Szomszéd fiú - VHope (15/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa...  
Hozzáfűzés: Éééés itt is van a folytatás! :3 Bár, nem hoztam olyan gyorsan, de azért itt van. :D 
Remélem, tetszeni fog nektek! :3 

Jó olvasást! <3

Taehyung

Tudtam jól, hogy aláírtam az utolsó ítéletemet, mégsem tágítottam határozottságom mellől, pedig tisztában voltam a következményekkel, amik ezzel járhattak. Láttam Yang szemeiben megcsillanni a düht, az agressziót, amit a higgadtságom váltott ki belőle valamilyen szinten, nekem mégsem rebbent még a szemem sem, pedig a szívem-lelkem remegett a tudattól, hogy esetleg megint el leszek gyepálva. Nem akartam, természetesen, de akárhányszor is fog megtalálni, akárhányszor fog sarokba szorítani, én nem fogok előtte meghunyászkodni, nem fogok fejet hajtani, mert nem az a típus vagyok. Ha kell, visszaütök, amennyire tudom, megvédem magam – esélytelen ez egy olyan kétajtós szekrénnyel, mint Yang, hiszen én elég vézna, vékony testalkatú voltam, s való igaz, volt rajtam izom, de koránt sem annyi, mint rajta, emellett erőben sem gazdálkodtam annyira, mint ő. Mégsem próbáltam meg menekülni, vagy fülem-farkam behúzva eliszkolni; álltam előtte, mélyen a szemeibe nézve, érzékeltetve vele, bármennyiszer is fog engem megütni, megverni, én nem tágítok majd, nem rettegek tőle, és nem azért, mert együtt vagyok Hoseokkal, és tudom, hogy kiállna mellettem, vagy elbeszélgetne Yanggal. Alapjáraton is ilyen voltam.

Hosszú percekig szemeztünk egymással, majd Yang egy halk kuncogás kíséretében lépett felém egyet, azt követően pedig a két kezét megemelte, majd egyenesen az ajtóhoz szorított, a műanyag lapra fektetve tenyereit, elvágva ezzel a menekülési utamat – persze, a menekülés eshetősége egy szekundumra sem férkőzött az agyamba. Ha nagyon megver, én akkor is állni fogom az ütéseit, sőt! Vissza is fogok ütni, amint esélyem, és lehetőségem adódik majd rá; ha más nem, én majd megmutatom, hogy lehet van, aki gyenge, de a jelleme erősebb, mint bárkié.

– Véged van, kis takony – sziszegte az arcomhoz hajolva, mire összevontam a szemöldökeimet, ezzel egy időben szedve ráncba homlokomon lévő bőrömet, hogy megemelve karjaimat, tenyeremet a mellkasára tapaszthassam, taszítva testén egy nagyot. Nem tetszett neki, az pedig végképp, hogy hátratántorodni kényszerült az aránylag nagy erőkifejtésemtől – ha lehet, a tettem után még dühösebben vizslatott engem, én mégis próbáltam nyugalmat tükrözni felé, mintha egyáltalán nem is érdekelne a sorsom, ami ezután következne, pedig óh, dehogynem érdekelt! Érdekelt bizony. Nem mindegy, hogy úgy járok-e be az iskolába, mint egy félholt, vagy ki vagyok-e írva megint egy hétre, vagy semmi bajom nem történik. Egyáltalán nem mindegy…

– Nincs végem, megölni nem fogsz, és ami nem megöl, az erősít, szóval gyere. Nem félek tőled – vontam meg a vállaimat, hátamat az ajtónak vetve, várva, mikor ugrik majd rám. Kijelentésem után már úgy nézett vissza rám, mint egy felbőszült bika; szinte láttam a fülein át távozni agyának felforrt gőzét, szinte láttam, ahogy a szemeit elönti a vér, agyát pedig a vörös köd. Tudtam jól, a közönyösséggel, apátiával lehet a leginkább feldühíteni az ilyen embereket, mert ha valaki fél, retteg, azt élvezik, de ha nemtörődömséget mutat irányukba egy náluk gyengébb, az kegyelemdöfésnek ér fel, ami egyenesen a szívüket érik. Yang is pont ugyan ilyen volt, és félreértés ne essék, én egyáltalán nem hergelni akartam őt – szeretek élni, a félreértések elkerülése végett –, csak megmutatni szerettem volna, hogy nem a világ közepe, és lehet, hogy erős, de az erő nem mindig nyer, főleg nem a józan ész felett.

