Szomszéd fiú - VHope (14/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +12

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa...  

Hozzáfűzés: Ide is elérkeztem! :D
Reméljük, tetszeni fog nektek! <3
Jó olvasást! <3

Taehyung

 Nyammogva ültem a pad mögött, könyökeimmel támaszkodva a falapon, tenyerembe temetve arcom egyik oldalát, apatikus tekintettel figyelve a tanárnőt, aki hatalmas beleéléssel magyarázta az aznapi tananyagot, amihez nekem egyáltalán nem fűlött a fogam. Nem volt kedvem bent lenni, legszívesebben otthon vergődtem volna az ágyamban, vagy nyomkodtam volna a telefonomat egész nap ahelyett, hogy itt ücsörgök, és próbálok figyelni valami olyasmire, ami egyáltalán nem érdekelt engem. Néha-néha kisandítottam az ablakon, nézelődve az udvart, azon elhelyezkedő fákat, egyéb tárgyakat, de azok sem kötöttek le túlságosan, ahogyan a sok, már-már ijesztő esőfelhők sem, amik azt jelezték, bizony-bizony hatalmas vihar lehet felettünk, de ha az nem is, biztosan nagy esőzésre számíthattunk. – Talán pont emiatt éreztem magam ennyire nyomottnak. Nem voltam oda az esősebb napokért. Természetesen, szerettem a borús időt, mert olyankor élénkebb volt a fantáziám, ráadásul gyermeteg szokás, avagy sem, de igazán jókat derültem, mikor egy-egy pocsolyába ugráltam, mint egy nyuszi, élvezve a vizet. Azonban az a tény vitathatatlan, miszerint ilyen esetekben elég nyomott, fáradt tudok lenni, s ahogyan elnéztem, nem csak én, hanem a mellettem helyet foglaló Jimin is, akinek szempillái folyamatos monotonsággal csukódtak lefelé, jelezve, bármelyik pillanatban el tudna aludni. – Megmosolyogtam a látványt, s néha oldalba böktem szabad kezemmel, nehogy elaludjon, mert akkor több mint valószínű, a tanárnő megbünteti, vagy teljesen kifakad. Ezt, ha lehetett, elkerültem volna, ugyanis idillromboló lett volna ezen az esős, borús napon egy hangos szó is. Olyannyira alfában voltam, hogy elviselni nem tudtam volna az agressziót bárkitől – még Hoseoktól sem, pedig való igaz, mennyire közel kerültünk egymáshoz alig pár hét alatt. Főleg azóta, mióta elmondta, milyen pszichés problémái vannak – ezzel jár együtt, hogy mindig úgy nézek ki az együttléteink után, akár a vagdalt hús, némi túlzással, persze. Már lassan eldöntöttem, lekötöm a kezeit, nehogy kimarjon egy elborultabb állapotában.

A múltkor ezt meg is tettem, talán négy, vagy öt napja, az eredménye pedig meglepő volt: szó szerint szétszakította a nyakkendőt, amivel sikerült őt lekötöznöm. Olyan erő volt benne, amelyet ritkán tapasztal az ember, s tudom, ennek félelmetesnek kellene lennie, én mégsem éreztem sem félelmet, sem rettegést, csak próbáltam valami megoldást találni, valami olyasmit, ami mind a kettőnknek jó lehet – több-kevesebb sikerrel. Gondoltam már arra is, hogy benyugtatózom, de arra már nem lett volna szívem. Elég kegyetlennek hittem ezt a megoldást, így próbáltam abban bízni, előbb-utóbb csillapodnak ezek a vágyai, vagy az indulatai, bármennyire is kevés esélyt láttam, vagy láttunk rá.

Szerettem vele lenni, még ennek ellenére is, mert az a szenvedély, az a vágy, amit az ágyban titulált, semmihez fogható nem volt, s még ha fájdalmat is okozott néha, akkor is élveztem – elgondolkodtam ez alapján, nem-e vagyok véletlenül mazochista, de tudtommal nem voltak ilyesfajta problémáim. Aztán ki tudja, lehet, csak idővel jött ki, és mazochistább vagyok, mint ezen a világon bárki – hozzátenném, ezt nem éppen gondoltam komolyan.

