránt sem olyan egyszerű, mint ahogyan én azt megpróbálom magamban eldönteni, mert akárhogyan is próbálom magamban kántálni, mit kellene tennem, nem lesz ennyire könnyű a helyzet – megkedveltem őt, ha tetszik, ha nem, így pedig már a gyilkolás sem lesz olyan, mint lennie kellene. Mindent fenekestül felforgattam, és örülhetek, ha jól fogok kijönni a játszmából… – Nyakig ültem a mocsokban, és csaj egy röpke hajszál választott el attól, hogy bele is fulladjak, segítségem pedig nem volt, csak a saját, talán még józan elmémre, és ösztöneimre hagyatkozhattam, remélve, hogy még tudok normális gondolatokat kivarázsolni abból, amit agynak nem nevezhettem ezekben a szekundumokban.

Alapjáraton, kitalálni sem tudtam, hogyan lehettem akkora marha, hogy rámászok Jungkookra, hogyan lehettem akkora marha, hogy megkívánjam. Szó, mi szó, nagyon szép teremtés, és igen, egy férfire aggattam ezt a jelzőt, de még férfi szemmel is gyönyörű volt, izmos, jó kiállású, helyes arca, és ha az ajkaira gondoltam, ha azok a cseresznye-piros, dús ajkak a szemeim elé vetültek, meg kellett eresztenem egy sóhajt.

Kár, hogy a prédám. Kár, hogy meg kell ölnöm; egy másik életben talán szívesen adtam volna meg magam, és fogadtam volna el azt, amit még kijelentett, mikor elindult itthonról – sőt, utána mentem volna, hogy a karjaimba zárjam, akármennyire is nem gondolom magam a történtek után sem homokosnak. Viszont ezen már nem lehet változtatni. Nem lehet mit tenni…

Vagy a távolból figyelve ontom ki az életét, vagy megpróbálok érzelemmentesen férkőzni a közelébe, keringőre hívni, hogy úgy vihessem véghez a tervemet. Egyik sem volt a legkifizetődőbb terv, mind a kettő odafigyelést, hatalmas munkát igényelt volna, s szívem szerint az elsőt választanám, azonban a második sokkal egyszerűbbnek tűnt, amivel egy hatalmas gond volt: ha nem tudok parancsolni a szívemnek, a veszedelmes vadállatnak, aminek nem is szabadna éreznie, akkor a problémából már nem egyszerű gond lesz, hanem apokalipszis, amibe mind a ketten belepusztulunk. – Ő így is, úgy is, nekem azért nem mindegy. Talán ez az önző gondolkodásomról ad tanúbizonyságot, de ha jobban belegondol az ember….

Felsóhajtva néztem át az aktákat újra, és újra, majd elveszetten nyögtem, és mordultam fel, hanyatt vágva magam az ágyon, hagyva, hogy agyam fogaskerekei úgy kattogjanak, ahogy még soha; hagytam, hogy gondolataim szabadon szőjék fonalaikat, próbálva megakadályozni, nehogy teljesen összegubancolódjanak, de erre az esély elég csekély volt. Tanácstalan voltam, nem tudtam eldönteni, kezdjek-e vele egy hamis kapcsolatot, vagy szakítsak meg vele mindent, amit csak lehet, és úgy figyeljem a távolból. Mint az imént említettem, mindkettőnek volt előnye, és hátulütője egyben, s sajnos a szomorú az volt, nem tudtam, melyik a jobb, vagy a rosszabb. Az ítélőképességem teljesen elpárolgott, nem is hagyott maga után semmi realitást, ami dühített, bosszantott, és mélységesen elkeserített. – Ha ez még nem is lenne olyan nehéz, mellette ott volt az is, hogy még azt sem tudtam, ki lehet beépített ember, és ki nem. Valamiért már nehéz volt eldöntenem, ugyanis eleinte igencsak gyanakodtam Taehyungra, és Hoseokra, de megváltozott róluk a gondolatmenetem, nem gondoltam, hogy ők lennének azok, akik figyelik Jungkookot, és esetleg védik, óvják őket – vagy csak az egyik –, azonban, ha ebbe jobban belegondoltam, igen is reálisabb volt. Egy tökéletes testőr álcázza magát, a lehető legügyesebben, és akárhogyan is, de a hibás akta azért akkor is szemet szúró – vagy csak a valós gondokról való elterelésnek felel meg.

