Joker Game - Namjoon x Jungkook (9/?)

Cím: Joker Game

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: Jungkook x Namjoon [RapMonster] (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Ttrágár beszéd; a szereplők jelleme nem egyezik a valósággal! Egyenlőre még nem yaoi, de azért:  slash, bromance

Összefoglalás: Namjoon egy bérgyilkos. Egy megkeseredett, 26 éves bérgyilkos, akinek se szíve, se lelke. Egészen addig, amíg nem találkozik az új célpontjával, akit ki kell végeznie... ez a célpont pedig Jungkook. 

Hozzáfűzés: Huh! Folytatás, végre. :D 
Bár, túl sok minden nem történik ebben a részben, de egy hatalmas dolog mégis. :P
Remélem, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Namjoon

A. Jó. Kurva. Életbe. – Ez volt az első, amit ébredésem pillanatában gondoltam, ugyanis a kanapén keltem, de nem akárhogyan, óh, nem! Jungkook volt mellettem, és mi volt a legrosszabb? Mi volt a kétségbeejtő, borzalmas érzés amellett, hogy tény volt, mit tettünk az éjszaka folyamán? Mi volt az, ami megrémisztett, ami olyan halálfélelmet keltett bennem, mint még soha semmi? Ami megfagyasztotta a szívem-testem-lelkem?

Az, hogy gyönyörű volt. Csodálatos volt. Az ébenfekete, csillogó haja rakoncátlanul lógott lehunyt szemeibe, ahogy vöröslő ajkainak résén át vette a levegőt, egyenletesen szuszogva, egyszerűen… az eszemet tudta volna venni. Éreztem, ahogy megrándul az alhasam, ráadásul folyamatosan fejembe ötlöttek a képek tegnapról, az az érzés, amikor a szűk forróságába mártottam merevedésemet, ő pedig mélyen felnyögött, a vállaimba kapva ujjaival… – Nyelnem kellett egy nagyot, ugyanis éreztem, tudtam, ha még tovább kalandozok el gondolataimban a tegnap éjszakáról, nem úszom meg merevedés nélkül, és akkor kénytelen leszek kielégíteni magam, amit… nem szerettem volna a fiú társágában, hiába húzódtam volna el a lakás máik pontjába.

A fejem majd szét akart hasadni, annyira fájt, és mikor megfordultam, lábaimat a talajra helyezve, előre görnyedve kissé, könyökeimet a térdeimre illesztve, úgy temetve arcomat a tenyereimbe, a lüktetés még fájdalmasabbá vált. Rettenetesen berúgtam az éjszaka, de ez még nem is lett volna bűn, csak éppen nem ott kellett volna ezt intéznem, ahol a prédám dolgozok, és nem kellett volna beleegyeznem abba, hogy hazahozzon. Mégis, milyen idióta követne el ekkora hibát?

Hiba.

Én még sosem hibáztam. Soha a büdös életben nem követtem el ekkora baklövést, és ez egyszerre ijesztett meg, és dühített fel. Még soha nem fordult elő, hogy valamit ilyen szinten elcsesztem volna, mert ezt jóra nem lehet alakítani! Igen, az volt a terv, hogy a közelébe férkőzzek, na de nem ennyire közel! Ha azt mondom, hogy sajnálom, ez csak egy éjszaka volt, megromlik az eddig felépített, kialakult kis kapocs, ami összetart minket, de ha ezt folytatom esetleg, akkor meg hozzám kerül túl közel, és megtudhat bármit. – Ebből mindenképp szarul jövök ki. Csak abban az esetben nem, ha ő mondja azt, hogy ez csak egy éjszaka volt, megbánta, és szánja-bánja bűneit, de valamiért nem hittem ennek kialakulásában.

Frusztráltan, a homlokomat masszírozva indultam meg a konyha felé, hogy bevehessek egy fájdalomcsillapítót, megigyak vagy három liter vizet, és főzzek egy kávét. Legalább addig is elfoglalom magam, és nem azon fog kattogni az agyam, mekkora egy balfék vagyok. – Jó is lett volna. Nem tudtam mára gondolni. Nem tudtam kizárni a tényt elmémből, miszerint mekkorát.. – A dokumentumok.

Megdermedtem, és eldobva a kezemből mindent, egyenesen a szobám felé rohantam, majd az összes iratot, összes dokumentumot az ágyam alá sepertem, vészesen gyorsan, eltüntetve őket. Amit találtam iratot, az mind ott végezte, s mikor pihegve, zihálva, szétrobbanó fejjel felálltam, körbe nézve a helyiségben, akkor tűnt csak fel, mekkora egy trehány disznó vagyok: körül-belül négy hamutartó volt dugig, teljesen tele, néhány csikk ki is szóródott belőlük. Rengeteg alkoholos üveg hevert itt-ott, amit ugyan, apránként ittam meg, mégis elég elkeserítő, megdöbbentő volt a számuk. A széthagyott ruhákról, egyéb homliktól nem is beszélve. Ekkor éreztem csak azt, hogy… gusztustalan vagyok. Hogy miért, azt magam sem tudom, hiszen mindig így éltem, és eddig sosem zavart, de abban a pillanatban valami megfordult bennem, éreztem, valami nem jó.

