Why do I love him? - VKook/TaeKook (4/?)

Cím: Why do I love him?

Alkotó: Nana & Narina

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook (V [Kim Taehyung] x Jungkook [Jeon Jungkook]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance; később yaoi!

Összefoglalás: Jungkook és Taehyung testvérek, nem ápolnak túl szoros kapcsolatot egymással azóta, hogy az édesanyjuk meghalt; Taehyung kissé elzüllött, nagyszájú, mogorva, teljesen önmagából kiforduló személy lett, míg Jungkook egy tündér, egy kis angyal, aki folyamatosan próbál figyelni a testvérére még akkor is, ha ő egy kedves szóval nem tudja illetni a fiatalabbat. Habár, Taehyung meg van győződve róla, hogy amikor az apjuk nincs otthon - sűrűn fordul elő, távmunka miatt -, ő vezeti a házat és vigyáz Jungkookra, de ez egyáltalán nem így van: Jungkook felelősségtudatosabb, emellett sokkal többet érez bátyja iránt, mint kellene... 

Hozzáfűzés:  Éééés itt is a folytatás. :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :) 
Jó olvasást! <3

Narina írja Jungkookot
Nana (én) írja Taehyungot!

Jungkook

Igen, megsértett. Nem végtelenül, de nem éreztem igazságosnak azt, ahogy velem bánt vagy beszélt. Nem vártam el Taehyungtól, hogy mindent viszonozzon, babusgasson, ápolgassa a lelkem, vagy épp a testem, ha nagy nehezen lebetegedtem, de nem esett volna rosszul, ha ezen bánásmód helyett képes lett volna egy kicsit normálisabban beszélni velem, nem úgy, mintha a világ legnagyobb kolonca lennék. Épphogy átléptem a küszöböt, mintha a bennem felgyülemlett sértettséget a nappaliban hagytam volna, mintha csak holmi ruha lenne, és ledobtam magamról, mielőtt áttértem volna a másik helyiségbe. Erről beszéltem korábban.

Egyszerűen képtelen voltam huzamosabb ideig haragudni rá. Ez lesz egyszer a vesztem. A hirtelen érzelmi hullámnak hála megtorpantam, azt sem tudtam, mit akartam kezdeni magammal a konyhában, de végül egy pohár víz elfogyasztása mellett tettem le a voksom. Nem lett volna rá különösebben szükségem, de, ha már ott voltam, legalább csinálhattam volna valamit. Szándékosan a lehető leglassabban kortyolgattam a vizet – hiába volt még a teából, amit hyungnak főztem, nem akartam elinni előle –, hogy minél tovább tartson a folyamat, perceket is felölelt talán, végül azonban a lehető leghalkabban lépkedtem ki a nappaliba, mivel csak azon keresztül tudtam feljutni az emeletre, abban reménykedve, hogy testvéremnek már sikerült elaludnia.

Lélegzetvisszafojtva figyeltem folyamatosan haladás közben a fiú mozdulatlan testét – közben emiatt majdnem orra is estem a szőnyeg szegélyében – , s megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy az alany békésen alussza az igazak álmát. Elárulta a halk szuszogás és néhai nyammogás. Ha már annyira azt akarta, hogy hagyjam békén, ne segítsek, ne anyáskodjak felette, gondoltam, teljesítem a kérését. Úgysem volt rám szükség, főleg akkor nem, mikor aludt.

Mit tehetnék olyankor, ami a hasznára válhatna? Egyedül a saját késztetésemnek tudtam volna eleget tenni, miszerint ismét tanulmányozzam, fedezzem fel ujjaimmal az arcát, amíg megtehetem, de biztosan felébredne rá, újabb veszekedést pedig nem akartam szítani, azért egy vágyakozó tekintetet elmorzsolva az irányába siettem tovább a lépcső felé, amin a tőlem telhető leggyorsabban szaladtam fel, majd bevágódtam a szobámba.

