Szomszéd fiú - VHope (7/?)

Cím: Szomszéd fiú

Alkotó: Nana

Hossz: ?
Párosítás: VHope ~ Hoseok x Taehyung ~ (BTS)

Besorolás: +16!

Műfaj: AU 

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; picike romantika

Összefoglalás: Taehyung édesanyja kénytelen volt elválni a férjétől, Taehyung apjától, és a lehető legmesszebbre költözni egy piciny, barátságos kis faluba, hogy új életet kezdhessenek, messze az életüket keserítő férfitól. 

Persze, a teljesen új élet kezdése nem zökkenő mentes, hiszen Taehyung haragszik az anyukájára attól függetlenül, hogy jól cselekedett. Hiányoznak a barátai, fél az új megpróbáltatásoktól, az új emberektől és tart tőle, hogy nem lesz mellette senki. A magánytól pedig még inkább fél. 

Főleg az új iskolától, ahová nap, mint nap be kell majd járnia, alkalmazkodnia kell, megtanulni a tanárok szeszélyeit, ismerkedni az osztályával, az új épülettel... 

És az sem könnyíti meg az életét, hogy rengeteget kell dolgoznia a szobáján és a házon, hogy megfelelő környezetben élhessenek. 

Emellett pedig Hoseok az új szomszédja, aki elég furcsa.. legalábbis, TaeTae számára.  Katt az olvasáshoz --->

Hozzáfűzés: Ollé! :D Nana jó kislány. Nana nagyon jó kislány. Amint ideje van, ő már ír is. Azt hiszem, beteg vagyok... xDD

Taehyung

Hatalmas nagy szemekkel néztem rá, mikor azt mondta, hogy helyes, és szép arcom van. Nem tudtam hová tenni magamban a kérdést, és nem tudtam értelmezni. Persze, felfogtam, bizonyos szinten tudtam is értelmezni, hiszen értettem. Az volt a gond, hogy nem tudtam, miért mondja, és miért ilyen arckifejezéssel.

Üres fejjel, és tekintettel bambultam rá, hatalmas, boci szemekkel pislogva. Zavartan lesütötte a szemeit, miközben megköszörülte a torkát, majd hallatott egy aprócska sóhaj félét, és esetlenül, mintha a világ legnagyobb hibáját követte volna el, felnézett rám.

- Mennyire vagy rosszul? - kérdezte, továbbra is gyengéden, lágyan cirógatva a sérülésemet.

- Hát, elmegy… - Mire válaszolni tudtam, csak ezt a két szót, elég rendesen össze kellett kapnom magam. Férfiak/fiúk azért nem sűrűn dicsérnek meg, milyen szép vagyok, hacsak az illető nem meleg. Hoseokot viszont nem úgy néztem, mint aki meleg lenne. Nem vettem észre semmilyen jelét annak, hogy esetleg vonzódna hozzám, vagy bármi.

- Jól helyben hagyott – sóhajtotta, figyelve az arcomat, kicsit sajnálkozva. Elfintorodtam, amennyire az ajkaim, és a bennük lüktető fájdalmak engedték.

- Azért kibírom, nem kell drasztikusan felfogni. Nem kaptam még ilyen verést, az szent biztos, de lehetett volna rosszabb is. Nem olyan vészes azért – mosolyogtam rá, mire halkan felszusszantott, majd finoman megcirógatta az arcomat újra.

- De én sajnállak, és bánt, hogy elvert – mondta halkan, alig hallható hangon. Felvont szemöldökkel néztem rá, nagyokat pislogva.

- De miért bánt a dolog? Nem fogok belehalni – motyogtam, finoman, lágyan döntve oldalra a fejem, akár egy kíváncsi kis madárka.

- Mert bánt. Nem szerettelek volna így látni. Azért mondtam, hogy kerüld el, de nem hallgattál rám – motyogta szomorkásan, lehorgasztott fejjel.

