Why do I love him? - VKook/TaeKook (2/?)

Cím: Why do I love him?

Alkotó: Nana & Narina

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook (V [Kim Taehyung] x Jungkook [Jeon Jungkook]) (BTS)

Besorolás: +12 

Műfaj: Romantikus, dráma

Figyelmeztetés: Trágár beszéd, slash, bromance; később yaoi!

Összefoglalás: Jungkook és Taehyung testvérek, nem ápolnak túl szoros kapcsolatot egymással azóta, hogy az édesanyjuk meghalt; Taehyung kissé elzüllött, nagyszájú, mogorva, teljesen önmagából kiforduló személy lett, míg Jungkook egy tündér, egy kis angyal, aki folyamatosan próbál figyelni a testvérére még akkor is, ha ő egy kedves szóval nem tudja illetni a fiatalabbat. Habár, Taehyung meg van győződve róla, hogy amikor az apjuk nincs otthon - sűrűn fordul elő, távmunka miatt -, ő vezeti a házat és vigyáz Jungkookra, de ez egyáltalán nem így van: Jungkook felelősségtudatosabb, emellett sokkal többet érez bátyja iránt, mint kellene...

Hozzáfűzés:  Éééés itt is a folytatás. :D 
Reméljük, hogy tetszeni fog nektek! :) 
Jó olvasást! <3

Narina írja Jungkookot
Nana (én) írja Taehyungot!

Taehyung

Tény, nem akartam Jungkookot kirángatni, ha már egyszer sugalltam, hogy ugyan már, nem kell velem jönnie, elbirkózok eme nemes feladattal egyedül is. Legalább annyiból jót tett a séta az esőben, hogy sikerült valamelyest lehiggadnom, és belátnom, hogy megint úgy viselkedtem az öcsémmel, mint egy utolsó rohadék – bár, mindig ez van. Megbántom, tapló vagyok vele, egy utolsó szemétláda, aztán pedig rájövök, hogy nem vele kellene így viselkednem, hiszen ő nem tehet semmiről. Sem anya haláláról, sem apa viselkedéséről, amiről lerí, pusztán csak azért nem törődik velünk, mert mind a ketten hasonlítunk anyára. Jungkook személye teljesen, egy az egyben olyan, mint anyáé, a viselkedése, a mosolya, a csillogás a szemeiben, az a mérhetetlen kedvesség és odaadás, amit mások felé mutat, a folyamatos segítőkészség, totálisan, mint az édesanyánk. Én külsőleg hasonlítottam rá inkább, az arcom, a szám, a szemeim, úgy majdnem az egész arcberendezésem, a jellemem viszont egy az egyben apámé: egy utolsó féreg. Igen, rossz volt magamnak is bevallanom, de ami igaz, az igaz, a valóság elől nem bújhatok el, nem dughatom homokba a fejemet, mintha semmihez nem lenne közöm. Jungkook egy igazi angyal, olyan, mint anya. Én egy igazi démon vagyok, olyan, mint apa. Valószínűleg az öreggel ezért nem jövök ki jól – én csak anyával tudtam beszélgetni, talán pont ebből az okból kifolyólag. Jungkookot azért kerüli, mert az öcsém személyisége olyan volt, mintha anyáról másolták volna, egy az egyben. Néha nekem is fáj ránéznem, mert mikor a szemeibe nézek, anyát látom, és olyankor szívbemarkoló érzés támad a mellkasomban, amit lehetetlen csillapítani.

Felsóhajtva álltam a bolt előtt, fázva, több szatyorral a kezemben, miközben Jungkookot vártam, majd néhányat tüsszentettem is, halványan megremegve. Szerettem az esőt, jól is esett sétálni a leszakadó égbolt alatt, de nem volt kedvem hazafelé is ezt folytatni, ugyanis semmi szükség arra, hogy lebetegedjek, meg aztán, már gondolkodni sem nagyon szerettem volna, sem lehiggadni, szóval, jobb lett volna nem csurom vizesen hazaérni. Mikor az öcsém felbukkant az utca sarkon, felsóhajtottam, és felnyaláboltam a szatyrokat és megindultam felé, majd mikor elértem, bemásztam az esernyője alá, halkan szusszantva.