Nem igazán tudtam, mit csinálhatnék. Illetve lett volna mit csinálnom, de semmihez nem volt kedvem vagy lelki erőm. Szívesen beszélgettem volna valakivel akár interneten, de majdhogynem senkivel nem voltam beszélgetőviszonyban. Ha ráírtam volna valamelyik ismerősömre, szinte biztos, hogy nem írt volna vissza. Soha nem voltam az a népszerű srác, Taehyunggal ellentétben.

Mióta az eszemet tudom, nagyon sok barátja volt, erre pedig az is rátett, hogy ő volt a menő srác. Ellenben én mindig elvoltam egyedül, vagy pont, hogy vele. Ritka eset volt, ha valakit barátként kezeltem – az ő esetében viszont még több is kialakult, aminek lehet, nem kellett volna...

Taehyung

Talán arra keltem, hogy ki volt száradva a torkom, vagy talán arra, hogy annyira hasogatott a fejem, amitől egyáltalán nem tudtam tovább aludni, bármennyire is szerettem volna, így nagy nehezen felültem az ágyban, végig a homlokomat fogva, magam elé bámulva. Hasogatott a fejem, és egy bizonyos időn belül azt hittem, meg fogok bolondulni a hirtelen fejfájástól, ami rám tört, ráadásul annyira szomjas voltam, hogy az csak még inkább rátett erre az érzetre. Körbe néztem, amennyire tudtam – ha oldalra néztem, belüktetett a fejem még inkább, így korlátozott volt a látásom, nem is akármennyire –, de Jungkookot sehol sem találtam, így nagy nehezen kikászálódtam az ágyból. Persze, akármennyire voltam rosszul, nem vártam volna el az öcsémtől, hogy kiszolgáljon, ugyanis én zavartam el nemrégen, szóval eszemben sem lett volna szívességre kérni, de megnyugtatott volna a látványa.

Meglepett, hogy nem maradt itt velem, mert esetek többségében akármit is mondtam, mellettem maradt. Felsóhajtva kászálódtam ki az ágyból, és szédelegve, nyomottan indultam el a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet.

Mikor beértem, megláttam a teát, azonban hiába volt hívogató, csalogató, jobban kívántam a vizet, így a szekrénybe nyúlva vettem elő egy üvegpoharat, hogy azt tele töltsem a hideg vízzel. Elég nyögvenyelősen ment, mert úgy remegett a kezem, mint még soha, s mikor kiittam a pohár tartalmát, újra kellett öltenem, mert még mindig száraz volt a torkom. – Innen gondoltam, hogy nem fogom megúszni egy sima lázzal és megfázással, ugyanis, ha ilyen száraz a torkom ennyi időn belül is, biztosan be fog gyulladni, amit egy nyüszítéssel nyugtáztam. Remek. Nagyon remek. Felsóhajtva akartam a pultra tenni a poharat, de olyan ügyesen tettem mellé, ahogy sokan megirigyelték volna. A pohár a hideg kőhöz csapódott és ripityára tört, amit egy hangos szitkozódással nyugtáztam.

Szédülve, zúgó fejjel guggoltam le, hogy összeszedhessem a szilánkokat, de mikor leguggoltam, még akkor is megszédültem, és csak egy hajszál választott el attól, nehogy esetleg a szilánkokba essek. Halk sóhajjal szedegettem a kezembe az üvegdarabokat, mikor Jungkook ijedten a konyhába lépett.

– Mi történt? – kérdezte, majdnem berohanva, de időben megállítottam:

– Ne gyere be! Eltörtem a poharat. Maradj ott – sóhajtottam, tovább folytatva tevékenységeimet.

Jungkook

– Még mit nem! – ellenkeztem pár pillanattal később, miután felmértem a helyzetet, majd egy másodperc leforgása alatt bátyám mellett termettem.

– Melyik részét nem érted annak, hogy "maradj ott"? – tette fel költői kérdését inkább nyűgösen, mintsem dühösen, kicsit talán rekedtes hangon – ami, be kell vallanom, még abban a helyzetben is elég vonzónak hatott.

