Szomszéd fiú - VHope (10/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; 

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa..  

Hozzáfűzés: Yaay! Ide is elérkeztem! :D 
Hehe, biztos okozok egy minimális döbbenetet ezzel a résszel és nem csak azért, mert Hoseok szemszögéből íródott. Mindenképp ilyesmit akartam kihozni ebből a történetből, és először igen, Hobit vámpírnak akartam írni, de esetek többségében minden ilyesmi történet vámpíros és noha, imádom őket, én valami mást szerettem volna.
Igen, tudom, felkészíthettem volna mindenkit erre a hirtelenségre, de gonosz vagyok, nem akartam lelőni a poént. x) - Remélem, hogy senki nem fog kiábrándulni, aki pedig igen, attól bocsánatot kérek, de nem tudtam gátat szabni a képzeletemnek, új ficibe pedig nem akartam kezdeni és alapjáraton is ilyesi terveim voltak. :c
Igen, nem a leghosszabb fejezet, de azt hiszem, elég tartalmas, szóval nézzétek el nekem a mennyiséget most az egyszer. :c

Hoseok

Húzta a szememet Taehyung, és ha csak ennyit mondok, akkor nem fejeztem ki magam eléggé. Nem csak, hogy húzta a szememet, de egyszerűen képes lettem volna érte megbolondulni és magam sem tudom, hogy miért, vagy mi okból, és ebből kifolyólag igen, aggasztott a dolog. Nem éreztem még ennyire erős vonzalmat, s mindezzel nem is lenne különösebb probléma, ha nem küzdenék azzal, amivel. Tudom, hogy ha Taehyung körül koslatok, akkor nem csak, hogy magamnak, de neki is árthatok, őt pedig véletlenül sem akartam semmi komoly problémába rángatni, ha pedig megtudná, hogy nem egészen vagyok normális, vagy emberi, valószínűleg kifakadna, amit mellékesen, teljes mértékben megértek.

Mély sóhajjal figyeltem a táblát és a tanárnőt, aki éppen órát tartott, azonban hiába próbáltam jegyzetelni és irkálni a füzetembe, a gondolataim össze-vissza cikáztak, néha még ajkaim közé is vettem a tollat, hogy harapdálni kezdjem; gusztustalan vagy sem, ez van. Valamivel le kellett kötnöm magam és az óra nem volt sajnos annyira érdekfeszítő, hogy annak segítségével elfedhessem az elmélkedéseim okát. Az adott a leginkább félelmet a helyzetet elfigyelve, hogy Taehyung már egyáltalán nem ellenkezik sok esetben, sőt! Majdhogynem ő az agresszív, mert esetek többségében annál tovább nem megyünk, hogy simogatom, vagy csókolom őt, ez pedig ellenszenvet vált ki belőle. Továbbra sem mondanám, hogy bele vagyok zúgva, vagy hasonló, csak vonzódom hozzá, szinte már-már ég, lángol érte szívem-lelkem. Nem tudom az okát, nem is akarom megtudni inkább, de meg tudnék őrülni érte, és lassacskán már annyira, hogy ha valaki a közelébe megy, én legszívesebben az illető torkának esnék, hogy kettéharapjam – durva hasonlat, de képes lennék rá, szó szerint.

Frusztráltan a hajamba túrtam, lehunyva a szemeimet, a másik kezemben tartó tollat pedig idegesen rágcsáltam a fogaimmal. Igazából vicces, vagy sem, attól tartottam a leginkább – első sorban, mert még sok minden van jelen, amitől tartok ebből kifolyólag –, hogy mi lesz, ha lefekszünk. Tény, létesítettem már nemi aktust, nem ezzel lenne probléma, hanem azzal, amilyen vagyok közben: heves, durva, erőszakos. Annyira érződik a vérem, a vonalam közben, hogy nem tudom magam visszafogni és nem szerettem volna sérüléseket okozni Taehyungnak, de hogyan magyarázhatnám el neki, hogy nem egészen vagyok olyan, mint ő, vagy mint mások…