Talán Jiminen és Yoongin kellene többet gondolkodnom, vagy Seokjin. Jobban belegondolva, Seokjinnek semmi szerepe nincs, elég kívülálló… – Szinte azonnal megfagyott a vér az ereimben, és hihetetlen gyorsasággal ültem fel, összevont szemöldökkel nézve magam elé. Neki nincs semmi szerepe…

Azonnal az asztalomhoz fordultam, vészes gyorsasággal, majd az akták között kutakodva vettem a kezembe Seokjinét, és mélyeket szuszogva nézelődtem, figyeltem, olvastam a betűket, a dokumentumokra tűzött fényképpel együtt. Az volt a legrosszabb, hogy alig volt róla információ azelőtt, hogy a bárban lett volna felszolgáló; nincs semmi a szokásairól, gyerekkoráról, hobbijáról, míg a többiekről volt egy-egy morzsa. Seokjin csak azóta létezik, hogy a bárban felszolgáló, ráadásul pont abban az évben helyezkedett el oda, mint Jungkook – természetesen, ez lehet véletlen is, én azonban nem hiszek a véletlenekben, és elég kétségbeejtő, hogy a bárban való elhelyezkedése előttről nincs róla információ. Sem arról, hol dolgozott, sem arról, hová járt iskolába, aminek következtében beharaptam az alsó ajkamat, majd egy halvány mosollyal a számon emeltem meg a kezemet, megütögetve jobb mutatóujjammal a fotóját.

– Megvagy – mondtam magam elé, érdes, hamiskás mosollyal, miközben farkasszemet néztem a fotón lévő férfi arcával, aki bár, nőket megszégyenítő szépséggel rendelkezett, mégis láttam a tekintetében valamit, ami félelemre, aggodalomra adott okot – nem is hasonlított a képen lévő tekintet azzal, amivel már párszor találkoztam. Teljesen jelentéktelennek hittem őt, egészen eddig a momentumig.

Miután letettem a kezemben lévő dossziét, a telefonomhoz nyúltam, ami a papírkötegek alatt helyezkedett el, majd megnyitva a készülékben lévő telefonkönyvet, mély szusszantással emeltem a fülemhez a készüléket, amint megnyomtam rajta egy gombot.

– Namjoon, miért keresel? – Az ismerős hang hallatán elmosolyodtam; idejét sem tudom, mikor beszélgettem az illetővel utoljára, és hazudnék, ha azt mondanám, nem esett jól a hangját hallani, de azért voltak vele fenntartásaim. Olyan ember volt ő, akit a Pokolból küldhetett maga a Sátán azért, hogy kiirtsa az összes ember a bolygón. Szeretetteljes mosolya mögött mindig ott volt az ádáz kígyó, ami a csábításával küldte halálba az ember, aki hitt a gyönyörű, megnyerő külsejének. Tökéletes bérgyilkos volt, talán még nálam is jobb – nem véletlen, hogy nem beszélgetünk túl sűrűn. Jobban mondva, nem is nagyon kedveltük egymást, de mérhetetlenül szoros kötelék fűzött hozzá, ahogyan működött ez fordítva is, ezért is hívtam őt, és szerettem volna kikérni a segítségét.

Egy igazi kígyónak, aki mesterien gyilkolt.

– Segítened kellene – mondtam színtelen hangon, ajkaim közé véve egy szál cigarettát szabad kezemmel, majd miután elhelyeztem szám résébe a bűzrúd végét, nemes egyszerűséggel emeltem meg a gyújtót, hogy a cigarettám szabad vége meggyulladjon.