Kezei veszettül remegtek, már szinte rossz volt nézni, ahogy próbálta a tenyerébe gyűjteni a milliónyi szilánk közül a nagyobb darabokat. Gondolkodás nélkül guggoltam le mellé, s kezeiből egy gyors mozdulattal kapkodtam ki a kis éles darabkákat.

– Inkább te menj ki innen. Úgy remegsz, még a végén tényleg megvágod magad – kapkodtam fel sebesen az ékkövekként csillogó nagyobb darabokat. Mondatom végén azonnal egy horkantást hallottam az irányából, majd pár köhintést.

– Kértem, hogy segíts? Hagyj már békén – vett ismét tenyerébe pár üvegszilánkot, magasról téve arra, amit mondtam. – Meg tudom oldani magam is.

– Mennyire fájna, ha egyszer az életben hallgatnál rám? – lestem bátyám felé szemem sarkából, elkeseredett tekintettel bombázva őt.

– Mennyire fájna, ha egyszer nem kötnél belém? – szűkítette résnyire szemeit, majdnem rá is szorítva az ujjai közt pihenő darabkákra, azonban még időben megállította magát az apró mozdulatban.

– Nem szoktam beléd kötni, én csak segíteni próbálok – szusszantottam halkan –, csak te ezt soha nem tudod értékelni – motyogtam olyannyira halkan, hogy az is kérdéses volt a számomra, egyáltalán hallotta-e. – Viszont semmi kedvem megint veszekedni. Ha annyira nagyon segíteni akarsz, akkor legalább a seprőt hozd ide. Ezeket meg add a kezembe – tartottam az övé alá a markomat.

Láttam arcán a vívódást, hogy inkább legyen büszke és önfejű, vagy egyszer az életben legalább egy ilyen apró dologban hallgasson rám. Hatalmas meglepetésemre az utóbbit választotta, ennek jeléül pedig egy megfáradt sóhajt hallatva tenyeréből az enyémbe ejtette az üvegeket, majd elindult – feltevésem szerint – a seprűért és a szemeteslapátért.

Annak örültem volna a leginkább, ha szépen nyugton elül a hátsóján a kanapén vagy valahol, de ha nem volt erre hajlandó, nem tudtam mit tenni. Mire visszaért, minden nagyobbat összeszedtem, és kénytelen voltam neki hagyni, hogy ingatag lábakon összesöpörje az apróbbakat, hisz tudtam, biztosan nem hagyná rosszalló szó nélkül, ha ezt is átvettem volna tőle.

– Hogy érzed magad? – érdeklődtem meg tőle, miután sikerült eltakarítanunk a pohár maradványait, bár már nem is vártam normális választ. Úgysem fog adni.

Taehyung

– Elvagyok – adtam válaszul, miután nagy nehezen összesepertem a szilánkokat, majd a szemeteslapáttal egyensúlyozva indultam meg a szemeteshez, ahová kiöntöttem az üvegdarabokat. Elég veszélyes manőver volt azt nézve, mennyire voltam rosszul, de végül is örültem annak, hogy elvégeztem a feladatot, még ha úgy is, hogy Jungkook segített nekem.

Szívesebben elküldtem volna a francba, hogy hagyjon engem békén, azonban tudtam, nem lenne az olyan jó ötlet, hiszen csak jobban ráfaragtam volna a helyzetre, és nem örültem volna, ha még egy vágás is tarkítaná a kezemet a mellé, mennyire voltam beteg.

– Az nem biztató – mondta halkan, mire felsóhajtottam, majd nagyot nyelve indultam meg a szekrény felé, s kivéve onnan egy bögrét, megemeltem a teáskannát, amiben volt még a nedűből, hogy azt a bögrémbe önthessem. Szerencsére, ezt nem baltáztam el, egészen ügyes voltam – magamhoz képest –, s mikor ezzel megvoltam, ajkaimhoz emeltem a sötét bögrét, hogy kiigyam annak tartalmát. Hiába is, borzasztóan száraz volt a torkom, s már biztos, szentül biztos voltam benne, holnapra ez csak rosszabb lesz, és nem fogom megúszni az orvost, pedig nagyon reméltem, hogy nem kell orvoshoz fordulnom ezzel a problémával.