– Csak egyet hoztál? – Hirtelen, mintha elgondolkodott volna, de én tudtam, ez egyet jelent azzal, hogy bizony-bizony, csak egyetlen egy esernyőt hozott. – De hasznos vagy! – morogtam, majd kiléptem az esernyő alól és sietősen kezdtem lépkedni az otthonunk irányába.

– Hé! Most mi bajod? Ketten is elférünk alatta! – jött utánam rögtön, felettem tartva az esernyőt, mikor sikerült beérnie engem, azonban én könnyű szerrel kiléptem alóla, pufogva, morogva. – Hihetetlen vagy. Tudod, nem sok ember jönne el érted, mikor lett szólva, hogy hozz magaddal esernyőt, mert szakad az eső – dünnyögte, mire felsóhajtottam, majd megálltam egy pillanatra, s épp hátra fordultam volna, hogy most leteremtsem, de mikor ezt megtettem, és megláttam az esernyő alatt ácsorogni, miközben boci szemekkel nézett rám, csillogó tekintettel... nem volt szívem hozzá.

– Mindegy. Siessünk.

– Vigyek valamit? – kérdezte segítőkészen, de én csak megráztam a fejemet.

– Nem kell, igyekezzünk – szuszogtam, sietősen lépkedve, ő pedig tartotta velem a tempót, ráadásul úgy, hogy tartotta felettünk az esernyőt, nehogy mind a ketten elázzunk. Bár, ezzel már elkésett, én már rég bőrig áztam, szóval jobban belegondolva, talán felesleges volt elrángatnom ide.

Néha úgy érzem, teljesen rendben van a viselkedésem, néha pedig a Pokolba tudnám kívánni magam, ugyanis tudtam, csak egy szavamba kerül és Jungkook ugrik, és sajnos, ezt sűrűn ki is használom. Na, nem mintha nem gondoskodnék róla, figyelnék rá, mert ha gondja van, segítek neki, és félreteszem a nézeteimet is, csak... mégis más. Én egy görény vagyok, ő pedig egy földre szállt angyal.

Mikor hazaértünk, szusszantva siettem be a konyhába, s az összes szatyrot lepakoltam az asztalra, a vizes tincseim közé túrva, halkan szipogva. Jungkook letette a csurom vizes esernyőt a bejárati ajtó mellé, majd követett engem a helyiségbe.

– Vegyél egy forró fürdőt, mert meg fogsz fázni. – Ránéztem, elég szkeptikusan, miközben a szatyrokból kezdtem kipakolni.

– Kösz, hogy eljöttél elém – mondtam, bepakolva a hűtőbe a tejet.

– Nem mész fürdeni? – kérdezte, mire felsóhajtottam, kisandítva a hűtőből, morcosan nézve rá.

– Nem, nem megyek fürdeni, egy kis eső nem árt, a kaja nem főzi meg magát, én meg már éhen döglök, szóval nem fogok fél óra múlva nekiállni főzni – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon. – Sült húst csinálok, rizzsel. Megfelel?

– Persze.

– Helyes – reflektáltam, elővéve a frissen vett húst a szatyorból.

Jungkook

Talán perceken keresztül is nézegettem, ahogy pakolászta az ebédhez szükséges hozzávalókat, azonban az sehogy nem tudta elkerülni a figyelmem, mennyire semmibe vett. Nem arról van szó, hogy nem hallgatott rám már megint, így pedig biztosan meg fog fázni, hisz ehhez hozzászoktam már. De mi az, hogy a kaja nem főzi meg magát?