– Majd fogsz, te kis rohadék! Kiverem belőled a szuszt is, kurvára meg fogod bánni ezt a viselkedést, beléd belem, te nyavalyás, hogy megálljon benned a szar is, amikor meglátsz! – Tényleg olyan volt, akár egy bika; olyan intenzitással is ugrott nekem, vérben forgó szemekkel, remegő testtel. Természetesen, megijedtem, egy pillanatra át is suhant a fejemen, hogy talán túlzásba estem a nagy számmal, amit nem biztos, hogy ilyen esetben is ennyire szabadjára kellene engednem, de amilyen hirtelen jött ez az emóció, olyan gyorsan el is illant.

Yang megmozdult, hogy nekem rohanjon, én pedig kivártam, és csak akkor ugrottam el előle, mikor már előttem volt három lépéssel; kivártam az utolsó pillanatot, s mikor már eljött az ideje, elugrottam előle, ő pedig egyenesen neki fejelt az ajtónak, amin hangosan koppant a koponyája. Mintha életem legjobb vígjátékát láttam volna, ajkaim elé emeltem a tenyeremet, halkan kuncogva, mosolyra fakadó szemekkel, miközben néztem, ahogy nyöszörögve hajol el az ajtó lapjától, a homlokát simogatva, összeszorított szemekkel. A forrófejűségére fog egyszer rácseszni.

– Tényleg nem félek tőled. Mamlasz vagy, unintelligens, ostoba és mérhetetlenül hülye; nincs okom arra, hogy összeszarjam magam, ha meglátlak. Inkább vagy vicces, főleg, ha így neki rongyolsz egy ajtónak. Mit vártál? Hogy megvárom, amíg lefejelsz? – nevettem halkan, visszafogottan, ő pedig hirtelen józanodott ki, majd fordult felém, haragtól remegő ajkakkal, ami már teljesen elöntötte az egész testét. – Sosem gondolom meg, mit mondjak.

– Te kis szarcsimbók! Véged! – sziszegte, majd feltűrte az ingének ujjait mind a két karján, egyenesen a könyökéig, azután pedig körbe-körbe járatta a fejét, megropogtatva a nyakát, azt pedig követték az ujjai is, amit egyesével roppantott ki, mintha csak bekeményíteni akarna. – Elrettentem a látványtól; nem kellett volna kinevetnem.

– Hát, akkor végem. Gyere csak – mondtam magabiztosan, a mosdókagylók felé sétálva, megállva közöttük, remélve, hogy ügyes leszek, s habár, semmi mást nem határoztam el, csak puszta hárítást, azért reméltem, hogy az elgondolásaim be fognak jönni. A bolondját fogom vele járatni; ha erőben nem is érünk fel egymáshoz, én azt hiszem, lényegesen okosabb vagyok nála, és nem mindig erővel lehet nyerni, ezt pedig be is bizonyítom.

A végén valószínűleg sikerül majd elkapnia, és elgyepálnia, de addig lesz jó pár kellemetlen pillanata, ezt garantálom. Nem adom magam könnyen.

– Kihúzom a beleidet a szádon keresztül! – fújtatott, miközben újból nekem rohant – már csak a szarvai hiányoztak, és elmehetett volna egy bikának; jelen esetben én voltam a vörös textília, aminek sikerül mindig felbőszítenie a bikát.

Nagyot nyelve vártam, míg ide ér hozzám – pillantok tizedmásodperceiről volt szó, mégis óráknak tűnt az az intervallum, míg pár lépésre nem került tőlem. Határozott mozdulatokkal támaszkodtam meg a mosdókagylókon ujjaimmal, és amennyire csak tudtam, feltoltam magam azokon támaszkodva, hogy fel is ugorhassak rájuk. Mivel féltem, hogy a súlyom alatt az egyik leszakadna, így terpeszben álltam két mosdókagylón tartva egy-egy lábamat, Yang pedig amint elért, rögtön a lábamat akarta elkapni, hogy lehúzhasson onnan, én azonban elvigyorodtam; mihelyst elkapta volna a bokámat, lehajoltam, majd a vállaira tapasztva a tenyereimet, egy egyszerű mozdulattal lendültem át felette, megemelve a lábaimat, akár a szekrény ugrás gyakorlatainál. Közben meglöktem a testét, ahogy átlendültem felette, és mint egy zsák, úgy borult el a súlyom alatt.