Jó, hogy nem fogok rá hallgatni, ha hülyeségeket mond. Persze, hajtsak fejet Yang előtt? Ezt ő hogy gondolta? Menjek el másik oldalra, ha ő azon az oldalon ténfereg, amerre én vagyok? Ez így nem működik. Nem vagyok a meghunyászkodó, sem nyafogó fajta. Én kiállok magamért, a véleményemért is, és csak azért, mert az a patkány az iskola nagymenője, nem fogok meghajolni előtte, hogy rendelkezzen velem. Igen is, visszaütök. Igen is, megmondom a véleményemet, és igen is, tudja csak, hogy van valaki, aki nem fél tőle.

Igazából, én is félek tőle, nem is akármennyire, de a világért sem mutatnám ki. Legyen csak meg abban a tudatban, hogy egy ember nem hajlandó beadni neki a derekát, mert ő senki ahhoz, hogy én azt mondjam, hogy rendben, akkor tégy, amit akarsz. Nem, sosem voltam ilyen típus, és nem is most fogom elkezdeni. Ha ehhez az kell, hogy minden nap laposra verjen, hát ámen, kezet rá, nem érdekel. Megalázni magam nem fogom.

Ha megalázás, inkább a verés. Abban legalább tudom mutatni, hogy valamit én is érek, és igen is, meg tudom neki mutatni, hogy bennem is van erő, nem vagyok anyám asszony katonája, hogy könyörögve kérleljem, hogy ne üssön meg. Ha nagyon tahózik, még akár repetát is kérek belőle, mert ismerem magam.

Eszem ágában nincs ezt a „tanácsot” megfogadni. Aztán, ha majd fejet hajtok Ó hatalmas Yang előtt, én leszek a kis csicskása. Azt főleg nem hagynám, mert abba bolondulnék bele. Nem. Tudom, hogy ezt Hoseok nem igazán értené meg, és biztos vagyok benne, hogy lenne valami frappáns ellenérve, ami alatt bebizonyítja, hogy rosszul gondolom, és tévedek, nekem kuss a nevem. Éppen ezért nem mondom el neki, mit gondolok a helyzetről. Reggel már elregéltem neki, hogy nem fogok fejet hajtani senki előtt. Burkoltan ugyan, de közöltem vele. Ennek ez az ára. Inkább ez, mint a megfélemlítés, és a stressz… Meg aztán, őszintén? Nagyon ciki behódolni akárkinek. Nem érzem magam kevesebbnek nála. Sőt! Biztos vagyok benne, hogy mint ember, ezerszer többet érek. Rengeteg olyan dolog van, ami miatt meg nem tenném… de ha mindet felsorolnám, biztos, hogy egész éjszaka itt ücsörögnék a tetőn egy magamban, hogy ezekről beszámoljak.

Engem nem úgy neveltek, hogy a kihívások, és megpróbáltatok elől rohanni, vagy behódolni kell előttük. Szembe kell állni velük, akár személyről, akár problémáról van szó, az már részletkérdés, igazából. Szembe kell szállni, és leküzdeni. Ha nem megy, utolsó erőig küzdeni. Ha akkor sem, akkor elismert a bukás, de legalább egy próbát megért, mert a remény az ott van, az utolsó cseppig.

- Nem is fogok. - Ennyivel reagáltam le, halovány vállvonással, mire megcsóválta a fejét, egy mély, felszínes sóhajjal, aztán emelte a kezét, hogy végig simítson a hajamon, amit rövid időn belül teljesített is. Törődően, finoman nyúlt a puha tincseimhez, közben az arcomat kémlelte, ide-oda futtatva rajtam a szemeit, majd lassan elidőzött a szemeimen. - Baj van? - kérdeztem halkan, felvont szemöldökkel.

Csillogtak a szemei, de úgy, ahogy még soha, senkitől nem láttam. Őszintén? Megrémültem egy pillanatra. Úgy nézett rám, mintha egy aprócska kis csoda lennék, amit épp a tenyerén hordoz. Mintha… mintha valami megváltó lennék.