Azt hiszi, én nem tudnám vagy akarnám megcsinálni? Könyörgöm, nem hét éves vagyok már, hanem egy tízessel több.

– Mintha én nem tudnék megfőzni két bő adag rizst és megsütni pár húst. Sőt te mindig túlsütöd, és száraz lesz – dünnyögtem, valamelyest sértetten, azonban tudtam, hogy ez az állapot nem fog sokáig tartani, ahogy sohasem. Túl könnyedén bocsátok meg neki, túl elnéző vagyok vele szemben.

– Mit morogsz? – állt meg a mozdulataiban, egyenesen felém kapva a tekintetét válla felett. – Nem szoktam szárazra sütni, ráadásul te amúgy is mindig mindent elrontasz, úgyhogy egy szavad nem lehet. Még egy palacsintát sem tudsz megsütni, rögtön elégeted a kezed. Menj, és csinálj valami hasznosat, azaz hagyj engem békén. – Villámló tekintetet vetett felém, azonban ez már rég elvesztette a hatását. Teljes mértékben hozzászoktam.

– Mindent? Mégis mi az a "minden", amiről beszélsz? Nem tűnt fel, hogy azóta már vagy hat-hét év is eltelt? És szerinted, mikor elmentél itthonról bulizni, és úgy leittad magad, hogy másnap sem jöttél haza, ki főzött nekem? Kettőnk közül nem én szoktam olyan ügyes lenni, hogy az öccse szapulására figyel, miközben vágná fel a húst – utaltam éppen végzett tevékenységére, hisz már az egyik vágódeszkát és legnagyobb kést is előkotorta a fiók legmélyéről.

Nem ez az első alkalom, hogy ez a vita tárgya, és nem egyszer vágta már el a kezét hasonló helyzetben.

– Jungkook. Menj fel, amíg még szépen mondom – állt meg a mozdulatban, amivel lesújtott volna a húsdarabra, mérhetetlen feszültséget sugározva a környezete felé. Mint mindig, amikor hozzá merek szólni.

– Nem fogok felmenni – ellenkeztem. – Menj, vegyél inkább egy forró fürdőt, addig megcsinálom az ebédet. Legalább nem fogsz megfázni, és talán le is nyugszol, hogy ne folyamatosan engem tarts az ok nélkül hisztiző egyénnek, és ne én legyek az akadék, a rossz, aki teljesen felesleges, csak nyűg – léptem mögé, egyik vállára helyezve tenyeremet, hogy arrébb állíthassam, azonban ő dühödten megrázta magát, majd késsel a kezében felém fordult.

Egy pillanatra felötlött bennem a gondolat, hogy talán egy kicsit elhátrálhatnék, de nem akartam megfutamodni, amúgy sem bántana, ebben biztos voltam, bármennyire is húzom fel az agyát.

– Na ide figyelj – morrant fel, próbálva felém magasodni, azonban nem nagyon sikerült neki. Szemei villámokat szórtak. Soha nem bírta, ha ellent mondtak neki, főleg akkor nem, ha volt is valami igazság az illető szavaiban – plusz én már perfekt vagyok a felidegesítésében, csak tudnám, hogyan sikerül rekordidő alatt felhúzni őt. Makacs, nagyon makacs.

Dús, vöröslő ajkai elnyíltak egymástól, hogy szavakat ejthessen ki rajtuk, viszont pillanatok múlva sem adott ki semmiféle hangot, én pedig folyamatosan azokat a puhának tűnő párnácskákat bámultam. Nem tudtam levenni róluk a tekintetem, túlságosan hívogatóak, kívánatosak voltak a számomra, epekedtem utánuk, holott tudtam, nem kaphatom meg őket. Hogy is nézne az ki?

