Why do I love him? - VKook/TaeKook (3/?)

Cím: Why do I love him?

Alkotó: Nana & Narina

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook (V [Kim Taehyung] x Jungkook [Jeon Jungkook]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance; később yaoi!

Összefoglalás: Jungkook és Taehyung testvérek, nem ápolnak túl szoros kapcsolatot egymással azóta, hogy az édesanyjuk meghalt; Taehyung kissé elzüllött, nagyszájú, mogorva, teljesen önmagából kiforduló személy lett, míg Jungkook egy tündér, egy kis angyal, aki folyamatosan próbál figyelni a testvérére még akkor is, ha ő egy kedves szóval nem tudja illetni a fiatalabbat. Habár, Taehyung meg van győződve róla, hogy amikor az apjuk nincs otthon - sűrűn fordul elő, távmunka miatt -, ő vezeti a házat és vigyáz Jungkookra, de ez egyáltalán nem így van: Jungkook felelősségtudatosabb, emellett sokkal többet érez bátyja iránt, mint kellene... 

Hozzáfűzés:  Éééés itt is a folytatás. :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :) 
Jó olvasást! <3

Narina írja Jungkookot
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Nem is tudom, mire ébredtem? Talán a simogatásra? Azokra a puha, lágy érintésekre? Igen, valószínűleg, ugyanis elég pocsék alvó voltam, így akár egy apró neszre is felébredtem, az pedig, hogy lágy simogatást éreztem, még éberebbé tett, mint alapjáraton. Tudtam nagyon jól, hogy Jungkook simogatott, mint minden egyes alkalommal, amikor kettesben maradtunk és én esetleg elaludtam. Noha, nem tudtam mire vélni azokat a lopott érintéseket, de nem is akartam különösebben foglalkozni velük, annak tudtam be, hogy nagyon hiányzom neki, hiszen jó pár éve még együtt játszottunk, folyamatosan kisétáltam vele a játszótérre, hiába voltam már nagy a játékhoz, én is felültem a hintára, egyben a libikókára is.

Aztán anya meghalt, és minden a feje tetejére állt. Még arra is emlékeztem, mikor az ablakban ülve cigiztem, ő pedig bejött egy kosárlabdával, hogy játsszak vele, és mikor hátrafordultam, olyan könyörgően, esdeklően nézett rám, én mégis azt mondtam, hogy nem. Mikor megkérdezte, miért nem, csak rávágtam, hogy nőjön fel, hagyjon békén és játsszon a barátaival – ez persze fájt neki, sosem volt az a barátkozós fajta, mindig egyedül volt, velem. Utána könnyesedtek a szemei, mert összevesztünk, és kiabáltam ordítottam vele.

Azóta minden olyan más lett. Minden olyan negatív. Furcsa, hogy annak ellenére, milyen ellenségesen viselkedek vele, ő töretlenül szeret engem. Lassan felnyitottam a szemeimet, ő pedig, mintha épp bűnön kapták volna, elkapta arcélemtől az ujjait, mellém ülve, bágyadtan bámulva maga elé, még az ajkait is harapdálta.

– Lehet, hogy hőemelkedésed van, meleg az arcod – bukott ki belőle, mire felsóhajtottam, folyamatosan őt nézve.

– Majd elmúlik – mondtam színtelen hangon, visszafordítva a fejem előre, magam elé bámulva.

– Nem fog. – Vállat vontam, majd egy apró sóhaj kíséretében elrugaszkodtam a kanapéról, de vissza is ültem rá, fordítva a testemen egy kicsit, majd ahogy elfeküdtem, egyenesen Jungkook ölébe fektettem a fejemet, egy apró, halk sóhajt hallatva.

– Hát ez... – A szavába vágtam.

– Elaludtam a nyakamat, és nem néztem végig a filmet, így meg kényelmes – mondtam színtelen hangon, majd a karnyújtásnyira lévő asztalhoz nyúltam, elvéve onnan a távirányítót, hogy újra indíthassam a filmet.

– Meg kellene mérni a lázad.

– Attól nem lesz jobb.

– Akkor be kellene venni egy lázcsillapítót.

