Closed (2/?) - VKook

Cím: Closed

Alkotó: Nana & Noriko

Hossz: ?
Párosítás: VKook/TaeKook - Taehyung x Jungkook (BTS)

Besorolás: +18

Műfaj: AU, sötét

Figyelmeztetés: Trágár beszéd; slash, bromance, YAOI, ERŐSZAK
Összefoglalás: Kim Taehyung egy fiatal, középiskolás, tizenhét éves fiú, akinek sajnálatos módon elváltak a szülei - a folyamatot egy híres, neves ügyvéd vezette le, aki Jeon Jungkook névre hallgat. 
Habár, Taehyung érzi, a válás óta valaki mintha folyamatosan figyelné, sokszor azt hiszi, ezt csak beképzeli magának, de koránt sem mer komolyan belegondolni abba, hogy valaki minden egyes nap követi, figyeli őt, vágyának forrását. Fogalma sincs róla, hogy egy éhes fenevad jár a nyomában, s tud minden lépéséről, de amíg nincs tettlegesség, addig nincs probléma sem.
A vágy, a téboly egy idő után viszont cselekedetre bíró képességet ölt magára... 

Hozzáfűzés:  Itt is lenne a folytatás. :D
Reméljük, tetszeni fog nektek. :3
Jó olvasást! ❤❤❤❤❤❤❤

Én (Nana) írom Taehyungot!
Nóri írja Jungkookot!

Taehyung

Aprókat nyöszörögtem, oldalra döntve a fejemet, ugyanis az éles fejfájás hasogatott, majdhogynem kikészített – alig tudtam felnyitni a szemhéjaimat, ugyanis úgy érezném, zavarna minden egyes külső tényező. Idővel azonban mégis nyitogatni kezdtem szempilláimat, halk sóhajokat hallatva, s ekkor mozdítottam volna meg karjaimat, de hallottam a lánc csörgést, s hirtelen érezni véltem a csuklóimat körbe ölelő hideg, hűvös fémet.

Szemeim azonnal kétszeresükre kerekedtek, miközben megpróbáltam felülni, de akárhogyan próbálkoztam, a karjaim kibilincselése miatt ez lehetetlennek bizonyult – ijedten, rémülten kémleltem körbe a nyirkos, sötét helységet, remegő ajkakkal, szüntelenül ráncigálva karjaimat, csuklóimat, eredménytelenül, mert a fém szerkezet nem akart engedni.

Fejemet lassan megemeltem, hatalmas nyelés közben, s akkor láttam, hogy a bokáim szabadok voltak, de… nem értettem semmit.

Ráadásul azt sem tudtam, miért egy ing van rajtam, és egy alsó? Nem is ez az ing volt rajtam, ez túl nagy rám… – Nagyokat nyelve néztem körbe, hátha találok valamit, amivel beazonosíthatom a tartózkodásomat, de nem leltem meg semmit; a rémület úrrá lett rajtam, s már épp elkezdtem volna ordítani, üvölteni, hogy segítsen valaki, amikor feloltódott a lámpa.

Felnyögtem, mikor megláttam a lépcsőn lesétálni Jungkookot, s már épp arra gondoltam, talán ő segíteni fog majd nekem, amikor a fogaskerekek kattogni kezdtek a fejemben: de hát az ő lakásán voltam, amikor elsötétült előttem minden. Nem emlékeztem sokra, sőt, talán semmire, de… de arra pontosan, hogy a hálószobájába léptem volna be, és akkor mintha mondott volna valamit, majd utána teljes sötétség telepedett az agyamra.

– Azt hittem, már sosem ébredsz fel – kuncogta, már az utolsó lépcsőfoknál járva, egy lovaglópálcát tartva ujjai között, amiket enyhén ütlegelt másik tenyerébe, végig mérve az egész testemet.

Azonnal feljebb húztam a lábaimat lányos zavaromban, próbálva leküzdeni a torkomban képződő, engem kínzó gombócot, kevés sikerrel – a góc nem ment lejjebb, ugyan ott maradt, s talán még nagyobb lett, mint előtte volt.

– Hol vagyok? Miért vagyok kibilincselve? – nyöszörögtem, rángatva csuklóimat, azonban ezzel fel is kellett hagynom, ugyanis a fém kezdte kikezdeni vékony bőrömet, így egy halk szisszenés közben abbahagytam durva tevékenységemet. – Hol vagyok? – súgtam, már könnyesedő szemekkel.

Nem voltam egy tipikus beszari alak, elég sűrűn kevertem a bajt az iskolában is, de azért egy… ilyen szituációban szerintem akárki elbőgné magát.