– Hiába próbálsz úgy viselkedni, nem vagy az anyám, szóval ne erőlködj – kezdett bele valamivel nyugodtabban, mint amilyen feszültnek tűnt, de a lekezelő, lenéző hangsúly ugyanúgy megmaradt. – Lehet, hogy hasonlítasz rá, de nem tudod őt helyettesíteni. Tudok magamra vigyázni, te meg ne sajnáltasd magad. Nem mész vele semmire – ingatta fejét, majd visszafordult a húshoz, hogy folytathassa azt, amit el akart kezdeni.

Tud magára vigyázni. Látom, csak úgy fázik, hogy remeg, mint a nyárfalevél. Az idő elteltével egyre inkább az az érzésem támad, mintha az lenne a célja, hogy eltaszítson magától. Talán gyanút fogott felőlem? Mennyire szoktam feltűnő lenni ilyen tekintetben?

Alsó ajkamba mélyesztettem fogaimat, másodpercekkel később pedig egy halk sóhajt eresztettem ki tüdőmből. Fájt, amit mondott, hisz nem játszottam meg magam, nem akartam anyát helyettesíteni, nem is tudtam volna, mégis ezzel vádolt a tulajdon bátyám, aki biztosan tudja már, hogy az effajta viselkedés hozzátartozik a személyiségemhez.

– Ha valami segítségre lenne szükséged, szólj – varázsoltam arcomra egy erőltetett mosolyt. Nem akartam megint veszekedni vele, bőven elég volt az eddigi összekapások száma, nem volt szükség még egyre. – A nappaliban leszek – biccentettem egyet felé, majd meg is indultam az említett helyiség irányába, az ajtóban viszont egy pillanatra megtorpantam. – Azért legalább a ruháidat átcserélhetnéd – pillantottam hátra rá, s már haladtam is tovább eredeti célom felé, ami a kanapé volt.

Taehyung

Láttam rajta, hogy megbántottam, és őszintén szólva, megint nem állt szándékomban ennyire csúnyán megsérteni őt, de nem tehettem róla, ha egyszer felhúzott. Sokszor elgondolkodtam már azon is, ha így megy tovább, biztos, hogy agyvérzésben fogok elhunyni rövid időn belül, mert szerintem nálam többet senki nem idegeskedik. Apró sóhajjal néztem utána, bár, őt már nem láttam, a nappaliban foglalt helyet, csak a kanapé hangjából tudtam csak erről megbizonyosodni, majd arról később, hogy bekapcsolta a tévét. Kicsit talán bántam, amiért megint csúnyán szóltam oda neki, de még így is visszafogtam magam, ugyanis sokkal nagyobb vehemenciával fordultam felé, és igen csak el kellett számolnom magamban tízig, hogy ne hajtsam el a picsába, vagy ne nyilvánuljak meg úgy, ahogyan valóban szerettem volna.

Az ebédet gyorsan próbáltam csinálni, lehetőleg nem szarakodva rajta, és próbáltam figyelni arra is, hogy ne süssem túl a húst, hiszen Jungkook megjegyzése azért még élt bennem, és nem akartam, hogy esetleg újra megjegyezze. No, meg, szerettem volna, hogy ízlen neki az étel, amit csinálok. – Tény, nem főzök túl jól, csak annyira, amennyire kellett.

Miután készen lettem a rizzsel, félre tettem, utána pedig sütöttem a húst serpenyőben, figyelve rá, hogy ne süssem túl. Nem tartott sokáig, hiszen csak kettőnkre kellett főznöm, így aránylag gyorsan elkészültem, majd mikor már úgy véltem, jó a hús is, kikapcsoltam a tűzhelyet, és egy apró sóhajjal az immáron megszáradt hajamba túrtam, a nappali felé sétálva.

– Kész a kaja, ha gondolod, egyél – mondtam, mire rám nézett.

– Te nem eszel? – kérdezte oldalra döntött fejjel, mire felsóhajtottam.

– Nem, most nem vagy... – A szavamba vágott.