Az érkezés nem volt felemelő, hiszen rosszul érkeztem – elég magas volt Yang –, a bokám pedig fájdalmasan fordult kifelé, aminek következtében felnyögtem, és elterültem a padlón. Megcsóváltam a fejemet, aprót nyögve, s megfordulva néztem a fiút, aki a mosdókagylók között gubbasztott, fájdalmasan nyüszítve, ujjaival a fejét fogva. Megnyalva az ajkaimat vigyorodtam el, ugyanis ennek nyoma marad, szent biztos, hogy be fog lilulni a homlokának minden pontja, arról nem beszélve, mennyire szédülhetett most, hiszen a csempe nem éppen puha tárgy… – Megérdemli, egy percre sem sajnálom. Egyedül az aggasztott, ha magához tér, nem fogok tudni kitalálni semmi hasonlót, hiszen a jobb bokám igencsak megsínylette a dolgot, ugribugri már nem játszik a szituációban…

– Még sincs betonból a fejed – állapítottam meg, az egyik lábamon ácsorogva, ő azonban felmordult, s épp megmozdult volna, mikor visszaesett a mosdókagylók közé. – Rögtön elfogott egy kisebb lelkiismeret-furdalás, és jó ideig hezitáltam, oda menjek-e hozzá, vagy sem, de végül is, még nem igen okoztam súlyosabb testi sérülést, és bárhogy is van, nem szerettem volna neki sem komolyabb komplikációt okozni.

Rögtön eszembe jutott, mi van, ha agyrázkódást kapott? Az egyáltalán nem vicces, hiszen már az előbb is erősen beütötte a fejét, ha pedig agyrázkódással kórházba kerül, biztosan nem úszom meg én sem szárazon a helyzetet, hiába csak védtem magam. Még, ha nem is büntetnének meg,m rossz érzésem lenne a dolog miatt.

Lassú, vonatott léptekkel – bicegéssel inkább – közelítettem meg, majd a vállára fektettem a kezemet, aggódó pillantásokkal méregetve az előre görnyedő fiút. – Hé, jól vagy? – kérdeztem halkan, lejjebb hajolva hozzá.

Anya mindig mondta, hogy a jószívűségem, a jóhiszeműségem és a naivitásom fog egyszer a sírba vinni, és mennyire igaza is volt! – Ez a kis patkány elkapta a kezemet, úgy húzta fel magát, a földre rántva, minek hatására felnyekkentem, és elterültem a padlón, grimaszba rándult arccal.

– Naiv kis nyomoronc! – nevetett fel hangosan, a hátamra taposva; ha nem sajnálom meg, már régen kisétálhattam – sántikálhattam – volna innen, diadalittasan, miszerint nyertem, de nem! Nem, mert én Kim Kibaszott Taehyung vagyok, a naivitás és a jószívűség megtestesítője; esküszöm, soha többé nem fogom megsajnálni ezt a szemétládát, még akkor sem, ha a haldokló ágyán fetreng.

Hogyan lehet valaki ennyire patkány?!

– És most meg foglak ölni, te kis senkiházi – szűrte, préselte a szavakat fogai között, én pedig a hideg csempének nyomtam a homlokomat, összeszorított szemekkel, hatalmasat nyelve. Az ütés azonban nem érkezett, annak nyoma sem volt, sőt! Halk puffanásra lettem figyelmes, ami egyenesen a testem mellől jött, ennek hatására pedig felnyitottam szempilláimat, nagyokat nyelve nézve Yang ájult testére.

Hatalmas, tányérméretűre nőtt szemekkel bámultam a fiút mellettem, aki lehunyt szemekkel pihent, mintha csak az igazak álmát aludta volna, pedig biztos voltam abban, hogy elájult. Már éppen megijedtem volna, hogy netalántán a fejét ért ütések miatt mondta fel a teste a szolgálatot, de gondolataimból kiszakított két kar, ami a testem köré fonódva húzott fel a hűvös csempéről. Azonnal megremegtem – nem voltam egy ijedős fajta, de azért ez nem volt túl kellemes, főleg a bokám miatt, amire azonnal támaszkodtam –, majd meg is fordultam. Mindebben a szépséghiba csupán annyi volt, hogy ahogy megfordultam a saját tengelyem körül, a jobb bokámra érkezett a testem összes súlya, és mint egy kártyavár, úgy borultam volna a földre, de Hoseok azonnal elkapta a derekamat, megtartva a testemet.

– Te úgy keresed a bajt, Taehyung, mint más a zoknijának a párját – ingatta a fejét, rögtön a sérült lábamat nézve, mire zavartan elmosolyodtam, Yang ájult testét nézve. – Elég érdekesen hatottunk, ugyanis a karjaiban tartott, mint a hős megmentő, pedig ha nem hagyom magam átverni, nem kellett volna megmentenie sem. A tudat azért bosszantott valamilyen szinten, de természetesen, hálás voltam neki, és örülhetek, hogy csak egy boka-problémával úsztam meg ezt az atrocitást.

– Ő talál meg mindig, nekem eszemben sincs a bajt keresni, viszont ura voltam a helyzetnek – megemelte az egyik szemöldökét, hitetlenkedve nézve rám, félmosollyal az ajkain, mire megköszörültem a torkomat, oldalra sandítva –, amíg át nem vert – motyogtam, elhúzva az ajkaimat. – De addig komolyan ura voltam a helyzetnek! Mert mikor először… – A szavamba vágott.