– Jó helyen – nyalta meg ajkait a férfi, mikor már az ágy mellé ért –, jobban mondva, a pincémben. Rendesen berendeztem ezt a kis zugot, a te részedre; mától itt fogsz élni, ebben a pincében, velem – fogta rám lovaglópálcáját, végig simítva a végével arcomon.

Hogy mi…?

Testem megbénult, szemeim kipattantak, ajkaim elnyíltak egymástól; sokkot kaptam.

Jungkook

– Túl sokat vártam rád, Taehyung – mondom halkan, vágy ittas hangon ejtve ki nevét, míg pálcámnak végét az ajkain vezetem végig, ami lassan csúszik le nyakára, mellkasára, egészen az alhasáig, és férfiasságáig, aminek érzetére felhúzza lábait.

– Én... én ezt nem értem… – remeg meg teste a félelemtől, majd a hirtelen fájdalomtól, amit egy nyögéssel kísér, amikor a pálca hangosan csattan combján, ott hagyva pirosas lenyomatát.

– Majd megérted. Azonban, ideje neked egy kis engedelmességet tanítanom – csattan ismét bőrén a lovaglópálca vége, ezzel újabb nyögést csalva elő belőle, miközben végig vezetem bőrén a hideg tárgyat, azt sugallva neki, hogy itt lenne az ideje, ha széttenné nekem a lábát.

– Miről beszélsz? – villannak meg szemei haragosan, elhagyva mindenféle tiszteletjelzőt, amit eddig megtartott velem szemben. Ennek a következménye pedig, egy erős csapás, így bőre sokkal hangosabban csattan, amit a hangosabb nyögés azonnal követ.

– Tisztelettudóbban beszélj velem, kölyök! Még mindig én vagyok az idősebb, és ha nem lenne még ennél is nyilvánvalóbb, a kezemben van minden előny. Azt tehetek veled, amit csak akarok. – Arcomra egy groteszk mosoly húzódik fel, amit az ágy mellé helyezett tükörből tökéletesen láthatok. Szemeim démonian csillognak, amit az a démoni mosoly egészít ki, ami végig azt fejezi ki, hogy mennyire vártam már ezt a pillanatot.

– Egy ilyen rohadéknak én nem fogok tiszteletet mutatni! – keményedik meg hangja, míg lábait erősebben összezárja, még akkor is, ha íriszeiben némi félelmet látok. Ez jó, ezt használom ki, a félelmét.

– Dehogynem. Elérem, hogy amikor duglak Daddy-nek szólíts, és olyan hálás legyél azért, amit kapsz, hogy könyörögj a következőért! – Hangom halk, de olyan fagyos, és komoly, hogy a kisebbik teste azonnal megremeg, noha itt egyáltalán nincs hűvös. Szemei ismét hatalmasra kerekednek, döbbenet ül meg bennük a félelem mellett, egészen addig mutatva ezt nekem, mígnem lehunyja pilláit, erősen összeszorítva szemhéjait, amikor a pálca vége erősen csattan bőrén.

– Nyisd szét a lábad, Taehyung! – parancsolom neki, de ő ellenáll.

– Nem! – szegül ellen nekem.

– Ó, Taehyungie, ugye tisztában vagy azzal, hogy hamarabb szabadulsz, ha engedelmeskedsz? – nyalok végig alsó ajkamon, míg pálcámat combjának alsó részén húzom végig, pont ott, ahol nagyon érzékeny a terület. – Ha nem teszed, én elszórakozom rajtad így is, úgy is, csak nem mindegy, hogy az neked fájdalmas-e vagy sem. Nos? Rajtad áll – simogatom folyamatosan azt a területet, várva válaszát.

– Nem! – adja meg kis hezitálás után azt a szót, ami az én szótáramban tilosnak bizonyul. Minden előszó, vagy figyelmeztetés nélkül suhintok egy nagyot, megismertetve bőrével a kemény tárgyat, hogy ő úgy üvöltsön fel, ahogyan az elő van írva. Teste is megvonaglik a fájdalomtól, ahogy szinte égeti idegszálait a megsérült terület. Pálcámnak kidomborodó, vörös lenyomata szép látványt nyújt az ő enyhén barnított bőrén.

– Azt hiszed szórakozom? – kuncogom, megsimogatva a megsérült területet, amitől újfent felnyöszörög, hiszen az most olyan érzékeny lehet a számára, hogy már csak ezt is úgy érzi, mintha forró vassal simogatnám. – Tedd szét a lábad!

Szemei könnyesednek a fájdalomtól és a félelemtől, de mégis van bennük valami, amitől bizony tudom, hogy nem fog engedelmeskedni.