- Hoseok? - súgtam, ő pedig felsóhajtott, majd esetlenül rám nézett.

- Ne haragudj… - Olyan szomorkás volt a hangja. Nem tudtam hová tenni. Mi a baja?

- Mi? Miért haragudnék? Nem tettél semm… - Hirtelen kipattantak a szemeim. Villám gyorsan mozdult. Az ujjai az arcomon pihentek, lágyan cirógatta a bőrömet, vigyázva a majdhogynem friss sebeimre, nehogy akármilyen fájdalmat okozzon. Lágyan érintett, mintha porcelánból lennék, mintha törékeny lennék, akár a kristály, ami bármelyik percben szétrobbanhat a karjaiban.

A szemeim tányérméretűre nőttek, és elfelejtettem levegőt is venni, mozdulni is. Ledermedtem, azt hiszem, egy minimális sokkot kaptam. Az agyam kihagyott, a szívem pedig zavarosan kezdett verdesni a bordáim ketrecében, mintha összeszakadva ki akarna onnan szabadulni, hogy olyan messzire repülhessek a rátelepedő teher elől, amilyen távolra csak lehet.

Éreztem a vállaimon a mérhetetlen, láthatatlan súlyt…

Az izmain megfeszültek, és csak néztem az alig pár milliméterre lévő, csukott szemeit, a hosszúkás szempilláit, amik néha meg-meg rebbentek. Az arca piros színben pompázott, de nem annyira szerintem, mint az enyém. Halovány pír futott végig a bőrén, az ajkai pedig finoman mozogtak az enyémeken.

A másik, szabad kezével a kézfejemre simított, amivel magamat támasztottam a betontömbön. El akartam húzódni, de nem voltam képes rá… egyszerűen nem tudtam. Csak hagytam, hogy finoman puszilgassa, csókolgassa a számat, óvatosan, vigyázva, mintha bármikor sebet ejthetne rajtam. Azt sugallták a mozdulatai, mintha egy kincs lennék, amit vétek durván érinteni. Mintha pillangó csókolna, mintha pillangó lenne a kezemen és az arcomon, annyira puhák és vigyázóak voltak az érintései. Éreztem, hogy a libabőr végig fut a hátamon, az agyam, és a fülem zúgni kezdett, a gyomrom bukfencezett egy hatalmasat, és a teher, és szorító érzés mellett valami más is a mellkasom rejtelmeibe költözött. Egy megfogalmazhatatlan, furcsa érzés, amit nem tudtam sorolni sehová, bármennyire is akartam.

Akármennyire is próbálkoztam, nem tudtam azt mondani, hogy ez az édeskés puszi, vagy csók nem esett jól. Puhák voltak az ajkai, mint a vattacukor, és legalább annyira édesek is. Szinte már éreztem a számban az ízét, pedig esze ágában sem volt oda betolakodni a nyelvével. Gondolkodtam rajta, hogy majd én kezdeményezek, de arra sem volt kapacitásom. Csak hagytam… hagytam, hogy kisajátítsa a számat, és a magáévá tegye, s élvezze azt az ártatlan puszit, amit nyújtott nekem.

Olyan volt, mintha lebegnék, és magam sem tudom, miért. Valamiért át akartam karolni a nyakát, magamhoz húzni, jelezni neki, hogy tegyen többet, kicsit, egy ici-picikét adjon a finom ajkaiból még, hogy ne legyen ennyire ártatlan a gesztus.

Nem mertem megtenni. Az agyamra olyan köd borult, ami minden mozgásomat korlátozta… mindent. Még az ujjaim, a szempilláim sem rebbentek, csak üres, hatalmas, keres szemekkel bámultam az ő meghitt, nyugodt arcát.

