Fall... Everything... Fall... Everything - YoonMin (+16)

Cím: Fall... Everything... Fall... Everything

Alkotó: Nana  

Hossz: ?
Párosítás: YoonMin (Yoongi [Suga] x Jimin) (BTS)

Besorolás: +16! 

Műfaj: dráma, romantikus

Figyelmeztetés: Trágár beszéd;

Összefoglalás: Jimin és Yoongi összevesztek, éppen Szenteste. Jimin elrohan otthonról, ugyanis muszáj kiszellőztetnie a fejét valamelyest... dühös az idősebbre, később viszont rájön, hogy talán igaza lehetett a másiknak...   

Hozzáfűzés:  Még régebben írtam ezt a one-shotot, de most van alkalom rá, hogy kirakjam. :) Nem drámai és szomorú a vége, nem lenne szívem olyat kitenni ilyenkor xD
Jaj, az első közzétételt nagyon elcsesztem XD bocsánat érte >< Nana keveset aludt megint.

A város pislákoló fényei megakadályozták, hogy a hosszúkás, kihaltnak tűnő utcák sötétségbe boruljanak. Halovány fényben pompázott egy-két méterenként minden szakasz, ezzel biztosítva azt, hogy a járókelők lássák, merre mennek, vagy épp megnézzenek egy-egy csábító kirakatot süteményről vagy ruhamárkákról, ami éppen érdekli őket.

Csendes volt minden, a világító fények, a pislákolások, és a Hold fénye idilli pillanatokat nyújtott normál esetben, és ha az ember végig sétált a város utcáin, talán jó érzés kerítette hatalmába. Meghitt volt, nyugodt… pont olyan, amilyennek egy csendes városrésznek lennie kellett Szenteste.

- A francba már! - A világos, rozsda színű hajú, fiatal fiú dühösen nézte a telefonját. Forrt a vére, zúgott a feje és szinte remegett a dühtől, ami már lassan egy órája kínozta. Néha-néha elsötétült előtte a világ, ahogy a nem rég történtekre gondolt, és remegő ajkakkal sétált, szinte megállíthatatlanul.

Dühös volt, kétségbeesett és talán még félt is, de mennie kellett, muszáj volt mozognia, sétálnia, különben megőrült volna.

Még mindig hallotta a fejében visszhangzani a szavakat, nem tudta őket kiverni onnan, akárhogy próbálkozott. A sírás fojtogatta. Ki akarta adni, de félt. Maga sem tudta, mitől. De félt sírni, félt tombolni, üvölteni, a hajét tépni, térdre rogyni, ordítani, fájdalmasan, kétségbeesetten. Talán úgy érezte, hogy szánalmas, ha valaki ezt teszi. Igen, biztosan az. Az erős emberek elmosolyodnak, és hanyagul rántva a vállukat, tovább lépnek, mintha nem is történt volna semmi.
Neki is ezt kellene tennie. De annyira nehéz…

„Nem vagy más, csak egy beképzelt hülye pöcs, tudod?! Úgy viselkedsz, mintha te szartad volna a spanyolviaszt, közben rohadtul, de nem tudsz semmit! Sem rólam, sem az életről!”

Megremegtek az ajkai, de beharapta az alsót, így elfojtotta az ismét előtörni akaró könnyeit. Behunyta a szemeit, és megremegtek a karjai. Mélyen felsóhajtott, rebegtek a szempillái az elfojtott dühtől. De megrázta magát, amennyire tudta, és remegő ajkakkal, fátyolos szemekkel sétált tovább, lehetetlent nem ismerő léptekkel.

A könnyeit továbbra is, gondosan a szemei sarkában tartotta, hogy még véletlenül se gördüljenek le az átfagyott, piros árnyalatban nyúló arcán.