– Végre vége! – nyögött Jimin, miután meghallottuk a csengőszót, a tanárnő pedig rögtön a fiú felé fordult, szúrós szemekkel illetve őt, ugyanis padtársam túl hangosan örült meg a hírnek, miszerint vége az órának, és teljes joggal, ez a tanárnőnek nem igen tetszett, mégsem tett megrovó megjegyzést a megjegyzés hallatán, csak síri csendben pakolgatta a könyveit, füzeteit, hogy a táskája rejtekébe dughassa őket.

Szelíd mosollyal néztem Jimin felé, és azzal a lendülettel előre dőltem, fejem egyik oldalát a pad falának döntve, úgy nézve fel a másikra, aki halkan elnevette magát, megdörzsölgetve a szemeit. Nem a tananyag szívott le minket ennyire, mindenről a borongós időjárás tehet, ráadásul tudtuk, nem mehetünk majd sem kosarazni, sem pedig egyéb tevékenységeket folytatni, mert a szabadban lenni ilyenkor elég körülményes. Megfázni senki sem szeretett volna, főleg én, a gyenge immunrendszeremmel, amit már egy szélfúvás is képes a padlóra küldeni.

– Látom, te sem vagy a helyzet magaslatán – eresztett meg egy gyér mosolyt, mire megvontam vállaimat, finoman lehunyva szempilláimat, ásítva egy nagyot, összeszorított szemekkel, s összevont szemöldökökkel, miközben végig futott a hátamon a hideg. Annyira fáradtnak éreztem magam, hogy már szabályosan fázni kezdtem, még a libabőr is megjelent ingem takarása alatt, ami lassan futkározott végig egész testemen.

– Ez az idő kicsinál – emeltem fel egyik szemhéjamat, a fiúra nézve, aki vigyorogva pislantott le rám.

– Fel kellene valamivel pezsdíteni. – Azonnal megforgattam a szemeimet, majd fel is akadtak azok, ugyanis semmi, de semmi, de semmi kedvem nem volt mással törődni a mai napon, mint túlélni ezeket az órákat, majd hazamenni, befeküdni a meleg takaróm alá, és nyomkodni a telefonomat, vagy esetlegesen olvasni egy regényt. Elég régen olvastam már, szerettem volna bepótolni a lemaradásaimat egy-egy kedvenc kötetemnél.

– Engem ugyan nem kell pezsdíteni, remekül érzem így magam – néztem rá ellentmondást nem tűrő hangnemben intézve felé szavaimat, Jimin pedig ennek hallatára elnevette magát, hátamra simítva tenyerét, finoman körözve vele a zakómnál. Lassan szabályos dorombolásba kezdtem, felhúzva vállaimat a jóleső érzésre.

– Olyan vagy, mint egy macska. Kim CatTae. – Azonnal kipattantak a szemeim, morgósan pislogva felé.

– Mi az, hogy CatTae?! Ne szívózz már! – Rögtön felültem, meglökve a vállát, mire hangosan kezdett bele hahotázásába, a levakarhatatlan vigyor pedig úgy táncolt ajkain, mintha azok a születése óta ott lettek volna vele, minden egyes pillanatban.

Egyszerűen már herótom volt Jimintől, és a becenevektől, amiket előszeretettel aggatott rám – nem sorolnám fel őket, már micsoda nevek tarkították személyiségemet, ráadásul olyanok is, amiknek semmi közük személyemhez, de mit tenni nem lehetett, Jimin olyan volt, akár egy kisgyerek. Imádta hergelni a körülötte lévőket, és azt is tudtam, ezt a reakciómat mennyire élvezte.

– Mondtam én, csak fel kellene pezsdíteni – vonogatta szemöldökeit, megemelve karját, hogy ezután két ujjával megcsípje arcom bőrét, mire felhúztam a felső ajkamat, azzal együtt orromat is, szúrósan nézve szemeibe, szabályos szikrákat küldve íriszeinek barnaságába.

– Ez nem pezsdítés, hanem dühítés, a kettő között van különbség – javítottam ki, elhessegetve arcomtól a tenyerét, mintha egy légy mászkált volna rajtam; néha úgy is éreztem, hogy Jimin egy idegesítő kis légy, amit le kellene csapnom. Természetesen, szerettem őt, közel állt a szívemhez, de a mi barátságunk ilyen viharos volt. Egyszer ölelgettük egymást, máskor pedig egész nap nem szólunk a máikhoz, annyira bosszantjuk puszta létezésünkkel a másikat. Ez természetes dolog volt.

