Why do I love him? - VKook/TaeKook (5/?)

Cím: Why do I love him?

Alkotó: Nana & Narina

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook (V [Kim Taehyung] x Jungkook [Jeon Jungkook]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance; később yaoi!

Összefoglalás: Jungkook és Taehyung testvérek, nem ápolnak túl szoros kapcsolatot egymással azóta, hogy az édesanyjuk meghalt; Taehyung kissé elzüllött, nagyszájú, mogorva, teljesen önmagából kiforduló személy lett, míg Jungkook egy tündér, egy kis angyal, aki folyamatosan próbál figyelni a testvérére még akkor is, ha ő egy kedves szóval nem tudja illetni a fiatalabbat. Habár, Taehyung meg van győződve róla, hogy amikor az apjuk nincs otthon - sűrűn fordul elő, távmunka miatt -, ő vezeti a házat és vigyáz Jungkookra, de ez egyáltalán nem így van: Jungkook felelősségtudatosabb, emellett sokkal többet érez bátyja iránt, mint kellene... 

Hozzáfűzés:  Éééés itt is a folytatás. :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :) 
Jó olvasást! <3

Narina írja Jungkookot
Nana (én) írja Taehyungot!

Jungkook

Elkeseredve figyeltem Taehyung ingatag alakját, ahogy a terasz felé igyekezett, majd az üvegajtón keresztül azt is láthattam, ahogy reszkető kezeivel meggyújtotta és ajkaihoz emelte a cigarettát. Valójában még ilyen állapotban is nagyon menőnek, szexinek hatott, ahogy ajkai közt kifújt egy nagy adag fehéres-szürkés füstöt, nem is tudtam levenni róla a szemem, de következő gondolatom mindig az volt, hogy ezzel tönkreteszi saját magát, onnantól pedig csak fintorogni tudtam a dologra.

Lehet, nekem esett a legrosszabbul az önpusztítása, nagyon nehezen viseltem. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miért csinálja ezt. Mi haszna származik neki abból, ha betegen még tovább feszegeti a határait? Ha játssza a nem törődömöt ahelyett, hogy vigyázna magára? Ha nem hallgat rám, holott csak jót akarok neki? – Ezeken kívül megannyi kérdés vetődött még fel bennem, de választ egyikre sem leltem. Nem értettem őt, pedig születésem óta vele éltem, volt időm megismerni akár a gondolkodását is. Szívesen berángattam volna a hidegről, de nem akartam még inkább magamra haragítani, illetve úgysem mentem volna semmire. Eddig sem tudtam eredményt felmutatni ezen téren.

Megfáradt sóhajt hallatva sétáltam a konyhába, hisz rendesen esteledett már, és még azelőtt szerettem volna valami vacsoraféleséget összehozni, hogy Taehyung bejött a teraszról. Épp ezért igyekeztem valami egyszerűt, gyorsat, de finomat készíteni. Természetesen addigra azért nem végeztem, mire hyung belépett a házba, de már bőven benne voltam a sütögetésben. Láttam, hogy ez nem nagyon tetszett neki, mikor becammogott a konyha ajtajába, éreztem, ahogy szúrós tekintete szinte lyukat égetett a hátamba.

– Már megint mit szerencsétlenkedsz? Nem akarom, hogy felgyújtsd a házat – lépdelt beljebb, én azonban nem reagáltam semmit. Nem akartam feleslegesen felidegesíteni. Megint. – Figyelsz te rám? Itthon vannak egyáltalán? – emelte fel egyik kezét, majd hosszú ujjaival kopogtatni kezdett a koponyámon. – Hallasz? Ép tetőt akarok a fejem felé, nem egy szétégett romhalmazt. – Dünnyögésével egy időben végeztem minden munkálatommal, ezért levágtam a pultra az éppen a kezemben lévő kanalat.

– Képzeld, hallok. Képzeld, figyelek. Képzeld, rohadtul nem vagyok olyan béna, mint ahogy te gondolod. És képzeld, kezd egy kicsit elegem lenni abból, ahogy velem viselkedsz. Mit ártottam én neked? – vettem egy száznyolcvan-fokos fordulatot, így szembe kerültem bátyámmal, a ködös tekintetével, ráadásul mintha a lábán is alig állt volna.

Lehet, nem most kellett volna ilyen kérdéseket feltennem?