Megcsóváltam a fejemet haloványan, újra a táblára nézve, a már lassan szétharapott tollam végét kocogtatva puha ajkaimhoz. Nem mertem vele lefeküdni. Egyszerűen már annyi alkalom volt rá az elmúlt két hétben, de még egyszer sem mertem tovább lépni, s sejtettem, ha még húzom-halogatom az időt, előbb-utóbb biztos, hogy a fiatalabb teljesen ki fog kelni magából. Nem szándékoztam én soha a végletekig felhúzni, én csak játszadoztam, de ő annyira érzékeny, hogy már felötlött a fejemben, hogy most vagy nagyon szűz, vagy csak nem szórakozik magával soha.

– Jung Hoseok! Figyel?! – A tanárnő hisztérikus hangjára felkaptam a fejemet, majd esetlenül bólintottam, habár ő is meg volt győződve ennek ellenkezőjéről és tudta, hogy én jelen szituációban minden egyebet csinálok, csak nem épp az órára figyelek, amit tartani próbál szegény nő, nagy küszködések árán. Nem tehettem róla. Stresszeltem. Aggódtam. Ha lehetne, már rég mindent visszacsináltam volna, hiszen eszemben sem volt a problémám sem akkor, mikor a tetőn megpuszilgattam, sem akkor, mikor átmentem hozzá megnézni, jól van-e. Eszemben sem volt, hogy akkor én most ráhajtok szegény fiúra… csak mikor hazamentem. Akkor jött a sanyarú tényállás, a felismerés, hogy nekem ezt nem szabadna. Én örök magányra vagyok átkozva. Nem, nem sarkítok, nem túlzok, csak nem létezik olyan ember, aki mellettem túlélné. Részben azért, mert vadállat vagyok. Igen, szó szerint egy vadállat vagyok. Nem tudom, hogy miért, anya sem tudja, más sem tudja, csak az vagyok. Így születtem, így létezem… Igen, szó szerint vagyok vadállat. Igazából, ha hasonlítanom kellene, akkor vérfarkashoz, vagy farkasemberhez sorolnám magam, ami elég bugyután hangzik egy olyan ember számára, aki szkeptikusan nézi az ilyesfajta tényeket, de így volt. Mikor kicsi voltam, én sem akartam elhinni, sem anyának, sem apának, hogy én más vagyok, mint a többiek.

Nem, nem eszem meg az embereket. Szimplán csak megváltozom bizonyos időszakonként, amiket nem tudunk hová tenni. A megváltozás úgy értendő, hogy teljesen kifordulok magamból: vad vagyok, veszélyes leszek és nem ismerek határokat. Képes lennék azt hiszem ölni is, és nehéz visszafogni az indulataimat, a cselekedeteimet, mondhatnám azt is, hogy majdhogynem lehetetlen. Hosszú-hosszú évekbe és kemény munkába telt, míg kordában tudtam tartani az érzelmeimet és a felindultságaimat, s úgy hittem, hogy Taehyung ezt teljesen fel fogja borítani; persze, ha ez be is következik, csak a saját hibámra róható. Lényeg a lényeg, hogy nem vagyok önmagam, ha az az állapot feltörekszik, aminek nem kellene. Nem is emlékszem sokszor a történtekre, csak arra, hogy megint csináltam valamit, megint tettem valamit, amiről általában anya hallgatagsága és apa szigorú tekintete tesz tanúbizonyságot, de nem haragudtak rám soha, hiszen tudták, hogy nem feltétlenül tehetek erről. Nem, nem öltem még embert, nem is fogok, de nem részletezném szívesen, mikre lennék képes elborult elmeállapottal.

Viszont, a megváltozás mellett van egy aprócska probléma: sűrűn fordul elő, hogy a külsőm is mássá válik. Még mindig nem vagyok sem farkasember, sem vérfarkas. Nagyon ritka, amikor a testem változik meg, talán évente, ha előfordul, de akkor ténylegesen egy farkashoz hasonlítok, teljesen elvesztem olyankor az emberi mivoltomat, de nem vandálkodok olyankor, ami a legkülönösebb. Ha emberként létezem és esetleg túlzott izgalmi állapotba lépek – akárminek a hatására –, képes lennék gyilkolni is, de ha átváltozom, ez eltűnik.