Miért gondolja így? Miért gondolja, hogy beképzelt? Ő nem az… Ismeri őt, az életet is, éppen annyira, amennyire neki kell. Nem kellett neki több, sem kevesebb. Így jó volt. Baj ez talán? Úgy szeret élni, ahogy és azzal, amivel. Úgy, ahogyan ő akarja. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tud az életről? Miért mondta azt, hogy nem tud róla sem semmit? De tud. Hiszen szereti. Halálosan. Bármit megtenne érte…

„Nem te vagy a világ közepe, fogd már fel! Mit hiszel?! Mit? Elegem van belőled, érted?! Elegem van a hisztijeidből, a viselkedésedből; abból, hogy ha nem az van, amit te akarsz, haldokolsz! Elegem van, hogy hozzád kell igazodni, mert ha nem, akkor a világ fájdalma rajtad van! Elegem van abból, hogy úgy viselkedsz, mintha csak saját magadat szeretnéd!” - Szinte üvöltöttek a gondolataiban a másik kemény, durva szavai. Látta maga előtt, ahogy az idősebb egy alkoholos üveget dob felé, és ha nem hajol el időben, lehet, hogy már nem is élne. Visszagondolva az eseményekre, megremegett és majdnem kibuggyantak a könnyei, de nem. Elfojtotta. Nem sírhat.

Gyűlölte, hogy ennyire érzékeny. Ő nem akart érzékeny lenni... sem gyenge. Ő erős akart lenni. Erős, mint a párja. 

„Nem is, te csak magadat szereted, senki mást! Magadba vagy szerelmes, és magad körül mindenkit lenézel! Nézz tükörbe, ki vagy?! Nem az, akit megismertem! Ki vagy?!” - A másik hangja dübörgött a fejében. Nem bírta. Meg kellett állnia, a térdeire támaszkodva, hogy valamelyest megnyugodjon.

A telefonja kijelzője megint jelzett, ezzel egy időben rezegni is kezdett, jelezve, hogy hívják. Persze, hogy ő hívja. De nem, nem fogja felvenni. Majdnem megölte. Emellett elhordta mindennek, aminek csak lehetett…

„Hihetetlen vagy, tudod?!” - Felsóhajtva felnézett maga elé, majd lehunyta a szemeit, és pár pillanat után újra felnyitotta hosszúkás szempilláit, hogy újult erővel indulhasson tovább. Nem tudta, merre menjen, csak… csak menni akart. Távol lenni a másiktól. Elfelejteni, hogy létezik és elfelejteni az egész esetét. A szeretet ünnepét, és minden mást, amit eddig tönkretettek. Együtt. Legalább… tudnak valamit tenni közösen is, együttműködéssel, még ha az a rombolás is.

Miért is történt ez?

Emlékszik, hogy hazament, enyhén illuminált állapotban. Párja rögtön megállította, és a szemeibe nézett. Tudta, hogy mit csinált. Persze, elég volt csak a kisebb szemeibe néznie, és látta, hogy már megint mit művelt. Elszakadt a cérna… és onnantól a Pokol is.

Lesütötte a szemeit, mihelyst visszagondolt az idősebb tekintetére, ahogy maga felé fordította az arcát. Csalódott volt, szomorú, egyben dühös is. Azok a szép, dús ajkak lefelé görbültek. Szinte látta maga előtt most tisztán, kitisztult fejjel – eltekintve a dühtől –, hogy mennyire fáradt is volt a szerelme tekintete.

„Miért teszed ezt magaddal? Miért csinálod? Miért jó? Miért nem mondod el, mi fáj? Miért fojtasz el mindig mindent? Miért okozol fájdalmat nekem? Én segíteni akarok, miért nem hagyod?” - Talán ezeket a gondolatokat, és érzéseket tudta a másik tekintetéből kivenni.

A telefonja újra jelzett. Mélyen felsóhajtott. Tényleg kellett ez a séta, hogy kiszellőztethesse a fejét, és átgondolhassa, hogy megint ő volt az ostoba, és nem a másik. Megint neki kell bocsánatot kérnie, és megtennie mindent annak érdekében, hogy béküljenek.

- Végre! Hol vagy?! - A vonal végén lévő hang aggódó volt és síró. Sírt…?

- É-én… Hát… - Körbe nézett, végig kémlelt mindent, hogy rájöhessen, merre is van. - Hát…

- Mondd már! - Türelmetlen volt a hangja, ideges, aggódó, sírós… csalódott. Minden rossz érzés, ami létezhet, ott volt a hangjában.