Taehyung

Meglepett a hirtelen kirohanása, ugyanis még soha, soha nem szegezte nekem az ehhez hasonló kérdését, és őszintén, azt sem tudtam, mit kellene minderre felelnem. Jó ideig csak néztem rá, hatalmasra nőtt szemekkel, keresve a válaszokat a fejemben, de magam sem tudtam, mi lehet vele a problémám. Igazából, nem is volt vele gondom soha, én tényleg szeretem az öcsémet, csak nem is tudom. Minden olyan más lett, minden megváltozott – vagy csak én vettem száznyolcvan fokos fordulatot. Inkább az utóbbi állhatott a dolgok mögött, hisz, ha jobban megnéztem, Jungkook egy cseppet sem változott azóta, csak férfiasodott a teste, és az arca is.

Felsóhajtva néztem rá, s gondolkodtam valami frappáns, Taehyungos válaszon, ami olyan tipikus lenne, de dühös, már-már kétségbeesett íriszeit elnézve, valamiért nem volt szívem kegyetlenkedni vele. Való igaz volt, tudott főzni, takarítani, mosni, ellátni magát, de valamiért nem akartam róla tudomást venni.

Talán csak attól féltem, hogy esetleg nem lesz szüksége rám, főleg a stílusom miatt, és... hátat fordít nekem. Talán ezért akartam mindent kivenni a kezéből, mindent megcsinálni, hogy úgy érezze, fontos vagyok, de talán ez dugába dőlt, hiszen nem úgy tűnt, mintha ezt érezte volna. Nem is tudtam, mi a célom a viselkedésemmel.

– Nem ártottál nekem semmit – mondtam, a szemeibe nézve, mire ő hektikusan elnevette magát, mintha épp most kergettem volna az őrületbe őt.

– Akkor?! Mi bajod van velem?! Miért csinálod ezt?! Miért nem tudsz normálisan beszélni és viselkedni velem?! Nehéz, vagy mi?! – kérdezte, egyre idegesebb hangon, mire felszusszantottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet.

– Nincs veled semmi bajom, mással is ilyen vagyok.

– Aha! Jiminnel a büdös életben nem beszéltél így, ahogy Yoongival és a többi haveroddal sem! Csak engem tisztelsz meg ezzel a bunkó stílussal, és tudod, már kezd belőle elegem lenni! Tudok főzni, meg tudok csinálni mindent, miért nehéz ezt elhinned?! – kiabálta, mire eltátottam az ajkaimat egy pillanatra. – Nekem is fáj anya halála, tudod?! Nekem is szar, nekem is pocsék volt az elmúlt évek sokasága, nekem is szar, hogy apa baszik a fejünkre, de a büdös életben nem jutott eszembe veled baszakodni, de te baszd meg, mindent rajtam élsz ki! Hát tudod mit?! Kicseszettül unom már! Mintha rajtad lenne a világ fájdalma, holott nem csak veled történt trauma, ugyanis anya halála után én folyamatosan azt érzem, hogy nem csak őt, az apámat és a testvéremet is elveszítettem! – kiabált, kikelve magából, én pedig csak leforrázva álltam előtte, keresve a szavakat, amiket egyáltalán nem találtam. – A te dolgod lenne vigyázni rám, de olyan felelőtlen, makacs, önfejű barom vagy, hogy képtelen vagy rá, és akkor még... Elegem van belőled! – Egy pillanatra összerezzentem, majd megeresztettem egy halvány szusszantást. – Barátkozz meg a gondolattal, Taehyung, nem vagyok már az a pisis kölyök, ráadásul, már ne is haragudj, nekem olyan ne ugasson, aki drogozni, füvezni, és kefélni tud csak, de sem magára, sem másra vigyázni képtelen! – Mikor ezt kimondta, mintha egy világ dőlt volna össze bennem.

Tényleg képtelen voltam választ adni, csak elnyitott ajkakkal néztem rá, teljesen leforrázva, keresve a szavakat, amik sehogy sem akartak a számra jönni. Nem tudtam, mit mondjak. Sok volt ez így egyszerre, az főleg, hogy ő így látta a dolgokat. Hosszú percekig csak álltunk egymás előtt, majd azt hiszem, anya halála után először mondtam ki azt, amit már talán rég kellett volna:

– Ne haragudj – mondtam halkan, rá sem nézve, közben pedig lassan, kissé kótyagos, még mindig ingatag léptekkel indultam ki a konyhából, és a leggyorsabban sétáltam ki a teraszra, hogy ott rágyújthassak.

Amint a füst végig marta a torkomat, a másik kezemmel a homlokomat kezdtem el masszírozni, gondterhelten.

Fogalmam sem volt róla, ezekre mit lehetne reagálni. Igaza volt. Nem tudtam volna mit mondani rá. Nem tudtam volna megvétózni mindezt. Igaza volt, csak fájt, hogy ilyen véleménnyel van rólam, hiába jogosan.