Hogyan is jutottam idáig? Hogyan lett belőlem Dél-Korea egyik legjobb bérgyilkosa, mikor mindig arról álmodtam, hogy zenész leszek, vagy állatorvos? – Jó kérdés. Talán… magam sem tudtam már rá a választ, de elszomorított. Pályafutásom alatt ez volt az egyetlen alkalom, hogy elszomorított a saját környezetem, a munkám ténye, és az, hogy mindenkit kihasználok, becsapok annak érdekében, hogy ölni tudjak, így jutva pénzhez. Mocskosabbnak éreztem magam, mint bármikor, és mikor felemeltem a kezeimet, szinte láttam a rájuk tapadó vér összes árnyalatát… – Senkinek nem kívánom ezt az érzést.

– Baj van? – A hang hallatára hátrafordultam, és mikor megláttam Jungkookot alsóban, a hófehér ingében, amin csak egy gomb volt begombolva középen, hogy valamelyest fedje a felsőtestét, azt hittem, elájulok. Szemeit dörzsölgette ujjaival, hátha ezekkel a mozdulatokkal életet tud beléjük lehelni – több-kevesebb sikerrel. Ajkait elnyitotta egymástól, hogy levegőhöz jusson egy ásítás kíséretében, és kócos haja olyan aranyosságot, édességet tükrözött, hogy legszívesebben odamentem volna hozz annak érdekében, hogy szájon csókolhassam.

Ráadásul szexi is volt. Izmos, kívánatos combok, kidolgozott, mégsem túl izmos has, és karok. Ebben az ingben és alsóban pedig külön jól nézett ki. – Alhasam megremegett, a szívem pedig gyorsabb tempóban kezdett el verni, mégis próbáltam kizárni, nem tudomást venni a jelenségről, hiszen nem tehettem mást. Nem sétálhattam oda hozzá, hogy megcsókoljam, nem zárhattam a karjaimba, mint egy romantikus szerelmes – ha már itt vagyunk, miért is akarom vele ezt tenni? Nem érzem magam szerelmesnek, és az rendben van, hogy kívánom, na de romantikázni? Lehet, hogy ez is hiányzik az életemből, és most kezdi úgy érezni a szívem, hogy nekem sem árthat a néhai kilengés, pedig de. Sokat árthat.

– Semmi baj nincs, csak eszembe jutott, milyen trehány a szobám, össze akartam pakolni, de hát, mindegy. Jobb, ha kimész, mert gusztustalan – mondtam halkan, már előtte állva, hogy kitessékeljem. Kíváncsi volt, akár egy kisgyerek, és folyamatosan pislogott át a vállam felett, hogy megláthassa, mit is nevezek én trehánynak, de szerencsére semmit nem látott.

Az iratokat persze, eltettem, de nem akartam… valamiért nem akartam, hogy gusztustalan, trehány disznónak nézzen.

– Ugyan, nálam is szokott kupi lenni, nem nagy cucc ez – kuncogta, mikor már bependerítettem a konyhába.

– De nem ekkora – közöltem, kissé ridegen, majd folytattam abba hagyott tevékenységeimet, ami abból állt, hogy végre feltettem főni a hatalmas adag, erős, éltető erejű fekete koffeint, hiszen másnaposan az rengeteget tud segíteni, javítani a közérzeten. Az én agyamnak pedig szüksége van a gyors tisztulásra, mert hát… nem kell bemutatnom, mivel is foglalkozom.

– Lehet, de itt rend van – mosolygott, kedvesen, édesen, mire nyelnem kellett egy nagyot.

Mikor beléptem abba a bárba, legelső éjszaka, és megláttam, már akkor tudtam, ha nem vigyázok, baj lehet. Nem vigyáztam, baj lett.

Úgy éreztem, életem legnagyobb hibáját akkor, és tegnap éjszaka követtem el, de valószínűleg a tegnap éjszakai volt a leghatalmasabb baklövés, amit elkövethettem – persze, csak azután, hogy bérgyilkosnak álltam.

– Hát, itt azért muszáj – húztam gyér, erőtlen mosolyra ajkaimat.

Hosszas, kínos csend telepedett közénk. Ő nézett maga elé, teljesen kifejezéstelen arccal, néha felhümmögve, elmélkedve, mélyen gondolataiba temetkezve, ölében tartott ujjait tördelve, én pedig őt néztem, szüntelenül, és azt próbáltam megfejteni magamban, miért is kellett ezt megtennem. Miért kellett ezt megcsinálnom? Miért kellett ekkora őrültségre hajtani a fejemet?