– N… nem! – leheli ezt az egy szót, amire azonnal büntetéssel válaszolok, egy újabb csapás a combjának alsó részére, amitől ismét felkiált, lábszáraival próbálva védeni magát, ahogy azokat erősen behajlítja, de így csak azt éri el vele, hogy sípcsontjára is kapjon egy erőteljes csapást.

– Nekem az is tetszik, ha így kiáltasz. Nagyon édes hangod van, ugye tudod?

Taehyung

Alig tudtam felfogni a szituációt; egyáltalán azt sem tudtam, miért, hogyan keveredtem én ilyesmibe, hiszen… soha nem gondoltam volna, még a legmerészebb álmaimban sem, hogy esetleg egy ügyvéd rabol majd el, aki történetesen a szüleim válását vezette le. – Rettegtem, féltem, hiszen a lovaglópálcával folyamatosan ütlegelte combom legérzékenyebb részét, néha olyan erősen, hogy felkiáltottam, vagy felsikkantottam, ami cseppet sem volt a legférfiasabb vonás. Szemeim sarkaiban megjelentek a könnycseppek, s erősen kellett magam türtőztetnem, nehogy megszökjenek onnan; nem akartam olyan gyengének tűnni, de tudtam, nem sokáig fogom tudni magam tartani. Túlságosan fájt, s túlságosan meg voltam ijedve ahhoz, hogy hosszú távon tudjak foglalkozni méltóságommal, miből talán immáron egy csepp sem maradt – ki voltam szolgáltatva, ez már éppen elég volt.

– Hagyj engem békén – préseltem ki magamból a szavakat, megfeszítve karjaim bőre alatt húzódó izmaimat, miközben a nemrégiben ért fájdalom hatására halkan pihegni kezdtem, intenzíven remegő lábakkal, mit erősen szorítottam egymáshoz. Az ég világért sem akartam őket szét húzni, úgy, hogy ő közéjük férjen, így minden intenzitás ellenére is tartottam magam; nem engedtem.

– Miért hagynálak? Három éve kínzol, most itt vagy, a karmaimban – húzta ajkait démoni vigyorra, miközben közelebb hajolt hozzám, szabad kezével ezüstös tincsembe marva, feljebb húzva a fejemet, kényszerítve, hogy egyenesen éj sötéten izzó íriszeibe nézhessek, mik fenyegetően villogtak rám vissza. – Nem hagylak. Soha többé nem hagylak – tépte meg hajamat –, itt maradsz velem, örökre.

– Meg a francokat! – fakadtam ki, majd hirtelen felindulásból köptem egyet, egyenesen az arcába.

Hátrább húzta a fejét, grimaszba rándult arccal, majd elengedve ezüstös tincseimet, a nyálamtól nedves arcára illesztette ujjait, hogy letörölhesse nedvemet, cseppet sem boldog arckifejezéssel – dühösen néztem rá, hangosan zihálva, görcsösen tartva lábaimat, miközben ő elsötétült tekintettel vizslatott engem.

Nyálas ujjait ajkaihoz emelte, hogy megnyalogathassa ujjbegyeit, végig a szemeimbe nézve, oldalra biccentve kicsit a fejét.

Ez komoly lenyalta a nyálamat?!

– Másképp szerettem volna az ízedet érezni, de így sem rossz – cuppogtatta ujjait, megvonogatva szemöldökeit. – Viszont ez nagyon szemtelen húzás volt; büntetést érdemelsz érte.

– Fordulj fel! – sziszegtem, megremegve.

Elnevette magát, majd megemelte a pálcáját, s hihetetlen gyorsasággal suhintott egyet – olyan ütés érte a combom belső részét, hogy szabályosan felsikítottam, miközben kissé megemeltem csípőmet, erősen megrángatva karjaimat, így éreztem, ahogy a bilincs kikezdte csuklómon végig húzódó bőrömet. Könnyeim kiszöktek szemeim sarkaiból, lefelé görbült ajkakkal.

– Nincs több könyörgés. Megtanítom neked, hogyan kell viselkedni – dobta el a pálcát, majd ingéhez nyúlt, hogy elkezdje annak két szárnyát kigombolni, végig nézve kínlódó testemen. – Fájni fog, Taehyung, kibaszottul; majd megtanulod, ha engedelmeskedsz, akár te is élvezheted – vette le magáról a fehér anyagot, félre dobva azt, miközben felmászott az ágyra, s térdeimre fektetve tenyereit, széthúzta lábaimat, egy határozott mozdulattal.

Nem hagytam magam; lendítettem a lábam, s szinte azonnal fejbe rúgtam.