Jungkook

"Ne haragudj"? Azt hiszi, ezt ennyivel le tudja rendezni? Ezzel a két kis szóval? Úgy éreztem, ennél többet érdemelnék, de hát, mit is várjak Kim Kibaszott menő Taehyungtól? – Egy jó ideig fortyogtam magamban elégedetlenségemben, de amilyen gyorsan felkaptam a vizet, olyan gyorsan le is nyugodtam nagyjából. Hamar rá kellett jönnöm egyrészt, hogy ennek semmi értelme, másrészt, hogy ez a bizonyos "ne haragudj" tényleg őszintének tűnt, ráadásul nem is tudom, mikor hallottam a bátyámat utoljára bocsánatot kérni – főleg tőlem, talán még pezsgőt is megérte volna bontani.

Mindig, ha ő tett valami hülyeséget, akkor is az elszenvedőnek kellett sajnálkoznia, ezért nagyon nagyra kellett értékelnem ezt a pár szócskát, amik apróságuk ellenére is mintha megmelengették volna a szívem. Nehezemre esett valamilyen szinten kimondanom azokat a gondolatokat, amiket a fejéhez vágtam, de most éreztem azt, hogy elég, eleget tűrtem tőle, akármennyire is szerettem. Képtelen voltam már csak úgy a szőnyeg alá söpörni a tényt, hogy nem volt túl igazságos, ahogy bánt velem. Én is ugyanúgy átéltem azt, amit ő, mégsem kezdtem vérbeli parasztként viselkedni, nem kezdtem el folyamatában leszólni a bátyámat – sőt fordult a helyzet. Onnantól fogva én futottam utána, de mindhiába.

Egy halk sóhaj kíséretében kerestem elő magamnak egy tányért, hogy arra szedhessek az általam elkészített vacsorából. Való igaz, valahogy elment a kedvem az evéstől, de legalább igazán megpróbálhattam volna pár falatot letuszkolni a torkomon. Ebből a bizonyos próbálkozásból valóban nem is lett más, hiába vettem a számba az ételt, hiába rágódtam rajta perceken keresztül, a gyomromba már nem tudtam leküldeni.

Egy idő után úgy döntöttem, nem erőltetem a dolgot, azzal semmit nem fogok megoldani, ezért egy gyors mosogatás után szimplán felindultam a lépcsőn, hogy összeszedhessem a fürdéshez szükséges dolgaimat. Eszem ágában sem volt kimenni Taehyung után, attól, hogy megnyugodtam, ugyanúgy nehezteltem rá, azt hiszem, jogosan, plusz nem kell állandóan a tarkójába lihegnem. Nem akartam megbántani, de, ha finomabban, virágnyelven mondtam volna el neki ugyanazt, elengedte volna a füle mellett, nyomtalanul kitörlődött volna a memóriájából, én viszont szerettem volna, ha legalább egy kicsit emlékezett volna rá.

Összekapkodtam a hálóruhaként használt túlméretezett felsőmet és rövidnadrágomat, majd azokkal kezemben indultam meg a fürdő felé. A házban uralkodó síri csendnek köszönhetően hallottam, ahogy a terasz ajtaja kinyílt majd becsukódott, ezért megszaporáztam lépteimet. Nem akartam összetalálkozni vele, látni a szemeiben az esetleges bűnbánatot – legalább most az egyszer, csak egy éjszaka erejéig hadd haragudjak rá. Úgysem bírnám tovább. Az addig mind szép és jó, hogy elképzeltem a dolgokat, miszerint nem találkozom vele, azonban számításaim hamar keresztül lettek húzva.

Direkt siettem a fürdéssel, hogy minél előbb ágyba kerülhessek, viszont amint kiléptem a helyiség ajtaján, majdnem nekifutottam hyungomnak, aki résnyire nyílt, kótyagos szemekkel nézett fel rám. Megesett rajta a szívem, ahogy láttam reszketeg alakját, lesújtott, elkenődött arckifejezését, üres, ködös tekintetét és láztól kipirult arcát. Nem. Nekem ez nem megy.

– Ne haragudj az előbbiért. Csak felkaptam a vizet a semmin – sütöttem le tekintetem, és egy gyors fordulattal kikerültem őt. Azt hiszem, szégyelltem magam, pedig nem volt rá különösebb okom.

Szemem sarkából is láttam az arcára kiülő fájdalmas fintort, amit nem tudtam hova tenni.

Minek kéne értelmeznem? Már esetleg az is probléma, ha bocsánatot kérek?