Megcsókolt egy férfi…

- Sajnálom – suttogta az ajkaimra, mikor nagy nehezen elhúzódott tőlem, de a pillái továbbra is lehunyva pihentek, miközben nyelt egy nagyot. Azt hiszem, nem mert a szemembe nézni. Félt rám nézni, de megértem. Azt hiszem, én sem szívesen néznék az illető szemébe, akit megcsókoltam, és ha az még nem lenne elég, mellette a saját nememhez is tartozik. Azt hiszem… én roppant kellemetlenül éreztem magam.

Az enyhe sokkból magamhoz térve, lassan végig nyaltam az ajkaimat, reflex-szerűen, ezzel pedig akaratlanul ugyan, de megnyaltam az ő puha száját is, amibe beleremegett a teste, és újra nyelnie kellett egy nagyot. Igen. Tényleg édeskés ízű ajka van. Mint a vattacukor…

- M-mikor… megláttalak a szemetesnél… én azóta… hát… érted – mosolygott kínosan, továbbra sem nézve rám. Nem tudtam reagálni. Képtelen voltam rá. Továbbra is néztem, nagy, boci szemekkel, ő pedig szusszantott egy hatalmasat, majd lassan elhúzódott tőlem.

Csak ekkor éreztem, milyen kellemes illata van. A levegőbe kellett szimatolnom egy picit, hogy az az észbontó esszencia ne tűnjön el még olyan hamar, amilyen gyorsan annak be kellett következnie. Végül beletörődtem, és hagytam, hogy elhúzódjon tőlem, kínosan, szendén nézve a szemeimbe.

Továbbra sem reagáltam.

- Tényleg sajnálom. Nem kellett volna – mondta halkan, megköszörülve a torkát. - Csak… olyan szép vagy még így is. Annyira… annyira helyes arcod van még így is, pedig rendesen megrendeztek. Ráadásul annyira sajnáltalak is. Nem bírtam ki. Tényleg ne haragudj rám – szuszogta, félve nézve rám.

- N-nem haragszom. - Aránylag sokáig tartott, míg megtaláltam a hangomat, és betűket is tudtam formálni az ajkaimmal, amiken nemrég még az övéi pihentek. - De én nem vagyok meleg – suttogtam, mire aprót sóhajtott, kissé csalódottan. - Én a lányokhoz vonzódom… d-de nem ítéllek el! Nem foglak gyűlölni, vagy valami, mert nem… csak én ezt nem tudom viszonozni – suttogtam, kicsit elszégyellve magam.

Miért szégyellem magam? Ez a normális. Egy férfi vonzalmát egy másik nem viszonozhatja, nem? Nem. Miért érzem magam kellemetlenül? Lehet, hogy az elutasítás, hiszen biztos rosszul esik ez most neki, hiába próbálom finoman közölni vele a tényeket. Bántani pedig a világért sem akarnám, hiszen ő kedves velem. Kedves? Ha még csak kedves lenne, és kedvelne! De ő vonzódik hozzám…

- Persze, gondoltam. Nagyon sajnálom, hogy rákezdtem, mert eszemben sem volt, tényleg. Nem gondolkodtam, csak… - A szavába vágtam.

- Semmi baj. Nem fogom elmondani senkinek, és nem foglak téged piszkálni miatta, de én nem az az ember vagyok, szerintem – motyogtam magam elé, kissé megnyalva a számat.

Ez így van rendjén. Én nem vagyok meleg. Biztos azért esett jól ez a puszi, mert kedves gesztus volt tőle, és egy verés után egy ilyen puszi lehet, hogy pont egy felüdülésnek hat. Igen, valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy annyi érzés kavargott bennem. A furcsa az volt, mindemellett, hogy nem éreztem undort. Egy aprócskát, egy parányit sem. Semennyit. Nem volt bennem sem undor, sem olyan gondolat, hogy gusztustalan, és förtelmes az, hogy ő megpuszilgatta a számat. Ezt nem értettem. A legtöbb ember azt mondja, hogy ha egy férfi kikezd nála, vagy a nemébe tartozó személy, és ő nem ahhoz vonzódik, akkor undort, hányingert és rosszullétet okoz a dolog. Én nem éreztem ilyet. Én csak úgy voltam.