Jungkook

Hangosan felnyögve dőlök el az ágyamon, ahogy az erős fájdalom villámcsapásként ér a lába rúgásának erejétől. Hirtelen még a világ is forogni kezd velem, így szinte biztos vagyok benne, hogy kaptam tőle egy enyhe agyrázkódást. Fejemet fogva tolom fel magam szabad kezemmel, előre nézve, hogy lássak végre valami pontot, amire élesen tudok fókuszálni, nem pedig homályosan, szédelegve szemlélni a világot.

– Te kis... nyamvadt korcs… – sziszegem, miközben tenyerem arcomra siklik fejemről, így eltakarom szemeimet is, hogy valamennyire lenyugodjon a forgolódás.

Amint ezt úgy érzem, hogy sikerül leküzdeni a másik által okozott szenvedést, tenyerem lassan vezetem le arcomról, felfedve azt a groteszk vigyort, amit folyamatosan felé intézek.

– Ugye tudod, hogy most szarvilág jön rád? – suttogom a szavakat, amik így csak hátborzongatóbbak, szinte nem e világinak hatnak, főleg azzal az ábrázattal, ami a tükörből is visszanéz rám.

Ez a kölyök teljesen kifordított önmagamból. Soha, de soha nem voltam ilyen, soha nem mertem volna magam arra szánni, hogy elraboljak, majd megerőszakoljak egy kölyköt. Az ő megszállottja lettem, ami tudom jól, hogy nem normális, elmebeteg egy dolog, ezzel is tisztában vagyok, de ez a megmagyarázhatatlan vágy, ez a ki nem nyilvánított érzelem olyan, mintha bármelyik pillanatban meg tudna fojtani.

– Engedj el! Vagy kérsz még a pofádba? – rúg felém ismét, sikertelenül, hiszen nem képes eltalálni, mivel elkapva a lábát, lejjebb húzom, így egy kiáltás szakad fel belőle, amint a bilincs újabb sérülést okoz makulátlan bőrén. Ölem az övének dörzsölöm, hiszen immár sikeresen a lábai között vagyok, egészen közel kerülve az arcához, amit olyan részletességgel veszek szemügyre, ahogyan azt mindig is akartam. Mindig is meg akartam figyelni minden egyes arcvonását, anyajegyét, és bőrhibáját. Túl szép, hogy igaz legyen mindez.

– Túl gyenge vagy, Taehyung. Az én karmaimból nincs menekvés, hogy miért? Azért, mert jól ismerlek már, jól tudom, hogy ki vagy valójában, azt is tudom, hogy mi a gyenge pontod, hogy mi az erősséged. Tudom, hogy mit szeretsz, és mit nem. Ismerlek, és ezt ellened fogom fordítani, ha nem engedelmeskedsz nekem! – lehelem szavaimat dús ajkaira, mígnem nyelvem kidugva, megízlelem annak zamatát, végig vezetve ízlelőszervem párnácskáin, amit ő egy fintorral az arcán reflektál. – Ó, ne vágj ilyen arcot. Biztos vagyok benne, hogy egy idő után alig várod majd, hogy a szádban érezhesd – kuncogom, azzal elhajolva tőle, szinte iszom látványát, ahogy az arcától, egészen a takarásban lévő nemesebbik részéhez vándorol tekintetem, majd vissza felsiklik a mellkasára, és arra a zavaró ruhadarabra.

Úgy meg dugom ma, hogy arról sem fog tudni, hogy ki az a Kim Taehyung.

– Jól van, kezdjük hát el a játékot – újabb vigyort eresztek meg ajkaimra, míg ujjaimmal elkezdem kigombolgatni ingét, amit ő heves mozgolódásokkal próbál megakadályozni; sikertelenül.

– Engedj! Engedj el! Ha erről anyám tudomást szerez, nagyon nagy bajban leszel, sőt, addig megyek, míg le nem csukatlak, te elmebeteg! – vonaglik alattam, akárcsak egy ügyes szajha, csak épp az élvezett helyett a szabadság utáni vágy hajtja testét; belőlem viszont ezzel a mondandójával egy hangos kacajt csal elő.

– Anyád? Anyád azt sem tudja, hogy mit csinál. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy eltűntél, az a nő egy életképtelen emberré fejlődött vissza. Elhiheted, hogy anyád nem fog csinálni semmit, ahogyan a rendőrség sem, hiszen... ki gyanakodna egy ügyes ügyvédre, aki bármit megold, és olyan kedves, ártatlan, mint a ma született bárány? – simítok végig fedetlen bőrén, megcsodálva selymes tapintását.