– Hallgass már, az Isten verne meg! Tudom, mikor vagyok rosszul és mikor nem! Amúgy sem szedek gyógyszert. – Egy pillanatra sem figyeltem rá, csak bambultam a tévét. Ő sem reagált erre, csak sóhajtott egyet, majd vontatottan ugyan, de a hajamra csúsztatta a tenyerét, én pedig engedtem neki. Nálam ez már a kedvesség maximalizmusa, ennél figyelmesebb, aranyosabb, vagy kedvesebb már nem tudok lenni, de ezt ő is tudja már. Megtapasztalta, kiismerte.

– Kérdezhetek valamit?

– Kérdezz – sóhajtottam, figyelve a tévét.

– Az a lány, akit múltkor felhoztál éjszakára. Vele együtt vagy? A barátnőd? – kérdezte halkan, mire meglepetten néztem felé, ugyanis nem értettem a hirtelen kérdést, de egy idő után visszapillantottam a tévére.

– Nem, csak részegek voltunk. Nem érdekelnek a kitömött picsák, őket csak tömni jó, de IQ szint nulla, értelem nulla, szóval, ilyen emberrel soha nem jönnék össze – vontam vállat, tovább figyelve a tévét, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. – Miért érdekelt? – tettem fel a kérdésemet, színtelen hangomon.

– Csak érdekelt, nincs oka – mondta halkan, kicsit belesimítva a hajamba. – Taehyung...

– Hallgass már, nézném a filmet – szuszogtam, kicsit oldalra dőlve, úgy fektetve fejemet a combjára, zsibogó fejemet próbálva csillapítani. Az sem könnyített a helyzetemen, hogy már mióta felébredtem, hányingerem volt, s ahogy előre haladt a film, ez úgy lett egy rosszabb.

Végül már nem bírtam tovább, talán a film felénél fel kellett pattannom, majd elrohannom a mosdó irányába. Hallottam, hogy Jungkook utánam szólt, de őszintén? Az érdekelt a legkevésbé, főleg, mikor a vécé felett görnyedve adtam ki gyomrom tartalmát, utána pedig szembesültem azzal, mennyire hasogatott a fejem, és milyen intenzíven rázott a hideg.

Jungkook

Ijedten pislogtam Taehyung után egy ideig, egészen, míg meg nem hallottam azokat a gyanús hangokat, akkor ugyanis, mint akit puskából lőttek ki, felpattantam a kanapéról, és bátyám után iramodtam. Szinte nekicsapódtam az ajtófélfának, úgy fordultam be a fürdőbe, de ez nem nagyon tudott zavarni abban a pillanatban. Hyung volt a lényeg.

Nem igazán lepett meg a látvány, ahogy a vécé felett görnyedt, hasonlóra számítottam, ezért gondolkodás nélkül guggoltam le az öklendező fiú mellé, azonban úgy tűnt, már csak szenved, nem jött vissza semmi több. Még jó, hogy erős gyomorral rendelkeztem, ezért egyáltalán nem okozott gondot a jelenet kezelése.

– Hé, minden rendben? – simítottam a hátára, aggódó tekintettel bombázva őt, mire teste összerezzent egy pillanatra.

– Úgy néz ki, mintha minden rendben lenne? – morrant fel, továbbra is a vécékagylóval szemezve, görcsösen markolva ujjaival annak peremét. Egész testében remegett, nem is kicsit, hangja mégis határozottan, cseppet talán nyűgösen csengett.

– Nem, de... mi a baj pontosan? A rosszullétet leszámítva van valami kellemetlen érzésed? Fájdalom? Nyomás? Görcs? – halmoztam el kérdéseimmel, amiket nem díjazott túlzottan.

– Mit érdekel az téged? Csak fogd már be, mert szétrobban a fejem! – kiabált rám, mire azonnal elhallgattam. Legalább az tudomásomra jutott, hogy a feje nincs túl jó állapotban. Egyszerűen nem tudtam felfogni, miért olyan ideges mindig, amikor aggódom érte, vagy ha segíteni akarok? Ennyire idegesítettem minden szavammal?

– Hozzak valamit? Egy pohár vizet vagy bár... – kezdtem újabb javaslatok feltevésébe, azonban belém fojtotta a szót egy végtelenül szúrós tekintettel. Szerintem ez egy velem született képesség, hogy pillanatok alatt képes vagyok felhúzni a bátyám.

– Az ég szerelmére, fogd már be! – rivallt rám az eddigieknél is hangosabban. – Nem hiszem el, hogy egy ilyen egyszerű kérést sem bírsz teljesíteni. Szándékosan idegesítesz fel ma már sokadjára? Elegem van már ebből – fordult vissza előre, mondandója közben pedig folyamatosan köhécselt szabálytalan időközönként.