- A-azért… azért csináltam, mert… - Szóra nyitotta az ajkait, hogy most elmondhassa. Most elmondhat mindent, bármit, akármit. Nincs szemkontaktus, nincs sajnálkozó tekintet, vagy akármi más, ami rossz érzést kelthet benne. Ennek ellenére félt. Félt mondani bármit.

- Mi? Mit csináltál megint? - Újra sírós volt a hang, kétségbeesett és hitetlenkedő. A hang, amit annyira szeretett, ha dúdolt, kedvesen csengett felé... Nem akart neki ennyi fájdalmat okozni. Nem akart belemarni abba a szívbe, ami érte dobogott. Még is, szinte minden alkalommal megtette, még akkor is, amikor lehetetlennek tűnt. Ő nem akarta ezt.

- Azért mentem úgy haza, mert… - Elhallgatott. Képtelen volt elmondani. Ő nem tud beszélni a szíve mélyében elrejtett fájdalmakról. Nem ment neki. - Yoongi, itt vagyok a belvárosi plázánál. Értem jössz? - kérdezte, esetlen hangon.

A vonal másik végén lévő fiú felsóhajtott, gondterhelten, és egyben megkönnyebbülten.

- Megyek. Ne mozdulj! - Azzal a lendülettel bontotta is a vonalat.

A fiatal, rozsdás árnyalatban pompázó, dús hajú fiú felsóhajtott, majd az utca másik oldalára sétált, ahol a pláza pihent. Felsóhajtva leült az egyik lépcsőre, felhúzott lábakkal, és úgy pislogott maga elé.

Tudta, hogy amit tesz és csinál, az nem jó. Tudta, hogy beszélnie kellene a nem felszínes gondjaitól. Tudta, hogy nem a minden napos dolgokról kellene társalognia, hanem arról, ami valójában vele történik. Ami valójában fáj neki.

Tudta, hogy nem nevetnie, mosolyognia, és szórakoznia kellene, mikor mindenki látja. Tudta, hogy ki kellene adnia a gőzt azt a fáradt gőzt, legalább a szerelme előtt, ami egyre jobban rátelepszik a szívére, és szorongatja, fojtja, marja…

Még ha beszélni nem is beszél, tettekkel talán kiadhatná magából. De ő azt sem tette. Mindent megtesz annak érdekében, hogy ne derüljön ki semmi, és ne sajnálja senki. Viszont így annak okoz fájdalmat, akinek nem akart. Annak, aki az életét jelentette.

Még gyerek volt. Tény és való. Ő még gyerek egy kapcsolathoz, egy olyasmi dologhoz, ami a felnőttek játéka. Ő még gyerek ahhoz, hogy meg tudja osztani a gondjait értelmesen és úgy, ahogyan kell. Ő még gyerek ahhoz, hogy kezelni tudjon bizonyos dolgokat, amikre a párja már képes.

Ő még nem.

Ő még gyerek is akart maradni. Nem akart felnőni. Gondtalan akart lenni a szerelme oldalán, nevetni, játszani… ehelyett csak a gondokat, problémákat halmozza, minden egyes lépésével.

Kétségbeesett.

Lehunyta a szemeit és átölelte a térdeit, magához húzva azokat. Hintáztatta magát, lágyan, előre-hátra. Mikor kicsi volt, akkor tette ezt, hogy megnyugtassa magát. Már nem segített neki, de reflex-szerűen benne volt a cselekedet, hogy csinálja. Nem érdekelte, ha egy-két ember meglátja, és hülyének nézi.

- Hülye – súgta Yoongi, miközben a másik előtt guggolva, megsimogatta a fiatalabb haját. - Ne haragudj. Nem akartam olyan durva lenni – mondta halkan, lassan megsimítva ujjbegyeivel a szerelme puha bőrét, végig simítva a piros arcán. - Durva voltam. - A fiatalabb felnyitotta a szemeit, amik már fátyolosak voltak a könnyeitől. Yoongi meglepődve figyelte a könnyes szemeket. Még sosem látta így. Soha.