Sőt! Még jól is esett, amit nem tudtam mire vélni. Próbáltam betudni a verés utáni keserű élménynek, aminek következtében ez a puszi jól esett. Igen, csak ez lehet a dologban, semmi más… igen. Igen.

- T-tudom… tényleg ne haragudj. Felejtsük el, jó? - kérdezte, mire egy aprócskát bólintottam válaszul, többet viszont nem reagáltam, és nem is mondtam ennél.

~*O*~

Mély sóhajt hallatva feküdtem az ágyamban hanyatt, a plafont nézegetve. Nem tudtam aludni. Próbáltam lehunyni a szemeimet, mondogattam magamban, hogy „Kim Taehyung, aludni fogsz”, de hiába bármi. Nem ment. Nem jött az álom manó, és úgy éreztem, ma nem is fog meglátogatni az éjszaka hátralevő részében sem.

Csak forgolódtam, már hosszú órák óta.

Még szerencse, hogy Hoseok rávett az orvosra, ugyanis kaptam igazolást, amiért elvertek, mert úgy volt vele a doki, hogy így nem is tudtam volna a padban ülni, és tanulni. Természetesen, még két napig minimum itthon kell lennem, mert csúnyák a nyomok. Utána saját felelősségre nyugodtan bemehetek az iskolába, de ha úgy döntök, hogy még fájdalmaim vannak, menjek vissza, és maradhatok még pár napot. Nem akartam kimaradni a tanulásból, így biztos nem fogok több napot itthon maradni a kötelezőkön kívül.

Fáradtan nyögtem egyet, majd az aránylag érintetlen oldalamra fordultam, lebiggyesztett ajkakkal nézve magam elé.

Megcsókolt az iskola tetőjén, naplementében a szomszédom, aki a saját nememhez tartozik, és még mellé egy iskolába is járunk. Elég viccesnek hangzik, annyi szent. Mikor hazaértem, gondoltam rá, hogy elmesélem Kikwangnak, viszont azt mondtam Hobinak, hogy senkinek nem mondom el, így tartottam magam az elhatározás, és kijelentés mellett. Pár nyugtató szó azért jól esett volna, hogy semmi gond, attól még nem vagyok meleg, hogy egy ártatlan puszi jól esett attól a személytől, aki alapjáraton törődik velem, ha jobban belegondolok.

Ez annyira hihetetlen, és felfoghatatlan. Nem elég, hogy a saját nemembe tartozik, még mellette alig ismerem pár napja, de már meg is csókolt.

Mi a legrosszabb az egészben? Az egész-egészben? Hogy nem undorodom. Undorodnom kellene. Rosszul kellene lennem a gondolatra. Taszítania kellene, és nem. Akárhányszor gondolok bele, hogy Jung Hoseok megcsókolt az iskola tetőjén, elmosolyodni lenne kedvem. Nem ismerem. Igazából, jóformán azt sem tudom, kiféle, miféle ő. Ráadásul férfi, és nekem mosolyogni támad kedvem, ha arra a pillanatra visszagondolok, vagy az eszembe jut.

Idillinek hat, olyan pillanatnak, amit nem szívesen felejt el az ember, és nem is fog… Ettől pedig megrémültem egy bizonyos szinten.

Nem is csíptem, mikor először szóba állt velem, a suliban is menekültem előle, most meg megcsókolt, és nekem tetszett? Ez irreális. Ez lehetetlen… elképzelhetetlen! Pár nap leforgása alatt…

Mi van velem?

Nyöszörögve, szenvedve kikaptam a fejem alól a kispárnám, és a hangos nyöszörgésemet a puha tárgyba fojtottam, ahogy a fejemhez nyomtam. A lábaimmal kapálóztam, kicsit dühösen ütlegeltem őket a matracnak, miközben a testemmel is vonaglottam. Igen, hisztiztem, mint egy kisgyerek.

Utálok élni!