– Ha ennyire tudni akarod, nem, nem akarlak állandóan felidegesíteni, én csak aggódom miattad, de erre te magasról teszel, vagy csak felcseszed magad rajta, aminek egyszerűen nem értem az okát! - háborodtam fel. – Mi a baj azzal, ha megkérdezem, jól vagy-e, segítsek-e vagy hasonló? A forró fürdős dolgot sem azért mondtam, hogy nagyokost játsszak, aki mindent jobban tud, hanem, hogy tényleg ne betegedj le, de neked persze mindig magadra kell öltened a csökönyös szamár szerepét, aki már csak azért sem fog hallgatni a jószándékú tanácsokra. Hiába jártatom a számat, azzal a két évvel pedig ne gyere, ami köztünk van. Az, hogy idősebb vagy nálam, nem azt jelenti, hogy mindig csakis neked lehet igazad. Képzeld, lehet, néha napján nem én tévedek orbitálisan nagyokat – fakadtam ki, amire őszintén szólva még én sem számítottam. Nem terveztem kiadni a bennem felgyülemlett dolgok egy apró töredékét, de elragadott a hév, amit egy kicsit bántam, de sajnálat ide vagy oda, nem tudtam visszaszívni. – Mi lenne, ha egyszer az életben hallgatnál rám? – szólaltam fel immár inkább elkeseredett hangnemben, mintsem idegesen.

– Nem vagy az anyám, ne beszélj úgy velem, mintha az lennél, és ne mondd meg, mit csináljak! El tudom látni saját magam, a gondjaimmal is könnyedén megbirkózom, úgyhogy kuss a neved – morogta maga elé, ajkait törölgetve pulóverének ujjával, majd óvatos mozdulatokkal megkísérelt felállni, a vécé melletti kis szekrénybe kapaszkodva, hisz remegő lábai mintha kezdték volna cserben hagyni őt.

Utána akartam nyúlni, hogy segítsek neki felállni, valójában el is kezdtem a mozdulatot, de hamar megálltam, hisz eszembe jutott, biztosan csak megint ellökne magától. Ezen gondolat miatt leszegtem fejem, miközben felkeltem a hideg járólapról. Meg akartam kérdezni, miért utál ennyire, mióta anya meghalt, még ajkaimat is szóra nyitottam, de nem volt bátorságom feltenni a kérdést. Megint veszekedésbe torkollana a köztünk zajló beszélgetés.

Taehyung

Megint bántott a lelkiismeret, amiért így leugattam, de gyorsan észhez kaptam, elhessegettem a belőlem fakadó érzelmi hullámot, majd egy halk sóhaj kíséretében egyenesedtem fel, s húztam le a vécét, hogy a gyomrom tartalmát lepucolhassa a lezúduló víz.

Természetesen, iszonyatosan rosszul voltam, de véletlenül sem kértem volna segítséget az öcsémtől, így nagy nehezen botorkáltam el a mosdókagylóig, ahol kiöblítettem a számat, s amennyire tudtam, fogat is mostam, hogy ne haljak meg még a szám bűzétől is, majd ezután megtörölgettem az arcomat, s ajkaimat is, hogy egy lassú mozdulat kíséretében elhagyjam a helyiséget. Minden egyes lépésnél úgy éreztem, nincs tovább; zsibogott, zsongott a fejem, olyan volt, mintha kalapáccsal verte volna valaki minden egyes pillanatban, mindenhol.

Amint elértem a kanapét, elterültem rajta, halkan pihegve, lehunyva a szemeimet, bal karomat felemelve, s jobb alkaromat a homlokomra fektettem, halványan szuszogva, kissé zihálva is. A franc sem gondolta volna, hogy ha le is betegszem, ennyire gyorsan történik majd. Bár, mindig gyenge volt az immunrendszerem, sokkal többet betegeskedtem, mint Jungkook; gyerekkorunkban engem megfújt a szél, már tüdőgyulladásom volt, ő akár hatszor el is ázhatott, maximum csak folyt az orra és fájt a torka. Szerencsétlen voltam, minden egyes értelemben.