Miért kellett megdugnom, mikor tudtam nagyon jól, nem lehet?! Egy hatalma ökör vagyok, egy kibaszott barom, ráadásul, ha ő folytatni akarná ezt, nem mondhatok nemet, mert akkor az egész eddigi tervezgetésem dugába dől, és kezdhetek mindent elölről! Ráadásul, ha igent mondok, belemegyek, akkor meg… én szívom meg, de rohadtul, mert vonzódom hozzá, már kedvelem egy ideje, és ha ez így megy tovább, nem kizárt, hogy bele is zúghatok, az pedig életem legnagyobb tragédiája lenne.

El kell kerülnöm. Valahogy meg kellene…

– Lefőtt a kávé. – Hangja villámcsapásként ért, még meg is ugrottam egy kicsit, ő pedig ezt látván, elkuncogta magát, miközben az asztalra könyökölt, majd jobb arcfelét az asztalon támasztott tenyerébe fektette, szórakozottan nézve engem. – Zavarba jöttem. Nem is tudom, nézett-e rám így ember valaha. Szerintem még soha.

Úgy viselkedtem, akár egy kisfiú, akit egy harmincas, szexi, időtlen nő próbál elcsábítani, minden erejét belefektetve abba, hogy a kisfiú fejét elcsavarhassa. Tökéletesen így éreztem magam, ez pedig nem csak zavarttá, de már frusztrálttá is tett.

– Kérsz kávét? – fordultam hátra felé, csak a fejemet billentve irányába, mire bólintott egy aprócskát.

– Igen. Két cukor és egy picike tej – mosolygott, amit én csak egy bólintással nyugtáztam, majd mély szusszanással, sóhajjal készítettem el a kávét mindkettőnknek.

Kurva életbe.

A kávézás síri csendben telt el. Én a pultnál állna fogyasztottam a fekete nedűt, fenekemet a falapnak támasztva, egyik kezemet a mellkasom alatt tartva, azon fektetve a máik könyökömet, magam elé bámulva, Jungkook pedig az asztalnál ült, keresztbe tett lábakkal fordulva felém, lassan iszogatva a kávéját. Nem szólt semmit, ahogyan én sem. Mit mondhattam volna, amivel nem cseszek el semmit? Ez az… akármit mondtam volna a tegnap estével kapcsolatban, az mindenképp balszerencsés lenne, de fogalmam sem volt arról, mi másról kellene diskurzust kezdeményeznem, ugyanis túl mélyen élt még bennem a tegnapi esemény, nem hiszem, hogy más témában használható lennék, de ez a kínos csend borzalmas.

Soha nem zavart még a szótlanság ennyire, mint abban a pillanatban. Soha.

Hosszú-hosszú percekig folytatódott még ez, de szerencsémre – vagy balszerencsémre –, Jungkook megtörte a csendet magas, mégis férfia hangjával.

– Megbántad a tegnapit? – Majdnem félrenyeltem a kávémat, hiszen ennél rosszabb kérdést fel sem tehetett volna! – Mármint, gondolom, mert részeg voltál. Én voltam a hülye, hogy engedtem – sóhajtotta lemondóan, lesütött szemekkel, amikben még így is láttam a szomorkás, csalódott csillogást. Ha most egymagamban lehettem volna, biztos, hogy az arcomat martam volna szét kínomban. Ennél rosszabb kérdés a Földön nincs ilyen helyzetben… – Mit kellene válaszolnom? Mit kellene mondanom? Mi lenne a jó? Megbántam? Ha a munkámat helyezem előtérbe, még jó, hogy megbántam, hiszen egy ilyen botlás miatt már nem fogom tudni úgy végezni a munkámat, mint előtte, de… ha félreteszem a munkámat, a kötelezettségeimet, a feladataimat, akkor nem. Nem bántam meg, és szívem szerint… folytatnám ezt.

Én mégsem válaszolhattam ezt meg.

– Te mit gondolsz? – kérdeztem, megemelt szemöldökkel, csészém felől nézve fel rá. Íriszeit rám emelte, kissé oldalra pislantva utána, zavartan, beharapott aló ajakkal. Láttam, hogy nem tudja, mit feleljen, de valamilyen szinten megértettem, hiszen én sem tudnék erre a kérdésre mit felelni, ha valaki feltenné nekem, főleg úgy, hogy ő tartózkodik a válaszadástól. Márpedig, ha nem válaszol… akkor nagy szarban leszek. Bele is fogok fulladni.