– Itt voltam végig, az egyik fülkében – mutatott a leghátsóra, hatalmas vigyorral az ajkain. – Onnan kukucskáltam kifelé, és éppen, mikor neked rontott volna, ki akartam onnan szaladni, de akkor hallottam a nagy koppanást, és a nevetésedet. Úgy gondoltam, nem akadályozlak majd a dologban; azután a vécére állva kukkantottam ki az ajtó felől, és be kell valljam, egész ügyes voltál – mondta, széles vigyorral az ajkain.

– Tudom – vigyorogtam, megvonva a vállaimat, mikor a derekam köré emelte az egyik kezét, a sajátomat pedig átfontam a vállán, hogy támogatva engem indulhassunk meg.

– Azért annyira ne bízd el magad. Egyik hülye sem dőlt volna be annak a trükknek – villantotta rám a szemeit, mikor már elhagytuk a helyiséget – természetesen, azonnal elhúztam az ajkaimat, hiába tudtam, hogy igaza volt. Annak viszont örültem, hogy nem avatkozott közbe rögtön, és hagyta, hogy megpróbáljam saját magamat megvédeni; nem látott engem védtelen kisállatnak, ez pedig rettenetesen jól esett, még akkor is, ha az elején ki akart törni a mosdó fülkéjéből.

– Nem tehetek róla, bennem van jó indulat – rántottam egyet a vállaimon, Hoseok arcára nézve.

– Túl sok is, de rettenetesen jó érzés, hogy a párom – mi van? – nem egy esetleg kislány – fejezte be, apró puszit hintve a az arcom felé eső részére, azon belül a halántékomra, én pedig kikerekedett szemekkel néztem magam elé, hiszen az az egyetlen szócska igencsak hangosan visszhangzott a fejemben.

Hogy mit mondott? A párja vagyok? Pár-pár? Mármint, mint amikor valakinek a párja szerelemből a párja? A pár-pár dologra gondolt? Arra a szerelmesre?

Megköszörültem a torkomat, zavart mosolyra húzva az ajkaimat, miközben a folyosó közepén néztem vele farkasszemet, nem is törődve azzal, hogy esetlegesen órára kellene mennünk, s bármikor lebukhattunk a folyosón egyik-másik tanár előtt, hiszen nem tartózkodtunk a tantermek egyikében sem. Nekem kérdésem volt, és az akkor sem várhatott – át sem gondoltam, mivel óhajtom szembe állítani.

– Mire gondolsz a „párom” kifejezés alatt? Csak mert, hát… nem igazán abban állapodtunk meg, hogy… érted… Az nem lenne már nagyon durva? Mármint, oké, így elvagyunk, mint hogyan is mondjam? Barátság extrákkal, vagy micsoda, de a „pár” az nem túlzás a mostani kapcsolatunkat elnézve? – kérdeztem halkan, magam elé súgva, próbálva finoman a tudtára adni, hogy akkor most mi is a helyzet kettőnk között, de akkor, ami átsuhant az arcán, abban a szent minutumban… azt soha nem fogom tudni elfelejteni.

Láttam a szemeiben a fájdalmas megcsillanást, és amint ezt érzékeltem, eltátottam az ajkaimat, hogy szabadkozásba kezdhessek, de ő csak elmosolyodott. Az a vesződő, erőltetett mosoly pedig mindennél rosszabb volt – a lelkiismeret-furdalás olyan szinten öltött testet a szívemben, ahogyan eddig még sosem, s ha vissza tudnám fordítani az időt, biztosan nem intéztem volna így a mondandómat. Sőt! Sehogyan.

Nem tudtam, mit mondhatnék neki, a torkomra égett minden hang, minden egyes szó, amit kiejteni akartam az ajkaimon – megbántottam, mérhetetlenül.

– Ne haragudj, rosszul fogalmaztam. Sokszor beszélek meggondolatlanul. – Az a mosoly.

Hoseok, ne csináld ezt, mert el fogom sírni magam! Tudom, hogy faszságot mondtam, de ne gyilkolj lelkileg… – mondtam volna neki szívesen, mégsem tettem, csak lehorgasztottam a fejem, elkönyvelve magamban, hogy ezt most sikeresen elcsesztem, megint.

Kimondtam, amit őszintén gondoltam, mégsem így szántam ezt, csak tudni akartam, akkor hányadán állunk egymással, léptünk-e előre valamit, vagy sem, de megint pocsékul fejeztem ki magam. Ha nekem mondana valaki ilyet, biztos mélységesen megbántódnék, ahogyan ő most.

Miért vagyok ennyire szerencsétlen?