- Sajnálom! Én tudom, hogy rossz vagyok! Tudom, hogy nagyon rossz vagyok. Tudom, hogy rossz társasággal barátkozom, tudom, hogy elrontanak! Tudom, hogy minden nap, amit teszek, az rossz és… és hidd el, szemközt köpném magam, ha lenne rá alkalmam. Ki akarok lépni, de nem is akarok! Néha jó… néha megfeledkezem mindenről. A gondokról, a fájdalomról és… és ők segítenek! Tudom, hogy rontanak és… és én tudom, hogy már nem vagyok olyan, mint pár éve. Se nem édes, se nem aranyos, főleg nem pufók arcú. Tudom, hogy fogytam, nőttem és… és már nem vagyok az, aki voltam. De szeretlek és ezen hidd el, semmi, de semmi nem változtat! Igyekszem jó lenni és igyekszem viselkedni, de nehéz, nem megy – mondta a fiú, hatalmas, könnyes szemekkel, remegő lábakkal. Yoongi elmosolyodott, majd felsóhajtva, magához ölelte a remegő, kétségbeesett fiút.

- Tudom.

- Akkor miért viselkedsz velem így? - kérdezte, már sírós hangon. - Akkor miért nem segítesz, ha tudod? Miért nem? - kérdezte, már zokogva, kiengedve a fáradt gőzt, ami már évek óta telepedett rajta, befeketítve a tiszta, ártatlan szívét.

- Ezért. Hogy sírj – mondta, magához húzva szorosabban. - Neked nem kell még felnőttet játszanod, Jimin. Neked nem kell erősnek lenned. Legyél gyenge, ameddig teheted – mosolygott Yoongi, finoman eltolva magától a zokogó fiút. - Ne úgy viselkedj, ahogy elvárják, hanem úgy, ahogy te szeretnél, csak tedd azt úgy, hogy magadban, és másban se okozz maradandó kárt, érted? Azzal, hogy így viselkedsz, magadat is bántod. Tudom, hogy durva volt, amiket a fejedhez vágtam, nem is gondoltam komolyan, csak… aish – súgta, megsimítva a fiú könnyáztatta arcát. - Nem kell még felnőnöd, ha nem akarsz, Jimin. Nem szégyen, ha gyenge vagy néha.

- De én utálok gyenge lenni – nyöszörgött, Yoongi vállait markolva.

- Én is gyenge voltam, mikor elrohantál. Úgy sírtam, mint egy kisgyerek. Főleg, mikor nem vetted fel a telefont. Ez nem hiba, ez nem gond. Sírni és gyengének lenni nem szégyen… rossz érzés most sírnod? - kérdezte halkan, mire Jimin csak szipogva meredt maga elé. Yoongi elmosolyodott. - Tudod, miért ilyen széles a vállam, hm?

- Miért? - szipogott Jimin, hozzábújva szerelméhez.

- Azért, hogy te sírhass. Ha te nem sírsz, nem lesz teljes a vállam. Hiányozni fognak a terhek, és egy idő után azért fáj majd, mert nem végzi a feladatát. Én ezért vagyok, és azért, hogy szeresselek – mondta, mély sóhajjal, ölelve Jimint.

- Rendben… igyekszem majd sírni, többet is – mondta a fiatalabb, mély sóhajjal, félig lehunyt szemekkel nézve maga elé. Yoongi elmosolyodott, és lassan felnézett az égre, miközben ölelte a párját.

- Nézd csak, havazik – mosolyodott el az idősebb szélesen, ahogy figyelte a felettük hulló hatalmas hópelyheket. Jimin nagy nehezen elszakadt szerelme vállaitól, és megdörzsölgetve a könnyáztatta szemeit, felnézett az égre ő is.

- Tényleg – mosolygott, szipogva.

- Addig legyünk gyerekek, amíg lehet. Mert gyorsan felnövünk, és akkor minden változik… de még ne változzunk. Még ne legyünk felnőttek… ráérünk – mondta, a homlokát a fiú hajába temetve. - Még ráérünk… hidd el nekem – mondta apró mosollyal Yoongi, majd lassan lehajolt párjához, és finoman, lágyan puszilgatta meg annak átfagyott ajkait.