– Nem is tudom. Én élveztem, nekem tetszett, és… első naptól kezdve szimpatikus vagy nekem. – Akár egy szende kislány, úgy tördelte az ujjait, nagyokat nyelve. Férfias megjelenésű volt, sőt, férfias volt a kisugárzása is esetek többségében, de ebben a pillanatban egy elveszett kisgyereknek, lánynak tűnt, aki fel van készülve arra, hogy a szívét darabokra fogják cincálni, és… nem, nem kellett volna így éreznem, de megsajnáltam.

Hatalmas hiba…

– Mármint? – kérdeztem, vontatottan, előre félve a választól, amit készül kimondani.

Lehunyta hosszúkás szempilláit, ajkait idegesen nedvesítette be nyelvével, azután pedig felsóhajtott, reszketegen, mélyen, hogy összeszedhesse minden bátorságát ahhoz, hogy kimondja, amit érez, vagy gondol, ami valószínűleg… lehet, hogy a végzetem lesz egyben.

Ha velem akar lenni – mindegy, hogyan, barátság extrákkal, vagy szerelem –, akkor én nem utasíthatom vissza, nem mondhatom azt, hogy hagyjon békén, nekünk nincs jövőnk, mert… mert akkor bukom a megbízást.

Egyáltalán, el fogom tudni végezni? Elég erős, könyörtelen, szívtelen, kíméletlen leszek hozzá? – Már ebben sem voltam biztos. Semmiben sem voltam biztos.

– Én szeretném ezt folytatni. Nem… nem muszáj azt mondanunk, hogy bele a lecsóba és… és érted. De én szeretnék veled lenni – súgta, remegő ajkakkal. – Már az első naptól kezdve kedvellek! Olyan különleges voltál, olyan más, mint a többiek, nincsenek hátsószándékaid, te nem akarsz átverni, közvetlen vagy velem, és úgy érzem… úgy érzem, nálad jobbat nem találhatnék! Tudom, ez elég erős így, tudom, hogy… nagyon furcsa lehet ez neked, főleg a kirohanásom miatt, meg úgy minden miatt, mert nem töltöttünk túl sok időt egymással eddig, de… én tényleg kedvellek, és én szeretném megpróbálni veled – súgta, lesütött szemekkel, én pedig sokkot kaptam.

Sokkot?! Az nem kifejezés! Azt sem tudtam, mi a francokat kezdjek, mi a picsát csináljak, ugyanis konkrétan szerelmet vallott nekem! Szerelmet! Nekem! És én nem utasíthatom vissza, mert akkor… bukott minden! Bassza meg! – Nyelnem kellett egy nagyot, és sóhajtottam egy hatalmasat, ő pedig zavartan felkelt a székről.

– Ne haragudj. Tudtam, hogy neked ez nem… mindegy. Sajnálom, de legalább könnyebb a szívemnek. Felöltözök, elmegyek és nem zavarok. Köszönöm az estét, és a kávét is! – hajolt meg illedelmesen, sietősen kisétálva a nappaliba, ahol a ruháinak többé része lehet elhagyva.

Gyorsan kellett döntenem. Gyorsan, mérlegelve minden eshetőséget.

Mit tegyek?

Ha ezt elfogadom, lehet, én is többet éreznék iránta, mint kellene, az pedig végzetes lehet nekem, és ilyesmit már nem hagyhatok, elég volt az, hogy lefeküdtem vele. Ha elutasítom, távolságot kell tőle tartanom, és ha én nem teszem meg esetleg, akkor ő fogja, hiszen a szívét törtem össze a némaságommal – teljesen érthetően.

Egy jó dolog volt mindebben: legalább elértem, hogy bízzon bennem, hogy szeressen, a gond csak ott volt, hogy túlságosan megszeretett, és nem ez volt a tervem.

A gyors döntésből nem lett semmi: én továbbra is a pultnak dőlve, elnyitott ajkakkal, kitágult szemekkel néztem magam elé akkor is, amikor hallottam a bejárati ajtó csukódását, és akkor is, mikor ismét a csend telepedett rá a lakásra. – Nem tudtam döntést hozni. Életemben először képtelen voltam csak az eszemmel cselekedni. Nem tudtam, mit tegyek, és az volt a szomorú, hogy… akárhogy döntök, mindenképpen rosszul jövök ki belőle.

Elbasztam. Az egészet. Kurvára elbasztam mindent. Egyetlen egy éjszakával elbaltáztam a megbízást, és rohadtul nem tudom, hogyan lehetne ezt helyre hozni.

Kim Namjoon meg lett lőve. Idegesített. Megőrjített a gondolat. Kifogott rajtam valami, ráadásul a saját hibámból.

Hihetetlen.

Azt hittem, törhetetlen acélból vagyok, átláthatatlan betonból, erre? Ugyan olyan érző lény vagyok, mint a többi ember, és erre rájönni… felér egy összeomlással.