– Ne csináljak egy teát? – hallottam meg a hangját, és már épp felmordultam volna, hogy hagyjon már a picsába, de mikor felnéztem rá a pilláim mögül, s megláttam aggódó, tanácstalan arckifejezését, amihez társult az a hanglejtés is, amit megengedett, kivételesen nem volt szívem ilyen erősen, szívtelenül elutasítani. Talán azért, mert pocsékul voltam.

– Csinálhatsz – sóhajtottam, alig hallhatóan, visszahunyva a pilláimat.

– Méz? Mehet? – Bólintottam egyet, alig láthatóan, továbbra is úgy fekve a kanapén, ahogyan ledőltem oda. Hallottam a távolodó lépteit, azonban nem figyeltem teste mozdulatait, nem is lett volna alkalmam rá, ugyanis szempillantás alatt elaludtam, mintha leütöttek volna. Jungkook hangjára keltem, és a tea édeskés illatára, amit árasztott magából.

Mikor felnyitottam a szemeimet és megláttam az öcsém arcát, felsóhajtottam, majd nyögvenyelősen ültem fel, minden tagomban elgyengülve. Képes voltam arra tíz percre is elaludni...

– Beleolvasztottam egy lázcsillapítót is, remélem használ, és remélem, nem keserű tőle a tea – motyogta, mire felsóhajtva elvettem a felém nyújtott bögrét, s bele is kortyoltam. Tény, pocsék volt a gyógyszer íze miatt, egyszerűen hányni lett volna kedvem, de valamilyen szinten értékeltem, úgyhogy nem üvöltöttem le a fejét. Ah! Tényleg beteg vagyok, normális esetben a fejére önteném a teát, most pedig szó nélkül iszogattam, teljesen önkívületi állapotba, törökülésben ülve a kanapén. – Milyen? – kérdezte halkan, mire felnéztem rá, ködös szemekkel.

– Szar. De segíteni fog, szerintem – mondtam halkan, tovább kortyolgatva.

Jungkook

– Oh... pedig szándékosan több mézet is tettem bele, hogy ne legyen annyira rémes a gyógyszertől, hanem akkor már inkább édes legyen – húztam el számat. – Sajnálom, legközelebb nem olvasztom bele, csak külön idehozom – szusszantottam, míg helyet foglaltam a halkan szürcsölgető Taehyung mellett. Igazat megvallva csodáltam, hogy nem tett semmiféle rosszalló megjegyzést velem kapcsolatban, hogy milyen hülye vagyok, vagy hogy lehetek olyan barom, hogy elrontom a tea édességét egy nyamvadt lázcsillapítóval. Még csak földhöz sem vágta a bögrét a szörnyű íz miatt, és le sem öntött.

Mondjuk betegen jóval elnézőbb, kevésbé szúrós szokott lenni, velem szemben legalábbis mindenképp.

– Nem baj – iszogatta tovább az állítása szerint nem épp kellemes aromájú folyadékot egy halvány fintorral arcán. – Legalább talán használni is fog valamit, nem azért iszom, mert meleg és kellemes, aztán nem megyek vele semmire. – Hangja elég színtelennek tűnt, de ez az ő esetében helyzettől függően egészen kedvesnek számított.

Egy bólintással jeleztem egyetértésemet a témával kapcsolatban, majd egyik tenyeremet hyung homlokára tapasztottam. Nem volt túl bíztató, ugyanis még melegebbnek éreztem, mint korábban.

– Hozok neked egy pokrócot. Még mindig reszketsz – keltem fel mellőle percekkel később. Ha már a nedves ruháit – amik ugyan nem lehettek annyira olyanok már, de biztosan nem tudtak teljesen megszáradni – nem volt hajlandó átvenni, ez a legkevesebb.

– Nem kell. Majd, ha fázom, megoldom magam – dünnyögte maga elé, mire hitetlenül pillantottam rá.

– Persze. Mint mikor a vizes ruhákban maradtál és főztél ahelyett, hogy vettél volna egy fürdőt, vagy legalább átcserélted volna őket. Pedig én szóltam. Úgyhogy az lesz most a minimum, hogy megtűröd magadon a takarót – siettem el, meg sem várva az esetleges reakcióját, majd pár perc keresgélés után visszatértem Taehyunghoz, akin látszott, nem tetszett neki, amit mondtam, de nem állíthatta, hogy nincs igazam. Mikor mellé léptem, az utolsó korty teát is elfogyasztotta, s miután letette a kanapé előtti asztalra a bögrét, rá akartam teríteni az anyagot, ő azonban a mozdulat felénél kikapta azt a kezemből.