Teljességgel tanácstalanul túrva tincseim közé siettem a szobámba, annak reményében, hogy hamarosan elkezdődik egy új nap, új lehetőségekkel, tiszta lappal és gondolkodással.

Taehyung

Halványan felsóhajtottam, miközben utána néztem, majd megcsóváltam a fejemet. Elmélkedtem rajta, vajon utána menjek-e, vagy sem. Próbáljak meg beszélni neki arról, mit érzek, és mi játszódik le bennem, vagy továbbra is burkolózzak némaságba. Mivel lázas voltam, ezáltal nem volt túl tiszta a gondolkodásmódom, így az első opciót választottam: utána megyek, és megpróbálok vele beszélni. Normális esetben biztosan nem vetemedtem volna erre a cselekedetre, de nem tudtam mit kezdeni ebben a helyzetben, így úgy éreztem, meg kell ejtenünk a kellemetlen diskurzust, akármivel is fog az végződni.

Lomha, lassú léptekkel haladtam a szobája felé, majd mikor elértem azt, megeresztettem egy mély sóhajt, és lassan löktem be a merev falapot, hogy átléphessem a küszöböt. Jungkook épp az ágyán ült, és a telefonjával szórakozott, s futtában rám pillantott, hogy megbizonyosodjon afelől, én érkeztem a helyiségbe, majd miután realizálta is azt, lesütötte a szemeit, tovább kémlelve a merev kijelzőt.

Odalépkedtem hozzá, kimérten és határozottan, majd úgy is ültem le mellé, hosszú, apatikus sóhajt hallatva, magam elé bámulva íriszeimmel.

– Nem haragszom, jogosan kaptad fel a vizet – mondtam, rá sem nézve. Éreztem, hogy tekintetével engem fixírozott, azonban nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet, nem néztem rá, ahogyan azt talán kellett volna tennem. Továbbra is csak néztem egy pontot hosszasan a szőnyegen, hátha az el tudja terelni a figyelmemet, azonban ez nem így volt. Épp megszólalt volna, mikor folytattam: – Nem akarok veled bunkó lenni, én csak ilyen vagyok, Jungkook. Ez nem ellened irányul, én tényleg szeretlek téged. Rajtad kívül nem is nagyon van senkim. Ott vannak Jiminék, persze, de az nem olyan. Rajtad kívül nincs családtagom, akit tudnék szeretni. Egyáltalán nem akarlak bántani, én csak... tényleg ilyen vagyok. Nem tudok vele mit tenni. Nem tudom azt mondani, hogy holnap kedvesebb leszek, azt sem, hogy most kedves leszek hozzád, azt sem, hogy mától fogva a tenyeremen hordozlak. Nekem az már nem megy – néztem fel csillogó íriszeibe. Értetlenül villogtak, kíváncsiságot és értetlenséget tükrözve, s meg kellett vallanom, nagyon aranyos volt így. – Hálás vagyok, amiért segítesz, azért is, hogy vagy nekem, de ilyen vagyok. Ilyen a természetem, ilyen lett. Nem tudok vele mit kezdeni – néztem rá újból, kicsit már megtörten. Újra megszólalt volna, de belé fojtottam a szót. Nem akartam, hogy beszéljen, úgy éreztem, most nekem kellene beszélnem, akár helyette is: – Eszemben sincs téged állandóan bántani, hidd el, mikor ez megtörténik, tíz esetből kilencszer megbánom. Bocsánatot is kérnék, de nem megy. Nekem ezek már nem mennek... kiégettnek érzem magam, egy rothadó szemétnek, érzelmek, empatikusság és emóció nélkül. Nem akarok olyan lenni, amilyen, de nem tudom fékezni a gondolataimat és a nyelvemet sem. Ez nem ellened irányul – szuszogtam, láztól csillogó tekintettel, folyamatosan őt nézve, s lehet, a magas hőtől, ami a testemben uralkodott, de jobban megnézve az arcát, kívánatos volt; telt, dús ajkak, hatalmas, csillogó szemek, szépen ívelt orr, lágy, rakoncátlan tincsek, amik a szemébe hullottak, s még a fülében lévő két-két fémkarika is remek összehatást nyújtott.

Éreztem, hogy valami megmozdult bennem, valami olyasmi, ami eddig még soha, s hagyján, hogy férfiként néztem Jungkookra, de mellette ott volt valami más is, valami ijesztő, valami, amit talán a bensőséges helyzet hozott ki, vagy az, hogy úgy néztem rá, ahogy soha, azonban még nem tulajdonítottam neki figyelmet.

Elnyomtam magamban, ideig-óráig.