Eleinte azt hittük, hogy az elmémmel vannak komoly problémák – amíg egyszer farkas nem lettem –, de hiába vizsgáltak az orvosok ezredjére is, nem tudtak semmit felmutatni, ami bizonyíték lenne néhai viselkedésemre, s sajnos, vagy nem sajnos, sem testileg, sem lelkileg, sem az elmémben nem történt soha rendellenesség. Egyikben sem. Ez csak… volt. Létezett. Sokáig kutakodtam az interneten, hátha találok valami ehhez foghatót, viszont anya szerint én nem járok két lábon és nem viselkedem úgy, mint egy őrjöngő fenevad, ha farkassá alakul a testem. Igazából, elég érdekes, de olyan vagyok farkasként, mint egy szelíd jószág. Anya sokszor nevet kínjában, ha veszekszünk, hogy gyorsan legyek a hófehér farkasa, mert olyankor sokkal cukibb és szelídebb vagyok, mint alapjáraton.

Persze, nem bántok embereket kész akarva, még nem volt rá példa, hogy egy-egy elborult napomon bárkiben komolyabb, súlyosabb kárt okozzak – előbb bántom saját magam, mint más embereket, de persze, nagyon ritkán a másik véglet is bekövetkezett –, szóval vissza tudom magam fogni, csak az a gond, hogy ha túlzott érzelmi hullámok törnek rám, nehezebb a dolgom, és akár tetszik, akár nem, ez a vonzalom, vágy, vagy minek nevezzem, nem könnyíti a dolgomat. A puszta indulat elkap, ha meglátom, hogy Taehyung beszélget Jungkookkal vagy Jimminnel. Olyan birtoklási vágy lép fel nálam, ami szerintem egy normális embernél sincs jelen, és még nem vagyok szerelmes! Attól féltem a legjobban, mi fog történni, ha ne adj Isten, belebolondulok abba a szerencsétlenbe.

Szívesen mondanám, hogy amiben a birtokában vagyok, természetfeletti és fogható fel egy képességnek is, ugyanis nem tudom, vannak-e még ilyesmi emberek rajtam kívül, de sajnos nem tudtam ezt a helyzetet ennyire pozitívan szemlélni: én rettegtem. Főleg attól, hogy egy iskolatársammal, a szomszédommal létesítek valamilyen szinten kapcsolatot, és ha ez az egész kiderül…

Bár… ki hinne neki? – A sanyarúbb helyzet az volt, hogy nem akartam benne kárt okozni, sem bántani, de ha esetleg elmondanám neki, mi az állapot velem kapcsolatban, komplett idiótának nézne, amit valljuk be, teljes mértékben megértenék, hiszen ilyesmi „meséket” én sem tudnék elhinni, ha nem tapasztalnám a saját bőrömön, vagy élném át.

Máig nem tudom felfogni, hogy lehettem akkora balfék, hogy ráhajtottam erre a szerencsétlenre. Miért nem jutott eszembe, hogy nekem nem szabad senkivel, de senkivel mélyebb kontaktust kialakítanom, mert én is, és a másik is nagyon ráfázhat, ha rám jön az indulat? Miért nem jutott eszembe? Miért nem lépett közbe az agyam, mikor megcsókoltam, vagy akkor, mikor a konyhájukban ráhajtottam?