Nagyon nem fűlött hozzá a fogam, és azt hiszem, érthető is, miért.

– Jól vagyok, holnapra kutyabajom – sóhajtottam, letéve a bögrét a pultra, azonban mivel megszédültem, apró sóhaj kíséretében meg kellett kapaszkodnom a fa anyag szélein, összeszorított szemekkel, nehogy időközben dobjak egy hátra szaltót, ami egyáltalán nem lenne rám jó hatással.

– Nem úgy látom – motyogta mellettem Jungkook, a vállamra tapasztva a kezét. Normális esetben leráztam volna az érintését, most mégis magamon hagytam. Nem tudtam, hogy a rosszulléttől, vagy attól, mert ennyire az eszemet vette a láz és le voltam gyengülve, de őszintén? Nem is nagyon akartam ezzel törődni.

– Jól vagyok! – jelentettem ki határozottabban, majd egy mély sóhaj mellett próbáltam elrugaszkodni a merev falaptól, azonban ahogyan ez bekövetkezett, mintha kifutott volna a lábam alól a talaj; gellert kaptam, és ha Jungkook nem kapott volna el a karjaiban, biztosan összeestem volna a hideg kövön.

A hatalmas szédüléstől nyöszögve markoltam meg az öcsém vállait, úgy, mintha egy gyenge nő lennék, miközben erősen összeszorítottam a szemeimet a zúgó, sajgó fejem miatt.

– Basszus! Le kellene dőlnöd, gyere – mondta maga elé halkan, alig hallhatóan, majd lassan karolta át a vállamat, hogy a nappaliba vezethessen. Mi volt a meglepő? Egyáltalán nem ellenkeztem.

Jungkook

Váratlanul ért Taehyung hirtelen elgyengülése, ezért hatalmas mázlim volt, hogy el tudtam őt kapni anélkül, hogy esetleg estem volna vele együtt, vagy hasonló. Nem számítottam engedelmességre sem az ő részéről, már felkészültem arra, hogy úgy kell elráncigálnom őt a legközelebbi kényelmes helyhez, ami jelen esetben a kanapé képében jelent meg. Mégis egy szó nélkül próbált követni, lábait esetlenül, kótyagosan helyezve egymás elé – amit nagyon aranyosnak találtam –, azonban jó párszor kicsuklottak alóla a tagjai, így ismét rám nehezedett teljes súlyával.

Nekem ezzel nem volt bajom, szerencsére egészen jó kondícióban tartottam magam, ráadásul ő sem volt nehéz – a közelsége viszont már annál inkább megviselt. Nem volt megszokott, hogy ilyen közel legyek hozzá, ezt pedig egy fokkal hevesebben verdeső szívem is alátámasztotta, amiért imádkoztam, nehogy meghallja, annak ellenére sem, hogy milyen közel helyezkedett hozzám. Kis küszködések árán sikerült őt eljuttatnom a kanapéhoz, ahova egy megkönnyebbült sóhajt hallatva dőlt le, halkan pihegve utána.

Nem úgy tűnt, mint aki elfáradt, inkább a testében tomboló forróság lehetett az oka a szaporább levegő utáni kapkodásának. Minimális szinten nedvesnek bizonyuló tincseit kisimítottam enyhén kipirult arcából, de még erre sem reagált semmit, ugyanúgy lehunyt szemekkel, résnyire elnyílt ajkain keresztül vette az éltető oxigént. Ennek az apróságnak köszönhetően az átlagnál többször kényszerült benedvesíteni az ajkait nyelvével, amit én egy nagyot nyelve követtem figyelemmel, alsó ajkamba mélyesztve fogaimat.

Kínzóan erős késztetést éreztem arra, amit nem tehettem meg, ezért inkább elkaptam róla tekintetem.