– Akkor én sem – nézett újra a képernyő irányába. Hirtelen ment fel a pumpám megint, de sikerült kivételesen hatalmas erővel visszafognom magam, s egy mély sóhajt hallatva indultam meg a konyha felé.

– Eszek. Gyere – préseltem ki magamból ennyit nagy nehezen, majd ezután már halottam is, hogy Jungkook felkel a kanapéról ,és utánam iramodik.

Nem ettünk sokáig, sőt, nem is beszéltünk egymáshoz. Gondoltam rá, hogy bocsánatot kérek, de végül nem tettem, soha nem tettem, pedig tudtam, az öcsém számára fontos lenne. Esetek többségében megbánom a hangsúlyomat és a tetteimet, de soha nem kérek értük elnézést, ami azt hiszem, nagy hiba.

– Finom volt, köszönöm – mosolygott rám, miközben felemelte az üres tányérját, hogy a mosogatóba tehesse. Nem reagáltam, csak biccentettem egyet, még mindig majszolgatva az előttem lévő sült húst. – Nincs kedved filmezni? Olyan régen néztünk együtt filmet. – Rögtön megforgattam a szemeimet, és hátranéztem, hogy elutasítsam csípőből, azonban mikor ránéztem, bennem rekedt a levegő. – Kérlek. – Felsóhajtottam, megforgatott íriszekkel.

– Jó, de én választok filmet, aztán békén hagysz – haraptam a húsba, ő pedig mosolyogva indult meg a nappali felé.

Nem éreztem túl jól magam, fáradt voltam, nyűgösebb az átlagnál is, amellett pedig fáztam, és zúgott, hasogatott a fejem, de legrosszabb esetben elalszom Jungkook mellett a kanapén.

Jungkook

Igazat megvallva elképesztőmód örültem annak, hogy elfogadta a felajánlásom a filmmel kapcsolatban, ezt azonban vele szemben egy szimpla mosollyal fejeztem ki. A nappaliba érve, ahonnan már nem láthatott, mosolyom széles vigyorrá nőtte ki magát, kezeimet magam elé emelve tapsikolást imitáltam, viszont tenyereimet nem érintettem össze, hisz nem akartam zajt csapni. Igen, akármilyen kicsi dologról is volt szó, örültem neki, mint minden kis apróságnak.

Megmondani sem tudnám, mikor filmeztünk utoljára együtt. Gyors léptekkel siettem a tévéhez, hogy beüzemelhessem a lejátszót, mire hyung megérkezik. Nem tellett sok időmbe, hamar összeraktam a dolgokat, hisz nem ez volt az első alkalom, még a tévé alatti szekrényben is volt alkalmam szétnézni, leguggolva, ahol a filmeket tároltuk, hogy majd tehessek pár javaslatot bátyámnak.

Elég jól belemerülhettem a válogatásba, ugyanis arra eszméltem, hogy Taehyung mellém lépett, és egy laza mozdulattal félre lökött, ennek következtében én pedig oldalra estem. Nem azt mondom, hogy kellemes volt, egy nagyon minimális szinten fájt, de ez sem szegte kedvemet, ugyanazzal a széles mosollyal tornáztam fel magam a szőnyegről.

– Menj arrébb, hadd válasszak – pusmogta halkan, eleresztve mondata végén egy sóhajt is, s lomha mozdulatokkal vette át korábbi helyem a szekrény előtt, elgondolkodó arckifejezéssel. Még halkan hümmögött is mellé.

– Hyung, mit szólnál, ha esetleg ezek közül néznénk meg valamelyiket? – kezdtem neki mutogatni a borítók között. – Ezt, vagy akár ezt. Szereted a horrort, nem? Ó! Vagy ezt, ezt olyan régen láttuk – böködtem össze-vissza, amit épp megláttam, és a nagy kedvenceim közé tartozott. – Vagy akár... – folytattam volna tovább, azonban félbe szakított, részben hangjával, részben szúrós tekintetével.