– Valahogy sejtettem, hogy nem a puszimért hívtál fel – kuncogta mesterkélt hangon, majd egy bizonyos idő után megszólalt. – Mi kellene? – tette fel a kérdését köntörfalazás nélkül, mire hümmögve kaptam ki a számból a cigarettát, összefogva azt mutató, és középső ujjammal, miközben nagy nehezen felnyitottam a Seokjinről szóló dokumentumot.

– Egy bizonyos Kim Seokjin nevű férfiról kellene némi információ. Kaptam egy ügyet, és zavar, hogy róla nem szól szinte semmi – mondtam magam elé, beleszívva a cigarettámba, magam elé nézve a mondandóm után.

– Ismerős a neve… – Taemin hangja gondolkodó volt, mintha tényleg ismerte volna a fickót, bennem pedig megcsillant az apró remény foszlánya, hogy talán többet fogok megtudni a férfiről, akivel kapcsolatban szinte biztos voltam már, de azért nem ártott volna ezt megerősíteni, mielőtt esetleges akcióba lendültem volna.

– Ki tudnád deríteni, kiféle, vagy miféle? – kérdeztem, újra beleszívva a cigarettámba, hagyva, hogy utána ajkaimat mohó lassúsággal hagyja el a kékes füst, egyenesen a plafon felé gomolyogva, különböző, nonfiguratív formákkal tarkítva a lakás tiszta levegőjét.

– Talán – kuncogta, mire megforgattam a szemeimet.

– Taemin, ez rohadt fontos, tudsz róla? – mormogtam, agresszívan pöcögtetve meg a cigarettámat, ejtve bele a hamutartóba a hamuját, apró fintorral az ajkaimon nézve a padlón egyetlen pontot, amit fixírozhatok.

– Túl alapos vagy, az a te bajod.

– Te pedig túl alattomos. Szóval? Segítesz, vagy sem? – szusszantottam türelmetlenül.

– Nyugi már, segítek. Utána nézek, cserébe meghívsz egy drága, puccos italra, esetleg még egyet, s másra... – kuncogta, mire halványan bólintottam, bár, ezt ő nem láthatta, mégis reflex-szerűen kényszeredtem a cselekedetre. – Hol vagy?

– Busanban – reflektáltam, beleszívva az égő bűzrudamba, egyik szememet lehunyva, nehogy beleszaladjon a füst a pozíció hatására, ugyanis előre dőlve foglaltam helyet az ágyon, és nem lett volna szerencsés, ha a füst belemar az íriszembe.

– Mit meg nem teszek érted – sóhajtott drámaian, én pedig azonnal megforgattam a szemeimet, és már épp sóhajtottam volna, hogy agresszívan elküldjem a Pokolba, ahová való alávalóssága, mégsem tettem, ugyanis még idejében megszólalt: – Holnap Busanban leszek, az információkkal együtt. Ha mégsem tudnék róla összeszedni semmit, akkor még este hívlak, bár, Lee Taemin vagyok, lehetetlen, hogy én ne tudjak meg bárkiről valami hasznos morzsát. – Szinte láttam magam előtt önelégült ajakgörbületét, ami engem is halvány mosolyra késztetett.

Isten óvja azt az embert, aki emellett a férfi mellett vet lábat. – Bár, nem rossz ember ő, félre értés ne essék, csak… kicsit más, mint az átlag.

– Nem hiába hívtalak fel téged – fújtam ki a füstöt, elmélázva figyelve, ahogyan az felfelé száguld a plafon irányába, és talán ekkor kezdtem érezni azt, hogy megtaláltam önmagam, és újra sínen lehetek.

Taemin társasága jót fog tenni nekem, hogy a további, megszokott medrében haladhasson az ügy, emellett volt egy csekély sikerélményem, aminek hatására máris jobban éreztem magam. Menni fog ez, csak ne kallódjak el újra.