Idegesen nyöszörögtem, halkan, szinte alig hallhatóan, lenézve a füzetemre. A legborzasztóbb még mindegyik mellé – ha már ez nem lenne eddig tragikus – az volt, hogy az hagyján, hogy mi lesz akkor, ha Taehyungot bánom. Tegyük fel, hogy szeret – jó vicc –, és elnézi nekem, azt mondja, hogy semmi gond, ő nem fog kiábrándulni belőlem. Tudom, irreális, de tegyük fel, hogy így lesz és boldogan folytatjuk, amit, vagy mélyítjük el, amennyire lehet. Ez eddig még szép és jó. A kérdés a következő: Mi van akkor, ha esetleg, netalántán megint bajba keveredik és én megérzem, vagy meglátom? Ha észre veszem, hogy bárki keményen lép fel ellene, és bennem beindul a védelmezés vagy a birtoklási vágy, erősebben, mint mostanság, akkor mindennek vége lehet. Mindennek.

– Egy idióta fasz vagyok! – kiáltottam kétségbeesetten, s mikor érzékeltem, hogy az osztályterem közepén ülök, megforgattam a szemeimet. Mindenki engem bámult.

– Tudjuk, Hoseok, tudjuk. – A tanárnő hangjára összeszűkítettem a szemeimet, a fiatal nő pedig a táblához fordult vissza, az osztálytársaim pedig halkan kezdtek el kuncogni, bezengve az egész termet mind a kiáltásomtól, mind pedig a tanárnő reakciójától. Nem nagyon érdekelt, ahogyan az sem, hogy most én voltam a nevetség tárgya.

Rettegtem. Jobban foglalkoztatott az, mi történik ha… mint az, hogy pár suhanc rajtam kacarászik.

Tudom, ezek a gondolatok, ez a megfogalmazásmód és eszmefuttatások kicsit összezavaróak lehetnek, ezért most összegezném: egy olyasfajta lény vagyok, amiről nem tud senki, ugyanis az orvosoknak véletlenül sem mondták el a szüleim, mivé „alakulok” néha napján, csak annyit tudnak, hogy néha elgurul a gyógyszerem valaminek a hatására. Szóval csak a családom tud róla – a húgom kivételével.

E mellett kifordulok magamból, ha emberként elkap az agybaj: dühöngök, csapkodok, fájdalmat okozok másoknak, és nem emlékszem rá, hogy én tettem volna és igen, szex közben is képes vagyok rá, mert teljesen önkívületi állapotba esem. Habár, próbálom magam kordában tartani, sok esetben sikerül is, de nem mindig. Ritka, hogy komolyabban bántok egy embert, de előfordul. 

Mellette pedig van az, hogy farkassá válok, normális, szép farkassá, hófehér bundával, és olyankor hihetetlen, de szelíd vagyok. Dühroham közben változom át, és mintha saját magam nyugtatása miatt lenne, átváltozom. Bár, biztos voltam benne, hogy tudnék farkasként is őrjöngeni, azonban erre még nem volt példa és imádkoztam, mélyen imádkoztam, hogy ne is legyen. Ki bírna el egy hatalmas állattal?

Igen, a barátaim sem tudnak semmit. Sem Namjoon, sem Jimin, sem a többiek. Azt tudják, hogy néha bekattanok, természetesen, de szerintük valami tudathasadásos állapot áll fenn nálam, amit az orvosok nem tudnak megfejteni, ezért semmissé veszik; bár így lenne. Viszont ők még abban az állapotomban nem láttak és nem is szerettem volna, hogy lássanak, farkasként végképp nem, mert szerintem a végén ők kerülnének pszichiátriára, nem én.

Egy szóval… hatalmas bajba kevertem magam és fogalmam sem volt róla, hogy keveredjek ki belőle. Egyszerű lenne azt mondanom, hogy esetleg megszakítok a fiatalabbal minden nemű kapcsolatot, de őszintén, többet rontana a helyzeten, mint javítana, hiszen akkor a birtoklási vágy és a féltékenység még erősebb lenne bennem, hiszen más érintheti, én nem, ezért ezt végképp nem akartam megtenni. Valami alternatíva kellene, de nem tudok rájönni, hogy mi. Szólni pedig nem szólhatok senkinek.

Patt helyzet. Slamasztikába kevertem magam, ráadásul a másikat is úgy, hogy nem tud semmit.