– Befognád végre?! – rivallt rám. – Arról volt szó, hogy én választok, úgyhogy csend legyen. Nem kértem a véleményed – fordult vissza a filmekhez, mutatóujját ajkaihoz érintgetve gondolkodva tovább.

Természetesen azonnal követtem tekintetemmel ujjának útját, és nem is akartam elszakítani róla pillantásom.

– Mit bámulsz már állandóan? – fordult hirtelen felém, mire megszeppenve pislogtam rá. Upsz... Nem kellett volna ennyire nézegetnem. De hát könyörgöm, túl csábító már a gondolat is. – Ezt nézzük – húzott elő már csak azért is egy olyan DVD-t, amire egyáltalán nem mutattam, de nem akadhattam fent ezen, lelkesen kikaptam a kezéből a lemezt, hogy a lejátszóba helyezhessem.

Ezen idő alatt Taehyung szemforgatva lépkedett a kanapéhoz, amire azon nyomban le is vágta magát.

– Nem értem, mire fel ez a nagy izgalom – dünnyögte, összefonva karjait mellkasa előtt. – Csak megnézünk egy filmet. Mi olyan nagy dolog ezen?

– Nagyon régen néztünk együtt bármit is – indítottam el a lejátszót, majd sietősen lehuppantam testvérem mellé –, és ez nekem sokat jelent – mosolyogtam felé, finoman megböködve oldalát a könyökömmel, azonban csupán egy gondterhelt szusszanást kaptam válaszul. Megint nyűg vagyok a számára?

A film alatt nem nagyon szóltunk egymáshoz, néha felé pillantottam szemem sarkából, és nagyon úgy tűnt, nehezen tud csak ébren maradni. Pillái le-lecsukódtak, mimikája is meglágyult saját magához képest, amit aranyosnak találtam. Sokkal jobban állt neki, ha mosolygott vagy kisimultak a vonásai. Néha ásítozni is hallottam, pedig egy izgalmas akciófilm közepén jártunk, nem sokkal később pedig megszűntek ezek a hangok, s halk szuszogás vette át a helyüket. Kíváncsian sandítottam Taehyung hyung felé, s mikor megláttam, milyen békésen alszik, lebicsaklott fejjel, mosoly kúszott ajkaim sarkába. Onnantól fogva nem is nagyon figyeltem a filmben történtekre, figyelmem nagy részét hyungra fordítottam. Kicsit közelebb kúsztam hozzá, de csak óvatosan, nehogy felébredjen.

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, beharaptam alsó ajkamat, majd kezemet lassan megemelve érintettem ujjbegyeimet finom vonalú arcéléhez, amikkel végig is simítottam rajta. A torkomban dobogott a szívem a lebukás veszélyének tudata miatt, azonban már olyan régóta vártam egy ilyen pillanatra, amikor bűntelenül érhetek hozzá anélkül, hogy ő gyanút fogna...

Finoman cirógattam végig puha bőrét, hol apró köröket, hol teljesen szabálytalan formákat rajzolgatva rá. Annyira vonzott a gondolat, hogy esetleg ajkaihoz is hozzáérhetnék, hogy megbizonyosodjak, tényleg olyannyira puhák, mint amilyennek tűnnek, szívesen meg is ízlelgettem volna őket, vajon a cigaretta ellenére is tényleg olyan édesek-e, akár a méz – pirosló színük ugyanis ezt sejtette –, azonban nem akartam, hogy bármi félreérthetőn rajta kapjon. Tisztában voltam Taehyung alvási szokásival, tudtam az alvás közbeni éberségéről; pontosan ez tartott vissza minden általam elképzelt bűnös mozdulat megvalósításától. Emiatt kellett beérnem selymes, végtelenül puha bőrének érintésével, ami a homlokán feltűnően meleg volt. Lehet, csak én éreztem annak.

Ugye ez nem a hőemelkedés jele akar lenni?