Mikor tekintetem arcára siklik, látom rajta a döbbenetet, és a bánatot egyaránt.

– Én mondtam, hogy jól ismerlek. Minden lépésedről tudok, minden, de minden adandó alkalommal ott voltam melletted, csak te nem tudtál róla – hajolok le egyik mellbimbójához, amin mutatóujjammal végig simítok, s ajkaimat megnyalva, azok követik ujjam, hogy erősen megszívogassam édes kis szervét, ezzel is elkezdve játékomat, amit kifejezetten neki szánok.

Elérem, hogy sikítsa a nevemet!

Taehyung

Erősebben remegtem alatta, miközben próbáltam a könnyeimet visszafojtani, ugyanis szemérmetlenül mászott fölém, majd feszítette szét az ingemet rajtam úgy, hogy a gombok szinte repülésnek indultak, én pedig csak a hűlt helyüket nézhettem, remegő ajkakkal.

Szinte azonnal megmasszírozta egyik mellbimbómat, majd a kínzott felülethez hajolt, hogy ajkaival erőteljesen kezdhesse el szívogatni, az én szívverésem pedig ezzel egy időben ugrott a triplájára, ugyanis nem akartam az első alkalmamat egy ilyen emberrel eltölteni; félelem szökött a mellkasomba, megrémültem, megijedtem, hiszen ki voltam szolgáltatva, sehogy sem tudtam magam megvédeni, s nem tűnt úgy, hogy abba hagyná tevékenységeit. Hiába könyörögtem volna, hiába kérlelném, hagyja abba, éreztem, tudtam, nem tenné.

Ujjaival lassan tagomra simított, majd meg is markolta az alsó takarásában, mire felnyöszörögtem, oldalra döntve a fejemet, próbálva feljebb húzni a lábaimat, összébb szorítani, hogy ne férhessen hozzám, de veszett próbálkozás volt, hiszen így derekánál fogva szorítottam csak jobban magamhoz.

Könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, akaratlanul is kiszöktek szemeim sarkaiból, ő pedig vigyorogva nézte, ahogy útnak indulnak arcom két oldalán, hogy utána az alattam lévő párnával egyesülhessenek. Éles, groteszk vigyora megfagyasztotta bennem a vért, miközben mellbimbómra harapott – felnyüszítettem. Egyáltalán nem esett jól, egyetlen érintése sem… egyik sem.

– Nem akarom ezt! – találtam meg a hangomat nagy nehezen, izegve-mozogva alatta, hátha abba hagyja, hátha mégis van valamicske, csekély remény afelé, hogy véget érhet ez a rémálom, de ő csak elnevette magát, nyelve hegyével nyalva meg kaviccsá vált bimbómat, félig lehunyt szemekkel.

– Nem érdekel. Én viszont akarom, és örülnék, ha bekussolnál – mormogott, körmeivel szántva végig oldalamat, majd combjaim felé haladt, hogy ott is végig karistolhassa éles, kicsi körmeivel a bőrömet, mit én egy vinnyogással „díjaztam”.

– Kérlek… kérlek – szipogtam, remegő ajkakkal, ahogy a sírás egyre inkább kezdett erőt venni felettem.

– A francba veled – emelkedett meg rólam, megforgatva a szemeit. – Ha nem fejezed be, szájpecket kapsz, hogy meg se tudj szólalni! Nem szeretem a nyavalygást – húzta el az ajkait.

Összepréseltem puha párnáimat, beharapva az alsót, oldalra döntve a fejemet, összeszorítva szemhéjaimat, ő pedig lassan ugyan, de visszahajolt bőrömhöz, ízlelgetve, tépve-marva, ahol csak érte azt, én pedig hangtalanul próbáltam tűrni.

– Édes vagy, mint a méz… imádni foglak – sóhajtotta hasfalamra, megcuppogtatva bőrömet, majd ismét tagomra simított, kelletlen nyögéssel. – Az nem jó, ha neked nem áll – emelkedett meg rólam, mire felnyitottam pilláimat, szipogva. – Nem hozlak lázba, kicsi Taehyunggie? – kérdezte negédesen, mire mérgesen pillogtam fel rá, elvörösödött arccal.

– Nem. Mert nem akarom – sutyorogtam.

– Van pár vágyfokozóm, drog, és hasonló nyalánkság a számodra…

– Ne! Nem akarom! – kiáltottam ijedten, kissé megemelkedve, de azonnal vissza is huppantam, hiszen a csuklóimat fogó bilincs nem sokáig engedett.

Nem, nem akartam élvezni, és nem akartam, hogy olyan szarokat adjon be nekem.