Jelen esetben engem idegesített Jimin, ő pedig jókat vidult rajtam, amihez semmi, semmi erőm nem volt.

Hosszú lesz ez a nap Jimin mellett – a leghosszabb, ami eddig megesett velem.

A nap további része elég unalmasan telt, s habár, kedvem sem volt elmozdulni a biztonságot, és meghittséget nyújtott padom mögül, Jungkook minden szünetben keresett – madarak csiripelték –, így a harmadik, nagyobb szünetben megemeltem az ólomsúlyúnak érzett fenekemet, hogy megkeressem a másikat, és eltölthessek vele egy minimális időt. Nem szerettem volna elhanyagolni őt, pedig már félig-meddig megtörtént, ugyanis a Hoseokkal való „kapcsolatom” óta nem nagyon járkáltunk össze iskola után, általában csak szünetekben találkoztunk, és tudtam nagyon jól, hiányolja a társaságomat – én is az övét, mielőtt félreérés esne, de ma túl kényelmes voltam, az agilis viselkedés teljességgel messze állt tőlem.

Hosszas keresgélés után megtaláltam Jungkookot az ebédlőben, épp pár sráccal beszélgetett, de amint meglátott engem, bekapta az utolsónak szánt, jó nagy falat ételét, majd felállt, megindulva felém. Arca mindkét oldala teljesen púpos volt, és az csak akkor tűnt el, mikor lenyelte az ételt, ami eddig a szájában foglalt helyet.

Halvány mosollyal ültem le egy üres asztalhoz, Jungkook pedig lehuppant mellém, szorosan a testem mellett foglalva helyet.

– Már azt hittem, szóba sem akarsz állni velem – kuncogta, csipkelődős hangnemben, mire megcsóváltam a fejemet, megforgatott szemekkel.

– Dehogy, csak ma olyan szinten nyomott vagyok, hogy élni sincs erőm – nyögtem, ezután az ablak felé sandítva, figyelve, ahogy az eső lassan kezdett szemerkélni, majd egy idő után úgy kezdett esni, mintha dézsából öntötték volna. A látvány hatására még inkább kezdtem el fázni, testem meg is rázkódott egy pillanatra, kelletlen nyüszítés mellett. – Aránylag szeretem az esőt, utána mindig olyan finom, tiszta illat van, de ma nem hiányzott – vezettem tekintetemet Jungkookra, aki félszegen bólintott.

– Egyetértek. Bár, én elég energikus vagyok, szóval, annyira nem vág földhöz a rossz idő. Neked is csak kellene valami, ami egy kicsikét feldob – vigyorgott, megbökve mutatóujjával az arcomat, mire egy halvány mosoly futott végig ajkaimon, lágyan vonva meg vállaimat, miközben a szemeibe néztem.

– Nincs kizárva, de most kedvem sincs ahhoz, hogy valami felrázzon – mondtam lebiggyesztett ajkakkal, ásítva egy hatalmasat. Jungkook erre a cselekedetre elnevette magát, óvatosan hátba veregetett, átkarolva a vállamat, hogy szorosabban magához tudjon húzni, meg is rázogatva kicsit elanyátlanodott, gyengécske testemet.

Nem, alapjáraton nem volt gyengécske, de a borús, esős idő teljesen kivette belőle minden energiát, s már kezdtem úgy érezni, ha ez így is marad, előbb-utóbb elájulva zakkanok össze a folyosón – ha el nem is ájulok, biztosan elalszom akár séta közben. Olyan voltam, akár a lajhár… egy igazi, unalmas lajhár. Mindenkinek vannak ilyen napjai, talán egyáltalán nem meghökkentő, de nekem ezek a napok felértek egy igazi érvágással.