- Nehogy már betakargass, mert menten rosszul leszek. Nem vagyok sem négyéves, sem halálos beteg, szóval nem értem, mit kell így parázni. Majd elmúlik – rángatta magára beszéd közben a pokrócot, ismét eldőlve a kanapén, befordulva annak támlája felé. Kettőnk közül nekem lenne jogom megsértődni, de nem fogok.

– Ja. Majd. De azért tenni is kell ám – szusszantottam, hanyag mozdulattal hajamba túrva, kicsit meg is borzolva a tincseimet. – Szükséged van valamire?

– Nem, de most már igazán békén hagyhatnál. Pihennék, ha nem látnád, hogy "tegyek érte" – pillantott hátra rám ködös, de szúrós tekintettel.

– Miért ekkora nagy baj, hogy segíteni akarok? Normálisabban is meg lehetne ám ezt fogalmazni, ha egyszer nem tettem ellened tudtommal semmi rosszat, de nyugodtan javíts ki, ha nem így van. Hihetetlen vagy – ingattam fejemet, mondataim ellenére is higgadtan.

Taehyung

Próbáltam gondolkodni, hátha csak egyetlen egy példát is felhozhatok, amivel rosszat ellenem, de hiába próbáltam járatni az agyamat, egyszerűen nem jutott eszembe semmi kézzel fogható példa, így csak magamban pufogtam, lehunyva a szemeimet. Nem volt ellenemre ez a segítőkészség, s valahol a szívem egyik legmélyebb bugyrában talán jól is esett, de ennek ellenére sem akartam, hogy velem törődjön.

Mégis, miért tenné? Minek? Miért nem tud szemet hunyni felettem, csak itt hagyni és nem foglalkozni azzal, vajon hogyan érzem magam? Egyszerűen nem tudtam felfogni, nem tudtam rájönni, miért csinálja ezt, mert rendben, oké, testvérek vagyunk, de minden kapcsolatnak van egy határa, és régebben egyáltalán nem ilyen volt. Sőt, mikor kicsik voltunk, én rohangáltam utána, ő pedig mindig elzavarászot, mert olvasott, vagy esetleg leckét csinált. Bár, ez tényleg régen volt. Több, mint tíz éve.

– Nem hihetetlen vagyok, hanem rosszul! Hagyj – sóhajtottam kissé erőltenül, magamhoz képest túl kedvesen, közben pedig hallottam, ahogy horkantott egyet, mintha épp nem tetszenének neki a szavaim.

– Te akkor is ilyen vagy, ha nem vagy beteg! Sőt, még rosszabb – mondta, mire hirtelen fordultam meg, villogó szemekkel nézve rá, ő pedig talán reflexből is, de hátrált egy kicsit.

– Hagyj már békén, mit nem fogsz fel ezen?! – ültem fel már dühösen, majd' kiugró szívvel. – Nem érted, hogy pihenni akarok, aludni, feküdni, csendben?! Miért olyan nehéz ezt felfogni vagy megérteni?! – kiabáltam már, de nem dühösen, inkább kétségbeesetten. Nyűgös voltam, fáradt, és aludni akartam, de ennek rittig most jut eszébe szembesíteni engem a viselkedésemmel, holott nagyon is jól tudom, milyen vagyok.

– Miért kiabálsz?! Semmi rosszat nem csináltam! – mondta, hátrálva egy újabb lépést.

– Jungkook! Széthasad a fejem, mindjárt kiokádom a teát, amit adtál, a pulzusom az egekben, valószínűleg a vérnyomásom is, arról nem is beszélve, mennyire fáradt vagyok, és mennyire égnek a szemeim! El tudnál hallgatni, a büdös kurva életbe is?! – kiabáltam, már a kezemmel csapva az ágy matracára, mire ő felsóhajtott, és frusztráltan fújta ki a levegőt az orra között, majd mintha halálosan megsértettem volna, a konyha felé indult, agresszív, ingerült léptekkel, én pedig egy apró nyögés mellett bújtam vissza a takaró alá, nyakig felhúzva magamon a puha anyagot.

Nem, most sem akartam ennyire durva lenni vele, de kivételesen tényleg pocsékul voltam, és tényleg semmi szükségem nem volt sem a hegyi, sem a szent, sem másmilyen beszédformára. Aludni akartam, de így nem ment.