– Meg kéne mérni a lázad. Nagyon forró vagy – tapasztottam tenyeremet homlokára, ami a tenyeremhez képest jóval melegebbnek bizonyult. – Várj egy kicsit – pillantottam felé, majd azzal a lendülettel el is siettem a lázmérőért.

Nem telt bele egy perc, máris visszatértem a kis hosszúkás tárggyal a kezemben. Kérdés és figyelmeztetés nélkül ültettem fel őt egy kicsit, azonban onnantól nem tettem semmit, csak álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, hisz biztos voltam benne, hogy nem venné túl jó néven, ha ezt is én végezném. Másodpercek is elteltek, mire kótyagosan felnyitotta pilláit, ezzel felfedve éjsötét, ködös íriszeit. Mintha csak anyát láttam volna benne... már megint.

Értetlen tekintetét szép lassan a lázmérőre vezette, majd, mint aki megvilágosodott, felé nyújtotta a kezét. Átadtam neki, s míg ő a hóna alá csúsztatta, helyet foglaltam mellette.

– Meg kéne látogatnod majd valamelyik nap egy orvost. Nem tűnik biztatónak az egészséged állapota – húztam el számat, azonban, mintha egyáltalán nem is figyelt volna rám, csak körbe-körbe forgatta a fejét, mintha keresne valamit. – Mit keresel? – vontam össze szemöldököm, próbálva követni, mi után nézelődhet ennyire.

– A cigimet. Rá akarok gyújtani, ha ez végzett – bökött a lázmérőre.

– Nem tartom jó ötletnek. Nem kéne kimenned, és amúgy sem tesz jót. – Lehetetlen küldetésnek bizonyult lebeszélni őt a dologról, én mégis igyekeztem. Megint. Ha önmagát pusztítja, az nekem is rosszul esik.

Taehyung

– Leszarom, mit tartasz jó ötletnek és mit nem – vontam vállat, hátamat a háttámlának döntve, úgy keresve szemeimmel a doboz cigarettámat, majd hosszas kutatás után meg is láttam a tévé állványon, így már türelmesen vártam az eredményt, próbálva magam valamelyest összeszedni, több-kevesebb sikerrel, hiszen egy cseppet sem voltam jobb állapotban, mint előzőleg.

Lassan oldalra fordítottam a fejemet, és akkor láttam, hogy Jungkook mellettem kissé elszomorodva ült a kanapé matracán, mintha egy kicsit el lenne szontyolodva, de nem tulajdonítottam ennek különösebb figyelmet, hiszen sűrűn előfordult, hogy egy-két durvább megszólalásom után csak meredten nézett maga elé, mintha nem is itt lett volna.

Gondolataimból a lázmérő csipogása szakított ki, aminek hatására Jungkook is felkapta a fejét, nagy szemekkel figyelve, ahogy a lázmérőért nyúlok, majd ki is veszem azt a pólóm rejtekéből. Amint megláttam az eredményt, halvány fintor szökött az arcomra, ugyanis egyáltalán nem tetszett, amit a mérő mutatott. Kissé frusztráltan keltem fel a kanapéról – legalább annyira kótyagosan, zavart mozdulatokkal, mint ezelőtt –, hogy letehessem az asztalra a kis készüléket.

– Mennyi lett? – kérdezte, mikor már a tévéállványhoz egyensúlyoztam a testemet, s amint azt elértem, felkaptam a doboz cigimet, aminek a belsejében a gyújtom is meglapult.

– Nem vészes. – A számba vettem egy szálat, majd visszatéve a dobozt a helyére, a gyújtóval együtt indultam a terasz felé, de Jungkook hangja egy pillanatra megállított.

– 39.8?! Az rohadt magas! Taehyung, gyere vissza, ne... – A szavába vágtam.

– Azt csinálok, amit akarok! Cigizni akarok, cigizni fogok, majd utána pihenek. Öt percbe még senki nem halt bele – adtam a frusztrált választ, fel is tépve a terasz ajtaját, majd ki is léptem rajta, hogy meggyújthassam a cigarettámat, kissé fázósan remegve a hűvös levegőn.

Legalább az eső már nem esett.