Miután nagy nehezen abba hagytuk a társalgást Jungkookkal, elindult az osztálya felé, s én is így tettem, a szemeimet dörzsölgetve hosszú ujjaim hegyével, nyammogva párat. Lehet, kellene egy kávé, ami teljesen feldobja az érzékeimet – nem szerettem az automatából származó kávét, így ezt a hirtelen ötletet el is vetettem. Jobban szerettem az otthoni, finom, tejjel dúsított kávét, de amit itt adtak az iskolában, minden volt, ami a kávét megszégyenítette: sima vízzel elkevert por, aminek a gondolatára is el kellett húznom az ajkaimat.

Inkább végig viszem így a napot, minthogy abból a kutyulékból igyak. Végül is, már csak három óta van hátra, az kibírható, aztán, amint vége, úgy vetődök be otthon az ágyamba, hogy azt öröm lesz nézni. Már el is képzeltem, milyen mámorító érzés lesz befeküdni a meleg, puha takaróm alá, teljesen a nyakamig húzva azt, miközben hallgatom majd az eső lágy koppanásait az ablakomon, ahogy azok az üvegre pattannak.

Az illúziót magam elé képzelve sóhajtottam egyet, akár egy reményvesztett szerelmes, de nem sokáig élvezhettem ezt a kis látképet, ugyanis hirtelen valaki a vállamra markolt, majd egyenesen a mellettünk lévő mosdóba citált. Alig tudtam a lábaimmal felvenni a tempót, ugyanis hátrafelé rángatott, én pedig jó párszor összegabalyodott lábaimmal vesződtem, halk szitkozódásokat hallatva.

– Hoseok, te kis görény, most nincs… – A mosdóba érkezve azonnal a személy felé fordultam, dühös pillantással, azonban, amint megláttam Yang vigyorát, rögtön kifutott a lábaimból az össze vér. Ez egy cseppet sem hiányzott.

Nem mondanám, hogy a félelem uralkodott el rajtam, sokkal inkább a szenvedés, mert ezen a napon tényleg nem volt semmi lélekerőm egy seggfejhez, aki előszeretettel csesztette a nála kisebbeket, ráadásul tudtam, még nem kaptam elég restanciát azért, mert megaláztam az egész ebédlő előtt. – Habár, már egyszer megkaptam a magamét, jól tudtam, ez még koránt sem a vég volt.

– Hoseok? Jóban vagytok talán? Hobika nem is mesélt nekem erről – kuncogott, közelítve felém, mire én automatikusan hátráltam, mélyeket szusszantva, sűrűn pislogva. Egészen addig hátráltam, amíg a hátam neki nem ütközött az ajtónak, ami gátolta a mozgásomat, Yang pedig gusztustalan vigyorral emelte meg karjait, a fejem két oldalán támasztva meg őket, hatalmasat kacsintva rám. – Nem válaszolsz? Ejnye, pedig jobban tennéd, ha válaszra nyitnád a pici szádat.

– Mit akarsz már? – kérdeztem szenvtelen hangon, megemelve szemöldökeimet. – Már egyszer revansot kaptam, nem?

– Szerinted az az volt? Szerintem nem kaptál még eleget. Nagy a pofád, nem tudod befogni, de én megtanítalak arra, hogyan kell meghunyászkodnod, akár egy pincsinek. Ne feledd, itt én vagyok a rottweiler, te pedig egy gyámoltalan macska, akit könnyed szerrel tépek szét a fogaimmal, és vigyorogva nézem, ahogy ketté roppan a gerinced az állkapcsom fogságában. – Azonnal megremegtem a groteszk kép elképzelése után, mégsem éreztem úgy, hogy be kellene hódolnom neki; nem, inkább verjen meg annyiszor, amennyiszer csak szeretne, de én nem fogom neki megadni magam. Engem nem abból a fából faragtak.

– Hát, lehetsz felőlem rottweiler, de tudod, a herélt rottweiler nem az erejéről híres, sokkal inkább a lustaságáról, és míg neked nagyok a fogaid, nekem élesek a karmaim – vontam vállat.

– Nem hunyászkodsz meg? – sziszegte, arcomhoz egészen közel hajolva.

– Nem. Eszemben sincs – jelentettem ki határozottan, állva megvető pillantásait.

– Ez volt az utolsó esélyed – mondta halkan, suttogva a szavakat, s ezzel egy időben szólalt meg a csengő is, mintha a vesztemet próbálná jelezni az is.